A filozófia témakörei

VIII. Vallásfilozófia

A vallásban fejeződik ki az ember viszonya a végtelenhez, egészhez, örökhöz. De nem elvont, fogalmi gondolatrendszer, hanem konkrét, szemléleti illetve kultikus-gyakorlati érzés- és tevékenységrendszer. Egy előzetes világértelmezést fejt ki, minden kultúrában megjelenik egy vallási típusú tapasztalat. M. Buber: „a legmegterheltebb emberi szó Isten." Nem tartozik az empirikusan-tudományosan igazolható fogalmak közé. Vallásfilozófia paradoxona: fogalmilag felfogni, ami lényegénél fogva alkalmatlan erre. Vallásfilozófia: vallás lényege, fogalma, értéke, igazságigényének a kritikai vizsgálata, alapfogalmai (pl.Isten, teremtés, halhatatlanság) elemzése, melyeket nem a filozófia vezet be, hanem a vallási hagyomány központi fogalmai.

Története: ősök lelke, totemhit, démonhit - politeizmus, monoteizmus. Világvallások.

Filozófiai felfogások az eredetéről: Schopenhauer: félelem és remény a hajtóerők, melyek az Isten-képzethez vezetnek, mindaz, ami fenyegető és ismeretlen a természetben és a társadalmi életben. Félelem és remény ad vigaszt, és megnyugvást, irányt a cselekvésnek. R. Otto (1917, „A szent"): speciális irracionális tapaszatalat, a numinózus általi elragadtatottság élménye, közvetve, a teremtményélményben jelenik meg a numinózus. Két vonatkozás: a/ mysterium tremendum (félelem a hatalmastól) és b/ mysterium fascinosum (a megragadhatatlan vonzereje), = félelmetes és felcsigázóan vonzó, ambivalencia. M. Eliade: a szent elkülönül a profántól, megszentelt kozmosz, inhomogén tér és idő, szent tengelyek (életfa) orientálnak, hierofánia: a szent megjelenése a mindennapokban (kövek, hegyek, erdő, tárgyak stb.), a világ elrendeződik, értelemmel telítődik, a szent tér létrehozásának rituáléja az istenek müvét idézi fel, pl. oltáremelés a teremtés mikrokozmikus ismétlése, megszentelés a kozmogónia megismétlése. A jel abszolútumot hordoz, ha nem mutatkozik meg, előidézik. A világbanlét 2 fajtája, a deszakralizált világ új fejlemény. A vallásszociológia a vallás hatását vizsgálja a társadalomra, és keletkezésének, alakulásának társadalmi feltételeit: használják legitimációra is, pl. politikai uralom igazolására (hierarchia=szent rend).

Vallás jellemzői: 1/ világra való vonatkozás (átfogó magyarázat), 2/ a láthatatlanon túl sejtettel lép az ember kapcsolatba (vonzódás és rettegés), 3/ értelemadás minden összefüggésbe, egészbe rendeződik, 4/ vigasztal, bizonyosságot ad, megváltást ígér, 5/ Isten-képben rejtett emberképet tükröz (antropológia is megnyilvánul), 6/ kultikus-rituális gyakorlat és etika (szabályok, életvezetés), intézményesülés (egyház, olykor elidegenít). A religio" kifejezés eredete (Szent Tamás): 1/ relegere - átgondolni, vizsgálva végigjárni= az ember ismételten végigmegy azon, ami az Isten tiszteletéhez tartozik, 2/ re-eligere - újraválasztás, amit elvesztettünk, elhanyagoltunk (bűnbeesés), azt újraválasztjuk, az eredendő Isten-viszonyt helyreállítjuk. 3/ religio - visszakötés: Istenhez eljutni, kötelék hozzá. Tamás nem dönt az értelmezések közt, mindegyik az ember felől van elgondolva.

Vallás és filozófia viszonya mélyen ellentmondásos. Maga a vallás racionális elemeket tartalmaz (tanokat hirdet, kifejt, elméletet törekszik alkotni) és irracionális, érzelmi, nem-fogalmi elemeket is. A filozófia újkori leválása óta a teológiáról létezik külön vallásfilozófia, viszont a keresztény vallás a kialakulásakor az ókori filozófia fogalmi elemeit dolgozta magába.

Isten-fogalom: sem dedukcióval, sem indukcióval fogalmilag nem nyerhető, a vallási tapasztalat realitása határozza meg a tartalmát, az ember öntranszcendálásának élménye. Észlénységén túlmenve ezen túlmenés irányát rögzíti létezőként, ellátva a tulajdonságok superlativusával, tökéletességével. Ha a túlmenés visszakanyarodik magára az emberre: Übermensch mint jövőbeli vagy igazi ember, emberisten.

Görögök: emberforma istenek, Platón: a jóság és igazság mintaképei, vétek róluk hamis képet alkotni, nem küldenek hamis jeleket, nem csapnak be, nem változnak, „annak oka, ami jó, a rosszban ártatlan", így a rossz dolgokra más okokat kell keresnünk, nem minden dolog okai. Arisztotelész: Isten-képét elválasztja a néphittől és a mitológiától, mítoszmentes Isten-fogalom. Mozdulatlan mozgató, a természet egységének alapja. Nem a tapasztalattól elfordulás, hanem azzal való számvetés, megismerés vezet hozzá, nem érzékelhető, anyagtalan, de a tapasztalat egységének lehetőségfeltétele. Érv: az érzékelhetőn kívül más létnek is lennie kell, az intelligibilis lét magasabbrendű.

Zsidóság: egyetlen, személyes Isten, világteremtő, örök, megtartó, elrendező, világfeletti, korlátlan hatalmú, a természeti törvények és gondviselés forrása. Nagysága elképzelhetetlen, minden szemléleti analógiától messze, tiszta absztrakció. Lényege nem ábrázolható anyagban (ne csinálj magadnak faragott képet). A kereszténység Isten-értelmezése e monoteizmuson alapul, de nemcsak mindenható, hanem szerető atya is. A kinyilatkoztatással Arisztotelész Istene személyessé válik, szubjektum, de az isteni lét lényegi görög meghatározottságai átöröklődnek. De itt a kinyilatkoztatásból, nem a gondolkodás elveiből vezetődnek le, ugyanakkor a keresztény metafizikai gondolkodásban tovább fejlesztik a görög metafizika meghatározásait. Neoplatonikus hatás is: Plótinosz (204-269) (Longinosz, Jamblichos, Proklosz, Szimplikiosz) a hiten alapuló filozófia felé törte az utat, a megváltásigény összekapcsolódott a spekulatív filozófiával. Mintaképe Platón idealizmusa, az ideák szellemi hatalmak, minden dolog ősokai. De nem állítja szembe az anyagival, földivel, hanem átvezető fogalom: emanáció, kiáramlás. Isten a legfelsőbb idea, túl a világon, belőle emanálódnak az egyes ideák, alárendelt istenek, démonok, angyalok, akikből kiáradnak az egyes dolgok. Minden dolog Istentől származik. Így az ember is isteni eredetű, s ennek tudatára is juthat extatikus pillanatokban („kilépés"), amikor megéli, közelébe kerül (innen középkori misztika). Az ember köztes lény. 

Ágoston: minden dolog Isten nyomát viseli, rá utal. Mivel a világ az emberi szellemben van, Istent is ott kell keresni, az út az önmegismerés, s az önmegismerés Isten-megismerés. De csak akkor, ha az ember önmagát Isten képmásaként ismeri fel.

Averroes (1126-1198): arab filozófia fejlődésének összegzése és arisztoteliánus, de átdolgozta. Nincs isteni teremtés, Isten is, a természet is örök, a mozgás szakadatlan. Az örökkévalóság szempontjából nincs különbség aközött, ami lehetséges, és ami van, végül minden lehetségesnek meg kell valósulnia. Isten az önmagát gondoló gondolat, nincs csoda, kinyilatkoztatás. Kettős igazság: végkövetkeztetésben ugyanahhoz az igazsághoz kell jutnia a vallásnak, a filozófiának, de a vallás tekintélyelven nyugszik és allegorikus formákat alkalmaz, a filozófia tiszta spekulációval ragadja meg az igazságot. A tömegek számára meg kell hagyni a hitet, hogy megzabolázhatók legyenek.

Aquinói Szent Tamás (1225-74): csak akkor ismerhetjük meg igazán Istent, ha „úgy hisszük, hogy mindent meghalad, amit az ember képes róla gondolni". csak azt tudhatjuk, hogy mi nem. Meg kell különböztetni Isten létének és lényegének ismeretét, lényege csak meghatározott feltételek esetén ismerhető meg, léte logikailag bizonyítható. Realista, de nyitott a szellemi valóságra is, a lét az abszolút léten alapul, a személyes Istenen. Ember=test+lélek, kitüntetett teremtmény, de elsősorban teremtett. Objektív valóságszemlélet, de Isten titok marad. A valóság egységére törekszik, görög+keresztény szellemiség, hit és tudás harmóniája, pogány filozófia értékeinek beépítése. Mestere, Albertus Magnus, arisztotelészi és platóni hatásokat egyesít, laza rendszer. Aquinói: a filozófiát önálló, de a teológiával harmonizáló tudománynak tartotta, pl. átveszi Arisztotelész ismeretelméletét, de kitágítja Isten megismeréséig. Lét és lényeg egységét Istenre is vonatkoztatja, akiben azonosak. Isten nemcsak cél, hanem teremtő is, létok. A létnek értékfokozatai vannak (élettelen, növény, esztelen állat, eszes állat), tökély mércéje az egyetlen eszéhez való közelség foka. Az egyedi dolog: reális, első szubsztancia, az általános forma a 2. szubsztancia, nincs külön léte, örök eszme Isten szellemében. Isten=actus purus, míg a teremtettekben különbség lét és lényeg között, bármely lényeg elgondolható anélkül, hogy vele létet is el kellene gondolni. - Istenhez 5 út vezet, istenbizonyíték 5 lépésben: (nem matematikai  értelemben bizonyíték, hanem gondolatmenet meggyőzési céllal): 1/ mozgásból, 2/ hatóokból, 3/ esetlegességből, 4/ tökély fokozataiból, 5/ célrairányultságból (teleológiai). - 1/ minden mozgót valami mozgat. 2/ okok sora nem lehet végtelen. 3/ nem lehet minden csak esetleges, kell hogy legyen valami önmaga által szükségszerű létező. 4/ véges dolgokban tulajdonságok fokozatai - legfőbb létezőben tökéletesség. 5/ cél általi vezetettség. - Az első kettő kozmológiai bizonyíték, az ontológiait elutasítja (Anselmus). A lét bizonyítékaiból adódnak a lényegére vonatkozó kérdésekre a válaszok: tiszta valóság, magában létező, legtökéletesebb. Hatalmának határa a logikai lehetetlen, a világ ésszerű. „Summa teologiae": Arisztotelész átemelése a keresztény gondolkodásba, filozófiai kifejtésre törekszik, problémák pl.: semmiből teremtés, teremtő és teremtmény viszonya.

Istenbizonyíték és Isten-fogalom kritikusai. Ókor: Kritiasz (i.e. 5. sz.): a ravaszok vezették be megfélemlítésre. Démokritosz: a természeti jelenségek rejtélyessége és félelmetessége hívta életre.  Sextus Emiricus: ok fogalma nem reális, vonatkozást fejez ki, nincs biztos alapja a fogalmi képzeteknek. Már Xenophanész: antropomorfizmus leleplezése (oroszlánok, ökrök). Filozófiában eleve tekintélyrombolás, kritikusság, ateista vonulat végighúzódik a filozófia történetén. Újkor:Descartes: Isten létét az ész eszközeivel akarja bizonyítani. Pascal: rejtőzködő Isten, fogadjunk, hogy van. Hume: nincsenek végleges válaszok metafizikai kérdésekre. - Kant: racionális megalapozhatóság kritikája, Isten nem az ész által megismerhető tárgy, léte sem nem bizonyítható, sem nem vitatható, hanem regulatív eszme, ezáltal vihetünk egységet a tapasztalati összefüggésekbe, úgy kell elgondolni a világot, mintha Istentől függne. Mint posztulátum a moralitás alapja az erkölcsi ész követelménye, a morális törvény bennünk lakozik, jobbá válással tetszhetünk a legfőbb lénynek, csak tisztán morális vallás gondolható el, mint regulatív eszmére szükség van abszolút erkölcsre és legfelső intelligenciára (Dosztojevszkij: különben minden megengedett lenne). Hegel: nem morális alapú vallás, tudomány és vallás szintéziskísérlete, illetve filozófiában meghaladása. Isten=abszolút szellem, az ő külsővé válása minden véges létező, de az emberi szellem is szellem, nem idegen neki a világ, megismerhető, Isten is, van róla tudás, folytonosan megnyilatkozik. Kereszténység előtti és más vallások együttes elemzése nagyszabású vallásfilozófiájában.  Felvilágosodás általában: vallás mint babona elutasítása. Holbach: „az ateista olyan ember, aki lerombolja az emberi nemre káros agyszüleményeket, hogy az embert visszavezesse a természethez és az észhez". Diderot: politikai dimenzió, ember alávetése, egyház gyámkodása. Hit és tudás szembekerülésének forrása: a tudomány csak a vallással szemben tudott érvényesülni, de a tudományos kutatás is bizalmat igényel a kozmosz elrendezettségében, profán vallásként, vallásfunkciók igényével is fellép. Pozitivizmus: materializmus hatása alatt, nincs abszolútum, csak az érzékileg tapasztalható valóságos. - 19. sz: fokozódó szekularizáció, radikális valláskritika, Feuerbach, Marx, Nietzsche. Feuerbach: a teológia visszájára fordított antropológia, a jobb élet vágyának projekciója, a hiányzót jeleníti meg létezőként. „Isten volt első gondolatom, az ész a második, az ember a harmadik és utolsó". Amilyennek az ember szeretné látni önmagát, azt vetíti ki az égbe („A vallás lényege"). Ehelyett praktikus humanizmus kell, az emberszeretet az igazi vallás. Az istenfogalom nem Isten, hanem az ember létét bizonyítja, nem kinyilatkoztatás, hanem emberi fantázia terméke. Marx is: ópium a nép számára. Az ember a vallásban elidegenedik saját lényegétől. Társadalomkritikává radikalizálja: az evilágot kell igenelni, átalakítani, emancipáció kell. - Kierkegaard: a reflektáló ész megmarad az evilági, esztétikai életstílusban, ebből csak paradox ugrás vezet a hithez. Az európai fejlődés örvény, mely szilárd pontot keres, ezt nyújthatja a vallás. De nem valósul meg a tömeg számára, a kereszténység eltompult, felületessé vált. A tudományosság uralkodó módja az embert tárggyá, tömegemberré degradálta. Elfelejtettük a létezést és a bensőségességet, az individualitást - az embernek rá kell eszmélnie saját létezésére, de nem Istentől megszabadulva, hanem őt mércévé téve. Nietzsche: „azt írom le, ami jön: a nihilizmust". Isten halott, a kereszténységnek vége, vákuum, mert az értékek felbomlanak, Kopernikusz óta az ember a centrumból a semmi felé tart, elvesztette középpontját. „Vidám tudpmány".: a bolond adja hírül az embereknek Isten halálának tudását: 'mi öltük meg őt!" n: halálának következményeit sokan nem képesek felfogni, pl.azt, hogy az egész európai morál ezen a hiten nyugodott. A szabad szellemeknek viszont ez a felszabadulás híre, ismét megengedett a megismerés merészsége, nyílt tengerre futhatnak ki a veszélybe a hajók. Az ember magányos, de a saját lábán áll - nihilistának lenni és mégis élni. Új minőség, megújuló kreativitás, új létforma kell, ugrás az emberfeletti emberbe. - Neopoz: Wittgenstein: logosz kontra mítosz. Carnap: Istenről való beszéd értelmetlen, nincs empirikus megfeleltethető tény. Russell: a haláltól való félelem a kegyetlenség és a vallás forrása. A teremtés kérdésére nincs logikailag helyes válasz, csak odébbtolódik - mi az oka Istennek? Pozitivizmus: a kozmológiai bizonyítékok alaptalanok (végtelen sorozat?), a történelem tanulsága: a vallás nem tette jobbá az embert. - Freud: vágyteljesítő illúzió, gyermeki kiszolgáltatottság, védelemszükséglet, hatalmas apa, gondviselés megkönnyebbülést ad az egyénnek (rend, igazságosságvágy, földi élet meghosszabbítása, rejtélyek megoldása). A gondolati tapasztalat végterméke, erőssége a vágy erőssége, a legrégibb vágy beteljesítője. A védtelenség felismerése tartja fenn az atyai hatalomhoz ragaszkodást, pszichés tehermentesítő funkció, egy fejlődési korszakban szükséges, a felnőttség maga mögött hagyja, egyébként kiskorú marad az ember.

Egzisztencializmus ateista változatai: a létezés abszurd, a világ esetlegessége megszüntethetetlen, Isten halott is marad, csak a totális szabadságban válik láthatóvá a valódi emberi, az ember felelős mindenért, ami él, nincs menny és pokol. - Kiéleződik a vallásvesztés és szekularizáció folyamata, még a teológia Is bizonyításkényszer által érintetté válik (Sölle: „Isten halála utáni teológia", Bonhoeffer), megrendül az univerzumteremtő, személyes Istenbe vetett hit. A történelmi kataklizmák kiábrándulást is hoznak. De a vallás a kontingencia uralását nyújtja a transzcendenciára való visszavezetéssel, ami esetleges, sorsszerű, vagy kiszámíthatatlan, annak az értelmességét ígéri  az üdvözülés várásával, az egész rendjével, elvi jóságával. Huxley: az ember által kigondolt hipotézis a létezés problémájának feloldására. Kérdés folytonosan: szenvedés igazolása, teodicea? Leibniz: harmonia praestabilita, a gonosznak is van helye, Hegel is: negativitás történelmi szerepe. Egzisztencializmus másik iránya: Jaspers: Isten elrejtett, de átfogó transzcendencia. Minden történés az ő üzenete, az embernek e jeleket kell megfejtenie. 20. sz. általában: természettudományos istenbizonyítékok keresése (T. de Chardin: őslénytan, evolúció, nooszféra), entrópiaelméletet, ősrobbanáselméletet is értelmezik úgy, mint egy tudományos istenbizonyíték alapjait, de a teológia szerint Isten létezése nem empirikus kérdés (egyszerre alátámasztási törekvés és nincs is szükség rá). Történeti-etnológiai érv: mindig vol a különböző kultúrákban istenképzet - valláskritika: lehet gyermeki vagy hamis tudat, nincs logikailag kényszerítő ereje. Rahner: teológia feladata intellektuális becsületességgel szembenézni a helyzettel, a filozófia is árnyalja az értelemprobléma kérdését, az ember eleve olyan helyzetű, hogy felvetheti a problémát. Központi kérdés maga az ember, ez motiválja a hit tartalmát is mint választ. A teológia a megélt hitre reflektál. A filozófiának fontos szerepe van a hit bizonyossága és a valláskritika közötti párbeszédben. Buber: én-te filozófiája: Isten egy örök Te, aki lénye szerint nem válhat Az-zá. Párbeszédben abszolút társ, vonatkoztatási pont. "A kapcsolatvonalak meghosszabbításai egy örök Te-ben metszik egymást."

Felvilágosodás utáni valláseltűnés jóslatai nem váltak be. Új vallásosság oka: eltudományosodott-technicizálódott világ vákuumot hagyott maga mögött, értelemdeficit, esetlegességtapasztalat. -Új tömegvágyálmok, mitológiák (képesújságok, plakátfalak), divathullámok. Szekták: nem teológiai reflexió alapján, eklektikus válogatás a nagy világvallások repertoárjából, + pszichológiai népszerűsítő kormozgalmak elemeiből (feminizmus, ökológia, békemozgalom). Évelés heléyett a saját élmény válik fontossá, lemondás a módszeres igazolásról, kritérium: értelemkeresés, de inkább a tanácstalanság, negáció, hipetrkritikusság fejeződik ki, felértékelik az autonóm én önkényét, a vallási hagyomány fontos jellemzői feledésbe merülnek, búcsú az észtől. Vallásszociológia: a modernitás különbözőképp reagál a természetfelettitől való búcsúra: győzelem-, gyász- és dühreakciókkal, vagy tárgyilagos analizálással. Immanentizálják a vallási fogalmakat erkölcsi normákra és társadalmi intézményekre viszik át a vallási igényt az abszolútságra. Később: evidenciavesztés, lemondás az egészről, feltétlenről, önfenntartás, végesre redukálódott ész, utilitarizmus. De az értelemigényt nem lehet funkcionalitásra redukálni: egész-élmény szükséglete, értékrendszerben a pluralizmus kitermel egy új irracionalizás-igényt, paravallási és pszeudovallási szükségleteket. Európai racionalitás válsága, Kelet iránti rajongás. Történetileg mindig is egyidejűleg racionális és érzelmi alapú egészlegességigény kettőssége, különböző dominanciával (görög felvilágosodás és misztériumvallások, középkori, 12. sz.-i felvilágosodás és misztika, felvilágosodás és romantika, 19.-20. sz.-i profanizálódás és nosztalgiamozgalmak. Ennek két formája: kvázi-vallások (totalitarianizmus vallási elemeket tartalmaz - abszolútság-igény, kizárólagos igazság, totális megváltás, földi paradicsom, ritualizált önértelmezés, égi mítoszokra visszanyúlás, vezérkultusz). 2/ megváltásmozgalmak, civilizációs frusztráció, identitásvesztés, kétségbeesés - hippik stb.: tudatváltozást és -bővítést ígér, öntranszcendálást, kreativitást, leválást a civilizáció kötöttségeiről. Szinkretizmus: különböző értelemkereső stratégiák, ezotéria, csoportos terápiák, tudományos elemek bevonása stb.

Ellenőrző kérdések:

Mi a viszony vallás, teológia és vallásfilozófia között?

Melyek a vallás jellemzői, alaptémái, alapfogalmai?

Melyek a világvallások történeti előzményei és jellemzői?

Hogyan alakult a hithez, az istenbizonyítékokhoz való viszony az újkortól kezdődően?

Kik  a valláskritika főbb képviselői a különböző korokban?

Hogyan alakult a vallásfilozófia a 20. sz.-ban?

Olvasandó:

G. Van der Leeuw: A vallás fenomenológiája (V. rész, 89-94. §.) Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 511-531. o.

P. Tillich: Rendszeres teológia (A lét és a végesség).Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 158-171. o

Ajánlott irodalom:

Anzelm: Proslogion. Bp. 1991. 172-193.o.

Feuerbach: A kereszténység lényege. I.- II. fej. Bp. 1961. 37-70.o.

Kierkegaard: Az épületes, amely abban van, hogy Istennel szemben soha nincs igazunk. In: Vagy- vagy. Bp. 1978. 997-1016. o.

Barth: Ember és embertárs. Bp. 1990.

Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség. Bp. 1973. 368-384.o..

Buber: Én és Te. Bp. 1991.

Eliade: A szent és a profán. Bp. 1987. 152-204.o.

Ajánlott másodirodalom:

Arno Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába. (A filozófiai istentan c. fejezet. 366-392.1.) Herder, Budapest, 1994.

Brian Davies, Bevezetés a vallásfilozófiába (ford. Rakovszky Zs. és Vassányi M.), Kossuth, Bp. 1990.

Etienne Gilson, A középkori filozófia szelleme (ford. Turgonyi Z.), Paulus Hungarus, Bp. 2000.

Schaeffler, Richard, 2003, Vallásfilozófia, ford. Czakó I. et al., Budapest: Osiris.

Richard Swinburne, Van Isten? (ford. Vassányi M.). Kossuth Bp. 1998.

Gerardus van der Leeuw, A vallás fenomenológiája (ford. Bendl Júlia et al.), Osiris, Bp. 2001.

Franz Rosenzweig: Nem hang és füst. Holnap, 1990.

Kierkegaard: A keresztény hit iskolája. Atlantisz, 1998.

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich, 2000, Vallásfilozófiai elõadások, ford. Csikós Ella et al., Budapest: Atlantisz.

Mezei Balázs, 2003, Kortárs vallásfilozófia, in: Uő, Vallás és hagyomány, Budapest: L'Harmattan.

Mezei Balázs, 2004, Vallásbölcselet I-II, Budapest: Attraktor.

Tatár György, 1994, Pompeji és a Titanic. Metafizikai és vallásfilozófiai tanulmányok, Budapest: Atlantisz.