Kvalitatív módszerek az empirikus társadalom és kultúrakutatásban
Közösségkutatások Magyarországon (Kotics József)
Ha a fenti módon konceptualizált fogalmat szigorú értelemben kívánnánk alkalmazni, magyarországi közösségtanulmányokról nehéz lenne beszélni (Sárkány-Vágvölgyi-Jávor-Tagányi, 1982, 131.). Az alábbiakban, a közösségkutatás fogalmába, minthogy jóval szélesebb értelemben használjuk, a magyar falukutatásnak minden olyan vonatkozását beleértjük, amely igényei szerint egy lokális életvilág komplex szemléletű feldolgozását célozza. Néhány kiemelkedő példát leszámítva azonban ezekben az esetekben nem beszélhetünk a holisztikus felfogás érvényre jutásáról, s ugyancsak hiányolható a szisztematikus igényű antropológiai terepmunka módszertani eszköztárának alkalmazása.
E fejezet nem tekintheti céljának a magyarországi monografikus igényű falukutatás teljes körű számbavételét. Célja csupán a két világháború közötti tudományos-közéleti diskurzus főbb vonatkozásainak áttekintése lehet. A falukutatás társadalomtörténeti, intézményi, elméleti-módszertani kereteinek bemutatása után három esettanulmányban kísérlem meg az eltérő megközelítések felvillantását. Erdei Ferenc mikroszemléletű társadalomrajzait követően egy kollektív falumonográfia, a Kemsét bemutató kötet, majd Fél Edit nagy ívű, a közösségtanulmányokat érintő művei kerülnek a vizsgálat fókuszába.
Magyar falukutatások a két világháború között
A falukutatás hosszú ideig központi helyet foglalt el a társadalomtudományi érdeklődésben. E kitüntetett figyelem oka Magyarország agrárjellege, a falusi népesség magas aránya volt, amely állapot tartós fennmaradása azt eredményezte, hogy hosszú ideig a modernizáció kérdésköre is erőteljesen a faluhoz és a mezőgazdasághoz kötődött. Tematikailag tehát a falu problematikája, módszertanilag pedig monografikus igényű kutatása dominálta a két világháború közötti kutatásokat. A vizsgálatok erősen alapoztak Ferdinand Tönnies Gemeinschaft-Gesellschaft különbségtételére, amelyben a közösség az érzület és akarat egységét hozza létre egy eleven organizmusban (Tönnies, 1983; vö. Somlai, 1983; Tóth G., 2002).
Az 1920-as évek elejétől a korszak politikai-közéleti diskurzusa a parasztságban látta a magyar társadalomfejlődés lényegét kifejezni képes erőt. Arra az értelmezési keretre építve, amely az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után alkalmatlannak tekintette a nemzeti középosztályt és az arisztokráciát, az első világháborút követő forradalmak kudarca után pedig a polgárságot és a munkásosztályt a társadalom vezetésére (Bognár, 2005). A parasztságban társadalmi bázist kerestek a gyökértelennek tekintett polgári társadalommal szemben. E felfogásban az állam és a nemzet pillére a parasztság. A rurális, harmadik utas elméleti tradíció a parasztságban látta az egyetlen pozitív, nemzetmegtartó társadalomtömböt. Az elit szubjektív elkötelezettsége morálisan és etikailag telített volt. A megismerő és az ebből kiinduló reformprogram kezdettől harmadik utas indíttatásúnak számított: a falu, a paraszt szociokulturális struktúrája vált a nemzetépítés archetípusává (Pászka, 1998). A falu ebben a diskurzusban a nemzet mentális központja, az a mikrovilág, ahova visszaszorultak és fennmaradtak a nép (parasztság) életének legjellemzőbb vonásai. A falu a nemzet metafizikája, és mint ilyen nemcsak a nemzet szimbóluma, hanem magának a nemzettudománynak a legegzaktabb jelképe is (Pászka, 1988).
A társadalmi valóság tanulmányozásában a fentiek alapján a kiindulópont a falu lesz. Ezt az eredeti, esszenciális társadalmi egységet, a falut összetételében és struktúrájában kell tanulmányozni, úgy, ahogy az adott pillanatban van. A társadalmi valóság megismerése nem az elméleti előfeltevésekből indul ki, hanem az empíriából. A közvetlen megfigyelés szerepe a megismerésben felértékelődik a másodkézből származó információkkal szemben. Az empirikus kutatások pedig a minél szűkebb, körülhatároltabb társadalmi egységek vizsgálatára törekszenek. A valóság integrált és részletes megismerésének a legkisebb társadalmi egységből mint egészből kell kiindulnia. Így válik a vizsgálatok alapjává a kicsi, áttekinthető és egészében megragadható falu.
A harmincas évekre az amatőr és hivatásos társadalomvizsgálók egész serege látott munkához. A társadalomismeret - a szociográfia, a falujárás, a „falumunka" - értelmiségi szervezkedések mozgalmi követelménye lett. Ugyanakkor, a mozgalmakkal párhuzamosan a tudományos igényű társadalmi tényfeltárás, a módszeres táj- és népkutatás és monográfiaírás műhelyei is létrejöttek vagy újjáalakultak. Az államhatalom folyamatosan próbálkozott a falujáró mozgalom és szociográfia szervezésével, intézményesítésével, konstruktív keretek között tartásával (Kósa, 1989). A falukutatás néven működő szellemi mozgalom igen sokrétű és összetett jelenség volt (Keményfi, 2003, 581.). A falukutatásban a falu életének legteljesebb megismerése és leírása gyakran összefonódott az ismeretterjesztéssel és népműveléssel. A falukutatás ezt a kettős feladatot az egyéni kutatóktól az alkalmi vagy rövid ideig fennálló kutatócsoportokon át a tudományos intézetekben folyó munkáig, a harmincas és negyvenes években szinte divattá szélesedően, a legkülönbözőbb módon és eredményekkel igyekezett megoldani. A falukutatók nézeteiben megtalálható volt a parasztság haladó forradalmi, de romantikusan idealizáló szemlélete is. A falukutatást mégis határozott politikai állásfoglalás, jelentős részét ellenzéki, társadalmi változásokat követelő szellem jellemezte (Sárkány, 1979, 35.). Műveik közös vonása az átpolitizáltság: kutatásaikat a politikai cselekvés szolgálatába akarják állítani. Az elhivatottság-elkötelezettség, a „nemzetszolgálat" morálisan telített eszménye jellemezte a falukutatók munkáit. Az erős politikai színezet, valamint a megfelelő módszertani felkészültség hiánya, a gyenge állami támogatás, majd a második világháború kitörése miatt a falukutatóknak általában nem nyílott alkalmuk arra, hogy vizsgálataikat elmélyítsék, adatgyűjtésüket feldolgozzák. Ezért munkájuk legtöbbször torzóban maradt (Sárkány, 1979, 34.).
A rendkívül összetett és heterogén törekvéseket több elemző is irányzatokra osztotta (Rézler, 1943; Paládi Kovács, 2002; Kósa, 1989; Kósa, 2002; Némedi. 1985).
