Magyar művészet
A gödöllői művésztelep (Nagy Sándor, Körösfői-Kriesch Aladár, Petrovics Elek írásai)
Nagy Sándor Levél egy, több, sok kollégához című művében fogalmazta meg szépségeszményét. Nagy Sándor, a Gödöllői művésztelep egyik meghatározó alakja 1907-ben költözött a telepre. Párizsban - akadémiai tanulmányokon kívül - két éven át az evangéliumok, Tolsztoj, Schmitt Jenő Henrik olvasásával foglalkozott, teozófiai, buddhista eszmékkel ismerkedett. Írásában Ruskin írói modorát idézi, biblikus hangvételében vagy direkt bibliai idézeteiben. A naturalista objektivitásnál magasabb rendűnek tartja a szubjektív megismerést az alkotás folyamatában.
Műveik, terveik már a kezdetektől rendszeresen megjelentek a Művészet, illetve a Magyar Iparművészet lapjain. Körösfői-Kriesch Aladár, a telep alapítója 1909-ben írt programjában foglalta össze a művésztelep egészére jellemző ars poeticát, amely a művészet és az élet összekapcsolásának feltételét az életörömben találta meg. Ebben William Morris gondolatára ismerhetünk, mely szerint az alkotás öröme teszi a dolgokat művészivé. Körösfői írását követi a művészettörténész Petrovics Elek tanulmánya, mely a Gödöllői művésztelep működésének első összefoglalását, a teoretikus alapelvek, illetve célok bemutatását jelenti. Egyúttal azokat lehetséges gyakorlati megvalósulásukban is reprezentálja. Az 1909-es év első számában megjelent írásokat (az egész számot a gödöllőiek munkáinak szentelték) követte az 1909 őszén rendezett első csoportos kiállítás a Nemzeti Szalonban. A lapban megjelent írások mintegy elméleti alátámasztását jelentik a gyakorlati bemutatkozásnak.
*
Nagy Sándor: Levél egy, több, sok kollégához
Művészet, II. évf. 1903. 1. sz. 57-58.
A tavasz első derűje kicsal a pattogó rügyek közé, tüdődet kitárod a langy szellőnek, festéket, vásznat földre hányva ott ülsz, jársz vagy fekszel a természet zöldjében, várva az újjáébredés minden kis változását, s lelked eközben megtelik gyönyörűséggel, s a névtelenül maradt érzések zsibonganak benned, és ezt az állapotot szinte boldogságnak nevezed.
Ezt a tavaszt Te megérzed.
De hát miért nem érzed meg akkor most az emberi lélek tavaszából kelt új, soha nem érzett üdeségű fuvallatot is, mely lelkedet a mennyországgal töltené be?
Miért nem érzed a Szép új fogalmának bimbajából áradó édes illatot? Miért nem hallod, hogy pattognak a magasabb gondolkodás rügyei, s miért nem látod, hogy minő gyönyörűségesen hímes, virágos újruhát ölt a fantázia végtelen mezője, ahol a szimbólumok ezer tarka lepkéje kergetőzik?
Te azt hiszed, hogy hozzá vagy kötve az anyaghoz, én pedig azt látom, hogy te kapaszkodol görcsösen belé, s nem akarod látni, hogy a gondolat benső világában a végtelen szabadság tere vár.
Pedig hiába tanulod és tudod a fülemile hangját még olyan jól is utánozni, azért nem kelted sem a más szívében azt az érzést, amit az a kicsi kis madárka csattogása belénk varázsol, te magad nem érzesz gyönyörűséget benne, csak a torkod szárad ki, csak a tüdődet rontod.
Nézd, a búzát ősszel vetik el, s tavaszig, nyárig fejlődik; az igazi bölcs éveken át figyeli önnönmagát, míg megnyílik ajka, a kenyérre is várni kell, míg megkel, megsül, csak Te nem akarsz érési időt engedni a látható érzéki jelenségekből bevett képeknek, hogy azt előbb lelked egyéniségén keresztül szűrve, annak sajátos formájában juttasd elő tisztultabb színben.
Nem, Te nem érsz rá, Te lázas sietséggel fejted le a szegény modellről, legyen az csendélet, tájkép, állat vagy ember, a formát, a színt, a mozgást, a kifejezést, s azon nyersen, azon éretlenül, individualitásod valódi bélyege nélkül, gondolat nélkül, egy előre betanult formában, ami éppen kelendő a szezonja szerint, nyújtod, kínálod a hangos vásáron - a bámulatosan utánzott fülemülefüttyöt. Az orfeumhoz szokott közönség pedig tapsol neked. Látod, hová jutottál?
Hát nem tudod még most se, hogy az a forma, meg szín, meg mozgás, amit a látható érzéki jelenségekről lefejtesz, csak olyan szimbólum, mint a szó, a képzőművészet szava, amit a gondolatvilág az érthető beszéd számára gyűjt, s ha csak szavakat mondasz, hát lehet kedves, míg gagyogó, naiv gyermek vagy, de ha felnőttél, akkor már összefüggő mondatot várnak tőled, aminek à propos értelme van.
Tekints csak egyszer önönmagadba, meg fogod ott lelni a külső érzéki világ teljes képét egy tisztultabb, nemesebb formában, mint ahogy azokat úgy hamarjában, a külső szemlélődés útján látod, s arról készíts, ott belülről vázlatokat, ott nem fog zavarni, hogy az árnyék a napfordultával odább csúszott, hogy a reflex szinte megváltozott, hogy a mozgás más lett, mert jóllehet a benső világban is járnak felhők, amik elhomályosítják gondolkodásod napját, ma nap süt, holnap ködös-borongós minden, de ez a körülmény nem hogy zavarna, sőt gazdagítja megfigyeléseidet.
 |
Ténferegsz, kóvályogsz szüzsét keresve a külső jelenségvilágban, míg ha önmagadba fordulnál, hát azt se tudnád, melyikhez kapj, annyi tárulna eléd.
Mikor pedig mindent összehajhásztál már szüzséért, és nagyon jó is akarsz lenni, akkor megfested az alamizsnáskodó jószívűt, amint kenyeret ád a szegénynek.
Hát így akarod kifejezni azt a viszonyt, amivel ember emberrel szemben áll?
A szegénynek akarod-e ezzel azt mondani, hogy jól teszi, ez a módja, ha nincs neki, hát kolduljon, majd vetnek oda neki valamit, vagy a gazdaggal akarod elhitetni, hogy teljesen elég, ha alamizsnát vet, s lelkiismerete a továbbiakban teljesen nyugodt lehet?
Az alamizsnáskodás még a legjobb esetben is olyan, mint a hideg víz; ha forróságban nyújtod, megenyhül az epedő, beteg, de ha hideg van, akkor borzongással tölti el még a gondolata is.
Csak a viszonyok szülte másodrendű dolog.
Legelső, hogy világosíts annak, aki a sötétben jár, s tereld a világosság felé szóval és tettel.
De... de, úgy látszik, Te magad is sötétben jársz, s még nem nyílt meg számodra a belső világosság mennyországa. Szerencsétlen, hát akkor iparkodjál, törd magad, készíts utat, hogy kisugározhassék rajtad a fény, mert addig hiába beszélsz - lám, még beszélni is akartál pedig a sötétben, azt sem tudva, kinek, azt sem tudva, mit. Azt gondolod, hogy a fáklya, amit a kezedbe nyomtak, világít, s Te viszed, viszed, pedig már rég a fényes nap süt, de Te nem látod a fáklyád füstjétől, s nem is elöl jársz, hanem egészen hátul, s fáklyád füstjét elnyeli a nagy sötétség.
Veszprém, 1903. jan. 9.
Körösfői-Kriesch Aladár: Művészi program
Magyar Iparművészet, XII. évf. 1909. 1. sz. 1.
Egy nagy - legnagyobb - kincset ismerünk, ezt ápoljuk, keressük: az élethez való Örömöt.
Ennek tűzét szítjuk minden erőnkkel önmagunkban és egymásban. Egyedüli segítőnk ebben a magunkhoz és másokhoz való szeretet.
Magunkat szeretjük akkor, ha tisztán élünk; ha hallgatunk a bennünk élő mennyei szózatra.
 |
Másokat akkor szeretünk, ha a nagy, közös életfa kis hajtásainak, leveleinek, virágainak tekintjük magunkat, kik nagy, közös életgyökérből táplálkozunk. Kicsiny kis életünk, a nagy örök élet melengető ölében.
Ami azután, eme ujjongó életi öröm nyomán - mindennapi munkálkodásunk eredményekképpen - kezeink alól kikerül - ez a mi művészetünk.
Egyéb művészi programot nem ismerünk.
Petrovics Elek: A gödöllői telep kultúrtörekvéseiről
Magyar Iparművészet, XII. évf. 1909, 1. sz. 3-8.
A gödöllői művésztelep néhány év óta úgy tesz számot a magyar művészet életében, mint egy külön kis világ, melynek megvan a maga eredeti szabása, határozott egyénisége. Milyen törekvések mozgatják ezt a kis világot, azt akarjuk elmondani.
I
Amivel kezdenünk kell: régi dal régi bajról. Arról, hogy az újabb idők nagy társadalmi átalakulásai széttörték a művészeti kultúra egységét; feldúlták azt a szerves kapcsolatot, mely a művészet egyes ágait egymással, s valamennyit az élettel harmonikus egésszé olvasztotta.
Azelőtt - egész a XVIII. század végéig - nemcsak annak a munkának volt művészi jellege, amit a „nagy művészet” művelői hoztak létre; minden jóravaló mesterember művének megvolt akár tudatos, akár öntudatlan esztétikai értéke. A legcsekélyebb dolgot is bevonta szerény szépséggel a kézműves ügyessége, s megnemesítette munkája becsületessége. Lelkes alkotó volt a munkás, és kedvének zománca, frissessége kicsillant, amin keze munkált. Módjában volt, hogy megmutassa tudását, s becsületre tegyen szert vele; ezért volt oka rá, hogy nemes törekvés hevítse, és öröme teljék munkájában. Mindez nyomot hagyott munkáján, s ráütötte a művészet bélyegét, mert - Morris tanítása szerint - minden dolog művészi, amelyről le lehet olvasni az alkotás örömét.
 |
A gyáripar, tudjuk, egyszerre nagyot fordított ezen. A munkás egyéni szerepét igen kis körre szorította; szétszakította azt a benső kapcsolatot, melyben a munkás munkájával állott, s amely forrása volt az ipar művészi elemének. A kézműves örömtelen automatává válik; egyhangú, mechanikus munka lélek nélküli végzőjévé. Munkájának terméke, mely előbb magában is valamit jelentő, egész dolog volt, s melyben az emberi teremtő erőnek egy részecskéje rejlett, most az egésznek kicsiny, magában semmit sem érő alkatrésze. Ilyennek a tömeges produkálásában telik el egy-egy munkás egész élete. Nem csoda, ha elveszti lelki kapcsolatát foglalkozásával, melyben nem lát egyebet, mint az éhség ellen való védekezésnek helytelen eszközét; ha kivész belőle az öröm és az erkölcsi felelősség érzése. A termelés már ezért is silányabb lesz; még inkább azzá teszi gyorsasága és olcsósága, melynek részben éppen a produkció gyarlósága az oka, részben a termelőnek nagyobb nyereségre való törekvése. Így silányítja le a termelési mód a munkást és munkáját. A sok kis dolog, mely az embert mindennapi életében környékezi, elveszti szépségét, s az ipar világgá ontja azokat a szomorú produktumokat, amelyek az anyag silánysága, ízléstelenségök és szerkezeti képtelenségök miatt lépten-nyomon sértik a finomultabb szemet. A becsületesség és az egyszerűség helyébe a hamisság és a nemtelen cifraság kerül.
Ez a fordulat mélyreható szakadást okozott a művészet szervezetében.
[...]
A művészet azonban nem maradhat soká idegen az élettel szemben. Az olyan művészet, mely nem melegszik az élet tűzhelyénél, könnyen kihűl; szárazzá, tudákossá válik. Az élet és a művészet nagy szintéziseinek helyreállítása tehát nem késhetett soká.
Valóban, a század közepe táján feltámad, s azóta mindjobban erősbül az a kívánság, hogy a művészetet gyökerestől ültessük vissza az élet talajába. Az áramlatot Ruskin működése indítja meg. Az ő irataiban jut először világos kifejezésre az a gondolat, hogy az élet minden megnyilvánulásának művészi tartalmat kell adni; hogy a művészet az életé, s így mindnyájunké. Morris az elvet átülteti a gyakorlatba; százféle irányban kutat, kísérletez, s vállalataiban és műhelyeiben a művészetet a műiparral benső kapcsolatban egyesíti. Az akkori Anglia legjobb művészei készítették számára a terveket; az egésznek lelke azonban ő maga volt.
[...]
A művészeteket valami harmonikus, szerves dolog létrehozására egyesíteni: mindinkább észrevehető törekvése a kornak, mely különösen az otthon művészi kiképzésében teremtett sok értékeset. A művészek sem válnak el egymástól szakmáik szerint olyan élesen, mint a közelmúltban. A határok elmosódnak; az iparművészet embereit nem tekintik más világból való jövevényeknek a képzőművészetben; a nagyobb művészetek művelői örömest foglalkoznak iparművészeti feladatokkal. Egy új típus lép fel, azé a művészé, akit egyaránt foglalkoztat mindaz, ami a művészetet az életbe beviszi, ami környezetünk eredeti és nemes felékesítésére szolgál; első képviselője Rippl-Rónai volt a mi művészeink között.
II
Mindezzel azért foglalkoztunk, mert azt hisszük, hogy e törekvések széles hátteréből elevenebben lép elénk Gödöllő képe.
Ebben a magyar faluban néhány év óta érdekes művészi törekvés folyik, mely sajátos hajtása a modern művészet vázolt áramlatának. S mindjárt hozzátehetjük, hogy míg az általános európai áramlatok rendesen bécsi és németországi szomszédjaink révén szoktak eljutni hozzánk: a gödöllőiek egyenesen Angliába vertek hidat, oda, ahol az áramlatnak forrásai felbuzogtak.
Az életet átszövő, vele elválaszthatatlan egységbe forrott művészet irányában halad az ő törekvésük is, és az egész társadalmat átható művészeti kultúra eszménye lebeg felette.
Ezzel egyszersmind jeleztük, hogy a gödöllői csoport törekvésének - ha egyetemes európai mozgalom magjából nőtt is ki - más a virága, gyümölcse, mint ugyane magból másutt hajtott törekvéseknek. Az élettel összeforrott művészet kell, hogy mi életünk bélyegét viselje magán, s a mi életünkben gyökerező művészeti kultúra nem lehet ugyanolyan, mint más nemzeteké. A fenti megjelöléshez tehát hozzá kell tennünk valamit, ami nélkül igen hiányos lenne: azt, hogy a gödöllőiek törekvése a magyar művészeti kultúra jegyében folyik, jobban mondva, ennek létrehozását akarja szolgálni.
Másutt, más művészekben is él a művészeteknek ilyen felfogása, melynek gyökere Ruskin tanaiban van, akinél senki sem tudta szervesebb kapcsolatba hozni a művészetet az élet minden megnyilvánulásával; a gödöllői telepnek úgyszólva levegőjében van ez a szellem, tagjai ebben élnek és lélegzenek. Ez teremti meg köztük a közös eszményekben való hitnek s az egymás megértésének olyan teljességét, amilyen csak abban az időben volt, mikor az egy lélekből fakadó együttes művészi munka virágkorát élte. Ez adja meg színét, jellegét Gödöllőnek, s ebből fejlenek a „gödöllőiek” főbb jellemvonásai.
Mindenekelőtt az életről való gondoskodásuk; az, hogy Gödöllő fogalmához a köztudatban nemcsak művészi törekvéseknek, hanem bizonyos életelveknek összege is kapcsolódik.
[...]
A szellemmel, mely művészeink törekvését átlengi, együtt jár végül művészetöknek tárgyi változatossága; az ostromot sok oldalról kell intézni, ha az életet körül akarjuk keríteni. A feladatok rangsorát nem ismerik; a kicsinyt éppoly kedvvel és komolysággal művelik, mint a nagyot, hiszen - úgy tartják - művészet van jelen mindabban, amit kedvvel, örömmel alkotunk, s ennek az örömnek kifejezése, nem pedig a feladat szabása az „mitől függ az ének varázsa”. A festészet nagy alkotásai a grafika és az iparművészet sokféle kisebb feladatával kerülnek szomszédságba. Kőrösfői például, a monumentális művészet kiváló művelője, könyvet díszít, és nem tartja magához méltatlannak, hogy párnát tervezzen a szövőiskola számára; Nagy Sándornak a telep másik vezető egyéniségének műtermében az eredeti és érdekes grafikai művekkel, a festményekkel és kartonokkal felváltva készül az iparművészeti tervek sokasága, s így tovább.
III
A gödöllői telep története mintegy 8 év előtt indult meg azzal, hogy Gödöllőt szemelte ki működése színhelyéül Kőrösfői (Kriesch) Aladár, az érdemes művész, kezdője és részese sok értékes művészi tettnek. Körülötte és részben általa létesült az, ami ma Gödöllő fogalmát kitölti, s az ő szelleme nyomta rá a bélyegét az ifjú kolóniára. Röviden: ő lett a lelke Gödöllőnek, amit nemcsak tehetsége magyaráz meg, hanem még inkább egyéniségének irányjelző volta. Szilárd hite, a határozottság, mellyel útját járja, az életet és - ami nála egyet jelent az élettel - a művészetet egészen átfogó gondolkodása azok között jelölnek számára helyet, akiknek neve - mint mondani szokás - „kész program”.
Kőrösfői szervezte - az állam támogatásával - az említett szövőiskolát, körülbelül negyedfél évvel ezelőtt.
 |
Az első évben, az indítás, a kísérletezés nehéz évében ő maga vezette a munkát. Első segítőtársa Belmonte Leó lett, a textilművészetnek Párisból hozzánk került mestere, aki - maga sem utolsó festő - szerényen és a középkor névtelen művészeire emlékeztető áhítattal tölt szövőszékénél hónapokat és éveket, hogy egy-egy művésztársának kartonját tökéletes kivitelű gobelinné varázsolja. (Tehetséges tanítványa a gobelinszövésben Boér Lenke, aki már szintén önállóan dolgozik, s most harmadik gobelinjét szövi.)
Az úttörők kitartása lassankint elhárította a kezdet nehézségeit, s csakhamar derekasabban indulhatott meg a munka. Ekkor került az iskolához Undi Carla mint ösztöndíjas, aki most ízléses szőnyegeket is tervez, s a rajzokat a szövés számára előkészíti. Két év előtt csatlakoztak Frey Vilma és Rózsa; az utóbbi jelenleg az iskola buzgó vezetője.
A szövőiskolánál alkalmazottakon kívül még egy kis csoportja él itt azoknak a művészeknek, akiket a törekvés rokon volta, a művészi meggyőződés közössége gyűjtött össze. Mindennek előtt Nagy Sándor, aki 1907 őszén költözött Gödöllőre, s azóta - gyöngéd rajzairól ismert feleségével együtt - szintén részt vesz a munkában, s az iskola számára sokat tervez. Mit jelentett az ő csatlakozása Gödöllő számára, nem kell bővebben magyarázni. Az ő érdekes egyéniségével - éppúgy, mint Kőrösfői Aladáréval - csak külön tanulmány keretében lehetne kellően foglalkozni. Itt van továbbá két év óta Juhász Árpád, aki hébe-korba szintén tervezget az iskola számára; gróf Zichy István, a festő és grafikus, aki egy-két igen sikerült gobelintervvel járult hozzá a gödöllői együtteshez; Raáb Ervin, a grafikus; Sidló Ferenc, a szobrász, aki legújabban keramikával foglalkozik. Többé-kevésbé a gödöllőiekhez lehet számítani Undi Mariskát is, az ismert iparművészt és rajzolót, bár állandóan nem lakik Gödöllőn.
A múlt évben néhány ifjú tanítvány is szegődött a csapathoz, első tagjaiként a keletkezőben lévő szabad akadémiának, melynek Kőrösfői és Nagy Sándor a vezetői. Ezek: Remsey Jenő, Mihály Rezső és Charles de Fontenay.
A tavaszon remélhetőleg megindul az új iskola építkezése, s elkészültével nagyobb méretben haladhat a munka; akkorra van tervbe véve a fonálfestés megkezdése. Egyszersmind egységesebbé válhatik a telep kultúrtevékenysége is, amelynek sikerét mindenki kívánja, aki szívén viseli művészeti törekvéseink ügyét.
| << Thorma János: A művészeti nevelésről. 1898 | N. N.: A Holnap művészei >> |
