Posztmodern nézetek az emberről: M. Foucault és az antihumanizmus

A szexualitás szerepe - Foucault Freud után

Tudás, hatalom, szexualitás

A fogalom maga (szexualitás) csak a 19. század óta létezik, egy lassú változás során jön létre, mely során a nemiség válik a szubjektum identitásának meghatározójává, azzá a móddá, ahogy önmagáról az igazságot felismeri és amely révén létrejön mint férfi, nő, állampolgár, apa, feleség stb. Az 1. köt. alcíme 'A tudás akarása' azt a törekvést fejezi ki, amely a szexualitás megismerésében, a róla szóló elméleti tudásban véli megtalálni a titkos mozgatóerőt, 'az igazságot', mely irányítja az embert. Az egyén és az állam is egyre inkább erre irányítja figyelmét, Foucault szerint. A politika, állami intézkedések, stratégiák tárgyává lett az emberek szexuális és utódnemző tevékenysége: a lakosság szaporulata a népesedéstudomány tárgya, helyes és helytelen szexuális viselkedés az orvostudomány tárgya: a perverziók leírása, osztályozása, gyógyítása. Foucault az 1. kötetben azt a történeti folyamatot követi a 18-19. század fordulójától, amely létrehozta a szexualitás mai jelentőségét, majd a 2. kötetben a görögöktől kezdve a késő ókorig jutott a történeti feltárásban, halála akadályozta meg a folytatásban.

Az elfojtás (represszió) hipotézise

A szexualitás és a hatalom viszonyát a közkeletű nézet szerint a korlátozás, elnyomás jellemezte: a szexualitást különböző tiltások korlátozták (a bűnös nemiség elfojtásának általános keresztény parancsa), mely alól fel kéne szabadítani, a jelenkori felfogása szerint. Foucault jelene a hatvanas-hetvenes évek, a diáklázadások, hippimozgalmak, a szexuális forradalom kora, ezek fogalmaztak meg olyan jelszavakat mint „Szeretkezz, ne háborúzz!" A szexualitás elméletének egyik első kidolgozója Freud volt, az ő elmélete szerint is a szexuális ösztön a kultúra kezdetétől növekvő elfojtás áldozata volt (lásd Freud kultúraelméletét). Foucault megkérdőjelezi az elfojtás gondolatát és másként értelmezi a szexuális bűnökről való beszédet, a diskurzusok szerepét, melyek ezt tárgyalják. A keresztény gyónás, állandó lelkiismeret-vizsgálat parancsa inkább növeli semmint elfojtja a nemiség jelentőségét, sőt állandó és változatos diskurzusokká formálja azt és normalizálásának feladatát rója az emberre: nevelje vágyait, alakítsa át, győzze le. Ezek elsősorban a testre irányuló fegyelmezési eljárásokat jelentettek, másrészt a intézményi eljárásokat a lakosság népszaporulata befolyásolására. Mindkettő az élet, születés, halál területén működő hatalom, vagyis biohatalom, melynek stratégiái, intézményei a biopolitika fogalmát alkotják. (mindkettő Foucault sajátos szakkifejezése).

Összegezve Foucault nézetét: nem annyira elnyomó a megkövetelt normák szerepe, hanem inkább konstitutív az egyén azonosságának (identitásának) kialakulásában, mintegy öntőformát jelentenek számára. A hatalom nem külső az egyénhez képest, hanem belső. Foucault hatalom-felfogása újszerű, különbözik a hatalom jogi-törvényi felfogásától, nem helyettesíti akarja azt, hanem máshol fedezi fel működését. A hatalom ún. mikrofizikáját figyeli, ahogy a testekben, vágyakban megjelenik, saját megfogalmazása szerint a hatalom nem felülről, hanem alulról jön, erőviszonyok sokaságán át érvényesül, anoním és diszkurzív gyakorlatokban működik, diskurzusokban. „A hatalom és a tudás a nyelvi közlésben illeszkedik egymásba." (i.m. 103 o.) A diskurzusnak az is része, ami nincs kimondva benne, hanem el van rejtve, jelentőségét a mondottaknak az is meghatározza, hogy a beszélőnek mi a hatalmi pozíciója, milyen intézményes kontextusban helyezkedik el - a kimondott tartalmakon kívül. (pl. a szodómia diskurzusa)

Szintén alapelv Foucault-nál, hogy a tudás nem mentes a hatalomtól, hanem éppen eszköze annak (az orvostudomány is!), jogot formál arra, hogy megmondja, előírja, hogy mi a jó, normális és mi nem az.

A fentiek értelmében Foucault értelmezésében a szexualitás a hatalmi viszonyok kereszteződési és átviteli pontja, nemcsak avval a közismert törekvéssel jellemezhető, hogy a szexualitást a fajfenntartó funkciójára, felnőtt, heteroszexuális, házastársi érintkezésre korlátozzák - mint ahogy Freud műveiből erre mint érvényes normára következtethetünk. Ennél sokkal nagyobb stratégiai egységekben azonosítja Foucault a hatalom hatékony működését. Négy nagy területet különít el a tudás-hatalom kapcsolódásában:

1. a női testet mint hisztérikus, szexualitással túltelített testet diagnosztizálva az orvostudomány illetékességi körébe vonják és termékenysége révén a társadalomhoz kapcsolják valamint hozzárendelik a családi térhez, a gyerekek életéhez: az Anya és ellenképe az 'ideges asszony'

2. a gyermekek szexuális tevékenységének (maszturbálás) tiltása, szigorú büntetése mint természetellenes, fajtalan tett

3. a házaspárok termékenységének az állam szempontjából kívánatos szabályozása (születésszabályozás)

4. a szexuális perverziók klinikai elemzése, pszichiátriai kezelése. általános patologizáló hatást tulajdonítanak nekik

Foucault szerint a 18. századtól a szexualitás stratégiai központja, színtere nagyrészt a család lett, ismert szereplői az ideges asszony, frigid feleség, szadista, impotens férj, hisztérikus lány, homoszexuális fiatalember. A 19. század végén francia elődök (Charcot) után ennek elemzésével és gyógyítására jött létre a pszichoanalízis, a szülő-gyermek közti Ödipusz-komplexus elméletével. Foucault sok szempontból kritizálja Freudot, de elismeri a pszichoanalízis történeti érdemeként, hogy megpróbálta a „szexualitás tematikáját beépíteni a törvény, a szimbólumok, és a szuverenitás rendjébe" (i.m. 155 o.)

Foucault egyik kitüntetett jelentőségű témája a homoszexuális identitás keletkezésének vizsgálata, összehasonlítva az antik homoszexualitás gyakorlatával.

Az identitás kialakulása általában véve is központi témája, azt igyekezett felderíteni, hogy a vágyakozó ember (alany) milyen gyakorlatok során ismeri fel önmagát, hogyan tekint magára mint természetes vagy bűnös lényre. A 2. kötet alcíme ezért: A gyönyörök gyakorlása. Hangsúlyos különbség számára, hogy nem a vágy, a szexualitásról szóló elméletek történetét akarta megírni, hanem az egyén önmagához való viszonyának formáit akarta feltérképezni, amelyekkel létrehozza magát (i.m. 2. köt. 10 o.). A 3. kötet alcíme „Törődés önmagunkkal" is evvel kapcsolatban értelmezhető: az egyén önmagával való törődésének antik, késő-ókori formái érdekelték. Alapvetően az újkori emberből indult ki, de ehhez az antikvitástól kezdődően fel akarta térképezni az utat, ebben mindenféle szövegeket felhasznált forrásként és csak kisebb részben filozófusok írásait.



A nemek, nők és Foucault: a szexualitás rejtett alanya férfi

Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a késői Foucault koncepcióját, azt kell elsőként leszögeznünk, hogy alapvetően nem tesz különbséget a hatalom mindent átható volta tekintetében a nemek között, úgy tűnik, férfiakra és nőkre különbség nélkül érvényes. Ha úgy fogalmazunk, hogy milyen nemű a szexualitás történetének szubjektuma, a válasz rá, hogy semleges nemű. Azonban ha jobban megvizsgáljuk a szöveget, sok helyet találunk, ahol Foucault kifejezetten megerősíti azt a feltételezésünket, hogy ez a látszólag nemtelen (semleges) szubjektum mégis férfi! A férfiak szemszögéből követi a szexualitás történetét, vagyis a vizsgálódás férfiközpontú. A görögökről írva ez történetileg evidens, a görög erkölcs férfierkölcs, férfiak írták, és elsősorban férfiaknak szól, állítja maga Foucault (i. m. 2. köt. 27.). Ezt már Platón és Arisztotelész esetében mi is láttuk. Az első kötet, mely inkább a jelenből indul visszafelé, követve a szexualitás fogalmának archeológiáját (genealógiáját – Foucault terminusai), ugyanezt a férfiközpontú szemléletet tükrözi. Ez egyébként nem egyedül Foucault jellemzője, ez szinte minden tudományban így van, ez számított természetesnek, magától értetődően helyesnek. Foucault esetében azonban meglepő, hogy jóllehet a szexualitás hatalmi stratégiái számbavételekor állandóan a női testbe ütközik (a női test hiszterizálása, az utódnemzés állami, normatív szabályozása, mely a nő testén történik, például abortusz), mégsem észleli ennek a ténynek elméleti relevanciáját, hiszen akkor belátná, hogy mégsem azonos mértékben sújtja a két nemet a hatalom mikrofizikája, hanem a nőket még a férfiaknál is inkább. Közismert, hogy Foucault inkább a homoszexualitás-heteroszexualitás kérdése iránt érdeklődött, de nem észlelte, hogy a homoszexualitás antik megítélésében is azért számítottak bizonyos viselkedésformák megengedhetetlennek (a passzív viselkedés), mert a női alacsonyabb rendűséghez kapcsolódtak. Vagyis a homoszexualitás normái is a nők lenézésén alapultak, és ma is gyakran ezt implikálják, a női másság kizárását és a férfiak azonosságának, saját nemüknek kölcsönös elismerését.

Miután konstatáltuk a férfiközpontú szemléletet, többféleképpen viszonyulhatunk hozzá. A nemek tudományának kutatói, valamint a feminista elméletírók egyrészt erre teszik a hangsúlyt, és elítélik Foucault-t, amiért csak megerősíti, a modern filozófia eszköztárának felhasználásával újraalkotja a nők hagyományos figyelmen kívül hagyását. Amennyiben a politikai cselekvés, ellenállás tematizálását, lehetőségét is elvárjuk Foucault elméletétől, akkor ambivalens helyzetben vagyunk. Egyrészt úgy tűnik, a hatalom Foucault értelmezésében mindent áthat, nincs hozzá képest külső pont, ahonnan kritizálni lehetne, mert még az ellenállások is részei a struktúráknak és diskurzusoknak. Ugyanakkor Foucault vindikálja a filozófia számára a másként gondolkodás, az eszmék állandó kritikai felülvizsgálatának lehetőségét. „A mai filozófia [...] magának a gondolkodásnak a kritikai munkája, arra tör, hogy kijelölje, hogyan és honnantól lehetséges a másként gondolkodás [...] A filozófiai gyakorlat tétje, hogy megszabadítsa magát, a saját előtörténetének tanulmányozása által attól, amit titkon gondol és másként gondolkodjon." (i. m. 2. köt. 13–14.)

Erre a foucault-i gondolatra lehet alapozni, ahogy Foucault feminista követői és alkalmazói meg is tették, és ez a termékenyebb út, nem Foucault sommás diszkvalifikálása. S. Lee Bartky és Susan Bordo már a nyolcvanas években ezen az alapon folytatta a gondolkodás kritikai munkáját, és a női test kontrollálási és normalizálási gyakorlatai olyan hétköznapi területeire hívta fel a figyelmet, mint a női öltözködés, smink és kötelező soványság normája, ami az állandó önfegyelmezés, önsanyargatás (diétázásnak és fogyókúrának hívják) gyakorlatát írja elő a nőknek, és szinte kizárólag nekik. S. Bordo a ma népbetegségnek számító evészavarokat elemzi, ez a betegségcsoport váltotta fel a hisztériát, amely Foucault korában még a tipikusan női, szexuális eredetű betegségnek számított – az ókortól kezdődően.

Egy harmadik Foucault-követőt is megemlítek, Judit Butlert, aki a diszkurzív gyakorlatok, a nyelv szintjén is továbbvitte Foucault eszméit, alkotó módon és helyenként kritikusan. Két könyve jelent, illetve jelenik meg magyarul: a Jelentős testek, a szexus diszkurzív korlátairól és a Gender trouble (kb. problémás társadalmi nem).

 

<< Történetiség    Humanista feminizmus és a posztmodern gondolkodás >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés