Emberi természet, női természet

Posztmodern nézetek az emberről: M. Foucault és az antihumanizmus

A hatvanas években az egzisztencialisták generációja után következő filozófusok, az ő tanítványaik szembeszálltak mestereik nézeteivel. A posztmodern (vagy posztstrukturalista) néven összekapcsolt filozófusok, Derrida, Foucault, Lyotard sok mindenben Nietzschét tekintették ősüknek, és elhatárolódtak a francia szellemi élet marxista, strukturalista, egzisztencialista képviselőitől, egyetemi mestereiktől, bár korántsem különböznek annyira tőlük, mint hangsúlyozzák, sok gondolati párhuzam, kontinuitás is megfigyelhető közöttük (pl. Beauvoir és Foucault között).

„A szubjektum halott"

Történetiség

A szexualitás szerepe – Foucault Freud után

A nemek, nők és Foucault: a szexualitás rejtett alanya a férfi

Humanista feminizmus és a posztmodern gondolkodás

Kérdések

Olvasmányok

A minket foglalkoztató fogalom, az emberi természet, lényeg a filozófiában gyakran a „szubjektum” címszó alatt kereshető, és mint ilyen halottá nyilvánították (jelszóvá lett megfogalmazása: A szubjektum halott). A posztmodern gondolkodóknál eltűnt a hozzá kapcsolt akarat- és cselekvési szabadság, az ész uralmának erejébe vetett szilárd meggyőződés, a szubjektum azonosságának magabiztos öntudata (identitástudat), egységessége, önismeretének biztonsága. Mindezek a tradicionális emberkép jegyei közé tartoztak (a racionális, önazonos, szabad ember, cselekedeteinek ura), és az újítók téves 'humanizmus'-ként érvénytelennek nyilvánították: vagyis mindezek tagadását fejezi ki az 'antihumanizmus' megjelölés. Az ember és a természet viszonyában a humanizmus az ember büszke öntudatát is jelenti, aki magát az élőlények legkiválóbbjának tekinti, a természet leigázójának, urának, aki a saját alkotását, a kultúrát helyezi a természet fölé, melyet lenéz. Az antihumanizmus ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy az ember nem a természet mindenható ura, a világ középpontja, a fejlődés csúcsa, illetve végcélja, tehát nem felsőbbrendű a világhoz képest. Heidegger felfogása is ehhez, vagyis az antihumanizmushoz áll közelebb.

Az emberi civilizációról, a történelemről való gondolkodás is módosul ennek következtében, a fejlődésbe vetett hit is eltűnőben van, amit egy másik jelszó tartalmaz: „a történelem vége”. A szocialista társadalmi rend történelmi bukása, mely a nyolcvanas évek végén következett be, ennek a filozófiai eszmének konkrét alátámasztásául szolgált.

Az új értelmezés szerint az ember nem belülről (tudat, ész, akarat által) irányított, önálló egyén, hanem inkább kívülről hozzák létre személytelen struktúrák, diskurzusok: ezeknek alá-vetett (szub-jektum a latin szó eredeti jelentésében). Foucault fogalmazásában: a szubjektum a diskurzus változó és komplex funkciója, megfosztva alkotó szerepétől, Lyotard szerint csak egy pont, amelyen keresztül különböző üzenetek haladnak át, Julia Kristeva szerint nem más, mint maga a jelölés folyamata vagy a jelölők lánca, áthelyeződése. Diszkurzív gyakorlatok hozzák létre a szubjektumot, a hatalom intézményesült struktúrái – újfent Foucault. Foucault-nak csak az utolsó műveivel foglalkozom, A szexualitás története három kötetével, mert ebben találhatunk a nemekre vonatkozó gondolatokat, bár Foucault nem fejti ki a nemek különbségét, de gyakran megnevez egyik vagy másik nemhez kapcsolódó szexuális gyakorlatokat.

Történetiség

Sokan inkább történésznek tekintik Foucault-t, mint filozófusnak, bár először filozófiai képzettséget szerzett, de kerülte az univerzálékra való hivatkozást, és igyekezett minden általános kategóriát historizálni, történetileg konkréttá tenni, és keletkezésük történetét (genealógiáját) felderíteni, mint a 'szexualitás' fogalma esetében is.

Az emberi természet történetisége, változó volta modern gondolat, de adódik egy kibúvó a radikálisan történeti értelmezés alól, amennyiben az emberben megkülönböztetnek egy testi, biológiai alapot, melyet változatlannak tételeznek (az ember természeti lény), és ezen a változatlannak hitt alapon elismerik a történetileg és társadalmilag változó szokásokat (az ember történeti lény). Ezt a megkülönböztetést alkalmazta a feminista elmélet, a biológiai nem (sex) és a társadalmi nem (gender) megkülönböztetésével, melynek eredete Beauvoir alapelvére vezethető vissza, nevezetesen, hogy senki nem születik nőnek (vagy férfinak, tehetjük hozzá), hanem azzá válik. Az ember neme, szexualitása, testi vágyai ilyen eleve adott, természeti ténynek számított, és mint ilyen változatlannak látszott, a biológiai determinizmus evidens jelenségeinek tartották őket. Ez ma is gyakran megjelenő gondolat, manapság a gének, nemi hormonok meghatározó voltáról szokás beszélni, Freud korában úgy gondolták, hogy a petesejt és a hímivarsejt viselkedése határozza meg a női és férfi szexuális viselkedést. Foucault ezzel szemben a szexualitás történetiségének felfogását képviseli, nem tartja természetesnek például a heteroszexualitást, amihez képest a homoszexualitás természetellenesnek (perverznek) vagy betegesnek minősíthető (ti. eszerint az ember természettől heteroszexuális lény lenne). Ehhez elég csak az i. e. görög kultúrával összevetni a homoszexualitás későbbi megítélését, hogy a változást észleljük, ami nyilván a jelenséghez kapcsolódó diskurzusok függvénye.

Foucault legtöbb műve már megjelent magyarul, egy rövid ismertetést is ajánlhatok életművéhez M. Marcellitól: M. Foucault, avagy mássá lenni. Kalligramm, Pozsony, 2006. Ford. Németh István.

A szexualitás szerepe - Foucault Freud után

Tudás, hatalom, szexualitás

A fogalom maga (szexualitás) csak a 19. század óta létezik, egy lassú változás során jön létre, mely során a nemiség válik a szubjektum identitásának meghatározójává, azzá a móddá, ahogy önmagáról az igazságot felismeri és amely révén létrejön mint férfi, nő, állampolgár, apa, feleség stb. Az 1. köt. alcíme 'A tudás akarása' azt a törekvést fejezi ki, amely a szexualitás megismerésében, a róla szóló elméleti tudásban véli megtalálni a titkos mozgatóerőt, 'az igazságot', mely irányítja az embert. Az egyén és az állam is egyre inkább erre irányítja figyelmét, Foucault szerint. A politika, állami intézkedések, stratégiák tárgyává lett az emberek szexuális és utódnemző tevékenysége: a lakosság szaporulata a népesedéstudomány tárgya, helyes és helytelen szexuális viselkedés az orvostudomány tárgya: a perverziók leírása, osztályozása, gyógyítása. Foucault az 1. kötetben azt a történeti folyamatot követi a 18-19. század fordulójától, amely létrehozta a szexualitás mai jelentőségét, majd a 2. kötetben a görögöktől kezdve a késő ókorig jutott a történeti feltárásban, halála akadályozta meg a folytatásban.

Az elfojtás (represszió) hipotézise

A szexualitás és a hatalom viszonyát a közkeletű nézet szerint a korlátozás, elnyomás jellemezte: a szexualitást különböző tiltások korlátozták (a bűnös nemiség elfojtásának általános keresztény parancsa), mely alól fel kéne szabadítani, a jelenkori felfogása szerint. Foucault jelene a hatvanas-hetvenes évek, a diáklázadások, hippimozgalmak, a szexuális forradalom kora, ezek fogalmaztak meg olyan jelszavakat mint „Szeretkezz, ne háborúzz!" A szexualitás elméletének egyik első kidolgozója Freud volt, az ő elmélete szerint is a szexuális ösztön a kultúra kezdetétől növekvő elfojtás áldozata volt (lásd Freud kultúraelméletét). Foucault megkérdőjelezi az elfojtás gondolatát és másként értelmezi a szexuális bűnökről való beszédet, a diskurzusok szerepét, melyek ezt tárgyalják. A keresztény gyónás, állandó lelkiismeret-vizsgálat parancsa inkább növeli semmint elfojtja a nemiség jelentőségét, sőt állandó és változatos diskurzusokká formálja azt és normalizálásának feladatát rója az emberre: nevelje vágyait, alakítsa át, győzze le. Ezek elsősorban a testre irányuló fegyelmezési eljárásokat jelentettek, másrészt a intézményi eljárásokat a lakosság népszaporulata befolyásolására. Mindkettő az élet, születés, halál területén működő hatalom, vagyis biohatalom, melynek stratégiái, intézményei a biopolitika fogalmát alkotják. (mindkettő Foucault sajátos szakkifejezése).

Összegezve Foucault nézetét: nem annyira elnyomó a megkövetelt normák szerepe, hanem inkább konstitutív az egyén azonosságának (identitásának) kialakulásában, mintegy öntőformát jelentenek számára. A hatalom nem külső az egyénhez képest, hanem belső. Foucault hatalom-felfogása újszerű, különbözik a hatalom jogi-törvényi felfogásától, nem helyettesíti akarja azt, hanem máshol fedezi fel működését. A hatalom ún. mikrofizikáját figyeli, ahogy a testekben, vágyakban megjelenik, saját megfogalmazása szerint a hatalom nem felülről, hanem alulról jön, erőviszonyok sokaságán át érvényesül, anoním és diszkurzív gyakorlatokban működik, diskurzusokban. „A hatalom és a tudás a nyelvi közlésben illeszkedik egymásba." (i.m. 103 o.) A diskurzusnak az is része, ami nincs kimondva benne, hanem el van rejtve, jelentőségét a mondottaknak az is meghatározza, hogy a beszélőnek mi a hatalmi pozíciója, milyen intézményes kontextusban helyezkedik el - a kimondott tartalmakon kívül. (pl. a szodómia diskurzusa)

Szintén alapelv Foucault-nál, hogy a tudás nem mentes a hatalomtól, hanem éppen eszköze annak (az orvostudomány is!), jogot formál arra, hogy megmondja, előírja, hogy mi a jó, normális és mi nem az.

A fentiek értelmében Foucault értelmezésében a szexualitás a hatalmi viszonyok kereszteződési és átviteli pontja, nemcsak avval a közismert törekvéssel jellemezhető, hogy a szexualitást a fajfenntartó funkciójára, felnőtt, heteroszexuális, házastársi érintkezésre korlátozzák - mint ahogy Freud műveiből erre mint érvényes normára következtethetünk. Ennél sokkal nagyobb stratégiai egységekben azonosítja Foucault a hatalom hatékony működését. Négy nagy területet különít el a tudás-hatalom kapcsolódásában:

1. a női testet mint hisztérikus, szexualitással túltelített testet diagnosztizálva az orvostudomány illetékességi körébe vonják és termékenysége révén a társadalomhoz kapcsolják valamint hozzárendelik a családi térhez, a gyerekek életéhez: az Anya és ellenképe az 'ideges asszony'

2. a gyermekek szexuális tevékenységének (maszturbálás) tiltása, szigorú büntetése mint természetellenes, fajtalan tett

3. a házaspárok termékenységének az állam szempontjából kívánatos szabályozása (születésszabályozás)

4. a szexuális perverziók klinikai elemzése, pszichiátriai kezelése. általános patologizáló hatást tulajdonítanak nekik

Foucault szerint a 18. századtól a szexualitás stratégiai központja, színtere nagyrészt a család lett, ismert szereplői az ideges asszony, frigid feleség, szadista, impotens férj, hisztérikus lány, homoszexuális fiatalember. A 19. század végén francia elődök (Charcot) után ennek elemzésével és gyógyítására jött létre a pszichoanalízis, a szülő-gyermek közti Ödipusz-komplexus elméletével. Foucault sok szempontból kritizálja Freudot, de elismeri a pszichoanalízis történeti érdemeként, hogy megpróbálta a „szexualitás tematikáját beépíteni a törvény, a szimbólumok, és a szuverenitás rendjébe" (i.m. 155 o.)

Foucault egyik kitüntetett jelentőségű témája a homoszexuális identitás keletkezésének vizsgálata, összehasonlítva az antik homoszexualitás gyakorlatával.

Az identitás kialakulása általában véve is központi témája, azt igyekezett felderíteni, hogy a vágyakozó ember (alany) milyen gyakorlatok során ismeri fel önmagát, hogyan tekint magára mint természetes vagy bűnös lényre. A 2. kötet alcíme ezért: A gyönyörök gyakorlása. Hangsúlyos különbség számára, hogy nem a vágy, a szexualitásról szóló elméletek történetét akarta megírni, hanem az egyén önmagához való viszonyának formáit akarta feltérképezni, amelyekkel létrehozza magát (i.m. 2. köt. 10 o.). A 3. kötet alcíme „Törődés önmagunkkal" is evvel kapcsolatban értelmezhető: az egyén önmagával való törődésének antik, késő-ókori formái érdekelték. Alapvetően az újkori emberből indult ki, de ehhez az antikvitástól kezdődően fel akarta térképezni az utat, ebben mindenféle szövegeket felhasznált forrásként és csak kisebb részben filozófusok írásait.

A nemek, nők és Foucault: a szexualitás rejtett alanya férfi

Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a késői Foucault koncepcióját, azt kell elsőként leszögeznünk, hogy alapvetően nem tesz különbséget a hatalom mindent átható volta tekintetében a nemek között, úgy tűnik, férfiakra és nőkre különbség nélkül érvényes. Ha úgy fogalmazunk, hogy milyen nemű a szexualitás történetének szubjektuma, a válasz rá, hogy semleges nemű. Azonban ha jobban megvizsgáljuk a szöveget, sok helyet találunk, ahol Foucault kifejezetten megerősíti azt a feltételezésünket, hogy ez a látszólag nemtelen (semleges) szubjektum mégis férfi! A férfiak szemszögéből követi a szexualitás történetét, vagyis a vizsgálódás férfiközpontú. A görögökről írva ez történetileg evidens, a görög erkölcs férfierkölcs, férfiak írták, és elsősorban férfiaknak szól, állítja maga Foucault (i. m. 2. köt. 27.). Ezt már Platón és Arisztotelész esetében mi is láttuk. Az első kötet, mely inkább a jelenből indul visszafelé, követve a szexualitás fogalmának archeológiáját (genealógiáját – Foucault terminusai), ugyanezt a férfiközpontú szemléletet tükrözi. Ez egyébként nem egyedül Foucault jellemzője, ez szinte minden tudományban így van, ez számított természetesnek, magától értetődően helyesnek. Foucault esetében azonban meglepő, hogy jóllehet a szexualitás hatalmi stratégiái számbavételekor állandóan a női testbe ütközik (a női test hiszterizálása, az utódnemzés állami, normatív szabályozása, mely a nő testén történik, például abortusz), mégsem észleli ennek a ténynek elméleti relevanciáját, hiszen akkor belátná, hogy mégsem azonos mértékben sújtja a két nemet a hatalom mikrofizikája, hanem a nőket még a férfiaknál is inkább. Közismert, hogy Foucault inkább a homoszexualitás-heteroszexualitás kérdése iránt érdeklődött, de nem észlelte, hogy a homoszexualitás antik megítélésében is azért számítottak bizonyos viselkedésformák megengedhetetlennek (a passzív viselkedés), mert a női alacsonyabb rendűséghez kapcsolódtak. Vagyis a homoszexualitás normái is a nők lenézésén alapultak, és ma is gyakran ezt implikálják, a női másság kizárását és a férfiak azonosságának, saját nemüknek kölcsönös elismerését.

Miután konstatáltuk a férfiközpontú szemléletet, többféleképpen viszonyulhatunk hozzá. A nemek tudományának kutatói, valamint a feminista elméletírók egyrészt erre teszik a hangsúlyt, és elítélik Foucault-t, amiért csak megerősíti, a modern filozófia eszköztárának felhasználásával újraalkotja a nők hagyományos figyelmen kívül hagyását. Amennyiben a politikai cselekvés, ellenállás tematizálását, lehetőségét is elvárjuk Foucault elméletétől, akkor ambivalens helyzetben vagyunk. Egyrészt úgy tűnik, a hatalom Foucault értelmezésében mindent áthat, nincs hozzá képest külső pont, ahonnan kritizálni lehetne, mert még az ellenállások is részei a struktúráknak és diskurzusoknak. Ugyanakkor Foucault vindikálja a filozófia számára a másként gondolkodás, az eszmék állandó kritikai felülvizsgálatának lehetőségét. „A mai filozófia [...] magának a gondolkodásnak a kritikai munkája, arra tör, hogy kijelölje, hogyan és honnantól lehetséges a másként gondolkodás [...] A filozófiai gyakorlat tétje, hogy megszabadítsa magát, a saját előtörténetének tanulmányozása által attól, amit titkon gondol és másként gondolkodjon." (i. m. 2. köt. 13–14.)

Erre a foucault-i gondolatra lehet alapozni, ahogy Foucault feminista követői és alkalmazói meg is tették, és ez a termékenyebb út, nem Foucault sommás diszkvalifikálása. S. Lee Bartky és Susan Bordo már a nyolcvanas években ezen az alapon folytatta a gondolkodás kritikai munkáját, és a női test kontrollálási és normalizálási gyakorlatai olyan hétköznapi területeire hívta fel a figyelmet, mint a női öltözködés, smink és kötelező soványság normája, ami az állandó önfegyelmezés, önsanyargatás (diétázásnak és fogyókúrának hívják) gyakorlatát írja elő a nőknek, és szinte kizárólag nekik. S. Bordo a ma népbetegségnek számító evészavarokat elemzi, ez a betegségcsoport váltotta fel a hisztériát, amely Foucault korában még a tipikusan női, szexuális eredetű betegségnek számított – az ókortól kezdődően.

Egy harmadik Foucault-követőt is megemlítek, Judit Butlert, aki a diszkurzív gyakorlatok, a nyelv szintjén is továbbvitte Foucault eszméit, alkotó módon és helyenként kritikusan. Két könyve jelent, illetve jelenik meg magyarul: a Jelentős testek, a szexus diszkurzív korlátairól és a Gender trouble (kb. problémás társadalmi nem).

Humanista feminizmus és a posztmodern gondolkodás

A posztmodern gondolkodás és a feminista elmélet körülbelül azonos korszakban keletkezett, és mindkettő kritikusan újra akarta gondolni a tradíció megszilárdult fogalmait és megkérdőjelezni értékeit. Sok közös vonás van bennük, de sok feszültség, sőt ellentét is. Az első éppen a humanizmus, humanista jelző értelme. A feminista elmélet ugyanis épp azzal a kritikával indul, hogy leleplezi a szubjektum (Ember) fogalmának részleges jelentését vagyis férfiközpontúságát. A nők szubjektum voltának vindikálása, a szubjektum fogalmába való bennfoglalásuk igénye, amit a „humanista feminizmus” megjelölés takar, azt jelenti, hogy részesedni akarnak mindazokban a jogokban, lehetőségekben, melyből ki voltak zárva, mivel korábban megtagadták tőlük a teljes értékű szubjektum státusát és lehetőségeit. A női emancipáció (felszabadítás) politikai-társadalmi célja ennek megszerzése volt: a női szabadság egyéni és társadalmi méretekben kivívandó célt jelentett. Beauvoir és vele az első feminista korszak ebben az értelemben nevezhető humanista feminizmusnak. Amerikai és angol képviselői közé tartoztak Kate Millett, Shulamit Firestone, Germain Greer – nálunk és a szocialista országukban a marxista filozófia képviselte a nők felszabadításának ügyét, és törvényi úton, társadalmi méretekben egyből be is vezette a nők teljes egyenjogúságát, megteremtve hozzá a társadalmi intézményeket (óvodák, bölcsődék, napközi iskolák). Nyugaton is létezett és ma is tovább él a marxista, szocialista feminizmus.

A posztmodern gondolkodás azonban épp ekkorra deklarálta a szubjektum halálát, nyilvánította ki szabadsága nem létét, vagyis alávetettségét, amikor a női szubjektum szabadsága feminista követelésként megjelent. Ezért számos feminista szembefordult a posztmodern gondolkodás képviselőivel, például Foucault-val vagy Derridával, mivel felfogásuk veszélyeztetni látszott a nőmozgalom céljait. Foucault antihumanista, ezért nem ajánlható szerző feminista célokra, például Nancy Hartsock, amerikai marxista feminista filozófus szerint.

A hetvenes években a feminista mozgalmon belül is létrejött egy új áramlat, mely idejétmúltnak deklarálta a korábbi korszak felfogását, céljait – többnyire francia szerzők képviselték, Derrida, Foucault kortársai. A mozgalom emblematikus figurája Hélène Cixous, az ő eszméje a 'női írás' (écriture féminine). A korábbi feminista korszak céljait azért kritizálták, mert szerintük a nőket a férfiakhoz akarták hasonlóvá tenni, és ez nő voltuk leértékelését, sőt felszámolását jelentette volna. Ők éppen a női különbözőséget állították a középpontba, nem a nők és férfiak egyenlőségét, alapvető azonosságát, mint például Beauvoir – legalábbis szerintük Beauvoir leértékelte a női lét hagyományos formáit, férfi nézőpontból írta le a női testi lét (terhesség, szülés) jelenségeit. (Ez megmagyarázná, miért oly terhes a női lét Beauvoir ábrázolásában, még nőolvasók szemében is.) A tradicionális női másság azonban alárendelt, leértékelt másság volt a férfiember azonosságához képest, tehát meg kell változtatni az értékét, ha fenntartjuk másságát: fel kell emelni, pozitív másságként kell leírni és ünnepelni. Ezt a célt tűzték ki a nőközpontúnak is nevezhető feminista korszak – főleg francia – képviselői: ezt a korszakot, illetve felfogást francia feminizmusnak is nevezik. Hozzájuk sorolják a francia pszichoanalitikus elmélet női képviselőit Julia Kristevát és Luce Irigarayt. Kristeva az anyaság szerepének, Irigaray a női másság összetett, teljes voltának adott új értelmet. Mindketten J. Lacan tanítványai, de lázadó tanítványok, bár a lázadás inkább Irigarayre áll.

Ha Beauvoirt figyelmesen olvassuk, láthatjuk, hogy nem a teljes szabadság eszméjének képviselője. A nő csak részlegesen, szituáltan szabad, a női szubjektum nem a testetlen, karteziánus szubjektum, hanem testi, érzelmekkel telített szubjektum. Ezért áll közel a posztmodern szubjektumfelfogás egy gyengébb tézisként felfogott változatához: olvashatunk olyan gondolatokat Beauvoirnál, melyek hasonlítanak Foucault alapeszméihez (például a test mint normáknak alávetett test megtapasztalása).

Ugyanakkor a mai feminizmus találhat Foucault elméletében olyan eszméket, amelyek éppen segítenek tematizálni a női lét alávetettségét, a testi-szexuális identitás hatalom meghatározta jellegét, ezért Foucault-nak számos feminista alkalmazója is akadt. Nem áll szemben egymással a feminista és a posztmodern felfogás – főleg azért nem, mert mindkettő többféle változatban létezik, nem egységes. A posztmodern tézisek erős és gyenge változata (értelme) is jelentős különbség.