11. Hegel dialektikus rendszere

D) A hegelianizmus fölbomlása

A nagyszabású hegeli rendszert az elképzelt történelem és a valóságos történelem összeütközése rendítette meg. Az 1830-as francia forradalmat Hegel gyanakvással szemlélte, s az ennek eredményeképpen létrejött „polgárkirályságot” mint a zűrzavarok utáni megbékélés kezdetét üdvözölte. Minden olyan kezdeményezés, mely nem az államtól indult ki, gyanús volt számára; így szembefordult a harmincas évek kezdődő liberalizmusának nem is annyira céljaival, mint inkább módszereivel. Az 1830-as események kapcsán heves vita zajlott le közte és tanítványa, a jogfilozófus Eduard Gans (1798-1839) között: ebben Gans azt az álláspontot képviselte, hogy a liberális eszmék a világszellem új alakulatai, s ezért a fejlődés útját jelentik. Gans szembefordult a vagyonos osztályokat képviselő ún. júliusi monarchiával, s az utopikus szocializmus felé tájékozódott. „Ahogyan egykor - írta - az úr és a rabszolga, később a patrícius és a plebejus, majd a hűbérúr és a vazallus állt szemben egymással, úgy most a here és a munkás áll egymással szemben. [...] Vajon nem rabszolgaság-e, ha az embert mint az állatot kizsákmányolják, még ha szabadságában is áll, hogy ehelyett éhen haljon? Vajon nem lehet-e ezekbe a nyomorult proletárokba az erkölcsi öntudatot belevinni? [...] A középkornak a céhekben megvolt a maga társadalmi munkaszervezete. Ezeket a céheket szétrombolták, s nem lehet őket visszaállítani. De vajon a felszabadult munka most a korporációból a zsarnokságba, a mesterek uralma alól a gyártulajdonosok uralma alá kerüljön? Nincs erre orvosság? De van: a szabad korporáció, a szocializálás.” Gans így a modern társadalom fejlődésmenetére alkalmazta „a tagadás tagadása” hegeli eszméjét, s a kisipari korporatív munka (tézis) és a gyári nagyipar (antitézis) meghaladásaként ábrázolta a szocializmust (szintézis).

Hegel más tanítványai már nem is magával a mesterükkel, hanem az általa mindvégig bizakodással szemlélt porosz monarchiával kerültek összeütközésbe. Előbb csak teológiai téren. A Hegel-tanítvány teológus, David Friedrich Strauss (1808-1874) műve, a Jézus élete („Das Leben Jesu”) 1835-36-ban jelent meg. A mű a hegeli szellemtörténeti módszert az Újtestamentum vizsgálatára alkalmazta, s Jézus életének eseményeit és adatait úgymond spontán keletkezett mítoszokban oldotta föl, melyeket az evangéliumok „Jézus életének egyszerű történeti vázára raktak”. A krisztológia eszerint nem a Názáreti Jézusról mint Krisztusról, hanem az emberiségről szóló tanítás. A könyv filozófiatörténeti hatása rendkívüli lett: a hegeli iskola kettészakadt. Az ún. óhegeliánusok továbbra is ragaszkodtak Hegel rendszeréhez, vallás és filozófia összeegyeztetéséhez, a porosz állammal kötött kompromisszumokhoz. Az ún. ifjúhegeliánusok viszont a filozófiát a vallás fölé helyezték, bírálták az egyre anakronisztikusabb porosz államberendezkedést, s azt hangsúlyozták, hogy a hegeli filozófia lelke a kritikai, dialektikus módszer.

Strauss valláskritikáját egészen a filozófiai materializmusig vitte Ludwig Feuerbach (1804-1872). A vallás szerinte az ember önelidegenülése, az ember-mivolt kivetítése a transzcendenciába: az antik politeizmusban testi és lelki, a kereszténységben pedig lelki-tudati formájában. Ámde maga a filozófiai idealizmus is hasonló a valláshoz, amikor a transzcendenciába az absztrakt gondolkodást vetíti ki a legkülönfélébb formákban - Hegelnél például mint „abszolút eszmét”. Erről Feuerbach a következőt mondja: „A hegeli Logika az ésszel és a jelennel összhangba hozott, logikává tett teológia. Ahogyan a teológiának isteni lénye eszmei vagy elvont foglalata minden realitásnak, azaz minden végességnek, úgy a logika is az. Minden, ami a földön van, megtalálható újra a teológia mennyországában - éppúgy minden, ami a természetben van, megtalálható újra az isteni Logika egében. [...] Minden kétszer van meg a teológiában, egyszer elvontan, másodszor konkrétan; minden kétszer van meg a hegeli filozófiában: egyszer a Logika tárgyaként, azután újra a Természet- és Szellemfilozófia tárgyaként. A teológia lényege az embernek transzcendens, az emberen kívülre helyezett lényege; Hegel Logikájának lényege a transzcendens gondolkodás, az embernek az emberen kívül helyezett gondolkodása. [...] Az 'abszolút szellem' a teológiának 'elhunyt szelleme', amely még mint kísértet jár a hegeli filozófiában.” Feuerbach a természetet és az embert, a természetes embert állította filozófiája, antropológiai materializmusa középpontjába. „Az új filozófia - írja saját filozófiájáról - az embert, belefoglalva a természetet mint az ember alapját, a filozófiának egyedüli, egyetemes és legfőbb tárgyává teszi - az antropológiát tehát, belefoglalva a fiziológiát, egyetemes tudománnyá.” A természetes ember Feuerbachnál a természet által meghatározott lény, tulajdonságai természettől adottak - Feuerbach nem vette észre, hogy a „természetes ember”, melyet elemez, valójában történelmi termék. Álláspontja így végül - ha nem is mechanikus, hanem antropológiai materializmus - a felvilágosodás elméleti álláspontja. Tőle származik a később híressé vált mondat: „A vallás a nép ópiuma.” A gyakorlattól, így a németországi politikai mozgalmaktól azonban - rokonszenve kifejezése mellett - távol tartotta magát.

Németországban azonban egyre inkább a politika került napirendre, s a filozófia egyre közvetlenebb kapcsolatba került a gyakorlattal. Az ifjúhegeliánus mozgalom vezetői, így Bruno Bauer (1809-1882) a valláskritikát egyre inkább a politikai kritika síkjára vitték át. Bauernál a „kritika” a fönnálló kritikáját, s nem annyira a kereszténység, mint inkább a „keresztény” (feudális) állam kritikáját jelenti - ám a „tömegben” Bauer nem bízott, csupán a szellem, az „öntudat” erejében. Radikálisabb gyakorlati téren érvényesítette az öntudat kritikáját a fönnállóval szemben Arnold Ruge (1802-1880), aki az 1848-as forradalom előtti időszakban fáradhatatlan publicisztikai tevékenységet fejtett ki otthon és külföldön, majd a forradalom idején a balszárny egyik vezetője volt a frankfurti német-birodalmi nemzetgyűlésben, s végül a fegyveres felkelések egyik résztvevője is. Míg Bauer a hegeli filozófiáról azt akarta bebizonyítani, hogy abból, a külsődleges kompromisszumoktól való megtisztítás révén, le lehet vezetni a fönnálló kritikáját, Ruge a radikális demokrácia talaján állva kimondja, hogy Hegel megalkuvása filozófiájának legbenső lényegéhez tartozik, s ezért azt egészében kell túlhaladni.

A radikális demokrácia álláspontját az ifjúhegeliánusok táborán belül a továbbiakban két irányból érte bírálat. Egyfelől Max Stirner (1806-1856) az „öntudat” filozófiáját végletes egoizmussá és anarchizmussá változtatta. Stirner elveti a burzsoázia politikai liberalizmusát, a kommunizmus szociális liberalizmusát és a baueri „kritika” humánus liberalizmusát egyaránt. Az ént szerinte meg kell szabadítani az államtól, a vallástól, az erkölcstől; az én önmagának teremtője, az „egyetlen”, aki ezért maga fölött nem ismerhet el semmiféle felsőséget, sem politikait, sem vallásit, sem erkölcsit. Másfelől Moses Hess (1812-1875) a fönnálló kritikáját a szocializmus igenléséig fejlesztette. Az elidegenülést elemezve, a dologi hatalomban, a pénzben látja meg az ember külsővé-vált lényegének, tevékenységének elidegenedett eredményét. A legegyetemesebb szabadság látszata mögött, mondja, a legegyetemesebb szolgaság valósult meg: az ember a tulajdon, a pénz szolgájává lett. Ezt a társadalmat meg kell semmisíteni - majd üt a „társadalmi állatvilág” végórája, amikor a magántulajdont megszüntetik. Az ember ekkor visszakaphatja igazi lényegét, szabadságát; a pénz uralmát fölválthatja a szeretet uralma.

<< C) Hegel érett rendszere

A) Poszthegeliánus életfilozófiák >>