2. fejezet: Tulajdonságok

2. Realizmus

2.1. Hogyan oldja meg a realizmus az univerzálé problémát?

A realizmus első megfogalmazása Platón nevéhez kötődik. Íme:

[...] léteznek bizonyos formák (ideák), amelyben részesülve nyerik a nevüket ezek az itteni dolgok; így a Hasonlóságban részesülők hasonlóvá, a Nagyságban részesülők naggyá, a Szépségben részesülők pedig igazságossá és széppé lesznek [...]. (Parmenidész, 130e-131a)

Mi az állítás? Mi Platón megoldása? Az, hogy ha több numerikusan különböző partikuláris tárgy ugyanolyan tulajdonsággal rendelkezik, akkor e tárgyak egy és ugyanazon univerzáléból részesülnek. Modern terminológiával: ha több numerikusan különböző partikuláris tárgy ugyanolyan tulajdonsággal rendelkezik, akkor e tárgyak egy és ugyanazon univerzálét instanciálják vagy exemplifikálják. (Az „instanciálás" és az „exemplifikáció" szinoním kifejezések.)

Tegyük fel megint, hogy előttünk az asztalon két korong fekszik. Mindkettő egyaránt kerek. Mi teszi mindkét korongot kerekké? A realista szerint az teszi mindkét korongot kerekké, hogy létezik egy adott univerzálé (tudniillik: a kerekség), amelyből mind a két korong részesül, vagy amelyet mind a két korong egyaránt instanciál vagy exemplifikál.

Vedd észre, ez ugyanis a döntő pont: azzal, hogy azt állítja, hogy az ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkező tárgyak egy és ugyanazon univerzálét instanciálják, a realista a tárgyak típusazonosságát az univerzálék numerikus azonosságára vezeti vissza.

2.2. A realizmus két változata: Platón és Arisztotelész

Mindenekelőtt le kell szögeznem: abban, hogy pontosan mit gondolt Platón és Arisztotelész az univerzálékról, és hogy pontosan miben különbözik kettejük tanítása, a különböző filozófiatörténészek között nincs egyetértés. A következő azonban biztosnak látszik:

Platónnál az univerzálék transzcendens (téren és időn kívüli), vagyis a fizikai tárgyaktól függetlenül létező, örök és változatlan entitások, melyeket kizárólag értelmünk (gondolkodásunk) révén ragadhatunk meg. A partikuláris fizikai tárgyak e téren és időn kívüli entitásokból részesülnek. A ténynek, hogy egy adott partikuláris fizikai tárgy egy meghatározott tulajdonsággal rendelkezik, az az ontológiai alapja, hogy a kérdéses fizikai tárgy a megfelelő (téren és időn kívüli, tehát tőle függetlenül létező) univerzáléból részesül. Annak a ténynek pedig, hogy több partikuláris fizikai tárgy ugyanazzal a tulajdonsággal rendelkezik, az az ontológiai alapja, hogy valamennyien egy és ugyanazon (téren és időn kívüli, tehát azoktól függetlenül létező) univerzálét instanciálják.

A realizmus arisztotelészi változata abban tér el elsősorban Platónétól, hogy visszautasítja a téren és időn kívüli, így a fizikai tárgyaktól független univerzálék létezését; az univerzálék nem létez(het)nek függetlenül a partikuláris tárgyaktól, melyekben ténylegesen prezentálódnak. Az univerzálék tehát nem transzcendens, téren és időn kívüli entitások, hanem épp ellenkezőleg, immanens, térben és időben létező entitások; olyan dolgok, amelyeket nem, vagy nem csak az értelmünkkel ragadhatunk meg, hanem amelyeket érzékeinkkel tapasztalhatunk a fizikai világban. Annak a ténynek, hogy egy adott partikuláris fizikai tárgy egy meghatározott tulajdonsággal rendelkezik, az az ontológiai alapja, hogy létezik a megfelelő univerzálé a tárgyban, és annak a ténynek, hogy több partikuláris fizikai tárgy ugyanazzal a tulajdonsággal rendelkezik, az az ontológiai alapja, hogy ugyanaz az univerzálé van „benne" ezekben a tárgyakban.

Felmerülhet a kérdés: nem fából vaskarika a realizmus arisztotelészi változata? Hogy lehetnek a tulajdonságok univerzálék, ha nem létez(het)nek függetlenül a partikuláris tárgyaktól, melyekben ténylegesen prezentálódnak? Másképpen: ha azt állítjuk, hogy a tulajdonságok nem létez(het)nek függetlenül a partikuláris tárgyaktól, amelyekben ténylegesen prezentálódnak, akkor ebből nem következik-e az, hogy a tulajdonságok partikulárisak, vagyis hogy trópusok?

Vonzó ez az okoskodás, de az arisztoteliánus realista nem fogadná el. Szerinte ugyanis annak ellenére, hogy például a piros mint univerzálé nem létezik/létezhet függetlenül a piros színű partikuláris tárgyaktól, hanem csak bennük létezik/létezhet, egy és ugyanazon pirosság van jelen valamennyi piros partikuláréban: eperben, cseresznyében, paradicsomban stb. Azt állítja tehát: egy és ugyanaz az univerzálé egy időben létezhet egyszerre több helyen is.

Lépjünk egy lépéssel tovább! Mi következik abból, hogy az univerzálék függetlenül létezhetnek az őket instanciáló tárgyaktól? A Platónt követő realisták szerint az, hogy léteznek (vagy legalábbis: létezhetnek) instanciálatlan vagy exemplifikálatlan univerzálék. Olyan univerzálék, melyeket aktuálisan egyetlen partikuláris tárgy sem instanciál. A következőképpen képzelhetjük ezt el. Egészen bizonyos, hogy tudunk konstruálni olyan geometriai formát (mondjuk: szabályos 22134 szöget), melyet történetesen egyetlen tárgy sem instanciál, de éppenséggel instanciálhatna. Ebben az esetben - állítja a platonista - a szabályos 22134 szögűség instanciálatlan univerzálé. Létezik, de nincsen instanciája. (Egyes realisták szerint léteznek még szükségszerűen nem instanciált univerzálék is, mint például az „egyszerre kör és négyszög alakúság", de ezzel most nem foglalkozom.)

A platónival ellentétben a realizmus arisztotelészi változata kizárja az instanciálatlan univerzálék létezését, e szerint ugyanis az univerzálék kizárólag a fizikai tárgyakban léteznek. Ha a világban egyetlen tárgy sem szabályos 22134 szögű, akkor nem létezik a szabályos 22134 szögűség univerzáléja sem.

Mi történne, ha a világban valamennyi piros dolog megsemmisülne? A platonista szerint ettől még a pirosság mint univerzálé létezne továbbra is, csak éppen instanciálatlan volna. Az Arisztotelészt követő realista szerint azonban a piros dolgok megsemmisülésével a pirosság maga is megszűnne létezni.

Lépjünk még egy lépéssel tovább! Egyes Platónt követő realisták azon felül, hogy azt állítják, hogy létez(het)nek instanciálatlan univerzálék, azt is állítják, hogy az univerzálék szükségszerűen létező entitások. Vegyük észre: az univerzálék szükségszerű létezésének állításához nem elég azt mondani, amit Platón, hogy tudniillik az univerzálék örökké léteznek, hanem azt kell állítsuk: nem lehetséges, hogy nem léteznek univerzálék. (E nézet értelme és jelentősége a „Lehetséges világok" című fejezet 6. részében válik majd világossá.)

Az arisztoteliánus realista természetesen vitatja, hogy az univerzálék szükségszerű létezők. Ekképp érvel: mivel (1) kizárólag olyan univerzálék léteznek, melyek instanciálva vannak fizikai tárgyak által, és mivel (2) minden fizikai tárgy kontingens (esetleges) létező (azaz: lehetséges, hogy nem létezik), ezért az univerzáléknak is kontingens létezőknek kell lenniük.

2.3. A realizmus ontológiája

A realizmus ontológiájának öt főbb részletét emelem ki. Amit mondani fogok, nem a realizmus ontológiájának kanonikus változata, ilyen ugyanis nincs, hanem csak egy lehetséges ontológia. Továbbá: amit mondani fogok, az inkább a realizmus Arisztotelész-féle változatára áll, és a kortárs arisztoteliánus realisták (különösen: David Armstrong 1978, 1989, 1997) nézeteit tükrözi.

