Tipográfia (írás számítógéppel)

A tipográfiáról

A tipográfia szöveget és grafikai elemeket tartalmazó művek vizuális megformálásával foglalkozó mesterség; ill. alkalmazott grafikai művészet[1]. Elsődleges (gyakorlati) célja az adott tartalom befogadó számára észrevétlenül dekódolható, strukturált megjelenítése; másodlagos (iparművészi) célja a szöveget tartalmazó, annak alá- vagy mellérendelt tipográfiai mű vizuális arculatának kialakítása.

„Az irodalomnak általában nincs […] olyan igénye, hogy tartalmát a könyvművészet formái fejezzék ki. Az író a nyelv eszközével fejezi ki a tartalmat, ezt szövegben rögzíti és a tipográfus a szöveget önti formába. A tipográfia […] nincs közvetlen kapcsolatban az eszmei tartalommal.  […] A nyelv  […] a tartalom kifejezője, formahordozója”[i] – írja a Nyomdaipari enciklopédia, megfogalmazva a nyomdászok számára a tipográfia lehetőségeinek korlátait. Azt, hogy a tipográfiai mű ne lenne közvetlen kapcsolatban az eszmei tartalommal, a következőkben részben cáfolni fogom; ugyanakkor tény, hogy ez a kapcsolat korlátozott. A tipográfia alapvetően a befogadóval kerül kapcsolatba; s minthogy a befogadó ezen keresztül kerül kapcsolatba a szöveggel, így a tipográfiai és fogalmi mű alkalmilag összekapcsolódik. Az alkalmazott tipográfiai mű önmagában (tipográfiai rétegében) nem fejez ki önálló gondolatokat, de az autonóm tipográfiai mű erre is lehetőséget ad.

A tipográfus tehát a fogalmi üzenetet önti vizuális formába. Egyik rétege a fogalmi kód dekódolásával egyidejűleg (lineárisan) érzékelhető (karakterek; szedés), másik rétege puszta szemlélés által (térben, részleteiben egyidejűleg) (kompozíció; oldalkép). A kompozíciót általában a fogalmi mű érzékelése előtt tapasztaljuk meg; a kettő befogadása tehát időben is elkülönül. A tipográfiai mű alapeleme az akusztikus kódon keresztül a fogalmi réteget kódoló betű. További célja a szöveg strukturálása. Más funkciója mindezen kódokat betűformai változtatásokkal (betűváltozatok következetes használatával) módosítani, ezáltal pluszjelentést adni hozzá. Az akusztikus, a fogalmi, és a kompozíciós szerkezetet egyidejűleg nem képes a befogadó megtapasztalni. Az olvasó-néző időben zajló dekódolási folyamattal képes jelenidejű pszichoakusztikus-fogalmi-vizuális élményei ill. azt követően emlékei által a tipográfiai és a fogalmi művet külön-külön és egységében szintetizálni. Így a megtapasztalás révén részesévé válva a két egybefonódó műre – a fogalmi és tipográfiai műre, együtt: a könyvre – szövege és tipográfiája által is emlékezhet. (A továbbiakban tipográfiai műként hivatkozom bármilyen kiadvány tipográfiájára, fogalmi műként szöveges [eszmei] tartalmára.) Ahogy a fogalmi mű, úgy a tipográfiai is bevonja a befogadót a maga világába, egyben minden olvasási folyamatban és visszaemlékezéskor a befogadó aktuális valóságához alkalmazkodik, igazodik, aktuálisan rendelkezésre álló ismeretei és érzései szerint átértékelődik. Olvasáskor bármikor fókuszpontot válthatunk a fogalmi mű lineáris olvasása és a tipográfiai mű térbeli-formai észlelése között, mint egy Rubin-váza (kehely/arc) optikai illúziónál[ii]; egyszerre csak az egyik érzékelhető, de a lap mindkettőt egyszerre tartalmazza.

