Az első „pozitivista” átfogó munka James Mill (1773-1836) Az emberi elme jelenségeinek elemzése („An Analysis of the Phenomena of Human Mind", 1829) című műve volt, mely Jeremy Bentham utilitarista társadalomfilozófiáját kívánta ismeretelméleti megalapozással ellátni. Ez az írás lett azután az önálló pozitivista filozófia egyik forrása és első manifesztuma, mely félreérthetetlenül megfogalmazta a pozitivizmus alapelveit: az elme számára a megismerésben kizárólag az érzetek által közvetített tények  adottak, melyeket azután az elme a megismerés folyamatában elrendez és rendszerbe foglal, miközben ez a rendszerezés csak mintegy járulékosan adódik a tényekhez, melyek ismereteink egyedüli szilárd, állandó elemei.

James Mill fia, John Stuart Mill (1806-1873), Bentham nyomán általánosságban elfogadta a hedonizmus elvét, és azt állította, hogy minden ember a boldogságot keresi. Benthammel szemben azonban az öröm és szenvedés mennyisége mellett súlyt helyezett ezek minőségére is. Egy sertésnek nagy öröme lehet a sárban fekvéstől, de az öröm minősége alacsony: „Jobb elégedetlen embernek lenni, mint elégedett sertésnek; jobb elégedetlen Szókratésznak lenni, mint elégedett elmebetegnek.” Azok tudnak e minőségekről a legtöbbet, akik tapasztalatból ismerik az örömök és szenvedések különféle fajtáit.

Mill A deduktív és induktív logika rendszere („A System of Logic, Ratiocinative and Inductive", 1843) című művében induktív logikával kiegészített pozitivista ismeretfilozófiát dolgozott ki, mely sok szálon kapcsolódott a brit empirizmus régebbi hagyományaihoz. Bacon és főként Whewell indukciós elméleteire támaszkodva az oksági kapcsolatok feltárásának új módszertanát teremtette meg azzal, hogy összegezte a tudományokban használatos induktív eljárásokat. Négy szabályt fogalmazott meg. Ezek (1) a megegyezések módszere: ha egy eseményt több alkalommal más események egész sora előzött meg, és ezek között az események között vannak megegyező elemek, akkor a megegyező elemek együttesét tekintsük a vizsgált esemény okának; (2) a különbözés módszere: ha egy eseményt több alkalommal más események egész sora előzött meg, és egyszer csak a vizsgált esemény elmarad - ha a megelőző események között találunk egy vagy több olyat, amely az eddigiek során mindig jelen volt, ám most nincs jelen, akkor a  most hiányzó elemek együttesét tekintsük a vizsgált esemény okának; (3) a maradékok módszere: ha egy összetett esemény majd' minden részjelenségének oka már ismert, akkor a hiányzó részjelenség(ek) okát kereshetjük oly módon, hogy megfigyeljük, az összetett eseményt megelőző eseménysor tagjai között van-e olyan, amely nem szerepel a részjelenségek ismert okainak listáján, és ez lesz a keresett részjelenség oka (pl. így zajlott a Neptunus felfedezése az Uranus pályáján észlelhető ingadozások alapján); és végül (4) a párhuzamos változások módszere: ha valamely jelenség változásának mértéke vagy foka szorosan követi egy őt megelőző vagy vele egyidejűen jelentkező jelenség változásának mértékét vagy fokát, akkor feltételezhetjük a két jelenség oksági kapcsolatát (pl. a hőmérséklet változása és a hőmérő higanyszálának emelkedése és süllyedése). Ezekhez az induktív következtetési eljárásokhoz nem társul deduktív értelemben vett érvényesség, így csak valószínűségeket eredményeznek.

A szabadságról („On Liberty”, 1859) című művében Mill azt állítja, hogy a társadalomnak törekednie kell arra, hogy maximalizálja az egyének szabadságát. Hangsúlyozza, „egy civilizált közösség tagja fölött, akarata ellenére, csak azzal a céllal lehet jogosan hatalmat gyakorolni, hogy megakadályozzuk mások kárát”. A társadalomnak nem lehet köze ahhoz, amit az egyén magánjelleggel tesz, még ha ez nem is szolgálja az egyén saját érdekét. Saját maga, teste és tudata fölött az egyén az úr, és a társadalomnak nem kell ezeken hatalmat gyakorolnia: „az egyéniség szabad fejlődése a jólét legfontosabb lényege”. A kálvinistákkal szemben hangsúlyozza, hogy a saját akarat alapvetően jó. Aki maga választja meg cselekvése tervét, minden képességét figyelembe veszi és alkalmazza. Mill szerint súlyosan veszélyezteti bármely társadalom alkalmazkodóképességét és fejlődését, ha korlátozza az egyén szabad véleményformálását és -nyilvánítását. A gondolat-, szólás- és cselekvési szabadság korlátozása egyszerre akadályozza az új, hatékonyabb eszmék és magatartásformák létrejöttét és az elfogadott igazságokba vetett bizalom fenntarthatóságát.

Mill elveti saját művének azt az értelmezését, hogy a lehető legnagyobb társadalmi boldogság elve följogosítaná az államot rá, hogy beavatkozzon az egyének életébe. Kitart amellett, hogy az egyéni döntések különfélesége inkább vezet általános boldogságra, mint bármilyen társadalmilag meghatározott egységesség. Nagy föltűnést keltett A nők alávetéséről („On the Subjection of Women”, 1861) című műve, mely ezeket az elveket a nőkre is alkalmazza. A nőket hosszú évszázadokra alávetették a férfiaknak és kizárták őket azokból a döntési lehetőségekből, melyekről említett műve szól, márpedig az ilyenfajta alávetés az emberi társadalom javításának legfőbb akadálya, és ezért a „tökéletes egyenlőség” elvének mind szélesebb körű alkalmazására lenne szükség. (E mű tárgyának és részben tartalmának sugalmazója minden bizonnyal Mill élettársa, Harriett volt.) Ugyanakkor Mill a feminizmus iránti minden megértése mellett sem fogadta el azt a követelést, hogy a házasságban élő nők is dolgozhassanak a családi otthonon kívül. Újabb kritikusai fölvetik, hogy Mill nyilvános/magánjellegű elhatárolása nehézségekbe ütközik olyan esetekben, amikor a magánéletében szabadon cselekvő éppen saját döntései révén jut például olyan egészségi állapotba, hogy egy az adófizetők pénzén fenntartott kórházban kelljen töltenie hosszabb időt. Feminista kritikusok megkérdőjelezik, hogy a paternalista társadalmi struktúrák további fennmaradása mellett lehet-e értelmet adni a „teljes egyenlőség” elvének. Mill jelentősége azonban megkérdőjelezhetetlen az egyének, a nők, a kisebbségek jogainak fejlődésében. Elveinek nagy hatása volt a személyes ügyeknek a közügyektől való elválasztásában, akárcsak abban, hogy a társadalmi cselekvések során inkább a hasznosságot, semmint a hagyományokat kellene figyelembe venni.

A XIX. század második felében számottevő hatást gyakoroltak még Hippolyte Taine (1828-1893) és Herbert Spencer (1820-1903) pozitivista elméletei. A pozitivizmus tanainak megújítása a XIX-XX. század fordulóján az osztrák fizikus Ernst Mach (1838-1916) nevéhez füződik, aki a rendszerbe foglalandó anyagnak érzeteink tényeit tekintette, és a rendszerbe foglalást ismétlődő elemzések sorozatán keresztül vélte elvégezhetőnek. Nevezetes gondolkodás-ökonómiai elméletében, mely az „Ockham borotvája” elv modern újrafogalmazásaként is fölfogható - a korabeli konvencionalizmus (H. Poincaré, P. Duhem) eszmevilágával teljes összhangban -, a rendező szempontok és kategóriák legegyszerűbb és leggazdaságosabb alkalmazására szólított föl, tekintettel arra az evolúciós előnyre, melyet az egyszerűbb fogalmi rendszer biztosít használója (értsd: az emberi faj) számára.

A XX. század elején az angol Bertrand Russell (1872-1970) volt nagy hatással a tág értelemben vett pozitivista áramlat fejlődésére, akinek szülei még barátságot ápoltak John Stuart Mill-lel. Cambridge-ben matematikát, Berlinben gazdaságtant és politikai tudományt tanult; és a matematika és filozófia mellett egész életében kiállt a politikai igazságosság mellett is. Cambridge-i egyetemi munkáját 1895-ben kezdte, itt írta meg, a metafizikusként is jelentős Alfred North Whiteheaddel közösen, korszakalkotó művét, a Principia Mathematicát (1910-1913). Russell 1916-ban tiltakozott az elhúzódó háború miatt, ami cambridge-i állásának elvesztését eredményezte, sőt hat hónapot börtönben is töltött, miután azt állította, hogy Amerikában a katonaságot sztrájktörésre használják föl. Bár 1919-ben újra a cambridge-i egyetemen taníthatott, hamarosan fölhagyott az egyetemi oktatással. Nyilvános előadásokat tartott, s politikai nyilatkozataival gyakran föltűnést keltett. Így 1920-ban meglátogatta Szovjet-Oroszországot, és szocialista barátai nagy meghökkenésére ezt írta róla: „Oroszország nagy börtön, ahol a börtönőrök kegyetlen, vakbuzgó személyek. Amikor láttam barátaimat, amint ezeknek az embereknek úgy tapsoltak, mint felszabadítóknak, és amikor az általuk létrehozott rendszert paradicsomnak tekintették, föltettem magamnak a kérdést, [...] vajon a barátaim, vagy én vagyok elmebeteg.” Írt könyveket a nevelésről, többek között a próbaházasság intézménye mellett szállt síkra, s a vallásról írt könyvei közül az egyik címe Miért nem vagyok keresztény („Why I Am Not a Christian”, 1957). Los Angeles híres egyeteme (UCLA) professzorságot kínált neki, de ő inkább a New Yorkban fölajánlott állást fogadta (volna) el, amit azonban mégsem kapott meg: egyik bírálója szerint ugyanis Russell intézete az illetlenség tanszéke lett volna. Nyolcvankilenc éves korában a nukleáris leszerelés mellett szállt síkra, ami miatt rövid időre börtönbe került. Még 1950-ben irodalmi Nobel díjat is kapott.

Russell többször változtatta filozófiai nézeteit, de két álláspontjához mindvégig hű maradt. Az első szerint a filozófiának tudományosnak és analitikusnak kell lennie. Logikai atomizmus c. könyvében („Logical Atomism”, 1924) ezt írja: „Bár az átfogó építkezés a filozófiai ügymenet része, nem hiszem, hogy ez a legfontosabb része. Szerintem a legfontosabb rész abban áll, hogy kritizáljuk és tisztázzuk azokat a fogalmakat, amelyek alapvetőknek tarthatók, és kritika nélkül elfogadhatók. Olyasmiket említhetek, mint tudat, anyag, tudatosság, tudás, tapasztalat, okság, akarat, idő. Azt hiszem, hogy ezek a fogalmak pontatlanok és közelítők, lényegileg homályossággal fertőzöttek, és nem alkothatják az egzakt tudományok részét.” Második alapvető tétele, melyet az „Ockham borotvája” elv modern megfogalmazásának is tartanak, kimondja, hogy az ismeretlenhez meg kell próbálni a biztosan ismerhetőből eljutni. Ismeretelméleti elemzéseiben alapvetően tudottnak tekinti és elemzi az érzéki tapasztalás közös tárgyait és e tárgyakról szóló közös nyelvünket. Szerinte egyedül a tapasztalati érzetadatok a „tudott létezők”. Mint írja: „Az érzékek számunkra közvetlenül nem az igazságot mondják el a tőlünk különálló tárgyról, hanem az igazságot bizonyos érzéki adatokról, ami, amennyire láthatjuk, a köztünk és a tárgy közti kapcsolattól függ.” Egy adott tárgy: érzéki adatok osztálya vagy gyűjteménye, amelyet ezzel a tárggyal kapcsolunk össze. A fizikai tárgyról való tudásunk nem közvetlen, hanem azon érzéki adatok ismeretségéből (acquaintance) ered, amely a tárgy megjelenését teszik. A tárgyakról beszélt nyelv szinten az ismeretségtől függ. Ha értelmesen használunk egy nyelvet, akkor „a szavakhoz kapcsolt jelentéssel ismeretségben kell lennünk” vagy egy dolog, vagy egy leírás fogalmaival. Egy Julius Caesarról szóló kijelentés értelmes lehet, habár nincs ismeretségünk a „dologgal”, van azonban leírásunk Caesarról.

A XX. század első felében a klasszikus pozivizmus megújult formában lépett föl, oly módon, hogy érzéki tapasztalataink rendszerezésére alkalmazni kezdte a Russell és Whitehead által a Principia Mathematicában átfogó módon megfogalmazott és kifejtett új logikát. Ennek az újabb pozitivizmusnak, az ún. logikai vagy neopozitivizmusnak csúcspontját a Bécsi Kör tevékenysége jelentette. Képviselői: M. Schlick, R. Carnap, O. Neurath és a velük rokon nézeteket valló berlini kör szervezője, H. Reichenbach, kijelentéseink tudományosságát nyelvi kritériumokhoz kötötték. Az ilyen kijelentéseknek mindenekelőtt értelmeseknek kell lenniük, ami nyelvi-logikai jólformáltságuk mellett verifikálhatóságuk révén valósul meg. Ez utóbbi a bennük szereplő predikátumoknak tapasztalati (azaz az ún. protokoll-tételekben előforduló) predikátumokra történő visszavezetésében áll. Ez az eljárás lenne hivatott megakadályozni, hogy a tudományban valós tartalom nélküli, metafizikai konstrukciókat fogalmazzunk meg. A Bécsi Körre mindenféle metafizika radikális tagadása jellemző, s ez nemcsak érzékfölötti tárgyak létének tagadását jelenti, hanem kétségbe vonják, hogy a valóságról a priori kijelentéseket tehetnénk, vagy akár a priori érvényes normatív tételeket állíthatnánk föl: azaz szerintük lehetetlen a világról és a valóságról a tiszta gondolkodás által biztos ismereteket szerezni. Biztos ismereteknek csak azokat tekinthetjük, amelyek kiállják az empíria próbáját. A tudományosan művelt filozófia egyetlen lehetséges területe a nyelvi-logikai elemzés marad, s ezzel egyúttal létrejön valamennyi (tapasztalati) tudomány egységes - fizikai - nyelve. Az irányzatot logikai empirizmusnak is nevezik, mert a tapasztalatot a gondolkodás feltárt szabályaival próbálják meg összekapcsolni. A Bécsi Kör eredetileg agresszívan és polemikusan lépett föl mindenféle metafizikai kérdéssel kapcsolatban; a későbbi fejlődés során azonban - alaktani metamorfózisok után - igen gyakran visszatértek a hagyományos metafizikai kérdések. Ez azonban megkérdőjelezi a filozófia „tudományok fölötti” pozícióját, amely azt jelentette, hogy a filozófia minden tudás összefoglalója és megalapozója - hiszen az empiristák szerint a tudáshoz kizárólag a tapasztaláson keresztül vezet az út. A filozófusoknak nem marad más feladatuk, mint az empíria természetével, az empíriának a logikához és a gondolkodáshoz való kapcsolatával, a megismerés sajátságaival és a tudomány rendszerezési gondjaival való foglalkozás. A filozófia tehát többé nem a valós világgal foglalkozik, nem a létező dolgok létének alapját, „megalapozását” keresi, hanem pusztán a dolgok megismerésének sajátságaival foglalkozik. A filozófia így ismeret- és tudományelmélet lesz.

A tiszta, „mesterséges” nyelv koncepciójának úttörője a Bécsi Kör vezető egyénisége, Rudolf Carnap (1891-1970) volt. Később, a számítógépek és a mesterséges intelligencia technikai fejlesztésével kapcsolatban különösen is jelentőssé vált a formalizált nyelvek problémája: egyrészt kérdésként merült fel, hogy milyen formalizált nyelv ír le legjobban egy adott valóságtartományt, másrészt, hogy mi a formális nyelv kapcsolata a valósággal illetve azzal a hétköznapi nyelvvel, amelyet a formalizált nyelv éppen meg akar haladni. A nyelvanalízissel szorosan összefügg a logikai analízis, ami egyrészt új logikai módszerek keresését jelenti, másrészt a logika szerepének vizsgálatát a megismerésben, a filozófiában és a tudományban. A logikai-empirikus irány lényeges elvárása minden filozófiai és tudományos elmélettől az interszubjektív fölülvizsgálhatóság: a filozófiai tételek és rendszerek nem lehetnek csupán néhány gondolkodó által megértett ezoterikus találmányok. A filozófiai kijelentéseknek érthetőnek, közölhetőnek és felülvizsgálhatónak kell lenniük; azaz bárki számára elvileg bármikor ellenőrizhetőnek. Carnap ezért úgy véli, a tartalmi nyelven megfogalmazott ismeretelméletet föl kell váltania egy olyannak, amely formalizált nyelven van megfogalmazva: azaz pusztán kifejezések, mondatok jelentésével, a definíció problémáival, hipotézisek, tételek megalkotásának kérdéseivel, az igazolás vagy cáfolás összefüggéseivel kell foglalkoznia. A tartalmi jellegű ismeret- és tudományelméleti megfogalmazások formalizálásával eliminálhatjuk azokat a hagyományos metafizikai kötödéseket, amelyeket ezek a fogalmak magukkal hordoznak.

A metafizikai kijelentések nem teljesítik az empirikus értelmi kritérium feltételeit, ezért értelmetleneknek kell őket tekintenünk. Carnap két csoportba osztotta ezeket az értelmetlen kijelentéseket. Az első csoportba azok a mondatok tartoznak, ahol a kijelentés ugyan szintaktikusan korrekt, ám értelmetlen szavakat tartalmaz, olyan szavakat tehát, amelyekhez semmiféle empirikus igazolást nem tudunk rendelni. Ilyenek például az olyan szavak, mint „szabadság”, „abszolút”, „Isten”, „Semmi” stb. Carnap itt példákat hoz magyarázatul, mint amilyen például a „babig” szó: valaki a világot úgy osztja föl, hogy a dolgok vagy babigok, vagy nem. A kérdésünkre, hogy miként tudja eldönteni, hogy valami babig-e, vagy sem, azt válaszolja, hogy nem tudja, mivel a babighoz semmiféle empirikus kritérium nem tartozik. Nem jobb a helyzet „Isten” fogalmával sem. A mítoszokban, ahol az istenek bizonyos helyeken laknak és a természet jelenségeikben (villámlás, eső stb.) fejezik ki magukat, még lehet valami empirikus jegyet az istenségekhez rendelni; ezzel szemben a letisztult metafizikákban semmiféle igazolási kritériumot nem lehet ehhez a fogalomhoz rendelni, mivel „Isten” itt egy teljesen tapasztalatmentes, transzcendens entitásként jelenik meg. Ugyanakkor Carnap nem ateista álláspontot hirdet: az ateista álláspont szerint ugyanis annak a mondatnak a tagadásáról van szó, hogy „Isten létezik”. Ezzel szemben az empirikus értelmi kritérium alapján itt nincs is mondatról szó, hiszen nem adható meg empirikus verifikációs kritérium. Azaz Carnap kritériuma szerint az „Isten létezik” kijelentés nem mondat, és így nem is lehet ilyenként kezelni. Vagyis az ateista álláspont az empirikus értelmi kritérium szerint ugyanolyan értelmetlen, mint a teista.

Az értelmetlen kijelentések másik osztályát azok a mondatok képezik, amelyek ugyan önmagukban értelmes kifejezésekből állnak, de összekapcsolásuk nem felel meg a szintaktikus szabályoknak. Ilyen például ez a mondat: „Julius Caesar egy páratlan szám.” Itt két, önmagában értelmesen jelentő nevet illetve kifejezést szintaktikailag helytelenül kapcsolunk össze. A metafizikában Carnap szerint ilyen közvetlen hibák nem fordulnak elő, de az egész metafizikai rendszert tekintve szintaktikai hibák léphetnek föl, például olyan fogalmak téves használata és jelentés-eltolódása miatt, mint „van”, „lét”, „Semmi”. Carnap kimutatja, hogy az értelmi kritérium alapján a legkülönfélébb ismeretelméleti kérdések látszatproblémaként lepleződnek le. Ilyen szerinte pl. a külvilág realitásának problémája. A realista álláspont szerint a külvilág olyan, amilyennek mi megismerjük. A szolipszista felfogás viszont úgy tartja, hogy a világ csak érzeteink összege, de az, amit érzeteink segítségével megtudunk, nem a külvilágról ad nekünk számot, hanem csak saját érzékelő képességünkről vagy esetleg fantáziánkról. Carnap szerint mindkét álláspont értelmetlen és metafizikus. Tekintsünk pl. két alpinistát, akik egyenként a két fönti felfogást vallják. Mindkettő megmássza a hegyet, és visszatérve teljesen megegyezik a hegyről és a tájról való leírásuk. Mindez empirikusan ellenőrizhető egy harmadik, negyedik, sokadik hegymászó által. A leírás után az egyik azt mondja, a hegy tényleg ott van, míg a másik csak saját érzetei és gondolkozása termékének tartja. Carnap szerint itt a két hegymászó metafizikussá válik, és empirikusan eldönthetetlen, tehát értelmetlen mondatokat mondanak. Mind a realizmus, mind a szolipszizmus - mint empirikusan, tehát interszubjektive igazolhatatlan felfogások - metafizikusak és értelmetlenek Carnap szerint.