2.3.1. Hogyan különbözteti meg a realista a partikulárékat és univerzálékat?

Mindenekelőtt egy módszertani megfontolás: a partikulárék és az univerzálék kategóriáját olyan módon kell megkülönböztetnie a realistának, amely (1) kölcsönösen exkluzív (mutually exclusive) és (2) együttesen kimerítő (jointly exhaustive). Ez azt jelenti, hogy a felosztást követően nem fordulhat elő az az eset, hogy (1) egy entitás típus mindkét kategóriába beletartozzon, sem az, hogy (2) létezzen olyan entitás típus, amely egyik kategóriába sem tartozik. Egyszóval: olyan megkülönböztetésre kell törekednie, mely szerint egy entitás (1) vagy partikuláré, vagy univerzálé, és (2) minden entitás vagy partikuláré vagy univerzálé.

A legáltalánosabban elfogadott javaslat a partikulárék és univerzálék megkülönböztetésére a következő:

Partikuláréknak azokat a dolgokat nevezzük, melyek (1) egy időpontban a térnek csak egy meghatározott helyén lehetnek, és (2) egy időpontban a tér egy meghatározott helyén csak egyetlen darab lehet belőlük.

Univerzáléknak azokat a dolgokat nevezzük, melyek (1) egy időpontban jelen lehetnek a tér több különböző helyein, és (2) egy időpontban a tér egy meghatározott helyén egyszerre több is lehet belőlük.

Mondok példát: az előttem levő asztal mint partikuláré (1) nem lehet e pillanatban más helyen is, mint előttem, és (2) e pillanatban, mikor az asztal előttem van, nem lehet az asztalon kívül egy másik fizikai tárgy is előttem. Ezzel szemben a pirosság mint univerzálé (1) egy időpontban jelen lehet számos, egymástól numerikusan különböző partikuláris tárgyban, paradicsomban, eperben, cseresznyében, autóban, háztetőben stb., vagyis a tér különböző helyein, és (2) a pirosság és a kerekség mint univerzálék ugyanabban az időpontban jelen lehetnek a térnek pontosan ugyanazon a helyén, például egy érett (kerek és piros) paradicsomban.

Felmerülhet a kérdés: mit jelent az, hogy egy és ugyanazon univerzálé képes többszörösen prezentálódni a tér különböző pontjain? E kérdésre két válasz adható. Az egyik válasz: egy és ugyanazon univerzálé részlegesen prezentálódik a tér különböző pontjain levő partikuláris tárgyakban. Vagyis egy és ugyanazon univerzálé egy része a tér egy bizonyos pontján levő partikuláris tárgyban, egy másik része pedig a tér egy másik pontján levő partikuláris tárgyban prezentálódik. A másik válasz: egy és ugyanazon univerzálé egészében és teljesen (wholly and perfectly) képes prezentálódni a tér különböző helyein. (The universals can exist in their entirety (can be „wholly and perfectly") in more than one place at one time.)

Valamennyi kortárs arisztoteliánus realista a második javaslat mellett kötelezi el magát. Miért? Tegyük fel, hogy megeszem egy piros almát. Ezzel nyilvánvalóan csökkentem a partikuláris tárgyak számát. De megfogyatkozott volna ezzel maga a pirosság is? Ezt mondani értelmetlenségnek tűnik; a pirosságnak magának ugyanis nincsenek részei. Másik, talán jobb példa. A háborúban meghal egy bátor katona. Ezzel nyilvánvalóan csökken a bátor katonák mint partikuláris tárgyak száma. De megfogyatkozna ezzel maga a bátorság is? Ez is értelmetlennek hat; a bátorság sem olyan dolog, mint amelynek részei volnának.

Persze a realistának el kell ismernie: az is igen különös, amit ő állít, hogy tudniillik az univerzálék egy időben egészükben és teljesen képesek prezentálódni a tér számos különböző pontján. Tegyük fel, a kezemben van egy fehér papír. Tegyük ugyancsak fel, hogy a te kezedben is van egy fehér papír. Nem furcsa azt állítani, hogy a fehérség mint univerzálé egészében és teljesen éppen úgy prezentálódik az én kezemben tartott papírlapban, mint a te kezedben levő papírlapban? Hogyan képes valami egészében és teljesen prezentálódni a tér különböző pontjain? Meg egyáltalán: mit jelent az, hogy egészében prezentálódik, ha nincsenek is részei? „Egészében prezentálódik" - nem annyit jelent ez, hogy a dolog minden egyes részével prezentálódik? De ha nincsenek részei...

Tulajdonképpen ezekkel a kérdésekkel azt is megfogalmaztam, hogy mi az, ami a realizmus ontológiájával szembeni legfőbb ellenérzéseket kelti. Egyszerűen az, hogy az univerzálék furcsa, szokatlan, különös entitások, melyek létezését - talán nem tévedek - a józan ész vonakodik elfogadni.

2.3.2. A partikulárék és az univerzálék típusai

A realisták szerint a létező entitások két alapvető kategóriába tartoznak. Vagy partikulárék, vagy univerzálék. E két kategória a legáltalánosabb, e két kategóriánál minden más kategória kisebb terjedelmű. Nézzük most a partikulárék és az univerzálék egy lehetséges felosztását.

A partikuláréknak két típusát szokás megkülönböztetni: konkrét és absztrakt partikulárékat. E fejezet 5. részében részletesen elemzem majd a „konkrét" versus „absztrakt" fogalompárt, most azonban legyen elég ennyi: egy partikuláré akkor konkrét, ha térben és időben létezik, és akkor absztrakt, ha nem térben és nem időben létezik. E meghatározás értelmében az autók, a sziklák, az asztalok, az emberek konkrétak, lévén térben és időben léteznek, a számok és a geometriai alakzatok ellenben absztraktak, lévén nem tér és időbeliek.

A konkrét partikuláréknak további két típusát szokás megkülönböztetni: fizikai tárgyakat és eseményeket. Mi a különbség közöttük? Legyen most elég ennyi: míg a fizikai tárgyak (asztalok, kövek, autók stb.) létezésük minden időpillanatában teljes egészükben jelen vannak, addig az eseményeknek (az Első Világháború, egy operaelődás, a Felvilágosodás stb.) az időben mindig csak egy része van teljes egészében jelen. Másik megkülönböztetés: míg a fizikai tárgyak léteznek (exist), addig az események történnek (happen), megesnek, előfordulnak (occur).

Van azonban a konkrét partikuláréknak még két további feltételezett típusa is. Egyesek (például: Chisholm 1976, Foster 1991, Swinburne 1997) a konkrét partikulárék külön típusának tekintik a személyeket. Úgy gondolják, hogy a személy fogalma nem redukálható a fizikai tárgy fogalmára: a személyek nem egyszerűen fizikai tárgyak, ugyanis rendelkeznek mentális/pszichológiai tulajdonságokkal. Mások (például: Lewis/Lewis 1983) az olyan entitásokat is a konkrét partikulárék közé sorolják, mint a lukak és árnyékok. Különös dolgok ezek. Bizonyosan nem absztrakt tárgyak, nyilván nem is események, és - noha kétségkívül fizikai entitások - fizikai tárgyaknak sem nevezné őket senki.

Összefoglalva, a partikuláréknak öt (feltételezett) típusát különböztethetjük meg: (1) fizikai tárgyakat, (2) absztrakt tárgyakat, (3) eseményeket, (4) személyeket, és (5) lukakat, árnyékokat és ehhez hasonlóakat.

Térjünk át az univerzálékra. Az univerzáléknak két fő típusát szokás megkülönböztetni: monadikus univerzálékat és poliadikus univerzálékat, másszóval tulajdonság-univerzálékat és relációkat. (A „tulajdonság-univerzálé" elnevezés terminológiailag nem túl szerencsés, de nem nagyon tudok jobbat.) Mi a különbség közöttük? Egy monadikus univerzálé vagy tulajdonság-univerzálé olyan valami, ami hozzátartozik egy partikuláris tárgyhoz. Például egy paradicsomhoz hozzátartozik a színe mint tulajdonsága. Ezzel szemben: a relációk nem hozzátartoznak bizonyos partikulárékhoz, hanem inkább fennállnak két vagy több partikuláris tárgy között. Például: köztem mint partikuláris tárgy és a fiam mint partikuláris tárgy között a „nagyobb mint" reláció áll fenn. (Ugyanez a reláció áll fenn a Parlament és az ELTE épülete között, ezért beszélhetünk a relációkról mint univerzálékról.) A „nagyobb mint" reláció diadikus (két partikuláré között fennálló) reláció, de léteznek triadikus (három partikuláré között fennálló) relációk is, ilyen például az a reláció, melyet az a mondat fejez ki, hogy „Budapest Szolnok és Székesfehérvár között van". És nyilván vannak még négy, öt, hat stb. partikulárék között fennálló relációk is.

Végezetül egy terminológiai megjegyzés. A tulajdonság-univerzálék és a relációk megkülönböztetését a legtöbb filozófus azonosítja az úgynevezett intrinzikus és extrinzikus tulajdonságok megkülönböztetésével. Egy p partikuláris tárgy intrinzikus tulajdonságán definíció szerint p ama tulajdonságait értjük, melyekkel p attól függetlenül rendelkezik, hogy mi a helyzet a világban más tárgyakkal, és p extrinzikus tulajdonságain p ama tulajdonságait értjük, melyek részben vagy egészében p-hez képest más tárgyaktól függnek (lásd: Lewis 1983, Yablo 1999). Világos, hogy egy partikuláris tárgy extrinzikus tulajdonsága egyúttal reláció a kérdéses tárgy és egy másik tárgy között, egyesek szerint azonban nem minden reláció extrinzikus tulajdonság. Léteznek ugyanis olyan relációk, melyek intrinzikus tulajdonságai az illető dolognak. Ilyen állítólag például a „hosszabb a lába mint a keze" tulajdonság. E tulajdonság egy adott relációra utal, de a legtöbb ember intrinzikus tulajdonsága is egyben.

2.3.3. Hogyan kapcsolódnak az univerzálék a partikulárékhoz?

Amikor azt mondjuk, hogy a dolog rendelkezik F tulajdonsággal, akkor a realista szerint a-t F-fel az instanciálás kapcsolja össze: a instanciálja F-et. De miféle dolog maga az instanciálás?

A kortárs realisták szerint az instanciálás nem reláció. Ha ugyanis az volna, akkor végtelen regresszus lépne fel. E regresszust Bradley regresszusnak nevezzük. Ez a következőképpen fest. Tegyük fel, hogy a partikuláré rendelkezik F tulajdonsággal. Ebben az esetben a partikuláré F tulajdonsággal I instanciálási reláció által van összekapcsolva. Csakhogy (és e ponton indul a végtelen regresszus) ennek az volna a feltétele, hogy létezzen két további R₁ és R₂ reláció úgy, hogy R₁ kapcsolja a-t I-hez és R₂ kapcsolja I-t F-hez, és így tovább a végtelenségig.

Az az egyetlen módja, hogy elkerüljük a regresszust, ha azt állítjuk: az instanciálás nem reláció. De ha az instanciálás nem reláció, akkor vajon mégis micsoda? Peter Frederick Strawson (1959) „nem relációs kötés"-nek (non-relational tie), Max Broad (1933: 85) pedig „Metafizikai Enyv"-nek nevezi. Ez utóbbi metafora értelme: amikor enyvvel összeragasztunk két papírt, akkor nincsen szükségünk további ragasztóra ahhoz, hogy az egyik papírt az enyvhez ragasszuk és a másik papírt szintén az enyvhez ragasszuk. Egyes egyedül az enyv ragaszt. Az instanciálás az enyvhez hasonlóan valamiféle „öntapadó" (self-adhesive) dolog. David Armstrong (1978) szerint az instanciálás ahhoz hasonló módon kapcsolja össze a partikulárékat az univerzálékkal, ahogyan egy bizonyos tárgy alakja és mérete is összekapcsolódik. Például egy adott tintapaca esetében az, hogy kerek és hogy 2 cm átmérőjű. A kerekség és a 2 centiméter átmérőjűség nem áll egymással relációban, azonban a tintapaca esetében a kettő mégis nagyon szorosan összetartozik.

E három metafora értelme a következő: elkerülendő a Bradley regresszust a realisták szerint az instanciálást primitív, tovább nem analizálható elemi kapcsolatnak vagy kötésnek kell tekinteni.

2.3.4. Az univerzálék hierarciája

A realisták szerint különbséget kell tenni elsőrendű és magasabbrendű univerzálék (first-order and higher-order universals) között. Azokat az univerzálékat nevezzük elsőrendűeknek, melyeket kizárólag partikuláris tárgyak instanciálhatnak, és azokat az univerzálékat nevezzük magasabbrendűeknek, melyeket más univerzálék is instanciálhatnak.

E megkülönböztetés szerint: elsőrendű univerzálé például a „pirosság" mint tulajdonság, és a „felesége" mint reláció. E két univerzálét ugyanis kizárólag partikuláris tárgyak instanciálhatják. A „színesség" ezzel szemben magasabbrendű univerzálé, ugyanis a színességet az egyes színek („pirosság", „fehérség" stb.) mint univerzálék éppúgy instanciálhatják, mint a partikuláris tárgyak.

E megkülönböztetés felől nézve: a partikuláris tárgyak azok az entitások, melyek noha instanciálhatnak más entitásokat, addig őket nem instanciálhatja semmi, és univerzálék azok az entitások, amelyek nemcsak instanciálni tudnak más entitásokat, hanem instanciálva is lehetnek más entitások által.

2.3.5. Tulajdonságok és természetes fajták

Természetes fajtákon azokat az univerzálékat értjük, melyek a valóságot annak természetes határainál szabdalják fel. Paradigmatikus példái: a biológiai fajták (ember, tücsök, tölgy stb.) és a kémiai elemek.

Mi a különbség egy tulajdonság és egy természetes fajta között? Az, hogy míg a tárgyak a tulajdonságokat abban az értelemben instanciálják, hogy rendelkeznek (possess) velük, addig a természetes fajtákat abban az értelemben instanciálják, hogy tartoznak (belong) hozzájuk.

A realisták, akik ragaszkodnak a tulajdonságok és fajták e megkülönböztetéséhez, úgy gondolják: míg egy tárgy adott fajtához tartozása alkotja azt, hogy mi is tulajdonképpen a kérdéses tárgy (például: ember), addig egy tárgy tulajdonsággal való rendelkezése pusztán módosítja a kérdéses tárgyat (például: fehér). A természetes fajtákat ezért individuáló vagy szortális univerzáléknak is nevezik, ami annyit jelent, hogy amennyiben egy partikuláris tárgy instanciál egy fajta-univerzálét, annyiban meg van határozva, hogy mi a kérdéses dolog, és ezáltal meg van különböztetve más partikuláréktól. (Lásd erről részletesen a „Fizikai tárgyak" című fejezet 6. részét.)

2.4. Univerzálék és a predikáció

2.4.1. Néhány szemantikai megfontolás a realizmus mellett

Vegyük a következő mondatot:

(1) Szókratész bölcs.

A realista szerint az (1)-ben nemcsak a „Szókratész" kifejezés név, vagyis nemcsak a „Szókratész" kifejezés referál egy meghatározott entitásra, hanem a „bölcs" kifejezés is. Ez utóbbi is egy meghatározott entitásra (a bölcsességre mint univerzáléra) referál. Vagyis ha vesszük azt a mondatot, hogy

(2) Platón bölcs,

akkor a (2)-ben a „bölcs" kifejezés ugyanarra az univerzáléra referál, mint az (1)-ben.

Egyes realisták, hogy megmutassák, hogy az (1) és (2) mondatban a „bölcs" kifejezés a bölcsességre mint univerzáléra referál, úgy érvelnek, hogy például az (1) mondat jelentését ekképp is kifejezhetjük:

(3) A bölcsesség Szókratész tulajdonsága.

A (3) mondatban - érvel a realista - szemmel láthatólag a bölcsességre magára referálunk, hisz a bölcsességről magáról állítjuk azt, hogy Szókratész tulajdonsága, és ez egyértelműen elkötelez bennünket a bölcsesség mint univerzálé létezése mellett. Mivel pedig a (3) mondat logikailag ekvivalens az (1) mondattal, ebből következően az (1) is elkötelez.

Vajon kényszerítő e megfontolás? Nagyon nem. A realizmus ellenfelének csak meg kell fordítania az érvelést. Ekképp: mivel az (1) mondatban kizárólag Szókratészre történt referálás, és mivel a (3) mondat logikailag ekvivalens az (1)-sel, ebből következően az (1)-ben is kizárólag Szókratészre történik referálás.

E tekintetben a realista és ellenfelének vitája döntetlennek tűnik. A realista azonban erősíthet a pozícióján. Mondhatja azt, hogy vannak olyan mondataink, melyeket nem lehetséges úgy értelmezni, hogy azokban kizárólag partikuláris tárgyakra történik utalás. Íme néhány példa:

(4) A kék szín hidegebb, mint a piros.

(5) A kék szín jobban hasonlít a zöldre, mint a pirosra.

(6) A bátorság erény.

A realista szerint mindhárom mondatban a szubjektum helyén egy általános kifejezés áll (kékség, bátorság), és mindhárom mondatban ezekre történik referálás. Nomármost mindhárom ((4)-(6)) mondat igaz. Annak pedig, hogy e három mondat igaz legyen, az az előfeltétele, hogy a dolgok, melyekre a mondatban szereplő általános kifejezések referálnak, valóban létezzenek. Más szavakkal: e kijelentések akkor és csak akkor lehetnek igazak, ha léteznek ama dolgok, melyekre a mondatok szubjektuma referál.

Vajon kényszerítő e megfontolás? A realizmus ellenfele mondhatja azt, hogy például a (6) mondat jelentése igenis visszaadható olyan mondattal, amelyben kizárólag partikuláris tárgyakra történik referálás. Ilyen egyszerű:

(7) A bátor emberek erényesek.

A realizmus ellenfele azonban e ponton téved. A (6) és (7) mondat ugyanis triviálisan nem ekvivalens. A (6) ugyanis egy szükségszerű igazságot fejez ki, mondhatni fogalmilag szükségszerű igazságot, ezzel szemben a (7) mondat egyszerűen hamis. Nem igaz az, hogy valamennyi bátor ember erényes. Úgy tűnik, a realizmus híve elméleti fölényben van ellenfelével szemben.

2.4.2. Minden predikátumnak megfelel egy univerzálé?

A 2.4.1. részben láttuk: a realista szerint az olyan predikátumok, mint „kék", „bölcs" univerzálékra referáló nevek. A kérdés, ami felmerül: vajon minden egyes más predikátumokkal szemantikailag nem ekvivalens predikátumhoz tartozik-e egy univerzálé, vagy csak bizonyos predikátumokhoz tartozik ilyen, bizonyosakhoz pedig nem?

E kérdés azért rendkívül fontos, mert egy igaz mondat kapcsán, mint például

(1) Budapest 600 kilométerre van Berlintől,

végtelen sok igaz mondatot lehet generálni:

(2) Budapest több mint 500 kilométerre van Berlintől.

(3) Budapest kevesebb mint 1000 kilométerre van Berlintől, stb.

Mármost, a (2) és (3) mondatban szereplő predikátumoknak („több mint 500 kilométerre van", „kevesebb mint 1000 kilométerre van") is megfelel egy-egy univerzálé? Különös volna.

A legtöbb realista szerint nem minden szemantikailag különböző predikátumnak felel meg egy univerzálé. Íme, a két legismertebb megszorító javaslat:

Vegyük a következő mondatot:

(4) Tamás agglegény.

Az „agglegény" mint tulajdonság egyértelműen meghatározható elemibb tulajdonságokkal. Jelesül: „hímnemű", „nem házas", „ember". De talán még tovább mehetünk. Nem feltétlenül kell elköteleződnünk olyan negatív tulajdonságok létezése mellett, mint a „nem házas". E helyett, mondhatjuk azt, hogy a „nem házas" mint predikátum semmi egyéb, mint a „házas" univerzálé hiánya.

Ezzel azt akarom mondani, hogy egyes realisták úgy korlátozzák az univerzálék számát, hogy különbséget tesznek meghatározott (defined) és nem-meghatározott (undefined) predikátumok között, és azt állítják: kizárólag a nem-meghatározott, vagyis elemibb fogalmakkal nem definiálható predikátumoknak felelnek meg univerzálék.

Egyes realisták elégedetlenek az előző megoldással. Például azért, mert úgy gondolják, hogy kultúránként változik, hogy egy predikátum primitív-e, vagy sem. E helyett inkább azt állítják, hogy a kérdést, mely predikátumok referálnak univerzálékra és melyek nem, a természettudományos kutatásnak kell majd eldöntenie. Ennek értelmében azok a predikátumok referálnak valójában univerzálékra, amelyek szerepelnek a legvégső fizikai elméletben. (Ez például David Armstrong (1989) álláspontja.)

Vegyük észre: ha e második megszorító javaslatot fogadjuk el, akkor azt kell állítanunk, hogy például a színnevek nem referálnak univerzálékra. Annak ellenére nem, hogy tipikusan nem definiálhatók.