Építészet

ELTE BTK Főépület

 

Budapest arculatát – akarva-akaratlan – meghatározzák azok az iskolaépületei, melyek az oszták-magyar kiegyezés után készültek. A felvirágzó magyar államéletben fontos tért foglalt el az osztrák birodalomban elhanyagolt ország egész társadalmat érintő elmaradásainak pótlása, minek során számos közintézményt emeltek. Köztük iskolákat, kórházakat és klinikákat, melyek máig felismerszenek puritán stílusukról. A két-három emeletes, vöröstégla épületek, félköríves, egyenletes ablaksoraikkal majd minden régi kerületben megtalálhatók, a Kiskörúton belül például a Molnár utca - Irányi utca sarkán. Néha olyannyira egyszerűek, hogy nem is gondolná az ember, hogy - a historizmus kora szellemében - a reneszánsz stílushoz és arányaihoz igazodtak, mint amely kor példát állított a polgárosuló ország elé, többek közt a tudományok, a tudás felkarolásával, támogatásával is.

A kor legnagyobb építészei vették ki részüket e munkálatokból, még akkor is, ha nem a legreprezentatívabb megbízásoknak számítottak. Egy-egy épület - szembetűnő fekvése miatt például a Technológiai Ipariskola és Iparmúzeum (a „Bánki Donát”, 1889) a József körút és a Népszínház utca sarkán - gazdagabb kiképzést kapott. Az akkori közoktatási miniszter, Trefort Ágoston igen okosan a felsőbb iskolák tudományos műhelyének, kísérleti intézetének tekintette a nyilvános múzeumokat. Így az Ipariskola tervezője, Hauszmann Alajos, akinek nevéhez a kiépülő Nagykörút több reprezentatív épülete, a Markó utcai iskola vagy a Szent István kórház is köthető a királyi vár kibővítése mellett, a „Bánki Donát” nagykörúti, múzeumi homlokzatának közepét, a bejáratot öt árkádívvel és kerámia díszekkel emelte ki környezetéből. A reneszánsz kialakítás és az épületkerámia alkalmazása azonban nem az ő gondolata volt. Egyik előképe a Múzeum körút 6-8., az ELTE Bölcsészettudományi Karának mai főépülete volt.

Az eredetileg Magyar Királyi József Műegyetem 1880-83 között épült. (Általában és hagyományosan csak Politechnikumnak nevezték, vagy korábbi neveivel - Josef Politechnikum, József Műegyetem – illették.) Addig a Nemzeti Múzeum és a később lebontott Nemzeti Színház közti terület a füvészkerthez tartozott, melyen Eötvös József közoktatási miniszter rendelte el az első építkezéseket (vegytani intézet), s a programot Trefort folytatta az élettani, az ásványtani intézettel (ez Weber Antal munkája, a mai A épület), nem messze pedig az Egyetemi Könyvtárral. A műegyetem mindaddig a főépületben volt, amíg a budai Duna-parton ki nem alakítottak számára egy jóval nagyobb campust a 20. század elején, ahol azóta is székel. A politechnikummal szinte egyidőben készült a hasonlóan régebbi alapítású és többször költözött állatorvostudományi (akkor Állatorvosi Akadémiának nevezett) egyetem campusának hét pavilonból álló együttese. Ennek és a műegyetemi főépületnek a tervezője Steindl Imre volt.

A pesti Új Városháza váci utcai épületével elhíresült tervező, aki később az Országház pályázatát is megnyerte, 1870-ben a politechnikum rendes tanára lett. Terveit tehát a saját egyeteme számára készítette. Egykori kollégája az Országház befejezésekor elhunyt építészt búcsúztatván azt mondta róla, hogy az új építészi feladat „a művészi eszme kifejezésének mindig legjobb formájához vezette, amelyben a festés, szobrászat, karöltve az ő építőművészeti felfogásával, lélekemelő akkordban hangzanak össze.”

Elmondhatjuk ezt a mi épületünkről is, mely két nagy részből áll: „nagyléptékű oszloprenddel” kezdődik az egyik, mely hármas bejárat előtt áll, s amely szabad – mára sajnos megrongálódott – loggiát tart. A bejárat tengelyére fűződik a reprezentatív előcsarnok és a lépcsőház, melynek falait és boltozatait, íveit valaha díszítőfestés borította (feltárása napjainkban folyik), s ahonnan a termek mesterien kiképzett, fakeretelésű ajtói nyílnak, valamint a belső udvar, amit nemrégiben üvegtetővel láttak el, s a kari könyvtár kapott benne helyet. Steindl kétemeletes, szimmetrikus épülete a szintenként változóan kiképzett, felfelé növekvő ablaksorával az itáliai reneszánsz palotaépítészet felelevenítése.

Mellette jobbra, kissé beugratva, de az emeleteket osztó párkányok magasságát, a falburkolás módját egyeztetve, következik a szárnyépület, aprózottabb ritmusával. Földszintjének páros oszlopai hosszú emeleti loggiát tartanak, s a földszinti nagy ablakok tengelyében feljebb kettős illetve hármas ablakok váltakoznak. Belül, a homlokzattal párhuzamosan futó, hosszanti helyiségeket öntöttvas oszlopok tagolják. A két, egymással aszimmetrikus épületrész harmóniája ellentéteikből következik. Ez az építőművészi gondolat több másikkal együtt eredményezi azt, hogy az egyetem épületét Steindl jelentős művészi alkotásának tarthatjuk.  

