Középkori filozófia

potentia ordinata Dei: 'posse aliquid (...) accipitur secundum leges ordinatas et institutas a Deo, et illa dicitur posse facere de potentia ordinata'

Ockham, Quodlibet VI, 6, (Guillelmus de Ockham, Quodlibeta septem, New York, 1980, 604. - 605.o.):

'quidquid Deus producit mediantibus causis secundis, potest immediate sine illis producere et conservare'

'omnis res distincta loco et subiecto ab alia re absoluta potest per divinam potentiam existere, alia re absolute destructa' - 'minden egyedi dolog, amely egy másik egyedi dologtól tér és szubjektum tekintetében különbözik, az isteni hatóképesség révén létezhetik akkor is, ha a másik dolog megsemmisült'

suppositio communis (vö. Robertus Holkot: In quatuor libros Sententiarum quaestiones, Lugduni 1518, Liber II, Q. II passim; Unv. Nachdruck, Minerva, Frankfurt, 1967)

2. Ismeretelmélet:

Notitia intuitiva, notitia abstractiva

1. Johannes Duns Scotus (1265/66-1308), Quodl. q. 6.; Quodl. q. 13.

2. Petrus Aureoli (ca. 1280-1322)

esse intentionalis - esse apparens

per experientias és a priori

„Secunda via vero procedit a priori. Certum est enim quod Deus potest facere quidquid non implicat contradictionem, et conservare fundamentum relationis, corrupto termino et transeunte respectu, ut Sortes conservatur filio eius Platone corrupto, et transit paternitas Sortis. Sed visio intellectiva et sensitiva et universaliter omnis intuitiva notitia est aliquid absolutum, fundans respectum ad rem intuitive cognitam. Ergo Deus poterit conservare intuitionem huiusmodi absolutam, corrupto respectu et rei praesentialitate non existente." Petrus Aureoli, Scriptum super primum Sententiarum, Prooemium, sect. 2., art. 3; ed. E. Buytaert, St. Bonaventure, N. Y., 1953- 1956, Vol. 1., p.201.

Parafrázis:

A második út a priori. Bizonyos ugyanis, hogy Isten képes megtenni mindazt, ami nem foglal magában ellentmondást, s képes megőrizni valamely viszony alapját akkor is, ha ennek valamely tagja vagy maga a viszony megszűnik, miként Szókratész megőrződik akkor, ha fia, Platón elpusztul, s megszűnik Szókratász apasága. Az intellektuális és szenzuális szemlélet, s minden intuitív ismeret azonban olyan abszolútum, amely intuitív módon megismert dologgal áll kapcsolatban. Isten ennélfogva megőrizhet egy efféle abszolút intuíciót akkor is, ha megszűnik (ennek) viszonya a megismert dologhoz, s a dolog nem létezik jelenvaló módon.

3. Ockham, Sent., Prol., q. 1.:

(...) notitia intuitiva rei est talis notitia, virtute cuius potest sciri, utrum res sit vel non, ita,

quod, si res sit, statim intellectus iudicat eam esse et evidenter cognoscit eam esse (...). Et eodem modo, si esset perfecta talis notitia per potentiam divinam conservata de re non exsistente, virtute illius notitiae incomplexae evidenter cognosceret illam rem non esse.

Similiter notitia intuitiva est talis, quod, quando aliquae res cognoscuntur, quarum una inhaeret alteri vel una distat loco ab altera vel alio modo se habet ad alteram, statim virtute illius notitiae incomplexae illarum rerum scitur, si res inhaeret vel non inhaeret, si distat vel non distat, et sic de aliis veritatibus contingentibus, nisi illa notitia sit nimis remissa vel sit aliquod aliud impedimentum. Sicut, si Sortes in rei veritate sit albus, illa notitia Sortis et albedinis, virtute cuius potest evidenter cognosci, quod Sortes est albus, dici- tur notitia intuitiva. Et universaliter omnis notitia incomplexa termini vel terminorum seu rei vel rerum, virtute cuius potest evidenter cognosci aliqua veritas contingens, maxime de praesenti, est notitia intuitiva.

