A filozófia témakörei

X. Antropológia

Heidegger: „Egyetlen kor sem tudott olyan sokat az emberről, mint a mostani, de egyetlen kor sem tudta kevésbé, mi az ember." A 20. sz.-ra az ember kérdésessé vált önmaga számára, kevésbé bizonyos cselekvésében, miheztartásában. Filozófiai antropológia tárgya: az ember mint egész. Mindig emberre vonatkoztatott a filozófia, de nem feltétlenül explicite ez a kérdése. Kant: 3 alapkérdés, melyek az antropológiába torkollnak. Modern felismerés: történetileg változó emberdefiníciók hozzátartoznak a kultúra történetéhez. Társadalmi és közéletben is változó emberfogalmak, emberképek, ld. emberi jogok vitája, természetjog. Emberi Jogok Nyilatkozata: katalógusa a jellemzőknek, felvilágosodás által inspirált (1948, ENSZ): szabad, egyenlő, ésszel bíró lény. Társadalmi mozgalmak, politikák különböző hangsúlyokat tesznek, egyes vonásokat favorizálnak. Pl: szabadság előtérben -  az állam visszaszorul, de: munkához, biztonsághoz való jog: az állam súlya nő. A politikai pártok, programok célkitűzéseiben rejtett emberképek csapódnak le. Minden tervezés, tudatos cselekvés előfeltételez egy implicit ember-értelmezést. De ritkábban közvetlenül fókuszban: mi is az ember, ki vagyok én? Általában új élethelyzetekre is szokásból, rutinból reagálunk, kész modellek alapján, nem kérdezünk rá az alapokra, gyerekkortól elsajátítunk kész viselkedési és képzetminta-repertoárt, nem kerül felszínre a mögöttes kérdés, kik is vagyunk valójában. Bemutatkozás: én-kép, szelekció, sűrítés mindig értelmezett, énideál nyomát is viseli, a tapasztalatok summáját nyújtja az őszinteség, szembenézés valamely fokán. De zavaró: az ember sosem kész lény, mindig létesülő, önkibontó, az én nem egyszersmindenkorra meghatározható - Nietzsche: az ember nem rögzült állat. Képlékenység, önformálás is. - Külső tényezők, környezet szerepe? Koronként más kép az ember alakíthatóságáról, a nevelés szerepéről. 1/ leginkább nevelésre szoruló élőlény. Középkor: tökéletesedés parancsa, Istenhez hasonlóság, ki kell dolgoznia emberi természetét. Felvilágosodás is: eredendően természeti lény, ösztönuralt, civilizálatlan - Rousseau: már csak mesterséges közösség lehetséges szerződéssel, vadember-mítosz a felfedezések nyomán. Kant: felvilágosodás=ember felszabadítása kiskorúságából, a szabadság és ész elveinek érvényesítése a nevelésben. A befolyásolhatóság-felfogás véglete: milieu-elmélet: telesen nyitott az emberi természet, gyurmaként alakítható a környezet által. Watson-Skinner: manipulálható automata, el lehet dönteni, hogy egy gyerekből a környezete mit nevel. 2./ nativizmus változatai: az ember természete lényegileg adott, nem alakítható. Modern változatok: extrém  szociobiologizmus: genetikusan rögzített túlélőgép, a kultúra is ennek alárendelt, túlélési eszközrendszer.  Egyik irány sem veti el teljesen a nevelés fontosságát, de kérdés: túlsúlyban van-e az egyéni, szunyadó hajlamok kifejlesztése, vagy inkább alkalmazkodás a társadalmi környezethez? Milyen arányú a saját tapasztalatok súlya és a nevelő hatás, pedagógiai befolyás? Optimista emberkép: eredendően jó az ember, csak ki kell fejleszteni a tehetségeket, potencialitásokat. Pesszimista: kultúrlénnyé kell nevelni fegyelmezéssel, autoriter beavatkozás jogos, le kell küzdeni az állati, ösztönvezérelt vonásokat. Minden nevelés valamilyen idealizált embert posztulál: siker, teljesítmény, szolidaritás, élvezőképesség, szociális felelősség, vagy autonómia, kreativitás, alkalmazkodóképesség stb. Rejtett emberfogalmak. Mögöttes probléma: ember milyen értelemben és mennyiben tagadása a természetnek, miért és hogyan válik ki, emelkedik ki belőle?

Az ember belső megkettőzöttségének kérdése összekapcsolódik az ember egységének problémájával. Társadalmakban mindig kettős tudat: egyfelől az idegent is embernek tekintik, másfelől az emberfogalmat csak a saját csoport tagjai számára tartják fenn, az idegen anatómiailag ember, egyébként Isten, vagy barbár, szellem. Konfliktusokban: állat, disznó, majom stb, embermivolt elvitatásával degradálás. A különböző kultúrákban változó emberfogalmakból fokozatosan bontakozik ki az univerzális embereszmény, főként Európában, de fennmarad a partikuláris értelmezés is - a francia Enciklopédia is a 18. sz.-ban egyetlen embertípust tekint általában embernek, bár már Montaigne: „conditio humana" feltárható önmegfigyeléssel, az itt és mostban is megnyilvánul az univerzálisan emberi, de ez relativizálódik a tapasztalattal, hogy „másutt másmilyen", így egyszerre szubjektív és objektív emberfelfogásra van szükség. A humanizmus az egységgondolatot erősítette, megalapozta az ember önállóságát, természetről való leválását, de atomizálta, izolálta a természettől. Újkor egésze: az ember önmaga alkotója, legitimitása az észre alapozott, kiszakadt a természetből, legfejlettebb, ezért minden ember respektálandó. Innen az emberi jogok univerzális, emancipatórikus, humanista eszménye. A felvilágosodásban kiteljesedik ez az egység-felfogás a francia forradalom Ideológiájában és a racionalizmusban (gyarmatok felemelkedése, zsidók polgárjogi emancipációja, rabszolgaság felszámolódása, törvény előtti egyenlőség mint az Isten előtti szekularizált formája). Ember mint homo faji egysége, de nem természeti megalapozással, hanem jogra és racionalista embereszményre építették az egységet. - A 19. sz.-ra egyrészt tovább bontakozott az egység-eszmény, de kiderült az is, milyen kevéssé valósult meg, így a tudat kettőssége tovább mélyült. Egymás mellett erősödött az egy fajhoz tartozás érzése és a nacionalizmusok. Nyugati humanizmus nem tudatosította saját visszásságait, azt, hogy egyrészt Istenként, abszolút szubjektumként jelenítette meg az embert, másrészt csak a maszkulin, fehér felnőttet tekintette valójában embernek, saját civilizációját abszolút mintának, és szembeállította a primitívvel, nem-indusztriálissal, nővel, nem-felnőttel. A 20. sz. a nyugati humanizmus ellentmondásait felszínre hozta szélsőséges formákban (nemzeti szocializmus, rasszizmus és univerzalisztikus kommunizmus diktatúra-kísérletei, mindkettő bizonyos embercsoportok, elnyomó kizsákmányolók vagy népcsoportok kiirtását követeli, mondván, hogy azok valamilyen kritérium alapján ki vannak zárva a humanitás fogalmából). De más irányból is támadás éri az emberi egység gondolatát: a struktúratudományok szerint haszontalan, parattzita gondolat az ember mint olyan eszméje, ideológiaként használják mind az etnicisták, mind annak bírálói. Mai megítélés: a humanizmus elvont morális-jogi kísérlet az emberi egység megalapozására, elvonatkoztatva a biológiai tényezőktől, törekvés a szabadságra, egyenlőségre, de tartalmilag szegényes. Mai ellengondolat: szociokulturális sokféleség jelentőségének hangsúlya, lemondás az egységmegragadás lehetőségéről (összehasonlíthatatlanság, kulturális relativizmus). Újabb belátás: terméketlenek azok a viták, amelyek az ellentétes felfogásokat kizáró diszjunkt módon ütköztetik egymással, belülmaradnak egy szétválasztásban mozgó, analitikusan elkülönítő nyugati paradigma kereteiben. A kizáró gondolkodásmódot fel kellene váltania  annak, amely az egységet a sokféleségben látja, a biológiai és a kulturális meghatározottságát az embernek együttesen tekinti, különbségeket nem tagadja vagy elfedi, hanem elismeri. Modern biológia nem a rasszizmust támasztja alá, hanem épp az emberiség genetikai egységét, a szomatikus egységet összekapcsolja a genetikus egységgel (régi biológiai szemlélet csak anatómiai, fiziológiai egységet láthatott). A modern élettudományok ugyanakkor megkövetelik a különbözőségek fokozott tudomásulvételét, pl: minden más fajnál elképzelhetetlenebb mértékben különböznek is az emberi egyének egymástól. Az elfogadható paradigma: összekapcsolni az ember egységének eszméjét a különbözőség koncepciójával.  Az emberi történelme során differenciálódás - kulturális, szociális, etnikai, individuális különbségek, de az egységes biológiai lényegtől nem lehet eltekinteni, így kettős közelítés kell: egyszerre természet és kultúra felőli értelmezés. Az emberfogalom kultúrafüggő, de a kultúrák egy biológiailag egységes (agytérfogat, gének, kétlábon járás stb.) lény szociális szerveződésének a termékei. A 60-as évekig a biológiában is elsősorban az organizmust vizsgálták, ma már keresik a komplexebb megragadást, pl. állatok társas viselkedése. Veszélyek: szociális tényező visszavezetése a genetikaira, redukcionizmus. Másrészt: antropológia nem szűkíthető le a  szociokulturális megközelítésre, nem szorulhat ki az élet fogalma belőle, mert kiüresedhet. Biológiai tudományokat és társadalomtudományokat össze kell kapcsolni, az ember biokulturális lény. Minden emberi tevékenység biokulturális meghatározottságú, a kettő újratermeli és fenntartja egymást.

Számos emberi tulajdonság a főemlősök magatartásából eredeztethető, csak ami ott ideiglenes, bizonytalan, az az embernél stabilizálódott és rendszerré szerveződött (eszközhasználat, érzelmi szükségletek, megismerő tevékenység, szolidaritás és ellenségesség kifejlődése stb). Minden emberi tevékenység animális eredetű ( játék, kutatás, élvezetek), de kiterjeszti olyan életterületekre, melyek az állatoknál nincsenek jelen. De az új területeken (mítoszok, elméletek) is élettevékenységet folytat az ember, beleszövődik a társadalom reprodukciójába, s a társadalom nem gépezet, hanem élő szerveződés, csak komplex módon ragadható meg.   Másrészt minden tevékenység kulturális meghatározottságú, éspedig a legbiológiaibbak (születés, szerelem, halál) a leginkább. A család biológiai és szociológiai sejt, még a természetfogalom is társadalmi termék, mely tudatosítja a természettől való különbözőséget is. Az ember épp annál fogva emberi, hogy egyszerre és teljesen természeti és kulturális lény.  

A filozófiai antropológia is egyszerre tekinti az ember elkülönültségét és beletartozását a természetbe, bár a 19. sz. hajlott arra - Lamarck (1809) után Darwin -, hogy a szellemit visszavezesse a fiziológiai-biológiaira. 20. sz: Plessner: állati szervezet betagolódik a környezetbe, itt és mosthoz kötött, az ember mentesebb a közvetlen ösztönöktől, érdekelt a tárgyak önálló dologi jellegében, képes tagadásra, absztrakcióra. Fogalomalkotásra, sőt önmagát is megismerés tárgyává tudja tenni. Excentrikus lény, távolság önmagától, ezt a sírás és nevetés nyilvánítja ki, ami határhelyzetekre reakció. Nevetésben: szellemi uralom, distancia+játékosság. Képes az ember ösztönfelfüggesztésre (szublimálókészség), jövőre irányulásra, el tud szakadni a közvetlen jelenvalótól, intenciomalitás. -  Köhler: összevetés emberszabásúakkal: azoknál is szerszámhasználat, tanulásképesség, egyedi emlékezet, ember: cselekvési lehetőségek gondolati lejátszása, magasszintű problémamegoldás, elvont összefüggések belátása. Speciális elem: agy szürkeállománya. Gehlen: mitől biológiailag különálló az ember? Nem specializált, primitivizmusok, hiánylény. Nincs igazi ösztöne, csak csonkok, sokáig védelemre szorul, nem rendezkedett be sem támadásra, sem menekülésre igazán.  Tevékeny lény, magának kell megteremtenie életlehetőségeit.  Uexkull: állat meghatározott észlelési ingereket fog fel és genetikailag rögzült lefolyású magatartással reagál, veleszületett mechanizmusok révén alakul a kül- és belvilágának a kapcsolata. Embernél nincs speciális környezethez kötöttség, leépültek az automatikus reakciók. Scheler is: nyitott a világra, pl. segítségkérő gesztusra a válasz nem előre meghatározott, függ kulturális, morális eszméktől, pillanatnyi helyzettől, ideológiától, hatalom mértékétől stb. Nincs ösztönminta, pl. nyelvre, vallásra, társadalmi rendre. Kultúrában felerősödik a különböző alakítási lehetőségek közötti választás módjának súlya (pl. különböző nyelvek, háború-béke megítélése, az inceszttabu általánosságán belül is eltérések). Scheler (1874-1928) a kulturális meghatározottságot hangsúlyozza. A reális ember mindig metafizikai létbe ágyazottan él. „Az ember helye a kozmoszban": az ember szellemi személy mivoltán alapul az erkölcsisége. Az emberben van növényi szint is (homályos érzésáttörési vágy, extatikus), ehhez járul állati elem (ösztön, emlékezet, gyakorlati intelligencia), de ezek szellem alatti funkciók, a környezethez kötik az embert. A szellemi az emberben a világ lényegi oldalához kapcsolódik, szemlélődéssel, és hatalom nélküli tudással. A környezetével a szimpátia-funkció köti össze, különböző szinteken: egyérzés a kozmossszal, beleérzés mások hangulatába, embertárs indulataiba, együttérzés az embertárssal mint személlyel, emberszeretet, személy- és istenszeretet mint a véges és végtelen személy szeretete.

Ember differencia specifikája? Különböző emberdefiníciók, pl.:

Anaxagorasz: kézzel rendelkezik, ezért legeszesebb lény.

Platón: kétlábú, tollatlan. Diogenész: kakas?

Arisztotelész: zoón politikon, mert esze van, azért lett keze, s azért eszes, mert nyelvet használ.

Prótagorasz: mindennek mértéke.

Szophoklész. A szfinx rejtényének megoldása az ember (önmaga a kulcs). Nem megszületni a legjobb, de ha már élünk, a második legjobb gyorsan túllenni rajta. Az embernél nincs semmi csodálatosabb=meghökkentőbb.

Görögök: csak a görög, szabad férfi  ember.

Cicero: megismerésre képes eszes lény.

Kereszténység: Isten képmása, természethez képest kiválasztott, de véges, esendő, szüksége van isteni szeretetre és kegyelemre.

Tamás: a természet többet vált ki belőle, mint amennyi a természet.

Pico della Mirandola: állattá fajulhat és újjászülethet mint Istenhez hasonló lény.

Descartes: gépben lakozó szellemi lény.

Pascal is: állat+angyal, törékeny, de gondolkodó nádszál. Egy csepp víz megölheti, de ezt tudja. Az ember végtelenül meghaladja az embert.

Hobbes: önző, racionális, homo homini lupus.

Herder: a természet első szabadonengedett lénye.

Schiller: játszó lény. Huizinga is: homo ludens.

Kant: erkölcsi önmeghatározásra képes.

Hegel: történeti, önteremtő, öntudatos szellemi lény.

Romantika, Jean Paul: ellentmondók egysége, bölcs és bolond.

Franklin: homo faber, toolmaking animal

Marx is: mindig társadalmat alkotó, természetátalakító lény, termeli létfeltételeit. Az egyén a társadalmi viszonyainak összessége.

Schopenhauer: hazudni képes állat.

Sartre: az, amivé teszi magát. Camus: öngyilkosságra képes.

Scheler: az élet aszkétája, aki nemet tud mondani.

Proust: emlékező lény. Dilthey: a történelem mondja meg, hogy mi.

Plessner: síró.nevető lény.

Gehlen: hiánylény.

Monod: aki tudja, hogy egyedül van az univerzumban, s maga írja a sorsát.

Buber: én-te lény, dialógus-lény.

Dawkins: túlélésre és génfenntartásra programozott robot.

Simpson: az evolúció véletlen terméke.

Köstler: az evolúció zsákutcája, egy hibás agykonstrukció áldozata.

Heidegger: haláltudattal bíró kitüntetett létező.

 

Halál-probléma: a természethez tartozik, de tudata miatt súlyos probléma. Paradoxona: csak mások halálát tapasztalhatjuk, de nem átélhető, nem tudjuk, mit jelentett a számukra, igazán el sem gondolható. Hölderlin: a gyermek halhatatlan, mert nem tud a halálról. Freud: mindenki meg van győződve saját halhatatlanságáról. Rejtélye kihívás a filozófiának. Epikurosz: nem gond, mert egyszerre nem vagyunk a halálunkkal, meg lehet szabadulni a halálfélelemtől, a mértékletes gyönyört kell keresnünk. Sztoa: a filozófia a meghalás művészete, ars moriandi. A filozófus derűs lélekkel várja a halált. Montaigne is: gondolatban előre felkészülni. Schopenhauer: ha a nemlét riaszt, akkor már a születés előtti végtelen nemlét is kellene hogy ijesszen, halállal csak visszatérünk abba a semmibe, ahonnan jöttünk (buddhista hatás: a semmi beállása nem fenyegetés, hanem végső vigasz). Freud: halálösztön, destruktív potenciál közel áll az élethez, a szexhez, éroszhoz, pl. a szadizmusban, mazochizmusban Érosz és Thanatosz összekapcsolódik. Heidegger: a haláltudat a végesség tudata, időiség határozza meg az emberi létet, az ember a még-nem és a már-nem közé bezárt, minden döntés korlátozza a lehetőséghorizontot. Camus: a szabadság radikális lehetősége, az öngyilkosság menekülés a létezés abszurditásától, de az ember  teremthet magának értelmet, Szüsziphosz győz, amikor utánamegy a leguruló kőnek, az ellentét tudatában radikálisan igenli a létét. Nietzsche is: nihilistának lenni, mégis élni. Ruellan: az élet sosem elég hosszú ahhoz, hogy megtanuljuk, hogyan hagyjuk el.

Ma: válságkorszak? Gehlen: második kultúrküszöb (első: neolitforradalom) az ipari forradalomtól az emberi tudat radikális átalakulásáig. Ma Isten és állat után új vonatkoztatási objektum: gép. Hiánylény mai formája (G. Anders): tökéletlenek vagyunk a computerhez képest,  „Az ember elavultsága", szégyelljük magunkat saját termékeink előtt, a technika eredetileg szervkitágító, pótló, mára az ember is a mechanizálhatóság, kiszámíthatóság szempontja alá sorolódik. Mások: gépek a kényszerek alóli felszabadulás új fokát nyújtják, mesterséges intelligencia tehermentesít is. Probléma: hogyan uralható a technikai fejlődés. Erkölcsi fejlődés nem tart vele lépést, nyitott kérdés a feloldás lehetősége: elég érett-e az ember erkölcsileg, hogy ne realizálja az egyetemes önpusztítás lehetőségét, és erőszakmentesen oldja fel konfliktusait. A filozófia nem ad jóslatot, az egyes ember is hozzájárul döntéseivel a jövőbeli válaszhoz, alakítja önmagát és társadalmi környezetét.

 

Ellenőrző kérdések:

Mi a tárgya a filozófiai antropológiának?

Milyen emberképek jellemezték a különböző történelmi korszakokat?

Milyen emberdefiníciók születtek?

Mi a modernitás emberfelfogásának sajátossága?

Mit jelent az, hogy az ember biokulturális lény?

Milyen nézetek alakultak ki az állatokhoz ill. a halálhoz való viszonyról?

A 20. sz.-ban és ma milyen problémák foglalkoztatják az antropológiát?

 

Olvasandó:

A. Gehlen: Az ember természete és helye a világban. Budapest, 1976. 7-53. o.

J. Huizinga: Homo ludens. I. fejezet (A játék mint kultúrjelenség). Univerzum Kaidó, Szeged, 1990. 9-36. o.

 

Ajánlott irodalom:

Voltaire: Egy vadember és egy bakkalaureus beszélgetése. In: Válogatott filozófiai írásai. Bp.1991. 219-227.o.

Bergson: A nevetés. Bp. 1968. 35-53.o.

Gehlen: Az ember természete és helye a világban. Bp. 1976. 54-118.o.

Heidegger: Lét és idõ. Bp. 1989. 338-355.o.

Spaemann: Az emberi természet fogalmáról. In: A modern tudományok emberképe. Bp. 1988. 129- 149.o.

<< IX. Jog- és társadalomfilozófia    A kurzushoz ajánlott másodirodalom >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés