Politikai ideológiák

1. Politika filozófusszemmel

Lehetséges-e a politika filozófiai - pontosabban politikai filozófiai igényű elemzése? Ha a politikát a hatalom megszerzéséért folytatott harcnak tekintjük, akkor aligha. Ebben az esetben a politikusok megnyilvánulásait kizárólag a népszerűség és a szavazatmaximalizálás motiválja. Az így értelmezett politikának nem lehet köze a filozófiához.

Ha a politikát ennél többnek tekintjük, és nem pusztán a hatalomért folytatott versengésnek tekintjük, akkor elvben nem zárható ki a politika filozófiai igényű megközelítése. A politikát tekinthetjük az emberi természetre, az igazságos elosztásra, az állam hatalmának korlátaira, az állampolgári kötelezettségekre, és az ezekkel a célokkal összhangban levő politikai intézményekre vonatkozó különböző normatív filozófiai nézetek közötti vetélkedésként is. A politika ez utóbbi, idealista felfogásában a politikai gondolatok megértése nélkül nem lehetséges a politikai ítéletalkotás és cselekvés sem.

Ha elfogadjuk, hogy a politika tanulmányozása nem lehetséges a társadalmi együttélés szubsztantív céljának és a cél eléréséhez szükséges eszközök meghatározása nélkül, akkor nem csak lehetséges, de egyenesen elengedhetetlenül szükséges a politikai filozófiai szempontú elemzése. Természetesen nem a napi politikáé, hanem a politikai cselekvés és ítéletalkotás alapjául szolgáló általános, normatív politikai gondolatok elemzése.

A politika filozófiai szempontú megközelítésének megkerülhetetlensége hétköznapi példákkal szemléltethető. Az adórendszer körüli vitát sokan kizárólag szaktudományos kérdésnek tekintik. Az egy- és többkulcsos adózást pusztán praktikus közgazdasági problémának gondolják: azt feltételezik, hogy lehetséges az adózásra vonatkozó kérdéseket szigorúan közgazdasági alapon eldönteni. Anélkül, hogy a társadalom céljára és az igazságosságra vonatkozó nehezen megfogható 'értékekre' és egyéb normatív fogalmakra hivatkoznánk. Ez azonban aligha helytálló feltételezés. A konkrét példánknál maradva elég csak arra utalni, hogy sosem kizárólag az adórendszer körüli viták kapcsán mindig felvetődik annak kérdése, hogy melyik elosztás tekinthető igazságosnak. Azok szerint, akik úgy gondolják, hogy az adórendszer kialakításakor kizárólag a hatékonyságra kell tekintettel lennünk, elég azt felmérni, hogy a különböző szóba jövő rendszerek hogyan befolyásolják például a gazdasági növekedést. Ez azonban már maga is értékválasztás: annak a hallgatólagos elismerése, hogy a társadalomban a gazdasági hatékonyság az elsődleges. Lesznek viszont, akik azzal érvelnek majd, hogy vannak olyan szempontok, amelyek a gazdasági hatékonyságnál előbbre valók. Például az, hogy a társdalom minden tagjának az emberhez méltó életkörülmények biztosítva legyenek, akár a gazdasági hatékonyság árán is.

A politikában tehát még a legföldhözragadtabb, az első ránézésre csöppet sem filozófiai jellegű problémákkal kapcsolatban is súlyos normatív kérdések vetődnek fel. Olyan normatív kérdések, amelyeket nem lehetséges filozófiai analízis nélkül megválaszolni.

2. Az ideológia megkerülhetetlensége

Hogyan lehetséges annak a kérdésnek eldöntése, hogy milyen elosztási rendszert tekintünk igazságosnak? Hogyan tudjuk megítélni, hogy az egyéni szabadság milyen korlátozását tekintjük legitimnek? Bár elvileg talán lenne rá lehetőség, hogy minden egyes kérdésben önálló álláspontot alakítsunk ki, az emberek többsége készen kapott elméletek közül választ. Olyan átfogó elméletek közül, amelyek az emberi természet sajátosságaitól a politikai társulás céljára vonatkozó, és a cél elérésének eszközeire vonatkozó, többé-kevésbé koherens nézetrendszert kínál. Ezek a politikai ideológiák: a normatív filozófiai elméletek és a pragmatikus politikai eszközök összekapcsolásai.

A politikai ideológiákat persze nem mindenki a fenti, alapvetően értékmentes értelemben használja. A politikai közbeszédben az ideológia kifejezés szinte kizárólag pejoratív értelemben használatos. Ha egy politikus ideológiáról beszél, akkor szinte biztosan az ellenfél nézeteit igyekszik légvárnak, utópisztikus, a valóságtól elrugaszkodott, dogmatikus, irracionális elméletnek beállítani.

De nem csak az ellenfelüket lejáratni óhajtó politikusok szemében gyanús minden ideologikus gondolat. Még a politikai gondolkozás és eszmetörténet egynémely óriására is jellemző, hogy a kritizált elméleteket ideológiának nyilvánítják, és szembe állítják saját tudományos és racionális nézeteikkel. Karl Marx a kapitalista termelési modellt és a kizsákmányolást legitimáló elméleteket nevezte ideológiának, míg saját szocialista elméletét szigorú tudományos eszmének tekintette, amely leleplezi a kapitalizmust. Karl Popper, a liberális politikai filozófus az ideológiát olyan zárt eszmerendszernek tekintette, amely eleve lehetetlenné tesz minden kritikát, és így szükségképpen intoleranciához és elnyomáshoz vezet. Popper szerint ilyen ideológia a szocializmus és a fasizmus. A liberalizmus viszont - vélte Popper - nem ideológia, hiszen lényegileg nyitott a bírálatokra. A konzervatív politikai filozófusok is főleg negatív értelemben használják az ideológia kifejezést. Michael Oakeshott, a huszadik századi konzervatív politikai filozófia talán legnagyobb alakja a liberális és szocialista elméleteket tekinti ideológiának: olyan absztrakt racionalista konstrukciónak, amelyek egy előre elkészített receptből kiindulva akarják a társadalmi viszonyokat megreformálni. Oakeshott szerint az ilyen absztrakt elméletek - szemben a megfontolva haladó konzervatív politikával - elnyomáshoz és pusztításhoz vezetnek.

De, mint arra az előbb utaltam, az ideológiának vagy egy másik, nem pejoratív értelme is. A politikai ideológiákat tekinthetjük olyan átfogó, filozófiai szempontból rendszerint nem túlzottan kifinomult gondolatrendszereknek, amelyek az emberi természetről és a társadalmi célokról koherens képet adva irányítják a politikai cselekvéseket. Nem csak Platón vélekedett így (bár természetesen ő még nem használhatta az ideológia kifejezést), és tekintette a politikát alapvetően és lényegileg a politikai elméletek és filozófiai igényű gondolatok által befolyásolt cselekvésnek. Egyebek között ebből indult ki John Maynard Keynes liberális közgazdász és Leo Strauss német-amerikai politikai filozófus is: a politikát mindketten a politikai gondolatok közötti vetélkedés színtereként értelmezték. Azt remélték, hogy a politikai gondolatok határozzák meg a politikát, és nem pusztán a hatalom akarása.

Még ha nem is fogadjuk el azt az idealisztikus, és empirikus szempontból meglehetősen kétes megközelítést, hogy a politika nem más, mint gyakorlatban alkalmazott politikai elmélet, akkor sem szükségszerű, hogy az ideológiát pejoratív értelemben használjuk. Ha a szót egy tágabb értelemben használjuk, akkor ideológiának kell tekintenünk minden olyan politikai cselekvést, amely valamilyen általános elvre vagy értékfelfogásra épül. A különböző ideológiák különböző célokat fogalmaznak meg - például az egyéni szabadságot, a hagyományok fenntartását, vagy a társadalmi egyenlőséget. Az ideológiák fő céljai pedig meghatározzák a konkrét politikai programokat, vagyis összekötik az ideológiák az emberi és társadalmi célokra vonatkozó absztrakt értékeit a konkrét politikai célokkal. Ezt néhány közhelyes és leegyszerűsítő példával szemléltethetjük. A liberálisok a politikában az egyéni szabadság minél nagyobb megvalósítására törekszenek - ezért általában támogatják az azonos neműek házasságát. A konzervatívok a hagyományos intézmények és szokások megőrzését szeretnék - ezért egyebek között a család fontosságát hangsúlyozzák. A szocialisták az egyenlőséget tartják fontosnak - ezért rendszerint helyesnek tartják a többkulcsos adórendszert.

Ha az ideológiát nem absztrakt légvárnak tekintjük, hanem ebben az utóbbi értelemben használjuk, akkor felvetődik a kérdés, hogy milyen lehet egyáltalán a nem ideologikus politizálás. Ha ideológiaként határozzuk meg a politikai cselekvések általánosabb céljait, akkor az ideológiai nélküli politikának nem lenne semmilyen magasabb célja. Csakhogy magasabb célok, víziók nélkül lehetetlen a politikában hosszú távú célok és érdekek megvalósítása. Ideológia, vagyis átfogó politikai vízió nélkül az egyes konkrét politikai cselekedetek értelmezhetetlenné válnak. Hogyan lehetne például eldönteni, hogy milyen adórendszer a kívánatos? Annak érdekében, hogy megítéljük, hogy milyen adórendszert szeretnénk, tudnunk kell, hogy a társadalmi egyenlőséget vagy a gazdasági hatékonyságot tartjuk-e a fontosabbnak. Ez a kérdés nem dönthető el általánosabb eszmék, vagyis ideológia nélkül. A politikai vízió segítségével az egyes politikai kérdéseket egy átfogó norma- és célrendszer részeként értelmezhetjük.

 

3. Az ideológiák retrospektív használatáról

Az ideológiák a francia forradalom után, a 19. század elején jelentek meg. Az 'ideológia' szót Claude Destutt de Tracy francia filozófus használta először 1796-ban. A materialista Tracy célja az volt, hogy az emberek erkölcsi és politikai nézeteit szisztematikusan áttekintse, és kialakulásokat a külső környezet hatásaiból vezesse le.

A politikai ideológiák is a 19. században kezdtek kialakulni. Azok a gondolatok, amelyeket az egyes ideológiák felhasználtak, természetesen nem voltak újak. A klasszikus nagyideológiák - a liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus - egyaránt felhasznált korábbi erkölcsfilozófiai, filozófiai antropológiai, politikai filozófiai és politikai nézeteket. Az sem ritka, hogy az egyes ideológiákat tanulmányozó eszmetörténészek egészen az antikvitásig nyúlnak vissza, és az ideológiák antik görög vagy bibliai gyökereit keresik. Kétségtelen, hogy számos olyan politikai és filozófiai eszmére bukkanhatunk az antik szerzők tanulmányozásakor, amelyek emlékeztetnek a modern ideológiák egyes elemire. Módszertani szempontból azonban kétséges, hogy lehetséges-e a szocialista ideológia gyökereit a platóni államelméletben keresni, vagy Arisztotelészt a modern konzervativizmus előfutáraként értelmezni. Az egyes gondolatok összehasonlítása filozófiatörténeti szempontból érdekes vállalkozás lehet, de az ideológiák retrospektív alkalmazása azzal a kockázattal jár, hogy a modern politikai gondolatokat évszázadokkal, netán évezredekkel korábbi, nehezen rekonstruálható elgondolásokba vetítsük vissza.

4. Az ideológiák felosztása

A politikai ideológiákat hagyományosan egydimenziós skálán helyezik el. Jobbról balra haladva a következő sorban következnek egymás után a fontosabb ideológiák: fasizmus, konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus, kommunizmus. Ez a felosztás azonban rendkívül sematikus. Mint arra Karl Popper és Hannah Arendt már a második világháború utolsó éveiben rámutatott, a kommunista és fasiszta ideológiák - vagyis a bal- és jobboldali szélsőségek - között számos hasonlóság fedezhető fel. Miközben a szélsőségek között számos hasonlóság mutatkozik, a jobb-bal tengely közepén elhelyezkedő ideológiák változatai között gyakran szakadéknyi távolság figyelhető meg.

Az egydimenziós felosztás azt feltételezi, hogy egy szempont alapján sorba rendezhetők a fontosabb politikai felosztás. Ilyen szempontot azonban aligha találhatunk. A politikai attitűdökkel foglalkozó tudósok már közel ötven éve rájöttek, hogy célszerű legalább még egy szempontot bevezetni az ideológiák feltérképezéséhez. Természetesen az így kapott ideológia-felosztás még mindig elnagyolt és sematikus lesz, de már sokkal érdekesebb, az ideológiák viszonyára vonatkozó megfigyeléseket tesz lehetővé, mint az egyszerű jobb-bal felosztás.

Hans Eysenck német pszichológus az ötvenes években kétdimenziós koordinátarendszerbe próbálta rendezni a politikai attitűdöket. A hagyományos jobb- és baloldal felosztása mellett bevezetett tengely az autoriter és demokrata sajátosságokat különböztetett meg. A felosztást David Nolan amerikai Libertárius Párt alapítója fejlesztette tovább. Nolan a hetvenes években a kétosztatú amerikai pártrendszert szerette volna megreformálni a libertárius mozgalom népszerűsítésével. Az amerikai Republikánus Párt gazdasági értelemben hagyományosan a szabadpiaci megoldások (alacsony adók, költségvetési szigor, minimális jóléti kiadások, öngondoskodás) híve volt, de egyéni szabadságjogok tekintetében autoritáriusnak számított: a hagyományos konzervatív értékek képviseletében lépett fel. Az egyéni szabadság tekintetében liberális Demokrata Párt gazdasági kérdésekben baloldali programot hirdetett: a jóléti kiadások és állami újraelosztás politikáját támogatta. Nolan Libertárius Pártja gazdasági kérdésekben a republikánusokhoz állt közelebb: a minimális állam, az alacsony adók, az egyéni felelősségvállalás híve volt. Egyéni szabadságjogok tekintetében viszont a demokraták voltak közelebb hozzájuk: a libertáriusok - a demokratákhoz hasonlóan - támogatták az azonos neműek házasságát, kiálltak az abortusz joga mellett és a sorkötelezettség eltörlését követelték. Nolan a Libertárius Párt programját szemléltetendő hozta létre az úgynevezett Nolan-diagramot.


A Nolan-diagram

Ebből a kétdimenziós felosztásból sokkal érdekesebb következtetéseket vonhatunk le a politikai ideológiák viszonyára vonatkozóan, mint a hagyományos egydimenziós magyarázatokból. A Nolan-diagramból világossá válik, hogy különbséget tehetünk jobb- és baloldali liberálisok és jobb- és baloldali konzervatívok között. Vagy, más szemszögből nézve: liberális illetve konzervatív baloldaliak, és liberális illetve konzervatív baloldaliak között. A klasszikus nagyideológák ebben a táblázatban a következőképpen ábrázolhatók. A kommunizmus és fasizmus szabadság tekintetében autoritárius, gazdasági tekintetben baloldali véglet. Ellenpontja a libertarizmus: az egyéni szabadság és gazdasági szabadság ideológiája. A konzervativizmus gazdasági tekintetben jobboldali, az egyéni szabadság tekintetében autoriter. Ellenpárja az állami újraelosztást az egyéni szabadság eszméjével összekötő liberalizmus és szociáldemokrácia.

Nolan felosztását sokan bírálták. Nem csak azért, mert a kétdimenziós diagram ugyan az egydimenziós jobb-bal felosztásnál érdekesebb ideológiatipológiát tesz lehetővé, de még mindig meglehetősen sematikus és leegyszerűsítő. Voltak, akik azt kifogásolták, hogy a kétféle szabadságot Nolan elkülöníti egymástól. A Nolan-diagramot egyebek között a libertárius eszmék hívei közül is sokan kritizálták. A libertáriusok szerint ugyanis nem lehetséges a gazdasági és az egyéni szabadság elválasztása: a kettő között egyenes arányosság áll fent. Vagyis minél nagyobb a gazdasági szabadság, annál nagyobb az egyéni szabadság. A libertáriusok közül sokan azt is nehezményezték, hogy Nolan a libertárius eszmék értelmében ellentmondó ideológiákat - például az egyéni szabadság előmozdítását a jóléti állam baloldali programjától váró liberális, illetve szociáldemokrata elméleteket - nem nyilvánította eleve abszurdnak.

A Nolan-diagram minden hibája és hiányossága ellenére még ma is használatos a politikai ideológiák viszonyának szemléltetéséhez. Nem csak a nagyideológiák, de egyes úgynevezett kisideológiák, vagyis azok a politikai nézetrendszerek is ábrázolhatók a kétdimenziós felosztásban, amelyek nem törekszenek a jó államra és az emberi természetre vonatkozó átfogó, minden fontos filozófiai és politikai kérdésre választ adni. Az anarchizmusok az egyéni szabadság tekintetében a liberális szélsőértékhez állnak közel. Az anarcho-kapitalizmus gazdasági értelemben jobboldalinak, az anarcho-kommunizmus baloldalinak tekinthető.

Vannak azonban olyan politikai ideológiák, amelyeket a Nolan-diagramon nem lehet ábrázolni. Az egyik ilyen eszmerendszer a nacionalizmus. Ennek elsősorban az az oka, hogy a nacionalizmus bár politikai értelemben rendkívül elterjedt nézetrendszer a 19. század közepe óta, filozófiai szempontból meglehetősen kidolgozatlan. A liberalizmusnak, a konzervativizmusnak, a szocializmusnak, a libertarizmusnak és az anarchizmusnak egyaránt vannak nagy teoretikusai. A nacionalizmussal ugyan sok jelentős filozófus foglalkozott, de a nacionalista gondolatnak nincs filozófiai igényű, általános megfogalmazása. Ráadásul a nacionalizmus gazdasági értelemben egyáltalán nem egységes: a nacionalista mozgalmak egy része inkább baloldali, mások inkább baloldali elveket követtek.

Szintén nem határozható meg a Nolan-diagrammal a két modern, a hatvanas évek óta kibontakozó politikai irányzat, a feminizmus és a zöld politika sem. Ennek elsősorban az az oka, hogy mindkét irányzat egy-egy konkrét politikai cél megvalósítására törekszik, és ehhez nem alakítottak ki egységes, az emberi természetre és a társadalmi együttélés egészére vonatkozó átfogó nézetrendszert.

Külön nehézséget okoz a populizmus besorolása. Bár a köznapi nyelvhasználatban gyakran a populizmust is a politikai izmusok közé sorolják, kétséges, hogy beszélhetünk-e a populizmus ideológiájáról. A 'populista' jelzőt a közbeszédben ma szinte kizárólag pejoratív értelemben, a 'demagógia' szinonimájaként használják A 'demagógia' kifejezés a görög 'nép' (démosz) és 'vezér' (ágónosz) szavak összetételéből született, és ősidők óta negatív konnotációjú szónak számít. Olyan népvezért, illetve politikai agitátort jelöl, aki saját hatalmának megerősítése, a tömegek támogatásának megnyerése érdekében a nép érzelmeire hivatkozik és megerősíti az előítéleteket. A populizmus szó viszont egészen mást jelent, vagy legalábbis jelentett addig, amíg nem a demagógia szinonimájaként használták. A 19. század végi amerikai populisták (a Populista Párt tagjai és hívei) a politikai és gazdasági elit ellenében, a farmerek érdekének képviselőjeként léptek fel. Államilag támogatott hiteleket és a vasúttársaságok köztulajdonlását szorgalmazták, és protekcionista intézkedéseket sürgettek. Mint arra Margaret Canovan, a téma legalaposabb tanulmányozója rámutat 'populista' jelzőt a 19. század vége olyan sokféle politikai pártra és irányzatra rásütötték, hogy kétségessé vált, célszerű-e egységes ideológiának tekinteni a populizmust. Ha beszélhetünk diktatórikus, demokratikus, reakciós-rasszista és „elvtelen" populizmusról, akkor valójában a 'populizmus' üres fogalommá válik. Erre a következtetésre jutott Isaiah Berlin, amikor a jelenség meghatározhatatlanságáról beszélt. A populizmust ő Hamupipőke cipellőjéhez hasonlította. A populizmus szerinte olyan fogalmi kategória, ami sok mindenre ráhúzható, de valahogy semmire sem passzol pontosan.

5. Az ideológiák vége?

Az ideológiák végének gondolata Hegelig nyúlig vissza. Hegel a Jogfilozófiában arról beszélt, hogy a történelem mint fejlődési folyamat a végpontjához érkezett: a polgári társadalommal kialakult a politikai közösség legmagasabb, végső formája. A történelem végének hegeli gondolata némileg módosított formában sokszor előkerült a huszadik században.

A második világháború után Daniel Bell szociológus vette elő az ideológiák végének tézisét. 1960-ban megjelent Az ideológia vége című könyvében úgy foglalt állást, hogy az ideológiai harc - legalábbis a fejlett nyugati világban - végérvényesen lezárult. A szociáldemokrácia (a Nolan-diagramon baloldali liberalizmus) jobb- és baloldali kritikái (a fasiszta és a kommunista szélsőségek) vereséget szenvedtek. A politika - vélte Bell - a továbbiakban nem ideológiai kérdések körül forog majd. Mivel általánosan elfogadott, hogy az államnak elsődleges feladata a jólét és a szabadságjogok biztosítása, a politikusok mindössze a célok eléréséhez szükséges eszközökről vitatkoznak majd. Mivel a nagyobb jólét vízióját mindenki elismeri, pusztán az a kérdés, hogyan lehet minél gyorsabban a lehető legnagyobb általános jólétet teremteni.

Az ideológiák végének elképzelése utoljára 1989-ben kapott szárnyra. A hidegháború lezárultának és a szovjet rendszer összeomlásának évében Francis Fukuyama amerikai filozófus A történelem vége című esszéjében így jellemezte az eseményeket: „Nem pusztán a hidegháború ér most véget, nem csak a második világháború utáni korszak zárul le, hanem maga a történelem ér véget. Az emberiség ideológia fejlődése lezárul, és egyetemessé lesz a nyugati liberális demokrácia, mint az emberi kormányzás végső formája." Fukuyama azt jósolta, hogy bármi is történjen 1989 után, a liberális demokráciák intézményrendszere végső győzelmet aratott. Politikai elnyomás és háborúk előfordulhatnak, de a liberális demokráciának nincs és nem is lesz alternatívája. Az ideológiai viták idejétmúlttá váltak: a második világháború végén a fasizmus, a Szovjetunió összeomlásával pedig a szocializmus szenvedett végső vereséget.

Az ideológiák halálára vonatkozó jóslatok túlzónak bizonyultak. Alexander Kojeve a harmincas években felelevenített, a történelem végére vonatkozó hegeli elképzelést a nácizmus megjelenése, a kommunizmus megerősödése és a második világháború kitörése filozófiai és politikai értelemben egyaránt érvénytelenítette. Daniel Bell győztesnek hitt szociáldemokráciáját a nyolcvanas években hatalomra kerülő jobboldali amerikai és brit kormányok jócskán megnyirbálták. A jóléti államot visszametszették, az újraelosztást jelentős mértékben csökkentették, Nagy-Britanniában a háború után államosított vállalatokat privatizálták. A jóléti intézmények reformja mellett megjelentek a korábban már említett legújabb ideológiai mozgalmak is: a feminizmus és a zöld mozgalmak. A Fukuyama által a Szovjetunió összeomlásakor és a hidegháború lezárultakor győztesnek kikiáltott liberális demokráciák újabb kihívókra akadtak: az iszlamista mozgalmakra, a latin-amerikai baloldali populista rezsimekre, a kínai kapitalista kommunizmusra, az antiglobalista mozgalomra és az orosz szuverén demokráciára. És természetesen túlzás lenne azt hinni, hogy a szabad versenyes kapitalizmus akár csak a nyugati többé-kevésbé liberális és többé-kevésbé demokratikus társadalmakban végső győzelmet aratott. A jóléti állammal kapcsolatos gazdaságtani, és az erkölcsi normák szerepével és kikényszeríthetőségével kapcsolat viták - az abortuszvita, az eutanázia kérdése, az azonos neműek házassága - ma is meghatározzák a nyugati liberális demokráciák közéletét és politikai csatározásait.

Ajánlott magyar nyelvű irodalom

Bayer György 1998. A politikai gondolkodás története. Budapest: Osiris

   Liberalizmus >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés