Bevezetés a görög bölcseletbe

III. A mimészisz-fogalom előzményei

1) KÖLTÉSZET

A görög költészet hagyományos felfogása a költői tevékenységet a múzsai ihletre vezette vissza: a költő a múzsák „földi helytartója”, belőle a múzsa szól. Ez a költő számára sajátos, kiemelt – az orvoséhoz, a jóséhoz és a törvényhozó bölcséhez hasonló – helyet biztosított a görög társadalomban.
Ez a felfogás mind Homérosznál, mind Hésziodosznál megjelenik, a költő rejtekezik, helyette a Múzsa beszél:

„S most, Múzsák, ti beszéltek: olümposzi bérceken éltek,
istennők vagytok, s mindent jól látva ti tudtok,
míg minekünk csak hírhallásunk, semmi tudásunk” (Iliasz II. 484-6)

(Ugyanezek a sorok szó szerint, nyersfordításban: „mindenhol ott vagytok és mindent tudtok/láttok, míg mi semmit sem tudunk/látunk.”)
Hésziodosz ezt a következőképpen fogalmazza meg az Istenek születésének (Theogonia) prooimionjában:

„Egyszer dalra tanították meg Hésziodoszt, míg / szent Helikón lejtőjén őrizgette a nyájat. / Ez volt első szózatuk, ezt mondták legelőször / lányai aigisztartó Zeusznak, olümposzi Múzsák: / «Hitvány pásztori nép, szolgáltok csak hasatoknak! Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít, / tudjuk zengeni mégis a színigazat, ha akarjuk!» / Így szóltak hozzám az igazszavú isteni lányok, / s adták friss ágát a babérnak, hogy leszakasszam, / botnak, megbámulni valót, meg az isteni hangot / ültették el bennem: hirdessem, mi leszen s volt, / zengjem a boldog, örökkéélő isteneket mind…” (Istenek születése, 22–33)

Hésziodosz szavaiban tetten érhető a valóság világa és a költészetben megjelenő világ problémájának a kérdése.

 Milyen – a görög eszmetörténet során a későbbiekben meghatározó – ellentét körvonalazódik a két fenti szövegrészletben? (Az isteni és emberi világ szembeállítása akár az archaikus kor mitologikus gondolkodásában, akár a platóni filozófiában egyaránt meghatározó jelentőségű, s az marad a görög-római világ szinte egész fennállása során.)
Hésziodosz (27-28. sorok) mennyiben reflektál erre a hagyományos különbségre az isteni és emberi nem között? Milyen tudatos önreflexió és önirónia figyelhető meg és hogyan befolyásolja ez az isteni ihlet elképzelését?
Az idézetet, illetve az egész prooimiont (Istenek születése 1-115) vessük össze Mózes történetével (Mózes II. könyve, 4, 10-12.).

2) SZOFISZTIKA. GORGIASZ.

Az i.e. V. század második felében megjelenő szofista mozgalom tagjai teszik fel először egyértelműen a költészet által teremtett világnak a valósághoz fűződő viszonyára vonatkozó kérdéseket. Ezzel párhuzamosan az a hagyományos elképzelés is megkérdőjeleződik, mely a műalkotás hitelét végső soron valamiféle isteni sugallatra és instanciára vezeti vissza. Kérdés persze, hogy mi állítható ennek helyére?
Gorgiasz kevés számú fennmaradt töredékeinek az egyikében ugyancsak megfogalmazódik, hogy a műalkotás „befogadása” közel sem egyértelmű és magától értetődő folyamat, hanem sokféle – érzelmi, lelki, kulturális – összetevő által jön létre. Nem túlzás azt kijelenteni, hogy e néhány töredékben a mai szakzsargon által „esztétika tapasztalatnak” nevezett élmény ellentmondásos és aporetikus voltát fogalmazza meg Gorgiasz – először, ráadásul e paradoxont talán azóta sem fogalmazta meg senki ilyen tömören és pontosan.

„igazabb ember az, aki megtéveszt, mint aki nem, és bölcsebb az, akit megtévesztenek, mint akit nem.” (Gorgiasz, DK82B23)

„a költészetet teljes egészében mértékkel rendelkező beszédnek tartom és nevezem: aki hallja, azt félelmetes reszketés és könnyfakasztó részvét és gyászos vágyakozás fogja el; és a lélek a szavak által sajátjaként éli át, ha másokkal valami jó vagy rossz történik, sajátjaként éli át mások szerencséjét és ballépéseit. ” (Gorgiasz, DK82B11 (9))

„A tragédiában és festészetben, aki a leginkább megtéveszt (exapatéi), leginkább az igazsághoz hasonlatos dolgokat költvén, az a legkiválóbb.” (Disszoi logoi, 90A3, 10)


3) PLATÓN

Az elképzelés, hogy a költői és tágabb értelemben a művészi alkotás valamifajta „mimetikus” tevékenység során jön létre, fennmaradt forrásainkban Platónnál fogalmazódik meg először. A mimészisz azonban nem specifikusan a költészet és művészet működésének a leírására szolgál, hanem a platóni filozófia egyik alapvető kérdésére ad választ a legtágabb és teljesebb valóság leírásának adekvát eszközeként.
Platón az ember által érzékelt és megtapasztalt világ elemzése során arra a következtetésre jut, hogy abban két markánsan különböző elem különíthető el: egyrészt a közvetlen érzéki tapasztalásnak a folyamatosan és különböző szempontok szerint is (temporálisan, egymáshoz való viszonyaik tekintetében, stb.) változó tárgyai és dolgai, másrészt valamifajta alapelemeknek a nagyfokú állandóságot mutató halmaza. Nagyjából ezt nevezte el a késői utókor ideatannak. A valóság e két „összetevőjének” s viszonyaiknak a pontos leírása, egyre alaposabb és újabb szempontok szerint való elemzése újra és újra felbukkan a platóni művekben. A részletkérdések mellőzésével itt talán elég annyit megjegyezni, hogy több egyéb „metafora” vagy leírás mellett (ilyen például a részesedés) a mimészisz, vagyis utánzás fogalmát is alkalmasnak tartja arra, hogy a valóság e két „rétegének” a viszonyát segítségével megfogalmazza.
A Timaioszban az érzékelés, illetve a gondolkodás segítségével megragadható létezők kapcsolatának a leírása során jut jelentős szerep a mimészisz-fogalomnak:

„Aminek a mestere valami olyanra tekint, ami mindig ugyanazon a módon létezik, és ilyet használ mintaképül, és ennek a formáját és minőségét igyekszik elkészíteni, minden ilyen mű szükségképpen szép. Aminek a mestere azonban valami olyanra tekint, ami a keletkezés világába tartozik és ilyen mintaképet használ, az a mű nem lehet szép. …
…[a mindenséget] vajon melyik mintakép szerint alkotta meg építője, vajon a mindig azonos módon létező vagy a keletkezés világába tartozó szerint-e?
Ha szép ez a világ és alkotója jó, akkor világos, hogy az örökkévaló mintaképre tekintett, ha pedig olyan, amit még kimondani sem szabad, akkor a keletkezés világába tartozóra. Természetesen mindenki számára világos, hogy az örökkévaló mintaképet tartotta szem előtt, mert e világ a legszebb a keletkező dolgok közül, alkotója pedig legjobb minden okok közül. … S ha ez így van, akkor e világ szükségképpen képmása valaminek….” (Timaiosz, 28a–29b, ford. Kövendi Dénes)

„melyik élőlény hasonlatosságára építette fel az alkotó? Hogy valami részlegesnek a mintájára, azt nem tarthatjuk hozzá méltónak – mert tökéletlenhez hasonlítva semmi sem lehet szép –; aminek ellenben a többi élőlény egyenként és fajok szerint része, ahhoz – bátran feltehetjük – ő a leghasonlóbb mindenek között. Az ugyanis magába foglalja az összes elgondolható élőlényeket, miként ez a mi világunk bennünket s ahány egyéb élőlény csak látható, magában egyesít. Az isten tehát az elgondolhatók közül a legszebbhez és mindenben tökéleteshez hasonlót akarván létrehozni, egy látható élőlényt formált, mely magában foglal minden élőlényt, ahány csak a természet szerint vele születik.” (Timaiosz, 30c–31a, ford. Kövendi Dénes)


Hasonló elképzeléssel találkozunk az ún. „barlanghasonlatban” is. (Az állam VII. könyv, 514a–520a, --»»). A jelek szerint az elképzelés, hogy a világ hiearchikusan szerveződő rétegei mimetikus és paradigmatikus viszonyok segítségével írhatók le (minta/képmás és utánzat), olyan általános keretelméletnek tűnik, mely sok más platóni szövegben is felbukkan. Lásd például Az állam X. könyvének költészetkritikáját [--»»], a Kratüloszt (423, 426, 430b skk.). A Parmenidészben (132 d–e) pedig a képmás-másolat viszony által felvetett súlyos problémák és aporiák kötik le Platón figyelmét:

„arról lehet szó, hogy ezek a formák mintegy mintákként állnak a természetben, az egyéb dolgok ezekhez hasonlítanak és másolatok, és hogy az egyéb dolgok részesedése a formákból nem más, mint hozzájuk való hasonlóság.
-De ha valami hasonlít a formához, lehetséges volna, hogy az a forma ne legyen hasonló a hasonmásához, annyiban, amennyiben az őhozzá hasonlít? Lehetséges volna, bármilyen módon is, hogy a hasonló olyanhoz legyen hasonló, ami nem hasonlít rá?
-Nem lehetséges.
-S nem feltétlen szükségszerűség-e, hogy a hasonló a hasonlóval egyazon formából részesedjék?
-De igen, szükségszerű.
-És amiből a hasonlók részesedvén hasonlók lesznek, nem az lesz-e a forma, maga?
-De bizony.
-Következésképp nem lehetséges, hogy bármi is hasonló legyen a formához, sem hogy a forma hasonlítson bármi máshoz. Mert ha ezt nem fogadnánk el, a forma mellett minden esetben egy újabb, másik forma jelenik meg, és ha ez bármihez is hasonló, megint egy másik, és nem lesz sehol vége az újabb és újabb formák állandó keletkezésének – ha egyszer a forma hasonló volna ahhoz, ami belőle részesül.
-Teljesen igazad van.
-Tehát a többi dolog a formákból nem a hasonlóság mintájára részesül, hanem a részesedésnek valami más módját kell keresnünk.” (Parmenidész, 132d–133a, ford. Bárány István)

A platóni költészet- és művészetkritikának részben ez a mimészisz és utánzásfogalom adja a hátterét. Elsősorban Az állam X. könyvében a költészet és egyéb művészi tevékenységek erőteljes kritikájánál Platón kifejezetten abból indul ki, hogy a „műveik háromszoros távolságban vannak a létezőtől (valóságtól)”:

Szókratész: az ilyen alkotók, közé tartozik a festő is. Nem gondolod?
Glaukón: De igen.
Szókratész: Csakhogy te – úgy vélem – azt fogod mondani, hogy az, amit fest, nem valóság. Pedig bizonyos értelemben a festő is ágyat készít. Nem igaz?
Glaukón: Valóban, ő is azt készít, de csak látszólagosat.
Szókratész: És az asztalos? Hát nem éppen az imént mondtad-e, hogy ő sem az ideát valósítja meg, amit pedig az ágy lényegének tartunk, hanem csak egy ágyat készít?
Glaukón: De igen.
Szókratész: Márpedig ha nem azt készíti, ami a valóságban van, akkor nem is a létezőt készíti, hanem olyasmit, ami csupán hasonlít a létezőhöz; ha tehát valaki az asztalosnak vagy egy másik kézművesnek a készítményét tökéletesen létezőnek tartaná, annak aligha lenne igaza.
Glaukón: Nem bizony, legalábbis azok szerint, akik ilyen kérdésekkel foglalkoznak.
Szókratész: Ne csodálkozzunk tehát, ha ez is csupán halvány képmásnak mutatkozik a valósággal szemben. (Az állam, 596e–597a, ford. Szabó Miklós)

Egyértelmű, hogy ezekben a szövegrészletekben Platón a költői-művészi tevékenység paradigmájának a festészetet tartja: az általa itt használt mimészisz fogalom képszerűsége, a képi ábrázolás által való ihletettsége nem kérdéses. Mindazonáltal több szövegrészletben (így Az állam X. könyvében is és különösen a II. 376e–IV. 412c között) Platón egyértelműen a mimészisz másfajta, az előzőtől lényegesen különböző fogalmával dolgozik, melynek paradigmája inkább a drámai előadóművészet, semmint a festészet.

„Szókratész: …a költészet és mesemondás vagy egészen utánzásból (mimészisz) áll, például – mint te is megjegyezted – a tragédia és a komédia, vagy egészen magának a költőnek az elbeszéléséből – ezt főképp a dithüramboszokban láthatjuk, vagy pedig mind a két előadásmód megvan benne, például az epikus költeményekben…
… meg kellene állapodnunk abban, vajon megengedjük-e a költőknek, hogy elbeszéléseikben az utánzást alkalmazzák, vagy csak bizonyos esetekben utánozhatnak, más esetekben nem – megszabva, hogy melyik esetben mit –, vagy pedig egyáltalában ne utánozzanak.
Adeimantosz: Úgy sejtem, kérdésed tulajdonképpen arra irányul, befogadjuk-e államunkba a tragédiát és a komédiát, vagy ne.” (Az állam, III. 394b–d, ford. Szabó Miklós)

A mimészisz itt nem annyira „képi utánzás”, mint drámai előadóművészet. A mimészisz két fogalma természetesen nem különül el gyökeresen egymástól, azonban lényeges, hogy más szempontok miatt nem elfogadhatóak Platón számára (mégha ezek a szempontok talán egyesíthetők is): a képi mimészisz ontológiai és metafizikai, míg a drámai mimészisz pszichológiai és etikai megfontolásokból kerül elutasításra. A drámai alkotás, előadás, utánzás mind az előadóra, mind a nézőre gyakorolt hatásában megbontja a lélek egységét, harmóniáját, erényét:

„[az utánzó költő] a léleknek az értéktelen részét élesztgeti és táplálja, ennek erősítésével pedig lassanként tönkreteszi a gondolkodó részt, mintha csak valaki az államban a gonosz embereket juttatná hatalomra s az államot az ő kezükre játszaná, a tisztességeseket pedig tönkretenné. Éppúgy mondhatjuk, hogy az utánzó költő egyénileg minden polgár lelkében rossz alkotmányt honosít meg azáltal, hogy az értelmetlen résznek kedveskedik… (Az állam, 605b)

…ilyenkor… a természettől fogva legjobb részünk … meglazítja ama siránkozó lélekrész felett való felügyeletét… Mert azt hiszem, nagyon kevés ember gondolja meg azt, hogy a mások érzéseiből szükségképpen a mi bensőnkbe is jut valamit. (Az állam, 606a-b, ford. Szabó Miklós)

Azáltal, hogy megbontja a léleknek a nevelés során kialakított egységét és harmóniáját, az Állam egészének a célkitűzésével kerül konfliktusba, hiszen a közösségi és egyéni erény ellenében – azaz a természetes hierarchia ellenében – természetellenes módon viszályt szül a lélekben, márpedig éppen ez volt az igazságtalanság definíciója:

[az igazságtalanság] a lélek három részének a viszálykodása, a sokféle munka vállalása, az egymás dolgába való beavatkozás, egyetlen résznek a lélek egésze ellen való lázadása, hogy ő uralkodjon benne, holott ez őt nem illeti meg [...]
(Az állam 444 b, Szabó Miklós fordítása alapján)


 Milyen viszony látható Platón kétféle mimészisz-fogalma és Arisztotelész mimészisz felfogása között?
A fentebbi Gorgiasz-töredék és Platón imént idézett kritikájában van egy jelentős közös mozzanat. Mi az, s milyen – ellentétes – szerepet játszik művészetfelfogásukban?

<< II. Költészet és utánzás Arisztotelész Poétikájában

IV. A tragédia Arisztotelész Poétikájában >>