I. 1. Diák falukutató törekvések
Az első diák falukutató mozgalmat - mely egyben a magyar falukutatás kezdetét is jelentette - a csehszlovákiai magyar fiatalok szervezete, a Sarló indította el. A sarlósok a népi kultúrából akarták megújítani a nemzeti kultúrát, és kutatóútjaikon döbbentek rá a falu szociális nyomorára. Az 1927-től kezdődő falujárásokban előbb a népművelés kapott nagy szerepet, majd a néprajzi gyűjtés, végül a szociografikus falukutatás. Monografikus terveiket nem tudták megvalósítani, de példájuk ösztönzően hatott a hazai és a romániai magyar falukutatásra. A társadalmi bajok fokozódó jelentkezése, az 1929. évvel kezdődő gazdasági világválság új helyzetet teremtett. A magyar értelmiség legjobbjait arra ösztönözte, hogy a magyar falut, ahol az ország lakosságának többsége lakott, mind jobban megismerje, problémáit, melyek a legsúlyosabbaknak mutatkoztak, az egész társadalom elé tárja, orvoslásukon és megoldásukon gondolkodjék. Az 1930-as évek elején kibontakozó és társadalmi mozgalommá szélesülő falukutatást nevezték falukutató mozgalomnak (Sárkány, 1979, 36.). A falukutató mozgalom a legkülönbözőbb pártállású emberek, egyházak, ifjúsági és társadalmi egyesületek, tudományos intézetek törekvéseit foglalta magába. Bár az elméleti ismeretek a falukutatók legjobbjainál nem hiányoztak, a falukutatás egészét mégis módszertani tisztázatlanság jellemezte. Műfaja a szociográfiai riport lett, elsősorban a jelenségek konkrét leírására vállalkozott.
A magyarországi falukutatás 1928 tavaszán a szegedi egyetemisták radikális szellemű Bethlen Gábor-körében kezdődött. Az 1930 őszén megalakult Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagjai ennek résztvevőiből kerültek ki (Sárkány, 1979, 37.). A szegediekkel egy időben indult a romániai magyar fiatalok falukutató mozgalma. Népművelői és felvilágosító munkájuk közben elsősorban a nemzetiségi kérdésre fordítottak nagyobb figyelmet. 1941 nyarán az Erdélyi Fiatalok egykori tagja, Venczel József egyetemi intézeti tanár a mezőségi Bálványosváralján szervezett egyetemi hallgatók bevonásával komplex falukutatást. A falukutató tábor eredményeiről azonban csupán beszámolók és résztanulmányok láttak napvilágot (Venczel, 1993)
A szegedi egyetemisták falujárásaival majdnem egy időben a budapesti Bartha Miklós Társaság is falukutatást kezdeményezett. Az 1925-ben alakult társaság 1928-tól kezdett szélesebb körben működni, 1929 végétől radikalizálódott: gyökeres földreformot, a munkássághoz való közeledést és a marxizmus megismerését propagálta. Fábián Dániel, a társaság akkori elnöke József Attilával együtt 1930 májusában Hódmezővásárhelyen fogalmazta meg a Ki a faluba! c. kiáltványt, amely a magyar falu társadalmi és gazdasági helyzetét, a parasztság nemzeti szerepét vizsgáló pályázati felhívás is volt. A felhívásnak jelentős eredménye nem lett.
A Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriuma 1931 végén alakult. A sárospataki faluszeminárium kérdőíves adatgyűjtése és falujárásai azt is szolgálták, hogy a főiskola hallgatói megismerjék jövendő munkaterületüket, a falut, minden problémájával együtt.
A Pro Christo diákszövetség budapesti főiskolai internátusában 1934 elején indult a falukutatás falugondozó-népművelő munkával. Célkitűzései hasonlók voltak a többi diák falukutató mozgaloméhoz: meg akarták ismerni a falut és keresni a bajok orvoslását. „Kemsei munkaközösségük", melynek többek közt tagja volt Elek Péter, Gunda Béla, Hirscher (Mády) Zoltán, Kerényi György és Kovács Imre, a magyar falukutatás egyik legértékesebb munkáját alkotta meg: Elsüllyedt falu a Dunántúlon (Budapest, 1936).(Lásd még: II.2. fejezet)
I.2. A népi írók szociográfiái
A harmincas évtized: a népi írói szociografizálás évtizede, melyet az ismert irodalmi szociográfiák - Illyés Gyula, Veres Péter, Darvas József, Kovács Imre, Féja Géza munkái - mellett Erdei Ferenc és Szabó Zoltán társadalomelméleti megalapozottságú művei fémjeleznek. A szociográfia szó azt az igényt fejezte ki, hogy az ideológiai-elméleti tételeken túl pontosabban meg kellene ismerni, hogyan is állnak a dolgok valójában Magyarországon. A társadalomvizsgálat, a szociográfia megismerői és politikai feladatokat egyszerre kapott, a lényeg nem a helyes módszerek kidolgozása volt, hanem a „valóság" felmutatása az előítéletek ellenében, a tudatos elleplezés lehetetlenné tételére. A szociográfia szónak ez a tudományelméletileg naiv és problémamentes, az uralkodó ideológiával szemben kritikai használata végigkísérte több mint fél évszázados magyarországi pályáját (Némedi, 1985, 22.).
A szociográfus fiatalság is úgy képzelte, hogy a társadalomkutatás nemcsak a valóság megismerését jelenti, hanem egyben a fiatalok átalakulását is: közelebb kerülésüket a parasztsághoz, középosztályi mentalitásuk levetkezését, szemléletük és erkölcsük megváltozását. Ez a morális és szemléleti változás az első szociográfus programokban legalább olyan fontos helyet foglalt el, mint a szociografizálás másik oldala: a tényleges helyzet megismerése (Némedi, 1985.).
Az 1920-30-as évek fordulóján több olyan szociológiai jellegű mű látott napvilágot, melyek nagy figyelmet fordítottak a magyar falu, elsősorban a földbirtok kérdésére. Szerzőik (Weiss István, Matolcsy Mátyás, Kerék Mihály) nem tartoztak egyetlen falukutató közösséghez sem. Munkáik fontos problémaföltáró művek voltak, de mégsem ők, hanem a velük párhuzamosan jelentkező, a népi írók közé tartozó „falukutató írók" szociográfiai indítású könyvei fordították a közvélemény figyelmét a magyar parasztság sorsának alakulása felé (Kósa, 1989.). Ezeket a műveket a fennálló renddel szemben erős kritikai magatartás jellemezte. Többségükben nem adatokkal megalapozott, anyagukat rendszeresen tárgyaló tudományos művek, hanem a szociográfiát a riport közvetlenségével és szépirodalmi stílussal oldó, érzelmekre is ható olvasmányok voltak. A kormányzatot akarták nyíltan változásokra bírni, illetve a közvéleményt mozgósítani az általuk felvetett kérdések ügyében. Emiatt többször összeütközésbe kerültek a hatalommal. A falukutató írók igazságaikat, megfigyeléseiket és tapasztalataikat gyakran erős érzelmi töltéssel adták elő. Szépirodalmi fogantatásuk ellenére mondanivalójuk egésze, és főleg részletmegfigyeléseik gazdagsága tudományos értékeket hordoz. Az egész falukutatásra igen nagy hatással volt Illyés Gyula Puszták népe c. könyve. Életrajzi élményeken alapulnak Veres Péter Számadás, Falusi krónika c. írásai; Darvas József Elindult szeptemberben; Balázs Ferenc Rög alatt c. kötetei. A riportszociográfiák körébe sorolhatók Erdei Ferenc: Futóhomok; Féja Géza: Viharsarok; Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság; Bözödi György: Székely bánja c. művei. Több más probléma mellett elsősorban az „egyké"-ről íródtak Kodolányi János: Baranyai utazás; Illyés Gyula: Magyarok; Hídvégi János: Hulló magyarság c. könyvei. Kovács Imre A néma forradalom (szekták) és a Kivándorlás c. munkáiban a magyar parasztság menekülését írta meg a nyomor elől. Veres Péter Az Alföld parasztsága, Darvas József Egy parasztcsalád története, Illyés Gyula Lélek és kenyér c. munkái az alföldi falu és mezőváros anyagi és szellemi képét más-más szemszögből tárták az olvasó elé (Kósa, 1989).
I.3. Helytörténeti, honismereti irány
A kezdettől ellenzéki hangvételű falukutatással szemben hamarosan jelentkeztek az „ellen-falukutatók" (Rézler, 1943, 139.). Beállítottságuk általában konzervatív volt, és lojális maradt a társadalmi rendhez és a kormányzathoz. Rendszerint megkerülték a falu égető társadalmi kérdéseinek tárgyalását. Az 1917-ben alakult Magyar Társaság az 1930-as évek elején a falukutató mozgalom indulása után létesítette Falukutató Intézetét. A Falukutató Intézet kiadványainak, falumonográfiáinak módszerét Bodor Antal alapozta meg A falukutatás vezérfonala c. tanulmányában (1935), melyben szempontokat kívánt adni a falukutatók számára. Kérdéseit tíz nagy csoportba rendezte, s a tárgyszavakat a kötet végén betűrendes mutatóban is közölte. Az útmutató azonban túlzottan részletező, a fennálló rend iránt lojális, s minden eszmeiséget nélkülöző iromány lett, és sem a radikális népieket, sem a szaktudományuknak elkötelezett kutatókat nem elégítette ki. Bodor útmutatóját követték szinte szolgai módon a következő években a Falukutató Intézet kiadásában megjelent falumonográfiák szerzői: Élő Dezső Saród-monográfiája (1936); Seres József Kunágota-társadalomrajza (1936); Hunyadi Ferenc A kismarjai kerület községei (1936) c. munkája; Földes Ferenc Vereb község-monográfiája (1936); Rozsondai Károly és Sümeghy József Sopronbánfalva (1937) és Dömötör Sándor a Dunaszentgyörgy népe (1937) c. monográfia. Ezek a helytörténeti, honismereti célkitűzésű munkák aránytalanul nagy teret szenteltek a falu földrajzának, történetének, s megfutottak a falu társadalmi kérdéseinek alapos tárgyalása elől (Paládi Kovács, 2002, 43.). Rézler úgy látja, hogy e falumonográfiáknak inkább a földrajz és történettudomány vehetné hasznát, ha adataikat nem feldolgozásokból, másodkézből merítették volna (Rézler, 1943, 139.). Bodor Antal és konzervatív agráriusként jellemzett köre valójában helytörténeti, honismereti munkálkodást folytatott, még akkor is, ha könyveiket és intézetüket a falukutató jelzővel illették. Az országismeret, honismeret, helytörténet kívül maradt a népi szociográfia és a hatalom, sőt az írói szociográfia és a rendszeres társadalomtudomány vitáin, s élte a maga nyugalmas életét a tudomány és az ismeretterjesztés határvidékén a falukutatás egyfajta apolitikus válfajaként (Paládi Kovács, 2002, 42.).
II. Példák
II.1. Társadalomrajz és politikai program: Erdei Ferenc mikrovizsgálatai
Erdei Ferenc nagy jelentőségű és hatású munkásságának csak kezdeti periódusa szolgál vizsgálatunk tárgyául. Az Erdei korai munkásságának részét jelentő kismonográfiákat többnyire szociográfiai témájú szárnybontogatásnak tekintik (Némedi, 1985). Ezek a korai tanulmányok nem csupán a makói helyi társadalom szociográfiáját tartalmazzák, hanem a rendies paraszti státus felbomlásának és a parasztság polgári társadalomba való betagolódásának elméletét is. Erdei életművének egyik jellegzetessége, hogy nem választhatók külön benne társadalomelméleti, társadalomtörténészi és politikusi megállapításai. Társadalomkoncepciója a nemzeti és kulturális értékek őrzőjének tekintett parasztság problematikájából bontakozik ki (Bognár, 2000). Ezekben a korai írásokban a tényleírás a meghatározó. Erdei azt a felfogást képviseli, hogy politikai szándékai csak úgy valósíthatók meg, ha szaktudományos érvrendszerre alapozódnak. Ezek az írások kivétel nélkül Erdei szűkebb pátriájának, Makónak és környékének parasztságával foglalkoznak. Kishegyesről szóló írását, amely a Makó melletti kistelepülést mutatja be, még egyetemistaként, 1931-ben publikálta (Erdei, 1931). Erdei ebben a munkában - a legkisebb falusi közösségről értekezve - is mindig a paraszti társadalom egészét szemléli, és ennek a paraszti világnak a társadalom egyéb nagycsoportjaihoz fűződő viszonyát mutatja be. Az írás alapvetően a parasztság társadalmi átalakulását és a polgárosodó társadalomba való betagolódását mutatja be egy lokális térben. A helyi társadalom szerkezetét több dimenzióban elemzi. Nem pusztán a birtoknagyság által kijelölt társadalmi csoportokat mutatja be, hanem egy azt átmetsző szerveződési elvet, „a polgáriasodáshoz való viszony" alapján kirajzolódó hierarchiát is megállapítja. Ezeken túl az életkort is csoportképző erőnek tekinti, amivel a generációk eltérő társadalmi tapasztalatának szempontját is megjeleníti a társadalmi rétegződésben. A királyhegyesi társadalomszerkezet tehát egy háromdimenziós viszonyrendszer alapján rajzolódik ki, amelynek egyes ágait a birtoknagyság, a korszerkezet és a polgáriasodáshoz fűződő viszony jelenti. Erdei már ebben a munkájában is lényegi megállapításokat tesz a paraszti polgárosodás lehetséges útjairól. Polemizál a harmincas évek parasztromantikus felfogásával, amelyben a parasztság a társadalom megújulásának letéteményeseként, az organikus társadalomfejlődés alapjaként jelenik meg (Bognár, 2000). A romantikus felfogás képviselői úgy látják, hogy az autentikus léttel még rendelkező parasztság lehet a magyarság felemelkedésének alapja. Erdei erről a parasztságról mondja ki az elemzett lokális társadalom példája alapján, hogy válságban van, többnyire már felszámolódott, s legfeljebb külsőségeiben őrzi azt a paraszti állapotot, amelyet sokan a jövő zálogának tekintenek. Rámutat, hogy Kishegyesen a városi kultúra folyamatosan kiszorítja a falusi műveltséget. Megállapítása rímel a népi szociográfusokéra. Ez utóbbiakat ez a jelenség a polgári kultúra elleni állásfoglalásra sarkallja. Erdei azonban a paraszti állapot megszűnését természetes jelenségnek, a történeti átalakulás magától értetődő részének tekinti. A paraszti társadalmi állapotot nem valami öröktől fogva létező entitásnak tartja, hanem a társadalomfejlődés bizonyos pontján megjelenő alakulatot lát benne (Bognár, 2000).