(...) a dolog intuitív ismerete olyan ismeret, amelynek révén képesek vagyunk tudni, hogy a dolog létezik-e vagy sem, méghozzá oly módon, hogy az értelem rögtön úgy ítéli, hogy a dolog létezik, s létezését evidens módon ismeri meg (...). S így ha léteznék ilyen ismeret valamely nem létező dologról, amelyet az isteni hatóképesség tart fenn bennünk, s az tökéletes lenne, az értelem ezen inkomplex intuitív ismeret segítségével evidens módon tudná, hogy a dolog nem létezik. (...)

S általában egy vagy több terminus, egy vagy több dolog minden olyan inkomplex ismerete intuitív ismeret, amelynek révén evidens módon megismerhető valamely kontingens igazság, mindenekelőtt valamely jelenvaló dologgal kapcsolatban.

Notitia autem abstractiva est illa, virtute cuius de re contingente non potest sciri evidenter, utrum sit vel non sit. Et per istum modum notitia abstractiva abstrahit ab exsistentia et non exsistentia, quia nec per ipsam potest evidenter sciri de re exsistente, quod exsistit, nec de non exsistente, quod non exsistit, per oppositum ad notitiam intuitivam.

Similiter per notitiam abstractivam nulla veritas contingens, maxime de praesenti, potest evidenter cognosci. Sicut de facto patet, quod, quando cognoscitur Sortes et albedo sua in absentia, virtute illius notitiae incomplexae nec potest sciri, quod Sortes est vel non est vel quod est albus vel non est albus vel quod distat a tali loco vel non; et sic de aliis veritatibus contingentibus.

Az absztraktív ismeret olyan ismeret, amelynek révén nem vagyunk képesek tudni evidens módon valamely kontingens dologról, hogy létezik-e vagy sem. S ekképpen az ebsztraktív isemret elvonatkoztat a létezéstől és nem-létezéstől(...)

S hasonlóképpen: az absztraktív ismeret segítségével egyetlen kontingens igazság sem ismerhető meg evidens módon, legkevésbé a jelenvalóval kapcsolatos.

4. Johannes Buridanus (kb. 1300-1358/61)

„Item, sensus possunt illudi ut communiter dicitur et certum est quod species sensibilium possunt conservari in absentia sensibilium (...) ideo erramus per sensum. Et difficultas augmentatur multum per ea que credimus ex fide quia deus potest in sensibus nostris formare species sensibilium sine ipsis sensibilibus et longo tempore potest ea conservare; et tunc iudicamus ac si essent sensibilia presentia. Modo ultra tu nescis cum deus hoc possit et maiora facere utrum deus facere hoc vult; ideo tu non habes certitudinem et evidentiam utrum ante te sunt homines dum vigilas vel dormis quia in tua dormitione posset deus facere species sensibiles ita clara immo incentuplo clariores quam obiecta sensibilia possent facere; ideo ita formaliter iudicares quod essent res sensibiles ante te sicut nunc iudicas; ideo cum nihil scias de voluntate dei tu non potes esse certus de aliquo". (Johannes Buridanus, Kommentar zur Aristotelischen Metaphysik, Paris, 1588, Unveränd. Nachdruck, Minerva, Frankfurt a. M. 1964. fol. VIII rb).

Parafrázis:

Továbbá, az az érzékszervek tévedhetnek, ahogyan mindenki mondja, s bizonyos, hogy az érzékelhető dolgok távollétében is megőrződhetnek az érzékelhető dolgok képmásai a lélekben (...) s ezért az érzékszervek megtévesztenek minket. S a nehézséget nagy mértékben fokozza az, amit a hit tanít nekünk, hogy tudniillik Isten képes arra, hogy érzékszerveinkben létrehozza, s hosszú ideig fenntartsa az érzékelhető dolgok képmásait, s ekkor úgy ítéljük meg a helyzetet, mintha ezek jelen lennének. (...) S ennélfogva nem rendelkezel bizonyossággal és evidenciával arról, hogy vajon emberek vannak-e körülötted, amikor ébren vagy vagy alszol, mert álmodban Isten olyan érzékelhető képeket hozhat létre benned, hogy azok az érzékelhető dolgok képmásainál is sokkal világosabbak. (...) s ezért, mivel semmit sem tudsz Isten akaratáról, semmiben sem lehetsz bizonyos.

„periret omnis nostra certitudo"; vö. Walter Chatton: Lectura in I Sententiarum, Prologus, q. 2; in: Nine Mediaeval Thinkers, ed. J. Reginald O'Donnell, Toronto, 1955, 242.

3. Futurum kontingensek

Arisztotelész, Hermeneutika, 9. fejezet, 18a 28 - 19b 4

Guillelmus de Ockham, Tractatus de praedestinatione et de praescientia Dei respectu futurorum contingentium (1321-1324)

Robert Holcot, Harmadik quodlibet, Harmadik kérdés (Vajon - ha adott a jövőbeli kontingens dologra vonatkozó kinyilatkoztatás - ez kontingens marad-e a kinyilatkoztatást követően?)

Amellett fogok érvelni, hogy nem, mivel ha a válasz igen, akkor abból az következik, hogy valaki egyidejűleg lehet a kegyelem és a halálos bűn állapotában. A konszekvens hamis. A következtetést így bizonyítjuk: felteszem, hogy Isten megparancsolja a kegyelmi állapotban levő Szókratésznek, hogy csak azt akarja, ami ésszerűnek tűnik az ő, Szókratész számára; s tegyük fel azt is, hogy Isten - világos kinyilatkoztatással - kinyilatkoztat számára az Igében egy jövőbeli kontingens dolgot (effectum futurum contingenter), amely legyen a, s higgye azt Szókratész tulajdon eszére támaszkodva, hogy a nem jövőbeli dolog. Miután megtörtént a kinyilatkoztatás, tegyük fel, hogy Szókratész azt akarja, hogy a legyen a jövőben, s ez az akarás álljon fenn egy órán keresztül. Ezt feltéve, ha az ‘a létezni fog a jövőben' állítás még mindig kontingens, akkor kontingens az az állítás is, hogy „Szókratész egyidejűleg leledzett a kegyelem és a halálos bűn állapotában", mivel Szókratész a teljes órán át a történet szerint a kegyelem állapotában volt; ez az állítás tehát most szükségszerű: „Szókratész abban az órában a kegyelem állapotában volt", ez pedig kontingens: „Szókratész abban az órában halálos bűnt követett el", mivel az óra végén kontingens az az állítás, hogy „a nem fog létezni a jövőben". S bekövetkezik, hogy a nem valósul meg; tehát az Ige soha sem jelenítette meg a jövőbeli létezését; tehát Szókratész soha sem látta az Igében azt, hogy „a létezni fog a jövőben"; s szükségszerű, hogy Szókratész azt akarta, hogy a létezzék majd a jövőben; tehát azt akarta, hogy a létezzék a jövőben, méghozzá az ésszel szemben, mivel a történet szerint Szókratész saját megfontolása alapján azt hitte, hogy a soha sem lesz a jövőben; tehát a parancsolat ellen cselekedett; tehát a halálos bűn állapotában leledzett, s mindazonáltal azon a teljes órán át a kegyelem állapotában volt; tehát egyidejűleg volt a kegyelem és a halálos bűn állapotában.

Ezzel szemben: ha a válasz a kérdésre nem volna, akkor a szabad akarat megszűnnék létezni.

A kérdés tartalmazza önmaga megoldását (ahogyan ezt be is kell ismernünk), mivel feltételezi azt, amit kérdez, tudniillik feltételezi, hogy kinyilatkoztatás történt valamely jövőbeli kontingens dolog vonatkozásában, s megkérdi, hogy ez kontingens marad-e a kinyilatkoztatást követően. Csak abban az esetben történhetnék ugyanis kinyilatkoztatás jövőbeli kontingens dologról, ha ez jövőbeli kontingens dolog volna a kinyilatkoztatás szempontjából (pro mensura revelationis), s ugyanezen oknál fogva a kinyilatkoztatást követően is; - már amennyiben az állítás kinyilatkoztatott marad. Ennélfogva abszolút értelemben meg kell engednünk a kérdést, minthogy feltettük a kinyilatkoztatás létezését.

Ha azonban átalakítjuk a kérdést a kérdező szándékának megfelelően, hogy a kövekező értelmet kapja: „Ha olyasminek a kinyilatkoztatása történik, ami most jövőbeli kontingens dolog, akkor az vajon kontingens marad-e a kinyilatkoztatást követően", úgy ezzel a kérdéssel kapcsolatban a lehető legnagyobb nehézség támad a kortárs kutatók körében (apud modernos studentes). Egyfelől ugyanis, ha azt állítjuk, hogy megtörténhet a kinyilatkoztatott ellentéte, akkor fennáll, hogy Isten becsaphat bennünket, hazudhat, hitszegő lehet, megteheti, hogy nem tartja be a szavát, hűtlenné válik, s ehhez hasonlók, amelyek nyilvánvalóan ellentmondanak a jó erkölcsöknek. Másfelől ha azt állítanánk, hogy a kinyilatkoztatott ellentéte (akár megígérte, akár állította vagy megesküdött rá az Isten) nem történhetik meg, az - úgy tűnik - megkérdőjelezi az isteni mindenhatóságot, amely semmit sem csökken a kinyilatkoztatás, az esküvés, vagy a teremtménynek tett ígéret miatt. Továbbá úgy tűnik, hogy megkérdőjelezi az emberi szabadságot is, mivel - ha megtörtént a kinyilatkoztatás - az, ami az akarat szabad képességének körébe esik, szükségszerű lesz, amennyiben az ellentéte nem történhet meg.

Robert Holcot, Kérdések a Szentenciák négy könyvéhez, Második könyv, Második kérdés (Vajon Isten öröktől fogva tudta-e, hogy meg fogja teremteni a világot?)

„Ha azonban a ‘kinyilatkoztatás' terminust a második értelemben vesszük, nevezetesen hozzájárulást hozni létre valamely összetételhez mindentől függetlenül (simpliciter), akkor ez az állítás szükségszerű: „Isten kinyilatkoztatta Szókratész számára, hogy az ítélet napja el fog jönni", s nem függ egyetlen jövőbeli dologtól sem. S ekként Isten hamisat is kinyilatkoztathat, ha be akarja csapni és meg kívánja téveszteni a teremtményt. S ebből semmiféle illetlenség /képtelenség (inconveniens) sem következik, ugyanis egyáltalán nem illetlenség /képtelenség, hogy az, aki az Igazság, valakiben hamisat hozzon létre."

„A nyolcadik fő érvre (amikor úgy érvelünk/érvelnek, hogy ha Isten tudná a jövőbeli kontingens dolgokat stb., akkor kinyilatkoztathatná őket az angyalnak vagy az embernek oly módon, hogy a kinyilatkoztatást követően kontingensek maradnának), nos, ezt megengedem. S amikor úgy érvelnek hogy ebben az esetben bármi, amit a Szentírás a jövőre vonatkozólag kinyilatkoztat (az ítélet napja el fog következni, a halottak fel fognak támadni, örök élet vagy örök bűnhődés következik majd, s ehhez hasonlók) kontingens lenne, s ebben az esetben a Szentírás hamis lehetne, nos, ekkor nem látom be tisztán, hogy miért ne kellene megengednünk azt, hogy a kánonban leírt efféle artikulusok hamisak lehetnek, mivel lehetséges, hogy másként álljon a dolog, mint ahogyan ezek jelölik.

S megengedem, hogy lehetséges az, hogy Ábrahám a végső boldogságra érdemesítően cselekedetett hamis hitben, s hogy az ember a hamis hit által éppúgy cselekedhet a végső boldogságra kiérdemesítő módon, mint az igaz hit által. A hívő ember ugyanis nem azért cselekszik a végső boldogságra kiérdemesítő módon, mert az, amit hisz igaz, vagy hamis, ez ugyanis nem áll a hatalmában, hanem azért cselekszik a végső boldogságra kiérdemesítő módon, miközben hisz, mert Isten megparancsolja neki, hogy így higgyen, s el akarja fogadni a hit aktusát, ha hisz."

Robert Holcot: In I Sent., q. 1 ad 5 princ.; in: R. Holkot: In Quatuor Libros Sententiarum Quaestiones, Lugduni 1518 (Unv. Nachdr., Minerva, Frankfurt a. M., 1967), b I, rb.

Isten - de potentia absoluta - becsaphat és ténylegesen be is csapott bennünket.* Ez utóbbi állítás azonban csak abban az esetben igaz, ha a „becsapni" (fallere, decipere) igét tulajdonképpeni jelentésében vesszük: szándékosan tévedést idézni elő valakiben oly módon, hogy az igazat hamisnak tekintse („voluntarie causare in aliquo errore, quo affirmat falsum pro vero"). Ha szigorú értelemben vesszük a „becsapni" igét, és az említett nominális definícióba beleértjük az iniuste, malitiose, vitiose, deordinate vagy bármely ezekkel azonos jelentésű szünkategorématikus terminusokat, akkor nem állíthatjuk, hogy Isten becsaphat bennünket.

* vö. Biblia, pl.

„S azt mondta az Úr: Ki veszi rá Achábot, hogy hadba vonuljon, és Ramotnál, Gileádban elessen? Az egyik ezt mondta, a másik azt mondta, míg végül az Úr elé állt a lélek, és így szólt: Én veszem rá. S az Úr megkérdezte: Milyen úton-módon? Hogyan? Elmegyek - felelte -, és a hazugság lelke leszek a prófétái ajkán! Erre azt mondta neki: Vedd hát rá, hiszen képes vagy rá! Csak menj, és tedd meg! S lám, az Úr valóban a hazugság lelkét adta ezeknek a te prófétáidnak az ajkukra, mert az Úr a vesztedet határozta el." (1Kir 22, 20-23)

Lukács 2,48: „És mondá neki az ő anyja: Gyermekem, miért cselekedtél így velünk? Íme atyád éd én bánkódva kerestünk téged."

Jónás 3,4: „Még negyven nap, és Ninive elpusztul!"

Richard Lavenham, Tractatus de eventu futurorum (1380 körül):

1. 'omnia futura eveniunt de necessitate' - 'falsa et erronea quia tollit nostrii arbitrii libertatem'

2. 'Deus nullo modo est praescius futurorum' (opinio Ciceronis) - est absurdu

3. 'de futuris non est aliqua veritas determinata' (opinio Aristotelis) - obviat fidei christianae

4. 'Deus determinate scit omnia futura, et ea quae sunt futura non de necessitate evenient sed contingenter' (opinio modernorum et fidelium christianorum)

sed contra:

4.1 'Dies iudicii erit' - 'lesz utolsó ítélet'
4.2 'Deus ab aeterno scivit quod dies iudicii erit, ergo dies iudicii erit - 'isten öröktől fogva tudta, hogy lesz utolsó ítélet, tehát lesz utolsó ítélet'
4.3 'antecedens est necessarium, quia est propositio una affirmativa vera de praeterito, cuius veritas non dependet de futuro ' - az előtag szükségszerű, mert olyan, a múltról szóló igaz állítás, amelynek igazsága nem függ a jövőtől'
4.4 'ergo consequens, quia ex propositione necessaria non sequitur nisi propositio necessaria in bona consequentia' - 'tehát az utótag is szükségszerű, mivel az érvényes következtetésben szükségszerű állításból csakis szükségszerű állítás következhet'

Lavenham (opinio modernorum et fidelium christianorum): 4.3 hamis, mert 4.2 előtagjának igazsága függ a jövőtől

<< 8. Johannes Duns Scotus (1265/66–1308), O. F. M.

10. 14. századi filozófusok és teológusok >>