Ha viszont a metafizikai tételek értelmetlenek, miért teremtenek az emberek mindig újra metafizikai rendszereket? Carnap szerint az ember nemcsak tudós, de művész és vallásos lény is. A metafizikusok nem látják be e tudás-típusok közti különbségeket, és vágyaikban ugyan művészek vagy fokozott vallásos érzületűek, de ezt valamilyen fogalmi nyelven akarják kifejezni. A metafizikusok a maguk erős életérzésével terhelik meg a fogalmi és tudományos nyelvezetet, ahelyett, hogy műalkotásokat hoznának létre, vagy vallásos tevékenységet folytatnának. A metafizika Carnap szerint ily módon egy életérzés nem megfelelő kifejeződése. De mi a helyzet azokkal a bizonyos nagy problémákkal, az „örök talányokkal”, amelyek megfejtését éppen bizonyos metafizikák tűzték ki célul? Carnap rendszerében világos a válasz: mint tudományos kérdések egyáltalán nem léteznek. A tudományos feladat ugyanis az, hogy mondatokat formulázzunk és empirikus kritériumok alapján eldöntsük, hogy igazak-e vagy sem. Ha ezek a kritériumok nem tudják eldönteni egy mondat igazságtartalmát, akkor a mondat értelmetlen, s a hozzá tartozó probléma látszatprobléma. Sok filozófus Carnap szerint azért nem látja ezt, mert összekeverik az elméleti problémákat a gyakorlati életproblémákkal. Nem szabad ugyanis azt hinnünk, hogy az elméleti kérdések megoldásával megoldanánk a gyakorlati életproblémákat is, hiszen ha minden értelmes kérdésre választ találnánk is, életünk „megoldásáért” még vajmi keveset tennénk. Az életproblémákat magában az életben, és nem a tudományban kell megoldanunk. A halál problémája Carnap szerint például egyáltalán nem filozófiai, hanem biológiai probléma, s ami az egyes ember problémáját ezzel kapcsolatban jelenti, azzal a gyakorlati életben kell foglalkozni. Semmiféle tudomány nem segít az ilyen kérdésekben.

A korai Carnap itt bemutatott empirikus értelmi kritériuma azonban számos kritikát kapott: hogy ugyanis túl szűk az így fölvázolt megismerés hatóköre. Ezt maga Carnap is belátta, és további munkásságában erőfeszítéseket tett eme felfogás kitágítására. A világ logikai felépítése c. későbbi művében („Der logische Aufbau der Welt”, 1928) rendszeresen kifejti a tudományos megismerésről vallott felfogását. A tudomány eszerint fogalmakból és kijelentésekből áll, amelyeknek az adott tudományon belül rendszerezett összefüggésben kell lenniük. A kijelentések rendszerezett felépítése axiomatikusan történik, míg a fogalmaknak alapfogalmakra kell visszavezethetőknek lenniük. A tudomány művelői elsősorban kijelentések, hipotézisek, törvények megfogalmazásával és igazolásával (verifikációjával illetőleg falszifikációjával) foglalkoznak. Carnap e művében elsősorban a fogalmaknak alapfogalmakra való visszavezethetőségét vizsgálja. Később azonban maga hozott föl két lényeges ellenvetést a saját rendszerével szemben. Egyrészt bizonyos komplex empirikus fogalmakat nem lehetett definícióval korábbi empirikus fogalmakra visszavezetni, pl.: „gyúlékony”, „törékeny”. Másrészt javasolta, hogy az általa feltételezett egyéni pszichikai megismerési alapot fizikai alapra kell cserélni, mert az jobban megfelel a tudományos nyelv által megkövetelt interszubjektivitásnak. Ha egyértelműen kitartunk az empirikus interszubjektív felülvizsgálhatóság mellett, valójában fizikalizmushoz jutunk. Ebben az esetben ugyanis a fizikai tárgyak képezik azokat a tényeket és ellenőrizhető állapotokat, amelyek egy hipotézist igazolhatnak vagy cáfolhatnak. Egyéni élmények, szubjektiv meglátások, érzések nem ellenőrizhetők és nem igazolhatók mindenki számára kötelező módon; s akkor itt fölvetődik a kérdés, hogy vajon a hipotézisek felülvizsgálatára milyen interszubjektív módot találhatunk. Erre a kérdésre Popper kereste a választ.