A makói parasztság társadalomrajzában nagyobb szerepet kapnak a földrajzi, illetve gazdasági, termelési szempontok (Erdei, 1934). A mű elemzésének középpontjában - hasonlóan a Királyhegyesról szóló tanulmányhoz - a paraszti társadalom átalakulásának kérdése áll, a korábban megfogalmazott társadalomszerkezeti dilemmákkal együtt: megtörténjen-e a paraszti társadalom megszűnése, a magyar polgári társadalomba való betagolódása, vagy egy a parasztságból építkező új társadalmi berendezkedés lenne-e kívánatos (Bognár, 2000).
Erdei a makói parasztságban találja meg azt a paraszti erőt, amely a polgári átalakulás útján elöl jár, és ebbe a folyamatba organikus módon, belső társadalmi fejlődés eredményeként került. Ahol a parasztság kinövése az alávetett, társadalom alatti helyzetből saját társadalmi aktivitásának eredményeképpen (belső erejéből, organikus társadalomfejlődés eredményeként) játszódik le, ott Erdei szerint a parasztság képes lehet a társadalmat alapvetően átalakító szerepre. A tanyák példáján keresztül fogalmazza meg a polgári individualizmuson túlmutató új típusú paraszti kollektivizmus lehetőségét, és a tanyában látja az átmeneti társadalmi helyzetből adódó dezintegráltság feloldásának útját is. Erdeinek az egyéniség és a közösség viszonyáról írt gondolatai túlmutatnak a magyar polgári társadalom keretén. A rendi és polgári társdalom különbsége az egyénnek a közösséghez fűződő viszonyában is megjelenik. A paraszti társadalomban a szervezetlen közösség gyakorolja a társadalmi kontrollt. A tanyai termelés megteremtheti a parasztság társadalmi felemelkedésének gazdasági bázisát, és a polgári társadalom individualizmusán túllépő csoportszervező elvek is a tanyához köthetők (Bognár, 2000).
A parasztságnak a szélesebb társadalmi viszonyrendszerben való elhelyezése készteti Erdeit arra is, hogy megfogalmazza álláspontját a magyar társadalomfejlődés jellegéről. Felfogásában ráismerhetünk a korszak politikai-közéleti diskurzusának több jegyére is. A parasztság felemelkedésének kérdése központi jelentőségű számára is, ez az oka annak, hogy sohasem képes ideológiától mentes társadalomrajzot adni. Némedi szerint Erdei nem abból a szempontból értékelte a parasztság átalakulását, hogyan lehet alapja egy mások által végigvitt társadalmi reformfolyamatnak, hanem akképpen, hogyan lehet egyenrangú része a nemzeti társadalomnak (Némedi, 1985). Erdei, hasonlóan a kortársi parasztfelfogásokhoz, különös minőséget tulajdonít a parasztságnak, és képesnek érzi a társadalmi reform és egy sajátos, harmadik utas társadalomfejlődés megvalósítására. A konzervatív gondolkodók, Erdeitől eltérően, ezt a minőséget nem a polgárosodó parasztságban vélték megtalálni, hanem a rendies társadalomszerkezet parasztságában. Erdei a polgárosodó, az alávetettségből kilépő parasztságon felépülő társadalomszerkezet programját képviseli (Bognár, 2000).
E társadalomfelfogás alapján értekezik a magyarság „sorstudományáról", amely a magyar jegyeknek, a sajátos társadalomfejlődésnek megfelelő polgárosodást, társadalmi reformot hozna magával. A parasztság az egész társadalom felemelkedésének a záloga, és Erdei úgy látja, hogy társadalmi emancipálásával szüntethetők meg a magyar társadalomfejlődés zavarai.
Erdei első korszakának írásait a tényszerűségre törekvés jellemzi. A valóságelv érvényesítésének szándéka miatt nem helyezheti vissza a parasztságot a kortársi felfogásnak megfelelően a rendi állapotba. A Futóhomoktól (1935) kezdve az ideológiai pozíciót (a parasztság felemelésének szándéka) fontosabbnak tartva mégis ebbe az irányba megy el társadalomfelfogása: a parasztság külön minőséggé válik, a polgári társadalomba való betagolódásának ellenére is. Erdei a térség polgárosodási deficitjével magyarázza a parasztság kulturális különállásának és szerkezeti homogenitásának megőrzését (Bognár, 2005).
II.2. Módszertani szigorúság és parasztromantika: Monográfia egy elsüllyedt dunántúli faluról, Kemséről
A Pro Christo 1934-ben alakult falukutató csoportja tevékenységében nem a mozgalmi jelleget tekintette elsődlegesnek. A falukutatást választott értelmiségi hivatásukkal, szakmájukkal - a néprajzzal, geográfiával, közgazdaságtannal - próbálták összekapcsolni. Tudományos ambícióval láttak neki a falukutatásnak. A tagok többsége Teleki Pál tanítványa volt: ez egyszerre jelentett tudományos igényt és kötődést a konzervativizmus egy sajátos, reformoktól sem visszariadó ágához (Némedi, 1985, 48.).
A Pro Christo falukutató csoportja egyszerre kezdett elméleti kérdésekkel foglalkozni, ugyanakkor gyakorlati falumunkát végezni (Némedi, 1985, 48.). Ahogy leírásaikból kiderül, a falumunka szociális segélyakciókkal összekapcsolt népművelés volt, többek között azzal a céllal, hogy az igazi népkultúrát visszavigyék a nép közé, amely már kivetkezett belőle a város közelsége folytán. A Pro Christo csoportja vállalkozott az első kollektív falumonográfia elkészítésére 1935 nyarán. Elégedetlenek voltak fóti munkájukkal, ahol már nem az „igazi" parasztsággal, hanem a város által el- vagy megrontott falusiakkal találkoztak, abban azonban, hogy egykés ormánsági kisközséget választottak ki, más megfontolások is szerepet játszottak. Mindenekelőtt kézenfekvő, hogy Dimitrie Gusti[1] példája is hatott. (Gustiék ugyanis általában kisközségeket vizsgáltak, előszeretettel választva ki archaikus paraszti közösségeket.) Gunda a Kemse-kötet módszertani kérdéséről szólva megvallja, hogy munkamódszerében és elvi felfogásában „Gusti román szociológusnak és iskolájának elméleti és gyakorlati munkássága, eredménye szolgált irányítóként" (Gunda, 1935, 97.).
Közvetlenebb és nyilvánvalóbb a hatása Illyés Gyula Pusztulás c. útirajzának, illetve a nyomában kirobbant vitának. A kötet szerzői természetesen elfogulatlanságukat hangsúlyozták. Azt elismerték, hogy általános „sorsproblémák" ösztönözték őket is. „Vállalkozásunk indító motívuma a mai magyar élet szemléletéből eredt." (Elek-Gunda-Hirschler, 1936, 10.) A romantikus-idilli parasztszemlélettől való függetlenségüket hangsúlyozták, noha a kutatás alapján megírt könyv tele van nosztalgiával. Érdekes megfigyelni, hogy az egyik résztvevő, Kovács Imre még több mint negyven év után is egy mondatban állítja, hogy elfogulatlanok voltak, s közli, hogy milyen alapvető értékeléssel mentek le eleve a faluba: „Nagyon komolyan elhatároztuk, hogy minden befolyástól mentesen fölmérünk egy falut, amelyikről ugye azt tudtuk, hogy haldokló, elsüllyedt falu." (Némedi, 1985, 50.)
Mindemellett a kemsei kutatást igen alaposan előkészítették. Előzetesen szemináriumokon dolgozták fel a hozzáférhető anyagot, megegyeztek a követendő módszerben. Elméletileg Gustira támaszkodtak, használták a ma kevéssé ismert francia René Maunier[2] szociológiai írásait is. Két alkalommal, összesen három hetet töltöttek a faluban, 1935 júliusában és novemberében. Igyekeztek részt venni a falu életében, elsősorban megfigyeléssel dolgoztak, de egyes kérdésekben ki is kérdezték a falusiakat (Némedi, 1985, 50.).
Az Elsüllyedt falu a Dunántúlon (1936) annak a Teleki Pálnak az előszavával jelent meg, akinek a hivatalos ajánlólevelével a terepmunka elkezdődhetett. Teleki pontosan tisztában volt azzal, hogy a Mády (Hirschler) Zoltán felügyeletével dolgozó fiatalok az Ormánságban a rendszer számára kényes témákat feszegetnek (Paládi Kovács, 2002, 47.). A Pro Christo munkaközösség felkészültségét, Wiese,[3] Gusti, Le Play[4] módszertani elveire építő igényességét a szigorú kritikus, Rézler is elismerte (Rézler, 1943, 139.).
Az Elsüllyedt falu... a nosztalgikus szemlélet jegyeit mutatja, ez áll legközelebb a romantikus konzervativizmushoz. E szociográfia írói a városi és polgári társadalom és kultúra elől a parasztsághoz tértek vissza, az értékek forrásához. A könyvben az egyke okaira keresték a választ. „Nem vezetheti tehát a kutatásra vállalkozó munkásokat sem az ötletszerűség, sem a véletlen játékából kínálkozó alkalom, hanem kizárólag a nagy népi problémáknak a magyarság egyetemes szempontjai alapján megállapított értékrendje és az ezzel minden körülmények között végzetesen összefüggő veszélyeztetettség." (Elek-Gunda-Hirschler, 1936, 7-8.)
A mű módszerét, formáját tekintve „etnográfus" beállítottságú, s a legtudományosabb a harmincas évek szociográfiái között. Módszeres volt az anyaggyűjtés, a falu életének különböző oldalait megpróbálták alaposan feltárni, az adott körülményekhez képest módszeres és elég széles körű volt a szakirodalmi tájékozódásuk (Némedi, 1985, 182.). A kutatók számára a kiindulópontul a közösség szolgált. Az egyke kialakulását vizsgálva a régi paraszti világhoz tértek vissza. „Rendezett életkörülmények, jövőben bízó, erőshitű társadalom." (Elek-Gunda-Hirschler, 1936, 42.) Ez a társadalom még nem egykézett, mert képes volt terjeszkedni, a földbirtokviszonyok még nem állták útját belső kibontakozásának. A kollektív munka egyes részeinek szerzői némileg eltérő véleményen voltak több vonatkozásban, de abban, hogy a régi paraszti világ harmonikus és közösségi volt, egyetértettek. A természeti viszonyok és a gazdálkodási forma ekkor még egyensúlyban voltak (Elek-Gunda-Hirschler, 1936, 21.). Valamifajta közösségi gazdálkodás és közösségi életforma állt fenn (Elek-Gunda-Hirschler, 1936, 37.), társadalmilag a falu szinte tökéletes egység volt, amelynek fenntartója a gazdasági együttmunkálkodás (Elek-Gunda-Hirschler, 1936, 56.). A szellemi élet terén a jelenben megállapított önzéssel és vitalitáshiánnyal egy olyan állapotot állítottak szembe, ahol még megvolt a vitalitás, és nem uralkodott el az amorális önzés (Elek-Gunda-Hirschler, 1936, 93-94). Az ezt a régi állapotot felbomlasztó folyamatokat okolták az egykéért is. Külső hatásokról van itt szó. Ezek a külső folyamatok a polgári átalakulás folyamatai: a birtokelkülönözés, a polgári gazdálkodás kialakulása és az ezzel járó szellemi jelenségek, mint az individualizálódás és a városi kultúra. Ezen az általános felfogáson belül a kutató kollektívában konzervatív nézet élt a süllyedésről, a polgárosodásról. A Kemsén megfigyelt negatív jelenségekért a városi szellem és a kultúra beáramlását okolta, és morális kritikát gyakorolt az egykéző parasztok felett. A terjedelmes „lelki élet"-fejezet a vallási és erkölcsi közömbösséget, fáradtságot, fásultságot vetette a kemseiek szemére. Az összes erkölcs-jelenségi vonásokból társadalomellenes tendenciák derülnek ki. A könyv nagy paradoxona, hogy kutatási módszereiben, szakirodalmi tájékozottságában - Erdei mellett - ez a vállalkozás volt a legszínvonalasabb, a szerzők romantikus parasztfelfogása azonban erősen tükröződik a szemléletben. A könyvből áradó lemondás és reménytelenség az elképzelés lényegéből származott: szerintük a polgárosodás folyamata semmilyen esélyt nem ad a parasztságnak, a parasztság esélytelensége pedig a nemzeti esélyek kimerülésével egyenlő. A kemsei kutatás a nemzeti diskurzusában közelített a kihaló, egykéző falu problematikájához. A kutatás előtt ismert volt, hogy az egykézés sem nem etnikai, sem nem vallási alapon elkülöníthető társadalmi jelenség, hiszen a református baranyai egykéző területek mellett a bánsági katolikus német és a krassó-szörényi ortodox románok körében éppúgy megjelent a születéskorlátozásnak ez a formája. Ez is utal a kutatási koncepció etnocentrizmusára.
II.3. A néprajzi falurajztól az antropológia monográfiáig: Fél Edit munkássága Hartától Átányig
A harmincas évek néprajzi felfogásában a hagyományos paraszti kultúra mint makrostrukturális entitás tértől és időtől független, állandó tartalommal rendelkezett. Bár a kutatók tisztában voltak vele, hogy ez a társadalmi formáció társadalmi, vallási, etnikai stb. dimenziók mentén erősen tagolt, azonban mindenhol érvényes közös tartalmakat, jellemzőket rendeltek hozzá. Ebből a szemléletből következett, hogy a terepmunka folyamatában a lokális térben empirikusan megragadott paraszti kultúra a makrostrukturális tartalmak derivátumaként tételeződött. A néprajzi kutatásokban a mikro-, mezo- és makrostruktúra fogalmi keretét alkotó falu (mezőváros), etnikai csoport, tradicionális paraszti kultúra tagolás volt érvényben. A harmincas évek közepéig a recens helyi társadalom módszeres néprajzi kutatása még korántsem volt napirenden. Fél Edit volt az első, aki egy-egy helyi társadalomban próbálta, egyre mélyebben hatolva, föltárni egyes intézmények, egyes emberek viselkedésének, cselekedeteinek összefüggését, értelmét (Sárkány, 2002).