A tipográfia nem egyszerűen semleges közvetítő technika, médium, hanem maga is (meta)kommunikál az olvasóval, miközben a fogalmi művet közvetíti. A szövegértelmezést a kompozíció, a betűk képe és elrendezése is befolyásolhatja. A tipográfia felfogható az íráskép retorikájaként. Hagyományosan a tipográfia iparművészet.

A tipográfus-grafikus megjelenhet egy fogalmi mű rendezői szerepében is, amikor az oldalelrendezés, a tipográfiai és grafikai elemek segítségével új, csak képileg-tipográfiailag megjelenő, de az eredeti művet (akár át- ) értelmező, a művet hangsúlyozó tartalmat ad hozzá – betűk hozzáadása vagy elvétele – nélkül a műhöz. Itt a tipográfus a szövegszerzővel egyenértékű alkotó.

A tipográfia megjelenési felülete a tipográfiai tér[2]. Bármely mű egy fogalmi térben játszódik; és ha szövegként jelenik meg, akkor egy különálló, önálló tipográfiai térben is létezik. A tipográfiai tér lehet azonos a valós térrel (pl. egy város[3]), lehet egy valós térből kiszakított sík (pl. egyoldalas dokumentum), vagy sokdimenziós (soklapú) sík (könyv); lehet statikus (könyv) vagy dinamikus[4] virtuális tér (képernyő). A tipográfiai tér áttekinthető lehet egyidejűleg (plakát) vagy csak részleteiben (görgethető képernyő, több oldalas dokumentum) vagy részleteiben és egyidejűleg is, de külön jelentéssel (Prezi).

A betűk önmagukra pl. egy nyomdaipari múzeumban vagy egy írástankönyvben utalnak. Máshol mindig jelként használtak, azaz valami mást jelentenek, mint amik – hangot, fogalmat. A tipográfia képe, kódja idegen a természettől; emberi konstrukció; mégis a verbalitáson keresztül gondolati, fogalmi síkot kódol, így maga is e természet részévé válik; azonosul vele, lehetővé teszi, hogy a fogalmi réteget megismerhessük. Egyes írások, pl. feliratok önmagukban performatív funkciójúak. Az olvasás folyamatában a papírlap vagy képernyő kerete eltávolítja a befogadót a valós tértől és valós időtől, lehatárolva a betűk kódolta gondolati réteg világát.

 

A tipográfia eszköztára

A tipográfia a következő mesterségek, művészetek, közreműködők munkáit használja fel:

 

a) betűtervező(k), grafikusok: betűtípusok, körzetek (ékítmények).
b) írók és szerkesztők: szöveg és peritextus
c) fotográfusok, grafikusok: képek, illusztrációk, infografikák
d) grafikusok: díszítő elemek, körzetek, díszléniák, szimbólumok
e) képszerkesztő: képek kiválasztása, képkivágása, méretezése
f)  tipográfusok (tervezőszerkesztő; műszaki szerkesztő; művészeti vezető, vezető tördelő  stb.): arculattervezés (általános oldaltervezés)
g) tördelőszerkesztők, műszaki szerkesztők: oldaltervezés (a konkrét tartalomhoz)
h) tördelők: a már megtervezett oldal gyakorlati feltöltése tartalommal
i)  nyomdászok vagy site builderek és szoftverek: a kész oldal publikálása

 

Széles értelemben a tipográfia tárgykörébe tartozik a betűtervezés, szabványos vagy művészi kézírás (szépírás, kalligráfia, graffiti), betűvésés és -festés, reklámgrafika, védjegyek tervezése, szimbólumok, piktogramok tervezése, képernyőszövegek kialakítása, képversek és más vizuális költészeti művek alkotása is.

Maga az egyéni kézírás nem tartozik a tipográfia tárgykörébe (az a grafológia tárgya lehet), de a kézírásos szöveg elrendezése és továbbformázása már igen; s a kézírásos betűformák is megjelenhetnek tipográfiai betűtípusként.

 

A tipográfiai mű: az arculat

Bár csak a Gutenberg-nyomda felállításától kezdve beszélünk technikai értelemben tipográfiáról (azaz a nyomtatásról, ahogy egyes nyelvek a tipográfia szót ma is használják: „nyomda”); ám ugyanezek a (mai szóval: tipográfiai) szabályok határozták meg a 15. századi, fadúcról sokszorosított szöveges-képes kiadványok (pl. Biblia Pauperumok) egységes és megkülönböztethető stílusú vizuális megjelenését, arculatát; vagy a kézzel (de könyvírással) írt kódexek, könyvtekercsek, vagy az asszír és egyiptomi falfeliratok elrendezését, oldal- (vagy fal-)képét is. A nyomtatás megjelenésekor a nyomtatott könyv a (gót ill. humanista reneszánsz) kódexek arculati tradícióit folytatja, másolja (és az ekkor kézzel készített kódexek viszontmásolják a korai könyvek szépségét). A tipográfia ma sem kötődik a nyomtatott papírhoz; szabályszerűségei az adott felület jellegzetességeinek megfelelően módosulva a képernyőn megjelenő szövegekre is érvényesek, először némafilmen, majd televíziók, számítógépek, végül a mobil készülékek képernyőjének sajátosságaihoz igazodva. Bizonyos tulajdonságok (hasáb, lénia, illusztrálás) függetlenek az írásfelülettől. A tipográfiai mű tekintetében, melynek alapja a betű és az arculat, az oldaltervezés, Gutenberg alig hozott újat, mert épphogy a korábbi arculat (és betűtípus) reprodukálására törekedett (újítása a technológián túl inkább mikrotipográfiában volt, pl. a sorkizárás kialakításának finom részleteiben). A tipográfiai arculatban nagyobb újítást hozott a 15. század végi velencei nyomdászok, pl. Aldus Manutius munkássága, aki a díszített kódexoldalak helyett a díszítetlent tette meg a könyvarculat alapjának[1].

 
 

A tipográfia szintjei

A munkafolyamat felől közelítve a tipográfiai mű három rétegűként kezelhető: (1) a betűtervező az egyedi betűk művészi megalkotásáért felel. (2) A szedő[1] a lineáris szöveg helyes, szabványok szerinti kialakításával törődik, a betűk mint nyersanyagok felhasználásával. (3) Az oldaltervező (arculattervező) már a kiszedett szöveget használja nyersanyagként és nem törődik annak részleteivel; csak az oldalkép megkomponálásával (ill. annak „algoritmusának” megalkotásával). Ez adja a tipográfia kettős, alkalmazott művészeti jellegét: miközben a szövegnek meg kell felelnie a nyelv és helyesírás elvárásainak, a szövegtömbök, térközök, képek, körzetek kompozíciója művészi alkotást feltételez.

 

Nyelvi (szerzői) meghatározottságú elemek:

a)      A számítógépes szedés (mikrotipográfia; beírás) csak magának a lineáris szövegnek a létrehozásával foglalkozik (szöveg [mű és peritextus], írásjelek [központozás], valamint a sortörések, új bekezdés, kiemelések (pl. kurziválás) tényének jelölése; illetve a szöveghez járuló hivatkozások, jegyzetek, utalások, szövegátvételek, idézetek csatolásának jelzése[2]. A szöveg térbeli elhelyez(ked)ése és betűstílusának meghatározása nem tartozik tárgyába. A szerzői utasításokat a szedő (beíró) hajtja végre. A mikrotipográfiát írott szabályok (helyesírás) vezérlik, melyeket ritkán (és lehetőleg tudatosan) a szöveg szerzője vagy szerkesztője fölülírhat[3]. A csak mikrotipográfiai megformálású folyószöveg „átnézeti” képét alapvetően meghatározza a nyelv és annak szabályrendszere (hangok gyakorisága, helyesírás, nyelvtan (pl. agglutináló), írásjelhasználat). Végterméke a kész, kiszedett szöveg.

A tipográfus a kiszedett szöveget készen kapja; annak módosításában tipográfusként nincs önálló döntési lehetősége. Fordítás esetén sajátosságai öröklődnek vagy adaptálandók. A számítógépes, végtelen szedéssel keletkezett szöveg még nem tartalmaz glifeket[4] (az ólomszedés igen).

 

Vizuális-térbeli (tipográfusi) meghatározottságú elemek

b)      Arculattervezés: az arculat (stílus) a betűtípusban, az objektumok tipográfiai térbeli elrendezésében, grafikai elemek kezelésében, díszítésekben jelenik meg. Az arculattervező kiválasztja a betűtervezők munkáiból a kornak és célnak megfelelőket. Az arculati terv nem konkrét szövegeket tartalmaz, hanem a megjelenő mű idealizált szerkezetét és konkrét stiláris elemeit: metakiadvány (makett). Végterméke egy arculati leírás (composition rules): a szövegtípus-stílusoknak és az objektumok elrendezési elveinek meghatározása, ami tartalmazhat oldalmintákat (sablonokat) is.

Az arculattervezés során részben szedési-strukturáló („tipo-grammatikai”) feladatot kell teljesíteni, mely a szöveg akadálymentes befogadásában játszik fontos szerepet (elsősorban a folyószöveg formázásánál); részben viszont stilárist („tipo-retorikait”), mely már művészi szempontokat is figyelembe vesz, és a mű vizuális stílusát határozza meg. Az arculattervezés feladata az alábbi szempontok meghatározása, stílusuk kiválasztása és ezeknek a felülethez és egymáshoz képesti méretezése és elrendezése a tipográfiai térben:

 

vizuálisan

  1. glifek (írásjegyek: betűk, számok, írásjelek, szimbólumok, logogramok)
  2. vonalak (léniák), keretek
  3. tónusos vagy fehér felületek
  4. térközök (betűköz, szóköz, sortávolság, bekezdésköz)
  5. vonalas vagy raszteres képek
  6. díszítő elemek (körzetek / díszekkel ékesített betűk)
  7. a mű megjelenítésére használt felület mérete, arányai és minősége
  8. (elválasztási szabályok meghatározása: mikrotipográfia)

 

strukturálisan (elrendezés, beosztás)

 

  1. könyv esetén: címlap, borító (a beltartalommal egységes arculatban!), címnegyed, fejezetcím és belív; periodika esetén: fejléc, címlap, hátlap, rovatcím és belső oldal; onlájn oldalnál: nyitólap és belső oldal
  2. ismétlődő navigációs elemek (élőfej, rovatcím, onlájn: kereső, menük; print/pdf: oldalszám)
  3. egyedi navigációs eszközök (mutatók, tartalom, onlájn: statisztika alapú kulcsszómegjelenítés [címkefelhő])
  4. szerzői peritextus (pl. címek, jegyzetek)
  5. kiadói peritextus (pl. kiadás adatai, impresszum)
  6. statikus szöveges elemek (maga a szöveg)
  7. képek, illusztrációk keretei, marginális információi
  8. onlájn/képernyőn: felhasználói tartalom
  9. onlájn: dinamikusan (időben, a felhasználói aktivitástól vagy más szövegektől függően) változó szöveges elemek
  10. onlájn/képernyőn: Rejtett tartalom (nem a primer felületen megjelenő tartalom, pl. egérráhúzás nyomán felugró információ[5])
  11. idegen elemek (hirdetések) elkülönítésének elemei.

 

Az arculattervezés tipográfiai problémái a vizuális művészet körébe tartoznak. Az oldaltervezés egyes pontjait művészeti szempontok és íratlan szokások határozzák meg. Az oldalon szereplő objektumok (szövegblokkok, képek, vonalak) elhelyezésekor figyelembe vett szempontok többek között: az ismétlés (ritmus), kontraszt, közelség, ellentét(párok), irányok, formák, tónusok ellentéte, ellenpont (az ellentét egyensúlya), egyensúly, igazodás, kimozdítás, díszítettség, aranymetszés[i] stb. Ez utóbbiak nyelvfüggetlenek; sőt, szinte írásrendszerfüggetlenek. Ezen szabályokat is csak módosítják a helyi hagyományok[6].

 

Objektív meghatározottságú elemek

Ezek a szempontok meghatározzák a mű végső kivitelezését; de az arculattervezéskor is figyelembe veszik őket, azaz hatnak a tervre is.

1.      Anyagi

a)      papír minősége

b)      papír vagy képernyő/kijelző mérete

c)      festék vagy kijelző minősége

d)      nyomtatási/megjelenítési technológia

2.      Időbeli

a)      elkészítés egyes fázisaihoz rendelkezésre álló idő

 

Oldaltervezés (tervezőszerkesztés, tördelőszerkesztés). Az oldaltervezés a kiszedett szövegek, kiválasztott képek stb. arculatban meghatározott elveknek megfelelően történő elhelyezése az oldalakon; az arculati terv egyedi, konkrét alkalmazása. Ha sablon alapján készül egy oldal, tipográfiai oldaltervezésről ebben a fázisban csak korlátozottan beszélhetünk, mert az nem kreatív, hanem mechanikus munka: a szerkesztő választja ki a lyukakba illő anyagot, a tördelő (operátor) pedig csak betölti a megadott, formázási instrukciókat is magában foglaló helyre.



[1] Az ólombetűket szedő szedő tipográfiai feladatának egy része a tördelőre hárul, mivel a szedés, vagyis a szövegbevitel a fényszedés, azaz a számítógépek bevezetése óta nem sorokban, hanem végtelen szedéssel történik; s ennek végleges formai kialakítását a tördelő végzi.

[2] Pl. idézőjel, lábjegyzet sorszám vagy más dinamikus módszer alkalmazásával. Ezek végső formázási módszerének kiválasztása (MLA/APA/GOSZT stb.) a szerkesztő feladata, formázása pedig az operátoré.

[3] A szerzői kiemelések nem biztos, hogy eljutnak a nyomtatásig; és lehet, hogy a szerkesztő másokat fog kiemelni (vagy akár címmel ellátni), mint a szerző.

[4] A szó magyarázatát részletesen lásd később.

[5] Jelen szövegben például a hivatkozások nyomtatásban statikus tartalomként jelennek meg, képernyőn Word használatával viszont rejtett dinamikus tartalomként is megjeleníthetőek.

[6] A japán vagy perzsa tipográfiai megformálás hagyományai a kiadványszerkesztés globális jellege ellenére máig őrzik egyediségüket.



[i] Radics Vilmos, Ritter Aladár: Laptervezés, tipográfia. MÚOSZ, é.n. 1976?  II. rész.


[1] Ennek nyilván anyagi okai is voltak.

 


[1] Amerikában – és újabban nálunk is – használják a graphic design kifejezést, melyet a hagyomány szerint 1922-ben William Addison Dwiggins amerikai tipográfus használt először (Jeremy Aynsley: A Century of Graphic Design. Octopus, 2001.  p. 6. ). A graphic design a tipográfiának az az ága, melyben a grafikai elemek elsődleges hangsúlyt kapnak (könyvborító, plakát, prospektus stb.), azaz nem tisztán betűkön alapszik, mint a  könyvtipográfia. Főleg folyóiratok tervezésére (azaz laptervezésre) használják editorial design kifejezést is, a hirdetéstervezésre pedig az advertising design-t, mely kifejezés megalkotását szintén Diggins nevéhez fűzik  (Alex W. White: Advertising design and typography. Allworth Communications, 2006).

[2] Pontosabban: sík.

[3] A város mint tipográfiai felület ötletéért köszönetet mondok Almási Miklósnak; a tipográfiai tér ötlete is innen származik.

[4] A dinamikus szó sokféleképp értelmezhető: jelentheti, hogy animációkat tartalmaz, vagy hogy kattintásra átalakul a látható felület, azaz interaktív, vagy hogy a szöveg ugyan nem animált, de a megjelenítés igen (Prezi); vagy azt, hogy a szöveg időben folytonosan alakul, változik (pl. egy portál esetén).



[i] Gara Miklós (szerk.): Nyomdaipari enciklopédia. Műszaki, 1977. p.380.

[ii] Rubin, Edgar 1915. Synsoplevede Figurer

<< Előhang    Nyomtatott betűk előállítása >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés