Az analitikus filozófia egyik kiemelkedő képviselője, Michael Dummett szerint tévedés és divat az analitikus filozófiát angol-amerikainak tekinteni, hiszen kialakulásában az angol filozófusok (elsősorban Russell) mellett, német (Frege), osztrák (Wittgenstein), továbbá skandináv, itáliai, lengyel és más „kontinentális” európai filozófusok alapvető szerepet játszottak. Szerinte legalább ilyen joggal lehetne ezt a filozófiát a német nyelven publikáló közép-európaiak filozófiájának tekinteni, akiknek legjelentősebb képviselői azonban a nemzetiszocialista uralom idején és miatt a székhelyüket áttették az Amerikai Egyesült Államokba.

Az analitikus - nyelvelemző - filozófia alapvető tétele Gottlob Frege (1848-1925) megfogalmazásában azt mondja ki, hogy a gondolatokhoz csak a nyelven keresztül van hozzáférésünk. A gondolatokat közvetlenül nem, csak nyelvi kifejeződésüket tudjuk vizsgálni: nem lehetséges filozófiai magyarázat a nyelvi kifejeződések vizsgálata nélkül. Frege szerint a gondolatokat a mondatok tükrözik vissza: „A mondatot a gondolat leképezésének tekinthetjük, oly módon, hogy gondolatok és gondolat-részek esetén a rész és az egész viszonya egészében ugyanaz, mint a mondatok és mondatrészek közötti viszony.” Ezért mondhatja, hogy „a mondat szétszedése megfelel a gondolatok szétszedésének”. Mindez nem jelenti azt, hogy a filozófia céljává kizárólag a nyelv vizsgálata válna. Frege kitartóan állította, hogy kutatásainak témája elsősorban nem a gondolatokat kifejező mondatok, hanem maguk a gondolatok, és hangsúlyozta: „A logikával foglalkozó fő feladata a nyelvtől való megszabadulás.” Továbbá, „a filozófus munkája nagyrészt a nyelvvel való harcból áll”. Azonban, bár lehetséges, hogy a mondatok a gondolatok torz tükrei, de - mondja Frege - nincsen más tükrünk. Elsősorban a gondolatok lehetnek igazak vagy hamisak, a mondatok csak levezetett értelemben azok. A gondolatok lényegi tulajdonságai, hogy nyelvi kifejezésre alkalmasak, hiszen egy olyan jelentés, mely nem ragadható meg nyelvileg, pusztán fantom. Egy mondat azáltal kap jelentést, hogy a beszélők azt így értik. A további kérdésre, hogy miben áll a beszélő mondatértése, Frege ezt mondja: „Abban, hogy a beszélők feltételezik a helyes feltételről, hogy azt teljesíteni kell ahhoz, hogy a mondat igaz legyen.” Az igaz mondat és a helyes gondolat ennek megfelelően szoros összefüggésben van az „igazság” fogalmával. Frege nem árulja el, hogy milyen feltételekkel tekinthető egy mondat igaznak, de tétele, hogy az igazság és a jelentés egymással szétválaszthatatlanul összekapcsolódnak, a huszadik században általánosan elfogadottá vált.

Russell és Frege fiatalabb kortársa volt Ludwig Wittgenstein (1889-1951), akit az analitikus filozófia további nagy alapító személyiségének tartanak, s ráadásul olyannak, aki kritikai módon azonnal ki is jelölte e gondolkodásmód határait. Wittgenstein az egyik leggazdagabb ausztriai család sarja, aki azonban a ráeső örökségről lemondott és azt nővéreinek ajándékozta, miközben olyan költők, mint Rilke és Trakl is részesültek belőle. Anyagi biztonságban nőtt föl, de huszonhárom éves korában elmondta, hogy már kilenc éve ijesztő magányban élt és állandóan az öngyilkosság határán állt. A családban élénk kulturális és főként zenei élet zajlott, Brahms és Mahler a ház barátai voltak; Wittgenstein maga is játszott klarinéton, s egy időben karmester szeretett volna lenni. Iskoláit magánúton végezve, kiemelkedő matematikai valamint mérnöki-konstrukciós tehetséget mutatott. Először ilyen tanulmányokat folytatott, mígnem Cambridge-ben, Russell óráira járva, a filozófia felé fordult. Az első világháborúban az osztrák-magyar hadseregben szolgált, s eközben jegyezte le első nagy művét, melyet 1918 nyarán, szabadságolása alatt öntött végleges formába. Elküldte Russellnak, aki azt, zseniálisnak tartva, azonnal kiadta Tractatus logico-philosophicus („Logisch-philosophische Abhandlung”, Logikai-filozófiai értekezés, 1921) címmel. Wittgenstein szerint műve végérvényes választ adott valamennyi filozófiai kérdésre, ezért a következő években fölhagyott a filozófia művelésével. Elemi iskolában tanított, majd egy kolostor kertészeként dolgozott, később pedig nővére házának tervezésében és építésében vett részt. Később visszatért Cambridge-be, ahol időnként tanított, majd pedig újra visszavonult a tanítástól. Itt írta Filozófiai vizsgálódások című művét („Philosophische Untersuchungen”, csak halála után, 1953-ban jelent meg).

A filozófia Wittgenstein számára inkább tevékenység, semmint elmélet, melynek feladata, hogy a nyelv vizsgálatával felszámolja a problémákat, és láthatóvá tegye őket, „ahogy a légy az üvegből kirepül”. A legtöbb filozófiai probléma ugyanis a nyelvvel való visszaélésből ered. A mondatok jelentésének empirista kritériumát Wittgenstein úgy fogalmazza meg, hogy azoknak a mondatoknak van jelentése, amelyekhez igazolási módszert tudunk rendelni; a kijelentés igazolhatósága szükséges és elégséges feltétele annak, hogy azt empirikusan értelmesnek tekinthessük. Csak olyan mondatok tekinthetők értelmesnek, amelyekhez igazolási lehetőség kapcsolódik, minden egyéb kijelentést mint látszólagost el kell vetnünk. A filozófia mármost föltárhatja számunkra a kijelentések logikai formáját, és ha ezt megtette, akkor megszabadulunk hamis feltételezéseinktől. A Tractatusban Wittgensteint mindenekelőtt az érdekli, hogy „mi van?”. Szerinte ez a becsületes filozófiai kérdés. „A világ a tények összessége”; a világ tehát nem dolgokból (asztalokból, székekből, tükrökből) áll, hanem összefüggésekből, tényekből és „tényállásokból” (Sachverhalt): ez a barna asztal a nappaliban áll, rajta éppen újságok, mellette szék, és így tovább. A tényállások a dolgok közti kapcsolatok, és a világ szubsztanciáját alkotják. A tényállások mondatok tárgyai, összetettebb tényállást összetettebb mondat fejez ki. A mondatok elemzésével a valóságot ragadhatjuk meg. A világgal való érintkezés az elemi mondatok és az egyszerű tényállások közt történik, és ez a valóságról való bizonyosságunk eredete. „Az összes igaz elemi mondat teljesen leírja a valóságot” - a további mondatok az elemi mondatokból konstruálódnak. A mondatok és tényállások közti kapcsolat meghatározásához Wittgenstein a jelentés „képelméletét” dolgozta ki, mely szerint a nyelv a világot leképező mondatokból áll: „A mondat a valóság képe.” Ahogy a képek megőriznek valami hasonlóságot abból, amit ábrázolnak, ugyanígy a mondatok logikai szerkezete is őrzi a valóság hasonló szerkezetét: „A mondat megmutatja a valóság logikai formáját.” A filozófia célja a gondolatok logikai szerkezetének tisztázása: „Minden, amit egyáltalán gondolni lehet, világosan lehet gondolni. Minden, ami kimondható, világosan kimondható.” Ez a követelmény természetesen csak a logikára és a természettudományok egy részére alkalmazható. Wittgenstein ezért állítja, hogy „az igaz mondatok összessége a teljes természettudomány”; ugyanakkor a filozófiát természetesen nem tartja természettudománynak. A természettudományokon túli beszédet viszont elveti, mondván: „A filozófiai dolgokról írt legtöbb mondat és kérdés nem hamis, hanem értelmetlen.” És amint a Tractatus szállóigévé vált utolsó tétele kimondja: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Mindezzel nem azt állítja Wittgenstein, hogy amit nem lehet a megkövetelt világossággal kimondani, az ne is létezne. „Érezzük, hogy még ha minden lehetséges tudományos kérdést megválaszoltak is, életproblémáinkat még csak nem is érintették.” Ezek tehát elgondolhatatlanok és kimondhatatlanok. Az elgondolhatatlan és a gondolható közti határt a filozófiának a gondolható felől kell meghúznia: „Létezik kimondhatatlan. Megmutatkozik, ez a misztikus.” Ebbe a tartományba tartozik Wittgenstein szerint az etika, az élet, az „én”. „A szubjektum nem tartozik a világhoz, hanem a világ határa.” Misztikus továbbá a világ, és a világ értelme: „Nem az a misztikus, ahogy a világ van, hanem az, hogy van”.

A Tractatus megírásával, mint említettük, Wittgenstein valamennyi filozófiai problémát megoldottnak vélt - ám hamarosan kételyei támadtak. A világ talán nem tényállásokból, hanem dolgokból, eseményekből áll, és az általa javasolt elemzés nem vezet a valósághoz. Az összetett és egyszerű tényállások közti különbségtétel is tarthatatlannak látszik, mivel kérdés, hogy létezik-e az abszolút egyszerűség. Ezzel viszont a képelmélet is megkérdőjeleződik, hiszen ha sem egyszerű tényállások, sem egyszerű mondatok nincsenek, akkor azt sem lehet állítani, hogy az egyszerű mondatok egyszerű tényállásokat képeznek le. Wittgenstein filozófiája ezzel más irányba fordul. A nyelvet most mint „nyelvjátékot” fogja fel, és korábbi képelméletét túl szűknek deklarálja. A tökéletes nyelvet nem lehet kidolgozni, és ez nem is kívánatos; a nyelvnek sokféle használata van, és ahogyan minden játéknak más a szabálya, ugyanígy a különféle nyelhasználatok, „nyelvjátékok” is más-más szabályoknak engedelmeskednek. A mondatok megértéséhez nem darabokra kell azokat szedni, hanem azt kell megvizsgálni, hogy egy adott nyelvhasználat az élet milyen formájának felel meg, a nyelvjátékot milyen szabályok szerint „játsszák”. A szó jelentése megfelel a nyelvben való használatának. A nyelv csak a saját társadalmi közegében érthető; „magánnyelv” nem lehetséges. Wittgenstein azt állítja, hogy a gondolkodás zavarai a nyelv sokértelműségéből erednek. A logikai nyelv helyett a hétköznapi nyelvet, mint az ember életének közegét vizsgálja: „Visszavezetjük a szavakat a metafizikaiból ismét a hétköznapi használatukra.” A szavak a különböző összefüggésekben mást jelenthetnek: „Nem lehet kitalálni, hogy működik egy szó. Meg kell nézni a használatát, és abból kell tanulni.” Wittgenstein tehát a jelentés használat-elméletét állítja: „Egy szó jelentése azonos a nyelvben való használatával.” A filozófia feladata, hogy feltárja a szóhasználat sajátosságait: „A filozófia harc az ellen, hogy a nyelv eszközei elvarázsolják értelmünket.” Nyelvjátéknak Wittgenstein éppen azokat az életformákat nevezi, ahol a szavak különböző jelentéssel fordulnak elő. A filozófia így a problémákat nem megoldja, hanem egyszerűen leírja: a filozófiának végül a filozófiai problémák teljes eltűnéséhez kell vezetnie.

A Bécsi Kör analitikus beállítódásának és Wittgenstein hatásának legjelentősebb meghonosítója az Egyesült Államokban, a Whiteheadnél és Carnapnál is tanulmányokat folytató Willard Van Orman Quine (1908-2000), a Harvard Egyetem nagy hatású filozófiaprofesszora volt. Szerinte a tárgyakról és a megismerésről csak a természettudományok segítségével szerezhetünk tudást. A tudat, a gondolkodás, a cselekvés, a hit, a vágyak és a nyelvi jelentés magyarázatához elegendőek a fizika és a pszichológia módszerei és elméletei. Csak empirikus módszerek vezethetnek a tudás bővítéséhez. A világról való egyetlen információs forrásunk az érzéki ingerek és ingerületek: az ismeretelmélet a pszichológia ága. A világról és önmagunkról való beszédünknek egyedül a tudomány egésze ad értelmet. Quine eme felfogása szemantikai holizmus, mely szerint nem lehet elméleteinkben olyan mondatokat kiválasztani, melyek igazságértéke eldönthető lenne pusztán az őket alkotó szavak jelentése alapján. Az ismeretelméleti holizmus alaptétele, hogy egy hipotézist nem lehet izoláltan igaznak vagy hamisnak deklarálni, hanem csak a tudomány egészében. Ezért Carnap és Popper vitája is értelmetlen, mivel mindketten abból indulnak ki, hogy a természettörvényeket egyenként igazolni vagy falszifikálni lehet. Az elméletek igazolása gyakorlati, a darwini szelekciós mechanizmuson alapul, az indukcióba vetett bizalmunk evolúciós és nem logikai alapú. Miután a kijelentések értelmét a teljes elméletrendszer adja meg, amelyben a kijelentés elhangzik, fordításuk mindig meghatározatlan marad. Ezért (és Quine behaviorisztikus nyelvfelfogása miatt) nem tudjuk eldönteni azt a kérdést sem, hogy a logika a valóság általános vonásait írja-e le, vagy csak nyelvi konvenciókból ered. Az ontológiai relativizmus tétele szerint a világról való bármely beszédünk soha nem lehet abszolút, hanem mindig csak egy adott elmélet kereteihez viszonyítva igaz. Az ismeretelméleti tételek megalapozásáról le kell mondanunk, mert minden megalapozási kísérlet illuzórikusnak bizonyult. A megismerő magánjellegű mentális képzetei és a külvilág közti kapcsolatról szóló elmélkedéseket helyettesítenünk kell az idegvégződések fizikai izgatásával (neural input, stimulus) és a megfigyelési mondatokkal (linguistic output). Az ismeretelmélet tehát valóban föloldódik a pszichológiában és a nyelvészetben.

Quine legjelentősebb tanítványa, Donald Davidson (1917-2003) szerint azonban „nincs világos határvonal a filozófia és a tudomány közt. Ahol nincsenek rögzített határok, ott csak a félénk nem kockáztatja az átlépést”. Az okság természeti fogalmát alapvetőnek kell tekintenünk a világ és az események magyarázatában: minden, ami történik, a kauzalitás törvényei szerint történik. Természetesen vannak olyan folyamatok, melyeket nem tudunk vele maradéktalanul leírni, például az emberi cselekvés, a mentális tartalmak. Miközben ezek is a kauzális világ részei, összetettségük megakadályozza, hogy maradéktalanul feltárjuk oksági dimenzióikat. A modern tudat- és agykutatásban híressé vált „anomális monizmus” elmélete szerint egyedi mentális események azonosak egyedi fizikai eseményekkel, ugyanakkor a mentális események típusai nem azonosak fizikai események típusaival. Minden mentális esemény azonos egy fizikai eseménnyel, és a mentális események oksági interakcióban vannak további fizikai eseményekkel. Szigorú értelemben nincsenek pszichofizikai törvények; nincsenek olyan szigorú determinisztikus törvények, amelyek alapján a mentális eseményeket előre jelezhetnénk vagy megmagyarázhatnánk. Az igazság fogalma szintén az okság fogalma felől értelmezhető. Amennyiben az igazságot megfogalmazó személy vagy a nyelv, amelyen az igazságról beszélnek, maga is az oksági világ része, akkor az igazság és az okság közt közvetlen kapcsolatot kell feltételezni. Miután pedig az okság a világról való gondolkodásunk, a világgal való kapcsolatunk feltétele, egyszerű, ősi, eredeti fogalom (primitive), végső soron az „igazság” fogalma is az lesz. „Az igazság az egyik legvilágosabb és legalapvetőbb fogalom, amivel rendelkezünk, ezért nem gyümölcsöző arról álmodni, hogy elvessük valami egyszerűbb és alapvetőbb érdekében.” Így érthető Davidson provokatívnak tűnő kijelentése, mely szerint legtöbb hitünk igaz: „Hiteink a világról általában igazak, de könnyen tévedhetünk arról, hogy mit gondolunk.” Az igazság közvetlenül adott számunkra, de hiteink jelentését meg kell fejtenünk.

Ennek az elméletnek legnagyobb kritikusa Hilary Putnam (1926), aki talán a legjellemzőbben példázza az analitikus filozófia alapvető attitűdjét, hogy ti. a filozófia legyen felfedező gondolkodás. Alapvető tétele, hogy a racionalitásnak nincs történelemtől független kánonja. Putnam a belső realizmus elvét dolgozza ki, eszerint „a milyen tárgyakból áll a világ? kérdésnek csak egy bizonyos leírás-elméleten belül van értelme”. A referencia-elmélet „mágikus” és tarthatatlan, hiszen a jelek nem saját maguk erejéből vonatkoznak a tárgyakra, hanem a nyelvhasználó közösség „fogalmi sémáján belüli” használatuk révén. Kantiánus eredetű alaptétele szerint „a tudat és a világ közösen hozzák létre a tudatot és a világot”. Szembefordul a cogito karteziánus ismeretelméleti paradigmájával: „Ha agyak lennénk egy tartályban, [akkor sem] tudnánk állítani vagy gondolni, hogy azok vagyunk.” A jelentések (meanings) nem a fejben vannak, a mentális állapot nem rögzíti kizárólagosan a kauzális elemeket tartalmazó referenciát. Ebből következik, hogy nem rendelkezhetünk olyan nyelvvel, amely az „agy-a-tartályban” állapotra rá tudna mutatni.

A napjainkban számos iskolára oszló analitikus filozófia képviselőinek ma is meggyőződése, hogy a filozófiát tudományos módon kell művelni, s hogy a nyelv analízisénél és a racionalitás szabályainak kutatásánál és általános értelemben vett elfogadásánál nincs jobb módja a filozófia művelésének.