Fél Edit Vierkandt[5] szociológiájából, Thurnwald[6] funkcionalista etnológiájából kiindulva társadalmi tényezőkben kereste a kulturális jelenségek magyarázatát. Kutatási problémáit a településegységenként adott helyi társadalmak alakulásában találta meg, és felismerésükben, értelmezésükben a korabeli, főként a német és a francia etnográfiai-etnológiai elképzelésekre támaszkodott.
Első nagyobb lélegzetű munkája, Harta német lakossága eredetének tisztázása elsősorban nyelvi tények segítségével, célkitűzésében az etnikumtörténeti nyomozásnak volt példája (Fél, 1935). Ez a munka a néprajz „kulturális" vonulatához tartozott, de a kulturális elemek már nem szakadtak el hordozóiktól, hanem életvitelük szerint osztódtak meg.
Még hangsúlyosabbá vált a társadalmi szempont előtérbe kerülése a Kocsról készült monográfiában (Fél, 1941). Ez a munka egy átfogóbb szociológiai kutatás keretében született, azzal a céllal, hogy feltárja a közigazgatás működését az 1930-as évek derekán. Fél Edit feladata „egy társadalmi rétegek, vagyoni rétegek, társadalmi csoportok szerint tagolt állapotrajz" (Fél, 1991, 170.) készítése volt. A monográfia, ahogy címe is utal rá, a jelenben megfigyelt, megtapasztalt állapotot kívánta bemutatni, s ez továbblépés volt a néprajzi leírások kortárs gyakorlatához képest, mely a történetileg pontosan nem meghatározott, a városi-polgári befolyások előtti „hagyományos" állapotra fordította a figyelmet. A kocsi kutatás módszertani kerete, az élő, közvetlenül megfigyelt valóság rögzítésének igénye bevont a tárgyalásba számos olyan jelenséget, amely az ekkoriban készült néprajzi munkákból hiányzott: teljes felszerelési leltárakat, jövedelemkimutatásokat. Általános törekvésnek számított a rögzítésen túl a leírt jelenségek társadalmi struktúrában, rétegződésben való elhelyezése is. A falu egészét összefűző, identitástudattól, kommunikációs hálótól kiindulva, a belső etnikai, lokális vagyoni tagolódást számba véve halad a társadalomba való belenevelődés, a családszervezet típusai és a vagyonnal való összefüggéseik felé. Fél Editnek végül is sikerült Kocsról írt néprajzi monográfiájában a szakszerű anyagrögzítés és -közlés, valamint a messzebb vezető, jórészt továbbgondolandó kérdések ötvözetét létrehoznia. A példa azt sugallta, hogy lehetséges volna egy olyan kutatási ág kifejlesztése, amely a falusi életformákat kiteljesedésük állapotában értelmezné, de jelenkori alakulásukban is tanulmányozná, s ennek során figyelemmel lenne a hordozók helyzetére a maguk szűkebb társadalmi környezetében (Sárkány, 2002).
Fél Edit már a hartai és kocsi monografikus szemléletű kutatásai során is egy-egy családtól, a családtagok egymás közötti kapcsolataitól indult el, majd követte a rokonság, műrokonság, szomszédság szétágazó vonalait, mígnem kirajzolódott a közösség kapcsolatainak hálózata, benne kisebb-nagyobb társulásokkal, kapcsolatsűrűsödésekkel és -ritkulásokkal és közösen elfogadott erkölcsi elvekkel. Ez a szemlélet más volt, mint az addigi kultúraelem-kutató néprajzé, amely a társadalomból egyes, többnyire a kontextusból kiemelt szokás- és magatartáselemeket vizsgált. Különbözött az akkoriban szerveződő falukutató mozgalmak „népi társadalom" szemléletétől is. Ezek a csoportok, ha kutatásaik egy-egy konkrét településre koncentrálódtak is, mindenekelőtt a falu s a külső „befoglaló" társadalom hatalmat gyakorló részeinek egyenlőtlen kapcsolatát akarták megváltoztatni. A falukutatók írásaikban is aktivisták maradtak: a falu kiszolgáltatottságát, torzulásait világították meg. A falukutatók és az etnográfusok között határt vont az „elfogulatlan" kutatás ideálja, amely a tudomány rangjára igényt tartó néprajzot elválasztotta a mozgalmi emberektől.
Fél Edit munkásságának betetőzése a Hofer Tamással közösen készített Átány-trilógia. Eredetileg mindhárom kötet külföldön jelent meg angol és német nyelven. A rendszerváltás óta is csak az egyik kötet vált magyarul hozzáférhetővé. Ahogy Hofer Tamás kissé kesernyésen megfogalmazta, az átányi kötetek még mindig „emigrációban" vannak (Fél-Hofer, 1997).
Fél Edit 1951-ben megindult, 1954-től Hofer Tamás részvételével több, mint húsz éven át folyó átányi kutatásai (Hofer, 1979, 85.) már túlnyomórészt az amerikai kulturális antropológiából vett kutatási elgondolásokat tükröznek. Az átányi kötetek a saját földjükből megélő parasztok állapotrajzát adják. Az első monográfiából (Fél-Hofer, 1969) megtudható, milyen történeti folyamat vezetett az átányiak szóhasználatában „korrekt" parasztok létfeltételeinek kialakulásához. Ennek fényében értékelhető az egyedülállóan részletező leírás a paraszti létet szinte eszményi teljességében megvalósítók életmenetéről, családi kapcsolatairól, társadalmi érintkezési formáiról; a második kötetben (Fél-Hofer, 1972/1997) a gondolkodásmódjáról; a harmadikban pedig a tárgyaikról és a velük való élés módozatairól (Fél-Hofer, 1974). A kötetek konkrét dokumentációval bőségesen alátámasztott és megismételhetetlen leírását nyújtják egy falusi réteg, a saját földjükből élők életmódjának, kultúrájának, társadalmi viszonyainak egy - de nem a - magyar faluban (Sárkány, 2002).
A kortárs néprajzi terepmunka az atomisztikus kultúrafelfogásra alapozva voltaképp a tárgyi és szellemi elemeinek teljességre törekvő leltározását vette célba. Ez a cél elérhető volt egy-két hetes helyszíni tartózkodás alapján is. Ebből a gyakorlatból alakította ki Fél Edit az állomásozó terepmunka, a rendszeres kutatás azon formáit, amelyben a társadalom szerkezetére, intézményeire, magatartásformáira vonatkozó kérdések is fölvethetők voltak. A Hartáról és Kocsról készített monografikus feldolgozások egy szilárd koncepció részeként próbálták tematikusan szélesíteni és a megfigyelések, interjúk egyre sokrétűbb jellegével elmélyíteni, gazdagítani az ábrázolt lokális társadalom mindennapi életének képét (Hofer, 1993). Az átányi kutatás során előtérbe kerültek a terepmunkának olyan formái, amelyek módot adtak egy-egy helyi társadalom életének, kapcsolatrendszerének a megismerésére, az egyes társadalmi intézmények, magatartásminták, kapcsolattípusok természetes kontexusba illesztett megfigyelésére, leírására. Az Átány-kötetekben megvalósított figyelem a részletek iránt, a sok esettanulmány és elbeszélő illusztráció annak idején már a terepmunka új szemléletű felfogásáról tanúskodott. A néprajz korábban kultúraelemekre, tárgyakra, szövegekre, formalizált viselkedésmintákra irányított figyelme helyett egy olyan analitikus, elemző igény jelentkezett, amely ezeket az elemeket megkísérelte beilleszteni a társadalmi kapcsolatok és helyzetek, az ismeretek, az erkölcsi elvek, a presztízs összefüggéseibe. Egy-egy tárgy, munkafolyamat, rítus körül így a kulturális összefüggések gazdag, bonyolult szövedéke volt feltárható. A korábban uralkodó művelődéstörténeti hatások és átvételek, leszármazási vonalak, elterjedési területek rekonstruálására irányuló értelmezések mellett/helyett teret nyertek a társadalomtudományi, kultúratudományi interpretációk. Az átányi vállalkozás e törekvést tovább víve, az eddig egy-egy résztémán kipróbált elemzési technikát kiterjesztette a gazdálkodás, a paraszti munka és a háztartásvitel egészére (Fél-Hofer, 1997).
Fontos körülmény, hogy az átányi gyűjtés és a kézirat megírása is a szocializmus éveiben folyt. A szocialista átalakulás következtében gyökeresen megváltozott a néprajzkutató és a falusi adatközlő kapcsolata is. A hagyományos néprajznak a tárgyakra, szövegekre, formalizált ismeretekre való beállítottsága visszatükrözte a parasztok és a városi értelmiségiek közti konvencionális viszonyt. Ez a viszony megváltozott, amikor a városi néprajzkutató és a falusi paraszt egyaránt kiszolgáltatott lett. Olyan közeli és bizalmas kapcsolatok alakulhattak és olyan szolidaritás bontakozott ki szinte egy egész falu népével, amilyenre korábban nem lett volna lehetőség (Fél 1983).
Hofer Tamás említi az ötvenes években kibontakozó „parasztság-tanulmányok" inspiráló hatását átányi kutatásaikra. Ezek legfőbb szerepét abban látja, hogy kiszabadították kutatási terveiket abból a néprajzi hagyományból, mely szerint a vizsgálatnak etnikusan, regionálisan sajátosat kell kimutatnia. Tiszta leírást kívántak adni egy paraszti közösségről, vagyis nem kulturális elemek, történeti hagyományok, etnikus sajátosságok előfordulását, illetve társadalmi problémák tüneteit keresték a faluban, külső indítékok alapján, hanem egy önmagában értékes, sajátos életformát. A parasztság- tanulmányokból több ihletet kaptak, írja Hofer, mint az ekkoriban szaporodó európai közösségtanulmányokból, amelyek többnyire átmeneti, utóparaszti életformákat, társadalmi problémákat ábrázoltak (Fél-Hofer, 1997). Bár Átányon a hosszú terepmunka ideje alatt komoly változások következtek be (például 1959-ben lezajlott a szövetkezesítés), Fél Edit és Hofer Tamás szándéka mégsem a változás folyamatának rögzítése volt, hanem az ötvenes években még működő paraszti életforma dokumentálása (Fél-Hofer, 1997). „Annak idején azonban az átányi kutatás témaválasztásában is és az átányi adatközlőkkel kialakult kapcsolatunkban is fontos szerepe volt ennek az általában ki nem mondott nemzeti vonatkozásnak. Átányt azért választottuk ki, hogy [...] a szemünk előtt felbomló paraszti életforma fontos belső összefüggéseit próbáljuk megörökíteni, amelyet elődeink, kortársaink még nem írtak le, és amelynek leírására az utánunk jövőknek már nem lesz lehetőségük." (Fél-Hofer, 1997, XXI.)
Kitekintés
Fél Edit és Hofer Tamás Átányról készült monográfiái átvezetnek bennünket a második világháborút követő falukutatás problematikájához. Itt nincs arra mód, hogy az 1945-1990 közötti időszak és a rendszerváltást követő korszak falukutatásáról áttekintő képet adjunk, csak arra nyílik lehetőségünk, hogy néhány kiemelkedő kutatási törekvést röviden megemlítsünk. A szálak két ágon bizonyos értelemben folytonosnak nevezhetők, a néprajzi kutatás és az irodalmi ihletettségű szociográfia műfaja mutat ilyen jellegzetességeket, míg a hatvanas években újra önálló tudományágként megjelenő szociológia is mutat fel jelentős eredményeket a közösségkutatásban. A néprajzi kutatásra a Fél Edit és Hofer Tamás által kialakított terepmunka-koncepció és értelmezési eljárások nem gyakoroltak érdemi hatást. Ez egyfelől annak tulajdonítható, hogy a művek csak idegen nyelven voltak elérhetők, de még inkább annak, hogy a néprajz hagyományos megközelítésmódja továbbra is meghatározó szerepet játszott. Bár nagy számban jelennek meg - különösen a hetvenes-nyolcvanas években - többnyire kutatócsoportok közös munkájaként készített falu- és városmonográfiák, ezek sem a terepmunka módszerében, sem a megközelítésmódban nem sorolhatók a közösségtanulmányok körébe, jóllehet több esetben igen alapos, árnyalt ábrázolás is található közöttük. Külön említést érdemel a Bodrogi Tibor vezetésével megvalósuló Varsány-kötet, amely egy nógrádi kisfalu jelenkutatására vállalkozott a hetvenes évek állapotának rögzítését és elemzését célul tűzve. Itt az alkalmazott módszerek és koncepció egyértelműen a kulturális antropológiához köti a vállalkozást (Bodrogi, 1978). Figyelemre méltó, hogy ezt a kutatást Sárkány Mihály vezetésével néhány éve megismételték, így összehasonlíthatóvá válik a 25 évvel ezelőtti varsányi életvilág a mai állapotokkal.
Bár az újrainduló szociológiai kutatásokban nem kap kiemelt szerepet a faluszociológia, mégis születnek fontos munkák. Módszertanilag a Kemse-kötettel vállal szoros kötödést a Kiss József által koordinált homokmégyi falukutató munkacsoport. Szemléletmódjában azonban teljes mértékben eltér a kiindulópontként tekintett munkától, hiszen módszertana a szociológia és a szociális antropológia eszköztárából merít, s szemléletmódja szigorúan tudományos, legkevésbé sem nosztalgikus (Kiss 1990).
1960-tól a szociológiai kutatások megindulásával párhuzamosan, mintegy a belőle kimaradó konkrét faluszociológiát „pótlandó" ismét életre kelt a harmincas évekhez hasonló, szociografikus hangvételű szépirodalmi irány, mely felhívta a figyelmet a parasztság (és a vidék) problémáira. Művelőit elsősorban a közös gazdálkodás útjára lépett falu élete, a város és a falu új típusú viszonya, a magyar parasztság gyökeresen megváltozott sorsa érdekelte (Csák Gyula, Csoóri Sándor, Sántha Ferenc, Mocsár Gábor, Végh Antal, Zám Tibor, Galgóczy Erzsébet, Féja Géza és mások munkái). Mindez azonban már alig néhány szálon kapcsolódott a falukutatás két háború közötti klasszikus korszakához (Sárkány, 1979, 38.).
A rendszerváltozást követő időszak törekvései közül a módszertanilag igen kimunkált és sikeresen megvalósított, Borsos Endre, Csite András és Letenyei László által irányított kutatást kell kiemelni (Borsos-Csite-Letenyei, 1999). A magyar-román-ukrán hármas határ térségéből kiválasztott három település vizsgálata szociológiai és antropológiai módszerekkel és az igény az összehasonlíthatóságra kiemeli e munkát a rendszerváltást követő időszak vidékkutatási munkálatai közül.
Bár az áttekintésből kitűnik, hogy a magyar közösségkutatásnak vannak komoly eredményei, mégis kijelenthető, hogy az érdemi feladatok a jelenlegi társadalomkutatókra várnak.
IRODALOM
Arensberg, W. Conrad (1954): The Community Study Method. American Journal of Sociology, 60., 109-124.
Bognár Bulcsu (2000): Társadalomrajz és politikai program. Erdei Ferenc korai írásairól. Korall, 128-148.
Bognár Bulcsu (2005): Egy parasztpolitikus szociológiája. Erdei Ferenc szociográfiáinak társadalomszemlélete (1931-1938). Valóság, 48/1.
Borsos Endre - Csite András - Letenyei László (1999): Rendszerváltozás után. Falusi sorsfordulók a Kárpát - medencében. Budapest, MTA Politikatudományi Intézete.
Elek Péter - Gunda Béla - Hilscher Zoltán (1936): Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete. Budapest, Sylvester.
Erdei Ferenc (1931): Királyhegyes. Századunk, 6., 25-35.
Erdei Ferenc (1934): A makói parasztság társadalomrajza. Makó, Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt.
Fél Edit (1935): Harta néprajza. Karcag.
Fél Edit (1941): Kocs 1936-ban. Budapest.
Fél Edit (1983/1991): A saját kultúrájában kutató etnológus. In: Régi falusi társadalmak. Pozsony, Kalligramm, 370-378.
Fél Edit (1991): Összegző visszatekintés a paraszti társadalom kutatására. Ethn. CII. 168-180.
Fél Edit (2001): Régi falusi társadalmak. Pozsony, Kalligramm.
Fél Edit - Hofer Tamás (1969): Proper Peasants. Traditional life in a Hungarian Village. (Viking Fund publications in anthropology 46.) Chicago.
Fél Edit - Hofer Tamás (1972): Bäuerliche Denkweise in Wirtschaft und Haushalt. Göttingen.
Fél Edit - Hofer Tamás (1974): Geräte der Átányer Bauern. Koppenhagen-Budapest.
Fél Edit - Hofer Tamás (1997): Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Budapest, Balassi.
Gunda Béla (1935): Kutatómunka egy ormánsági faluban. Magyar Szemle, 1.
Gusti, Dimitrie (1976): A szociológiai monográfia. Ford. Balázs Sándor, Bukarest, Kriterion.
Hofer Tamás (1993): Fél Edit gyűjtőútjai. In: Emlékezés Fél Editre. Fülemile Ágnes- Stefany Judit szerk., Budapest, Magyar Néprajzi Társaság.
Kiss Dénes (2004): Román faluszociológia a posztszocialista korszakban. Szociológiai Szemle, 94-122.
Keményfi Róbert (2003) Társadalomtörténet és néprajz. In: Bevezetés a társadalomtörténetbe. Bódy Zsombor - Ö. Kovács József szerk., Budapest, Osiris.
Kiss József (1990): Egy falukutatás vázlata. Homokmégy, 1984-1987. Budapest, Országos Közművelődési Központ.
Kósa László (1989): A magyar néprajz tudománytörténete. Budapest, Gondolat.
Kósa László (2002): A néprajztudomány és a falukutatás. In: A falukutatás fénykora. Pölöskei Ferenc szerk., Budapest, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 57-67.
Némedi Dénes (1985): A népi szociográfia 1930-1938. Budapest, Gondolat.
Paládi Kovács Attila (2002):A társadalomtudományok és a falukutatás. In: A falukutatás fénykora. Pölöskei Ferenc szerk., Budapest, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 47-57.
Pászka Imre (1998): Sociologia militans. Szociológiai Szemle, 4.
Rézler Gyula (1943/2005): Falukutatók és szociográfusok. A magyar társadalom önvizsgálata az elmúlt évtizedben. In: Rézler Gyula válogatott tanulmányai 1938-1944. Tóth Pál Péter szerk., Budapest, Gondolat.
Sárkány Mihály (1979): Falukutatás. In: Néprajzi Lexikon. Budapest, Akadémiai, 34-40.
Sárkány Mihály (2000): A társadalomnéprajzi kutatás hazai története. In: Magyar Néprajz. VIII.: Társadalom. Paládi Kovács Attila főszerk., Budapest, Akadémiai, 8-29.
Sárkány Mihály (2000): Közösségtanulmányok és összehasonlításuk lehetőségei. In: uő: Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest, L'Harmattan, 57-73.
Sárkány Mihály - Vágvölgyi András - Jávor Kata - Tagányi Zoltán (1982): Rural Community Studies in Hungary. In: Rural Community Studies in Europe. Durand-Drouhin, Jean-Louis - Szwengub, Lili Maria eds., Oxford, Pergamon, 131-165.
Somlai Péter (1983): Gondolatok egy közösség-elmélet viszontagságos történetéről. In: Tönnies, F.: Közösség és társadalom. Budapest, Gondolat.
Tóth G. Péter (2002): A közösség. Egy fogalom megalkotása, kiteljesedése, széthullása és felszámolása. In: Közösség és identitás. Pócs Éva szerk., Budapest, L'Harmattan 9-33.
Tönnies, Ferdinand (1983): Közösség és társadalom. Budapest, Gondolat.
Venczel József (1993): A falumunka útján. Székelyudvarhely-Budapest.
[1] Dimitrie Gusti (1880-1955) román szociológus, a szociológiai monográfia módszerének létrehozója és nagy hatású alkalmazója. Tanítványaival több száz román falu monografikus feldolgozását végezte el 1925-1948 között. A szociológiai monográfia című könyve magyarul 1975-ben jelent meg a Kriterion kiadónál.
[2] René Manuier (1887-1951) francia jogszociológus.
[3] Leopold von Wiese (1876-1969) német szociológus, a formális szociológia egyik létrehozója.
[4] Pierre La Play (1806-1882) francia szociológus, a 19. század jelentős társadalomteoretikusa, a családkutatás módszertanának megalapozója.
[5] Alfred Vierkandt (1867-1953) német etnológus, a természeti és kultúrnépekről írt könyvével vált igazán híressé.
[6] Richard Thurnwald (1869-1954) német etnológus, a társadalmi intézmények összehasonlító kutatásában ért el komoly eredményeket.
