11. Hegel dialektikus rendszere

A) A fiatal Hegel

A teológiát és filozófiát tanult Hegel a kor általános szokása szerint házitanító lett, éspedig Svájcban. Úgynevezett berni korszaka (1793-97) idején az antik polisz emberét tekinti az autonóm, harmonikus ember mintaképének, s a francia forradalomért változatlanul lelkesedve, föltételezi, hogy az emberi függetlenség elvesztésének keresztény századai után valóságos feladatként kell és lehet kitűzni a hajdani állapot egyértelmű visszaállítását. Az antik polisz vallásának a kereszténység általi kiszorítását Hegel nem vallási okokból vezeti le: azzal magyarázza, hogy a megváltozott politikai és gazdasági viszonyok, a római impériumban kifejlődő (a polgári társadalom viszonyait előrevetítő) állapotok az embert elnyomorították, s tették így alkalmas vallásává a vigasztaló kereszténységet. A keresztény vallást Hegel, szembeállítva a természetes vallással - a pozitív, kodifikált törvényekké merevített jog és a természetjog mintájára -, „pozitív” vallásnak nevezi. Ezen pedig ebben az időben azt érti, hogy a keresztény hit az embert erkölcsileg külső hatalmaktól teszi függővé, kívülről kényszerít rá megfellebbezhetetlen erkölcsi elveket, ezzel képtelenné téve a harmonikus, önálló életvitelre, s véglegesen belevetve így a függőség, a „pozitivitás” állapotába. Az autonom, harmonikus ember társadalmának visszaállítása eszerint csak a kereszténység uralmának egyidejű megszüntetésével mehetne végbe. És Hegel világosan látja, hogy a „keresztény” kor pozitivitása pusztán vallási úton nem volna meghaladható; ami megszüntetendő lenne, az az emberi társadalom pozitivitása; az a berendezkedés, amelynek a kereszténység eredetileg is köszönhette elterjedését és uralomrajutását: megszüntetendő a (feudális-polgári) állam. Jegyzeteiben a Hölderlinnel és Schellinggel való együttgondolkodás nyomán írja: „Minden állam mechanikus gépként kénytelen kezelni a szabad embereket, és ennek nem szabad lennie; tehát szűnjön meg.” Hegel álláspontja világosan és egyértelműen történelmi és konkrét: a pozitív állam, amelynek meg kell szűnnie, konkrétan a császári Róma örökébe lépett despotikus, nem-demokratikus államok. 

A jakobinus diktatúra bukása és ezzel összefüggésben az utopisztikus illúziók, konkrétan az antik poliszdemokrácia álmának szertefoszlása Hegelt második, frankfurti korszakában (1797-1800) arra készteti, hogy a polgári társadalom viszonyait immár megváltoztathatatlannak tekintse. Alapproblémáját most úgy veti föl újra, hogy - a polgári viszonyokat adottnak véve - a szétforgácsolt, „boldogtalan” ember integritása hogyan lenne helyreállítható. Frankfurtba barátja, Friedrich Hölderlin, az antik görögség és a természet himnikus költőjének hívására ment, aki szintén ebben az időszakban éli át első nagy válságát. Az új Hellász eljövetele immár nem várható: az individuum olyan társadalomban él, amely „pozitív” intézményektől, az emberek közötti „pozitív” viszonyoktól áthatott; olyan társadalomban, amelynek tagjai a pozitivitásba ájult, dologgá lett emberek. Hegel kérdése ezekután már nem az, hogyan lehet a pozitivitás e társadalmát szétzúzni és radikálisan mással fölcserélni, hanem ellenkezőleg: hogyan élhetne ebben a társadalomban az individuum mégis emberi életet, hogyan szüntethetné meg önmaga énjében és önmagának a világhoz való viszonyában a pozitivitást - hogyan találhatna megbékélést a valósággal. Ezzel természetesen alapvetően megváltozik Hegel viszonya a kereszténységhez is: a munkamegosztásban dezintegrálódott individuum harmóniájának megteremtésében a vallást, mégpedig éppenséggel a keresztény vallást látja most az egyetlen használható eszköznek. Hogyan valósíthatók meg Jézus tanításai a társadalom tényleges életében? - ezt kérdezi most Hegel.

<< B) Észállam és történelemfilozófiai utópia    B) A jénai korszak >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés