Az emberi természet problémája a filozófiában

V. Érdek és szenvedély

Ebben a részben az előzőével nagymértékben párhuzamos és azzal összeszövődő történetet kívánok felvázolni. Az egoizmus emberek közötti konfliktusokhoz vezet: az egyén érdekei összeütközésbe kerülnek mások érdekeivel. Ugyanakkor, az emberek saját érdekeik ellenében is cselekedhetnek szenvedélyeik hatására. Valamint nemcsak más személyek, hanem a közösség egésze, vagyis a közérdek ellenében is romboló hatásúak lehetnek szenvedélyeik. Az önromboló, mások számára kárt okozó és a közérdeket megtépázó szenvedélyek megfékezésére tett 17-18. századi elméleti javaslatok, illetve megfogalmazott lehetőségek gyűjteményét nyújtja Albert Hirschman részletes és invenciózus eszmetörténeti elemzése (Albert O. Hirschman, Az érdekek és a szenvedélyek, I. rész, Jószöveg Tankönyvek, 15-73. o.) Hirschman tökéletes kiegészítését nyújtja annak, amit az előző részben mondtam. Ugyanaz a történet, két különböző nézőpontból, de csak részben különböző tartalommal. Ez a rész teljes mértékben Hirschman okfejtésének rövid összefoglalása. A következő részben részletes szövegelemzését kívánom nyújtani egy általa itt hangsúlyosan kiemelt témának: nevezetesen, hogy milyen mechanizmusok révén befolyásolják egymást a szenvedélyek Spinoza és Hume szerint. Hirschman mondandója röviden összefoglalva tehát a következő.

A reneszánsz idején némelyekben feltámadt az érzés, amely a 17. században határozott meggyőződéssé vált, hogy a moralizáló filozófiára és a vallási előírásokra nem lehet rábízni az emberek romboló szenvedélyeinek féken tartását. Az új módozatok keresését logikusnak tűnt az emberi természet alapos darabokra szedésével kezdeni. A vallási parancsoktól való függéssel szembeni egyik alternatívát a kényszerhez és az elnyomáshoz való folyamodásban látták. Az állam feladata visszaszorítani a szenvedélyek legszörnyűbb megnyilvánulásait, erőnek erejével (Ágoston, Kálvin). Hobbes újítása a csere jellegű megállapodás, amely idegen e tekintélyelvű rendszerektől. Nehéz elnyomással megoldani, hogy az ember féktelen szenvedélyek rabja: az uralkodó lehet túl engedékeny, túl kegyetlen és más hibákat is elkövethet, miáltal az ilyen hatalom sikerének valószínűsége éppoly kicsi, mint a moralizáló filozófusoké vagy a papok intelméé. Nem egyszerűen elnyomni, hanem megzabolázva kihasználni kell a szenvedélyeket. A romboló szenvedélyeket építővé kell átalakítani.

Már a 17. században gondolkodtak erről, Adam Smith előtt már Pascal, a 18. században Vico: a három destruktív vétkes hajlamból - vadság, fösvénység, nagyravágyás - lesz a köztársaságok ereje, gazdagsága, bölcsessége - katonaság, kereskedelem, politika. Az isteni gondviselés az ember önző szenvedélyeiből, amelyeknél fogva vadállatok módjára pusztában élne, kifejlesztette a civilizációt. Mandeville fejtette ki részletesebben az emberi szenvedélyek kihasználásának, a közjó szolgálatába való állításának gondolatát. Ebben a korlátozott és szelídített formában a szenvedélyek kihasználásának gondolata életképesnek bizonyult, sőt a 19. századi liberalizmus alaptételei és a gazdasági elmélet központi alapfeltevései közé került. Bár a szenvedélyek kihasználásának gondolata kapcsán az általánosítástól való tartózkodás korántsem volt egyetemes. Herder és Hegel szemében a történelem fejlődése elegendő bizonyíték arra, hogy az emberi szenvedélyek valahogyan szövetkeztek az emberiség vagy a világszellem általános haladása érdekében.

A 17. századi moralisták problémája, a szenvedélyek részletes leírása és vizsgálata vetette föl a további megoldási lehetőséget. Vajon nem lehet-e különbséget tenni a szenvedélyek között és kijátszani őket egymás ellen? Egyes kevésbé ártalmas szenvedélyeket ki lehet-e használni ellensúlyként a veszedelmesebbek és rombolóbbak ellen, lehet-e gyöngíteni vagy sakkban tartani a szenvedélyeket az ilyen egymást pusztító küzdelmekkel az „oszd meg és uralkodj" módján? Kézenfekvő gondolatnak tűnik, de valószínűleg nehezebb volt felvetni, mint arra buzdítani, hogy egyszerre minden szenvedély ellen küzdjünk: a főbb szenvedélyek „gonoszháromságának" elszakíthatatlan összekapcsolása általános Dantétől (irigység, fösvénység, kevélység) Kantig (becsvágy, uralomvágy, bírvágy). Az emberiség nagy sorscsapásaihoz - háború, éhínség, járvány - hasonlóan ezek az alapszenvedélyek egymást táplálták. És azt a szokást, hogy egymástól elválaszthatatlannak tekintsék őket, csak erősítette, hogy általában együttvéve állították őket szembe az értelem parancsaival vagy a megváltás követelményeivel.

A középkori allegóriák gyakran írtak le ilyen csatákat, amelyekben az erények küzdenek meg a vétkekkel az emberi lélek csataterén („pszichomachia"). Épp ez a hagyomány tette lehetővé a későbbi, sokkal realisztikusabb kornak, hogy másfajta küzdelmet képzeljen el, amelyben az egyik szenvedély küzd a másik ellen, s amely szintén az ember és az emberiség javát szolgálja. E gondolat két egészen eltérő lelkialkatú 17. századi gondolkodóban merült fel: Spinoza és Bacon.

Bacon szerint az ember vágyairól és akaratáról szólva a hagyományos erkölcsfilozófusok a Jóság, Erény, Kötelesség, Öröm szép és jó példáit mutatják fel, de érintetlenül hagyják azt a kérdést, hogyan lehet elérni e nagyszerű érdemeket. A költők és történetírók viszont eleven képet festettek arról, hogy miként lehet indulatokat gerjeszteni és szítani, valamint lecsöndesíteni és visszafogni; hogy miként mutatkoznak meg, miként térnek el egymástól, miként gyülemlenek fel és erősödnek meg, miként rejti magába egyik a másikat, miként kelnek birokra egymással; és arról, ami különösen hasznos erkölcsi és polgári dolgainkban: hogy miként kell érzelmet érzelem ellen kiállítani, és lebírni egyiket a másik által. - Bacon megfogalmazásának nem volt különösebb hatása. Csak a modern kutatás hívta fel a figyelmet arra, hogy ebben Spinoza és Hume előfutára volt.

Spinoza két döntő tétele a következő: „Egy affektust nem fékezhet meg és nem szüntethet meg más, mint egy ellentétes s a fékezendő affektusnál erősebb affektus." (Etika, IV. rész, 7. tétel.) „A jónak és a rossznak az igaz ismerete - amennyiben igaz - nem fékezhet meg semminemű affektust, csak amennyiben mint affektust tekintjük." (Etika, IV. rész, 14. tétel.) Spinoza nem gondolta, hogy a szenvedélyeket célravezetően kordában lehet tartani azáltal, hogy az egyiket a másik ellenében kijátsszuk. A két tétel a szenvedélyek erejét és önállóságát hivatott hangsúlyozni, hogy világossá váljanak azok a nehézségek, amelyekkel az Etikában megtett útja során szembesült. Az út végső célja az észnek és Isten szeretetének győzelme a szenvedélyek fölött, és az ellensúlyozó szenvedélyek gondolata csupán mellékállomás az oda vezető úton. Ugyanakkor ez az eszme benső része Spinoza egész gondolatmenetének, amint világosan kitűnik legutolsó tételéből:

A boldogság nem az erény jutalma, hanem maga az erény, és nem azért örvendünk neki, mert vágyainkat megfékezzük, hanem megfordítva, mivel örvendezünk neki, azért tudjuk megfékezni vágyainkat. (V. rész, 42. tétel)

Spinoza, az első nagy filozófus, aki kiemelt helyet szentelt annak a gondolatnak, hogy a szenvedélyek ellen csak más szenvedély révén lehet sikerrel felvenni a harcot, nem akarta ezt a gyakorlati erkölcs vagy politikai irányítás birodalmába átemelni, még ha vonzódott is az ilyen lehetőségek iránt. Hume „förtelmesnek" találta Spinoza filozófiáját, a szenvedélyekről és az ésszel való kapcsolatukról alkotott elgondolása mégis nagyon közel áll Spinozához. Csak sokkal radikálisabban nyilvánította ki, hogy az értelem nem befolyásolja a szenvedélyeket: „az ész csak rabszolgája a szenvedélyeknek, s meg kell maradjon ennek". E végletes álláspont miatt szükségét érezhette ama vigasztaló gondolatnak, hogy az egyik szenvedély ellensúlyozhatja a másikat. Még ugyanebben a bekezdésben kijelenti: „A szenvedély általi ösztönzést csak valamilyen ellenkező irányú ösztönzés ellensúlyozhatja vagy fékezheti."

Spinozával ellentétben ő lelkesen alkalmazta ezt a felismerést. A társadalom eredete a vagyonszerzés mohósága. Ennek romboló hatása és ereje csak úgy tartható kordában, ha rábírjuk, hogy valamivel ellensúlyozza magát.

Tehát nincs olyan szenvedély, amely képes volna uralkodni az érdekből táplálkozó vágyon, hacsak maga ez a vágy nem, amennyiben megváltoztatja az irányát. Az irányváltozás pedig szükségképpen bekövetkezik, ha kicsit is elgondolkozunk a dolgon, hiszen nyilvánvaló, hogy sokkal jobban sikerül kielégíteni e szenvedélyt, ha kordában tartjuk, mint amikor teljesen szabadjára engedjük. (Hume, I.m., 669. o. )

Persze lehet azzal kötekedni, hogy épp az értelmet veti be a szenvedélyek közötti küzdőtérre, de itt csak azt akarjuk érzékeltetni, mennyire hatott rá az ellensúlyozó szenvedély gondolata, amelyet kevésbé jelentős esetekben sokkal szerencsésebben alkalmaz. Mint pl. Mandeville-t tárgyalva: a fényűzés bűn, de talán kisebb bűn a restségnél, amely a fényűzés tilalmának lehet eredménye, mindenesetre e két ellentétes hatású bűn együttesen hasznosabb lehet az állam szempontjából, mint bármelyikük önmagában, s azt nem mondhatjuk, hogy egy bűn önmagában hasznos. Általánosabban

A  kormányzat nem gyógyíthat meg minden vétket azzal, hogy erénnyel váltja fel. Igen gyakran csak azt teheti, hogy az egyik vétket a másikkal orvosolja, és ilyenkor azt kell választania, amelyik a legkevésbé káros a társadalomra. („A szkeptikus". In: David Hume összes esszéi, Budapest, Atlantisz Kiadó, 1992, I. kötet, 174. o. )

Másutt azt javasolja, hogy az élvezetek szeretetét a vagyon mohó vágyával kell kordában tartani.

A 18. században elterjedt gondolat, hogy a társadalmi haladás igazgatásában ravaszul egymás ellen kell kijátszani a szenvedélyeket. Az Enciklopédia szerint a hazafi fanatizmusa hatékonyan szembeszegül a vallásos fanatizmussal. Vauvenargues szerint a szenvedélyesek ellentétesek egymással, és az egyik ellensúlyozhatja a másikat. D'Holbach ezt írja

Szenvedélyek a szenvedélyek igazi ellensúlyai; nem lerombolásukra, hanem irányításukra törekedjünk; a károsakat ellensúlyozzuk a társadalom szempontjából hasznosakkal. Az értelem - a tapasztalás gyümölcse - nem más, mint annak művészete, hogyan válasszunk a boldogságunk érdekében meghallgatandó szenvedélyek között. (Paul Henri Dietrich d'Holbach, A természet rendszere, Budapest, Akadémiai Kiadó 1978, 247. o.)

A 17. században az ellensúlyozó szenvedély gondolata az emberi természetről alkotott komor kép, illetve amaz általános meggyőződés nyomán született, hogy a szenvedélyek veszedelmesek és rombolóak. A 18. században viszont újra megjelenik az emberi természetnek és a szenvedélyeknek az igazolása. Franciaországban a legbátrabban Helvétius vette védelmébe a szenvedélyeket. A szellemről című könyvének fejezetcímei: „A szenvedélyes emberek szellemi fölénye a józanokkal szemben", „Az ember akkor ostoba, ha már nem szenvedélyes többé". Noha a szenvedélyeket immár éltetőnek és nem kártékonynak tartották, az ellensúlyozó szenvedély gyógyírját továbbra is ajánlották. Az elv egyik legárnyaltabb megfogalmazását Helvétius nyújtotta:

sérelem nem győzhet le érzelmet; [...] csak szenvedély győzhet le szenvedélyt; [...]. A moralisták talán akkor elérhetnék, hogy elveiket betartsák az emberek, ha ilyeténképpen sérelmek okozása helyett az érdek nyelvén szólnának. (Claude Adrien Helvétius, De l'espirit, Párizs 1758, 159-160. o.)

Helvétius az érdek szót itt gyűjtőfogalomként használja mindazoknak a szenvedélyeknek a jelölésére, amelyekre ellensúlyozó szerepet ró.