Fogalomtár etika szakosoknak

A tudomány története

A tudomány története: Önmagában azért érdekes kérdés, mert a tudomány az igaz tudás és ismeret előállítójaként határozza meg magát. Márpedig ha van története a tudománynak, és épp abban a formában, ahogyan ismerjük, vagyis ha a tudományban korról korra változik, hogy mit tartanak igaz, egyben tudományos ismeretnek, akkor kérdéses, hogy miféle igazságot állít elő a tudomány. És egyáltalán mi történik, amikor egyik pillanatról a másikra valamely tudományos ismeret érvényét veszíti? A legbehatóbban és máig mértékadó módon Th. Kuhn vizsgálta ezt a kérdést. Kuhn, ahogyan művének címe is mutatja (A tudományos forradalmak szerkezete), nem azok iránt az események iránt érdeklődött, amelyek valamilyen újabb felfedezés által módosítanak, kiegészítenek vagy pontosítanak valamilyen tudományos elméletet, hanem olyanok iránt, melyek egy érvényben lévő tudományos elméletet, vagy egy egész tudományt egy másikkal helyettesítenek, és ezáltal érvénytelenítenek. Az alapkérdése a következő: vajon a tények, az ismeretek felhalmozása-e a tudomány célja és mozgatója? Egyszerűbben, vajon a változásokat az idézi-e elő, hogy egyre többet tudunk, és emiatt kell újra írni az elméleteket? Kuhn válasza meglepő lehet: nem, önmagában a tények szaporítása nem tekinthető sem a tudomány céljának, sem pedig a változások motorjának. Ha megvizsgáljuk az eddigi nagy tudományos forradalmakat, azt találjuk, hogy az új elméletek megfogalmazói nem tudtak többet, mint kortársai tudhattak. Egy új elmélet sem abban különbözik a régitől, hogy egészen mást mondana. A különbség abban áll, hogy másképpen tekint rá tényekre, másképpen dolgozza fel és rendezi el a tudottat. Vagyis alapjában véve alapelvekben és nem tárgyi tényekben különbözik a régi elmélettől. Ezeket a legáltalánosabb alapelveket Kuhn paradigmának nevezi. Olyan egyedi – az adott tudományágra, adott korban vonatkozó – szabály-együttesről van szó, mely meghatározza az adott tudományág vizsgálati területét, vizsgálati módszereit, megadja az alapfogalmakat, kijelöli az alapproblémákat, meghatározza a lehetséges válaszok körét, a hipotézisek verifikációs menetét, elhatárolja magát más létező modellektől, egyszóval példát mutat minden olyan tudósnak, aki abban a tudományágban legitim és teljes jogú tagként akar tevékenykedni. Ilyen paradigmarendszer mindig létezik, nem kell explicitté tenni, a tudományos tevékenység a paradigma példázata is. Újat alkotni a szó szoros értelmében csak azt jelentheti, hogy új paradigmát teremteni, olyan elméletet kidolgozni, mely új paradigmák példázata. Ahhoz persze, hogy új elméletről, ne pedig egy másik tudományról legyen, az is szükséges, hogy ugyanazoknak a tényeknek a magyarázatát végezze el. Mi motiválja ilyen új elméletek kidolgozását? Mindenek előtt az, hogy egyetlen elmélet sem képes totálissá válni abban az értelemben, hogy az adott pillanatban ismert tényeken túl a később feltárt tényeket is kezelni tudja. Mégis a tények gyarapodása váltja ki a forradalmat? Nem a mennyiségi gyarapodásuk, hanem az a feszültség, ami az érvényben lévő elmélettel kezelhető tények, és az ismert, de az adott elmélet keretei között feldolgozhatatlan tények között bontakozik ki. Ez nem mennyiségi kérdés, hiszen egyetlen tény is tehet szert olyan jelentőségre, ami miatt érvénytelenedik egy elmélet, és gyakran tények egész sora sem képes ilyen hatást kiváltani.

„… a valóságos tudományos gyakorlat egyes elfogadott mintái – ezek a minták magukba foglalják a megfelelő törvényt, elméletet, az alkalmazást és a kutatási eszközöket együtt – olyan modellek, amelyekből a tudományos kutatás sajátos összefüggő hagyományai fakadnak. Ezek azok a hagyományok, amelyeket a történész ilyen címszavak alatt emleget: ’ptolemaioszi csillagászat’ (vagy ’kopernikuszi’), ’arisztotelészi dinamika’ (vagy ’newtoni’), ’korpuszkuláris optika’ (vagy ’hullámoptika’) stb. Elsősorban a paradigmák tanulmányozása – ezek közül sok jóval speciálisabb, mint az előbb példaképpen idézettek - készíti elő a tudósjelöltet arra, hogy később az igényes tudományos közösség tagjaként tevékenykedhessék. Mivel olyan társai lesznek e közösségben, akik ugyanazokon a konkrét modelleken sajátították el tudományterületük alapjait, mint ő, későbbi tevékenysége ritkán idéz elő nyílt vitát az alaptételeket illetően. A közös paradigmák alapján kutatókat azonos szabályok és minták vezérlik. Ez az elkötelezettség és a belőle fakadó, félreérthetetlen közmegegyezés előfeltétele a normál tudománynak, azaz egy bizonyos kutatási hagyomány létrejöttének és fennmaradásának.” (Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete, Gondolat, Bp. 1984, ford. Bíró Dániel, 30. o.)

„… tudományos forradalmakon a tudományok fejlődésének azokat a nem kumulatív eseményeit értjük, melyek során valamely paradigma szerepét részben vagy egészen átveszi egy vele összeegyeztethetetlen, új paradigma.” (Uő.: im, 128.o.)

K. L.