A modernségről szóló hiedelem ellenében az építészettörténet nemcsak az új szerkezeti anyagok (például a vas) használatát tartja modernek, de azokét az új burkoló anyagokét is, melyek segítségével monumentális nagyvárosi stílus alakulhatott ki Európában a 19. század második felében, így Budapesten is. A „szecessziós” Budapest színességéről ismerszik meg, ami egyedülállóvá teszi az időközben világvárossá nőtt magyar fővárost. Ezt előlegezték meg a historizmus építészei, köztük Steindl is azzal, hogy elvetették a vakolat álságos voltát, s helyette mosható, dekoratívan alakítható és díszítő funkcióját tekintve változatosan felhasználható anyagot kerestek és találtak az agyagban, mely egyaránt alapja a téglának és a kerámiának. Steindl Imrét (1839-1902) szoros szakmai és baráti kapcsolat fűzte Zsolnay Vilmoshoz. Már első nagy középületén, az Új Városházán együtt alkalmazta a mázas kerámiát a nyerstéglával. Zsolnay Vilmossal azonban csak később került kapcsolatba: a műegyetem díszítményei miatt járt személyesen a pécsi gyárban, s ettől kezdve munkásságuk összefonódott. Az addig színtelen, klasszicista kisvárosból az ő – és más építész-tervezők – munkája nyomán olyan élettel teli, színes város született, melynek házain a konstrukció és dísze, a „héj” szervesen összefüggött: az éppen felfedezett, színes görög architektúra nyomán született héj volt az üzenet, képviselve a belső (szerkezeti) „igazságot” is. Néhány évtized múltán Lechner Ödön erről azt mondta: „Az architekturának önmagából az épületből és az építészből kell kinőnie. Föl kell konstruálni az épületet, úgy, amint azt a jelenkori életviszonyok, a modern szerkezetek szükségszerűen követelik s formálni kell a fölhasznált anyagokat úgy, amint az anyagok természete azt lehetővé teszi.”

Az egyetem külső homlokzatán a földszinten csíkos, az első emeleten geometrikus mintázatot ad a sárga és terrakotta színű dísztégla borítás, amit a párkány türkiz színű, mázas, klasszikus tojássor-mintája zár le, illetve ez vezeti be a második emelet ablakainak figurális keretelését. Klein Ármin, a pécsi Zsolnay-gyár munkatársa tervezte a szobrokat, amik az első és egyben utolsó monumentális munkái voltak, s melyek miatt a pécsi gyárat ekkor egy nagy műteremmel bővítették. A főpárkány alatti nagy, íves ablakokat ugyanis terrakotta pilaszterek tagolják, s az ívháromszögekbe az egyetemen tanított tárgyak allegóriái kerültek, párosával. A belső udvar homlokzatain pedig terrakotta tondósor reprezentálja a természet- és műszaki tudományok leghíresebb egyéniségeit: Leonardo, James Watt, Stephenson, Gauss, Lavoisier, Vásárhelyi Pál szemlélhetők a mai olvasó falain.

Érdemes megismerni a kerámia építőművészeti szerepe mellett azt az érvelést is, melyben az épületkerámia pártolása mint ipari-gazdasági fejlesztési lehetőség fogalmazódik meg. Az Országház építésekor a végrehajtó bizottság azt nyilatkozta: „kétségtelen, hogy a szóban forgó iparág a mely ekkoráig inkább mint műipar, mint kis ipar fejlődött, virágzó fejlődésre és épitő ipari jelentőségre csak úgy emelhető, ha egyes kiválóbb és kellő méltánylásban részesülő építkezéseknél (…) nagyobb mértékben is igénybe vétetik, s igy részére alkalom nyújtatik, nagyobb mértékű és tömegű munkák létesítésére.” Színes, mázas kerámiadíszek – kartusok és egy hatalmas, reneszánsz váza – díszítik a másik épületrész felsőbb szintjeit is. Itt – véleményünk szerint a lehető legszebb helyen - rendezkedhetett be a Művészettörténeti Intézet, amikor az ELTE Természettudományi Kara a Lágymányosra költözött.[1]

Az épülethez egy igencsak jelentős művészettörténeti esemény is kötődik. „Van szerencsém festményeimnek 1910. május 29-én d.e. 10 órakor a régi Műegyetem (Múzeum-körút 6-8., II. em.) helyiségeiben történő bemutatására tisztelettel meghívni. Bejárat az oszlopos főkapunál. Csontváry Kosztka Tivadar” – olvasható egy régi meghívón. A festő életében mindösszesen két magyarországi kiállítása közül ez volt a második. A 60 filléres belépőjegyhez katalógus is járt. Eszerint új műveket akkor már nem mutatott be, de a kiállított 42 festmény közt élete és a magyar festészet főművei voltak láthatók: a Nagy-Tarpatak a Tátrában, a Római híd Mostarban, az Egy cédrusfa a Libanonban (ma Magányos cédrusként ismeretes), a Panaszfal Jeruzsálemben, a Görög színház Taorminában és a Naptemplom Baalbekben.

 

 

Trefort-kert I.1. (2008) 46-49

 

 

 

 

 

 

 

 

 


[1] Budapest színes város. Kiállítási katalógus, 2006, Ernst Múzeum

 

<< Galéria A népi életkép az 1850-es, 60-as, 70-es években című fejezethez    A lechneri térkompozíció >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés