1. fejezet: Mi a metafizika?

2. A metafizika működő fogalma

A következőkben árnyalom az ontológiaként értett metafizika fogalmát.

2.1. Fizika és metafizika

Plauzibilisnek tűnik azt gondolni, hogy a különböző tudományok egymásra épülnek, s a tudományok hierarchiájában a fizika a legalapvetőbb. A pszichológia a pszichológiai/mentális jelenségekkel foglalkozik, de (valószínűleg) minden pszichológiai/mentális jelenségnek biológiai alapjai vannak. A biológia a biológiai jelenségekkel foglalkozik, de (valószínűleg) minden biológiai jelenségnek kémiai alapjai vannak. A kémia a kémiai jelenségekkel foglalkozik, de (valószínűleg) minden kémiai jelenségnek fizikai alapjai vannak. És nincs tovább. Ha azonban a tudományok hierarchiájában nincsen alapvetőbb tudomány a fizikánál, akkor felmerül a kérdés: mi a különbség a fizika mint alapvető tudomány és a metafizika/ontológia mint szintén alapvető tudomány között?

Két fontos különbséget említek. (Természetesen több is van.)

(1) Az egyik fő különbség a fizika és a metafizika között módszertani: a fizika és a metafizika más módon foglalkozik a tárgyával. Míg a fizika empirikus (tapasztalati) tudomány, empirikus módon vizsgálja a valóságot, addig a metafizika pusztán gondolati (intellektuális) úton. Kicsit pontosabban: míg a különböző fizikai hipotézisek igazolása a posteriori, azaz valamilyen érzéki tapasztalatra való hivatkozással történik, addig a metafizikai hipotézisek igazolása a priori, azaz független az érzéki tapasztalatoktól. A metafizikát - ellentétben a fizikával - „karosszékben ülve" szokás művelni! Egyszóval: míg a fizikai kijelentések a posteriori szintetikusak, addig a metafizikai kijelentések a priori szintetikusak.

Módszertanilag nézve a fizika és a metafizika viszonya a fizika és a matematika viszonyával analóg. A matematikai hipotézisek igazolása ugyanis - hasonlóan a metafizikához, és ellentétben a fizikával - szintén független a tapasztalattól. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy igaz-e egy matematikai hipotézis, akkor azt kell megvizsgálnunk, hogy levezethető-e a kérdéses hipotézis a megfelelő matematikai axiómákból a megfelelő matematika-logikai szabályok alkalmazásával vagy sem. Mindeközben - akárcsak a metafizikában - nem hivatkozunk az érzéki tapasztalatokra. (Emelkedjünk felül most azokon a matematikai bizonyításokon, melyek számítógépes eszközökkel történnek, és ennyiben empirikusnak tekinthetők.) Nem akarom persze túlerőltetni az analógiát a metafizika és a matematika között, ugyanis a kortárs filozófus tekintélyes része szerint a matematikai kijelentések - ellentétben a metafizikai kijelentésekkel - analitikus, és nem szintetikus kijelentések. Csak annyit akartam hangsúlyozni, hogy a matematika - hasonlóan a metafizikához - a priori tudomány.

Mondhatnád: a metafizika fizikától való fentebbi elhatárolása nem teljesen éles, ugyanis az elméleti fizikusok szintén „karosszékben ülve" dolgoznak, és téziseiket - hasonlóan a metafizikai (és persze matematikai) tézisekhez - közvetlenül nem igazolják érzéki tapasztalatok. Ez igaz, azonban az elméleti fizika legáltalánosabb tézisei is - ellentétben a metafizikai tézisek legnagyobb részével - legalábbis elviekben empirikusan igazolhatók vagy cáfolhatók. Mindazonáltal nem akarom vitatni: léteznek olyan metafizikai problémák (különösen az idő természetével kapcsolatban), melyek esetében valóban nagyon nehéz élesen megkülönböztetni a fizikusok és a metafizikusok tevékenységét módszertani alapon egymástól.

(2) Amellett, hogy a metafizika és a fizika módszertanilag különbözik egymástól, a tárgyuk (vagyis ama dolgok, melyeket vizsgálnak) sem teljesen fedi egymást. Csak abban az esetben fedné ugyanis, ha kizárólag fizikai entitások (fizikai tárgyak, azok elemi részecskéi, erőterek, hullámok, fotonok stb. stb.) léteznének. Tulajdonképpen nem kizárt, hogy csak fizikai entitások léteznek, egyes metafizikusok így is gondolják, de nem mindegyikük gondolja így. Egyesek például úgy vélik, hogy a fizikai entitásokon kívül léteznek szellemi (vagyis: fizikai tulajdonságokkal nem rendelkező) entitások, lelkek vagy elmék, melyek természetének feltárása a metafizika feladata. Mások úgy, hogy a fizikai entitásokon kívül léteznek absztrakt (nem térben és időben létező) entitások, melyek természetével a fizika értelemszerűen nem foglalkozhat. A fizikának és a metafizikának természetesen számos közös tárgya van (a fizikai tárgyak, azok különböző tulajdonságai, az események stb.), de mivel - mint láttuk - egyes metafizikusok szerint nem csak fizikai entitások léteznek, a metafizika több feltételezett entitástípus természetének vizsgálatára vállalkozik, mint a fizika. Úgy is fogalmazhatnék: a metafizikát művelő filozófus számára automatikusan, minden előzetes kritikai vizsgálat nélkül elfogadni a fizika (és csak a fizika) ontológiáját dogmatizmus volna, amitől óvakodnunk kell.

2.2. Deskriptív és revizionista metafizika

Peter Frederick Strawson (1959) nyomán különbséget szokás tenni a metafizika két típusa, deskriptív és revizionista metafizika között. A deskriptív metafizikát úgy szokás jellemezni, hogy annak az a célja, hogy feltárja és leírja a világról alkotott fogalmi sémánkat, amellyel mi emberek valamennyien rendelkezünk. E bennünk/elménkben levő fogalmi struktúra vagy séma nem változik az időben, teljesen független attól, hogy milyen nyelven beszélünk illetve gondolkodunk, és annyira mélyen gyökerezik bennünk, hogy nem lehetséges tőle elvonatkoztatnunk, bárhogyan is gondolkozunk amúgy, és bármilyen tudományos elméletet fogadunk is el egyébként. E bennünk rejlő fogalmi struktúra elsősorban a józan ész meggyőződéseinkben tükröződik; Strawson szerint például abban, hogy valamennyien úgy gondoljuk, hogy alapvetően fizikai tárgyak és emberi személyek léteznek. A deskriptív metafizika híveivel ellentétben a revizionista metafizika hívei nem pusztán leírni akarják e bennünk rejlő, elmélet-, történet- és nyelvfüggetlen fogalmi struktúrát, hanem megváltoztatni: egy adekvátabbal (az elmefüggetlen valóságot pontosabban reprezentálóval) helyettesíteni. (E megkülönböztetésről bővebben lásd: Haack 1979/1998, Macdonald 2005: 17-25).

A kortárs metafizika revizionista. A kortárs metafizikusok többsége ugyanis lényeges pontokon helyesbíteni, finomítani akarja természetes intuitív meggyőződéseinket. Miért van szükség helyesbítésre, finomításra? Azért, mert a természetes intuitív meggyőződéseink sok esetben inkonzisztensek egymással, következésképpen egyszerre mindegyikük nem lehet igaz. Más szavakkal: ha a világról alkotott konzisztens metafizikai elmélet a célunk, és ez a célunk, akkor - lévén természetes meggyőződéseink inkonzisztensek - ezek egyikét-másikát tagadnunk, vagy legalábbis finomítanunk kell.

Csupán egyetlen példa. Egyik legalapvetőbb meggyőződésünk szerint a fizikai tárgyak (emberek, növények, autók, könyvek, házak stb.) változnak az időben. Másik alapvető meggyőződésünk szerint a fizikai tárgyak változásaik ellenére ugyanazok maradnak. Csakhogy e két meggyőződésünk között szemmellátható feszültség van: ha ugyanis egy fizikai tárgy megváltozik, akkor más tulajdonságokkal rendelkezik, mint korábban, és a korábbi időpontban F tulajdonsággal rendelkező tárgy nem lehet szigorú értelemben azonos a későbbi időpontban nem-F tulajdonsággal rendelkező tárggyal. (E problémával a 4. fejezetben részletesen foglalkozom.)

Félreértés ne essék: a revizionisták nem általában a természetes meggyőződéseink ellen vannak. Nem gondolják azt, hogy valamennyi világra vonatkozó alapvető meggyőződésünk hamis, és hogy ennélfogva valamennyit fel kellene adnunk. Sőt, úgy gondolják, hogy bizonyos intuitív meggyőződéseinket nem adhatjuk fel. Ahogy David Lewis fogalmaz:

[Egy probléma] metafizikai elemzése kísérlet a róla alkotott gondolataink rendszerezésére. Ez annyiban lehet sikeres, amennyiben (1) rendszeres és (2) tiszteletben tartja azokat a prefilozofikus elképzeléseinket, amelyekhez szilárdan ragaszkodunk. (1973/2004: 95)

E perspektívából nézve: a nagy metafizikai viták alapvető intuícióink összeütközései, csatái. A vitában az egyik fél más intuitív meggyőződéseinkről gondolja azt, hogy nem válhatunk meg tőlük, mint a másik. Ettől különösen izgalmas és egyben ajánlatos a metafizikával foglalkozni.

2.3. A metafizika kanti és nem kanti felfogása

Az eddigi elhangzottakat a következőképpen lehetne összefoglalni: a metafizika az elménktől függetlenül létező valóság a priori tudománya, melynek célja a létezőkről alkotott teljes és konzisztens elmélet. Hadd vizsgáljam most e meghatározásban szereplő „az elménktől függetlenül létező valóság" kifejezést.

A metafizika iménti meghatározását élesen meg kell különböztetni Immanuel Kant és követőinek metafizikafelfogásától. Kant és hívei szerint a metafizika valójában nem az elménktől függetlenül létező valóságról szól, hanem a valóságra vonatkozó gondolatainkról. E felfogás hívei úgy gondolják, hogy az elménktől függetlenül létező valóságot, ahogyan az önmagában van, nem vagyunk képesek megragadni, következésképpen ha metafizikát akarunk művelni, akkor le kell mondanunk a fentebbi értelemben vett metafizikáról és ehelyett a gondolataink természetének megismerésére kell szorítkoznunk. A kanti perspektívából nézve egy metafizikai vizsgálódás képes lehet például megmutatni azt, hogy az észlelés tárgyaira úgy kell gondolnunk, mint amelyek térben és időben vannak, és közöttük oksági viszonyok állnak fenn, azonban ezzel nem az elmefüggetlen valóságról mondtunk valamit, hanem csak arról a módról, ahogyan nekünk embereknek gondolkodnunk kell ahhoz, hogy olyan világot tapasztaljunk, mint amelyben élünk. Más szavakkal: a metafizika kanti felfogása szerint a metafizikai vizsgálódások nem hozhatják azt az eredményt, hogy a világban ilyen és ilyen (elmefüggetlen) dolgok léteznek, és hogy ezeknek ilyen és ilyen a természete, és hogy közöttük ilyen és ilyen viszonyok állnak fenn, hanem csak a világra vonatkozó tapasztalataink lehetőségfeltételét mutathatják fel. (Kant álláspontja természetesen ennél sokkal összetettebb, és érvelése kifinomultabb; erről lásd: Prauss 1977, Allison 1983, Collins 1999, Grier 2007, és magyarul Tőzsér 2004.)

A metafizika kanti felfogását - ahogy a deskriptív metafizika fogalmát is - elsősorban a kontraszt kedvéért említem. Ahogy ugyanis a kortárs metafizikusok döntő többsége elutasítja a deskriptív metafizikát, és revizionista metafizikát művel, éppen úgy elutasítja a metafizika kanti felfogását is, ugyanis abban a hitben él, hogy vizsgálódásaival az elménktől függetlenül létező valóság természetét tárja fel.

Miért utasítsuk el a metafizika kanti felfogását? Kantnak igaza van abban, hogy a metafizika a világra irányuló gondolatokkal foglalkozik, lévén a priori és nem a posteriori tudomány, mivel azonban a gondolataink közvetlenül az elmefüggetlen világra irányulnak, ennyiben a vizsgálódás igenis az elmefüggetlen világ természetéről szól. A kanti felfogás hátterében az a téves elgondolás áll, hogy abból a tényből, hogy az elmefüggetlen világhoz csak bizonyos (ránk, emberekre jellemző) perspektívából férünk hozzá, az következik, hogy nem férünk hozzá az elmefüggetlen világhoz, vagy csak közvetve férünk hozzá. Vegyük azonban észre: abból, hogy számunkra a világ mindig valamilyen módon adódik, nem következik az, hogy nem vagy nem közvetlenül adódik. A mód ugyanis, ahogyan a valóságra gondolunk, illetve ahogyan a valóságot észleljük, nem közvetítő elem az elménk és a valóság között (lásd erről: Evans 1982: 59-63, Searle 1983: ch. 1, 2, Crane 2001: ch. 1, 5.).

Ezt nem nehéz belátni. Ha például azt gondolom, hogy Kaszparov a legnagyobb élő sakkozó, akkor magára az elmémtől függetlenül létező Kaszparovra mint a legnagyobb élő sakkozóra gondolok, vagy - kicsit nyakatekerten, de helyesen fogalmazva - e gondolatomban az elmémtől függetlenül létező Kaszparov adódik számomra a legnagyobb élő sakkozó módján. Mármost pusztán azért, mert Kaszparovra mindig mint valamire gondolok, vagy - másképp kifejezve - mert Kaszparovra irányuló gondolataimban Kaszparov mindig valamilyen módon adódik számomra, még nem kell azt állítanom, hogy amikor Kaszparovra gondolok, akkor nem magára vagy nem közvetlenül magára Kaszparovra gondolok.

Mindezzel egy pillanatig sem akarom azt állítani, hogy a metafizika abban az értelemben fér hozzá az elmefüggetlen világhoz, ahogyan az önmagában (értve ezen: a mi emberi perspektívánktól függetlenül!) van. Az elmefüggetlen világhoz természetesen a mi emberi perspektívánkból férünk hozzá, de - ahogy az imént érveltem - ebből nem következik, hogy nem férünk hozzá és hogy nem mondhatunk semmit a természetéről.