Az esztétika születése

01-02. Mi a modern esztétika

1-2. előadás

Mi a modern esztétika?

1-2. Az esztétika mint modern diskurzus

Az esztétika mint modern érzékenység, szemléletmód és diskurzus a 18. század kezdődően fokozatosan formálódik a század folyamán, s jut el metafilozfófiai rangra a német romantikusoknál: „A szellem filozófiája esztétikai filozófia” – írják 1798-ban A német idealizmus legrégibb rendszerprogramjában (e jegyzetlap szerzősége nem eldönthető: Hegel, Schelling vagy Hölderlin, esetleg mindhárman együtt jöhetnek szóba). Az esztétika terminus német lelemény (Alexander Baumgarten, 1750), a század első felében mégis inkább brit szerzők írnak olyan nagy hatású műveket, amelyek legfontosabb közös nevezője, hogy az új esztétikait (a szépérzékkel vagy ízléssel, esetleg kifinomult képzelőerővel kapcsolatosat) a morállal, az erkölcsi érzékkel állítják analógiába (Lord Shaftesbury, Joseph Addison, Francis Hutcheson, David Hume). Az erkölccsel analógiába állított ízlés, a morál analógiájára elgondolt szépség világosan szembeállítható az ész analógiájára elgondolt, „ismeretelméleti” esztétikaival (Baumgarten). A 17. század második felében formálódó francia diskurzus, amely a kifinomultságot (delikátságot), a tudom-is-én-micsodát, a bájt, a kellemet, a gráciát, a géniuszt stb. (D. Bouhours, Rochefoucauld stb.) állította középpontba, fontos előzménye az esztétikai érzékenységnek és beszédmódnak; az eredendően a személyiség (ill. az emberi kapcsolatok) illékony és rejtelmes minőségeit taglaló, ezekre kihegyezett új szenzibilitás (a delikátság kultúrája) a 18. század elején különösen Lord Shaftesbury műveiben kapcsolódik össze szorosan a természet (a természeti szépség és fenség) és a humanitás (nevelés, csiszoltság, erkölcs) témájával: így születik meg a modern esztétikai. Követőinél, Hutchesonnál, Hume-nál a platonikus ontológiai háttér már eltűnik, s az emberi természet lesz az, ami az esztétikai és a morális tapasztalatban megmutatkozik. Az esztétikaiban nem bizonyos külső minőségeknek (szimmetria, arány stb.) emberi lélekre gyakorolt hatását fedezik fel, hanem a lélek sajátos viszonyulását és aktivitásait, teremtő erejét, amelyekhez a külső ingerek, látványok stb. csak alkalmat kínálnak, apropót jelentenek – az esztétikai tapasztalatban saját emberségünket érzékeljük kitüntetett módon. Az esztétikaira vonatkozó teoretikus reflexió immár inkább a filozófiai antropológiához tartozik.

3. A megismerés hierarchikus tagolása Leibniznél

A racionalista filozófia egyik legkiválóbb gondolkodójaként Leibniz egyértelmű hierarchiát állít föl a megismerés különböző fokozatai között, s ebben a puszta érzékelés (aiszthészisz) kerül a legalsó helyre. Az érzéki minőségek csupán az aktuálisan percipiált dolog felismerését teszik lehetővé, ezért legjobb esetben is csak világos (klar) tudatot engednek – ami a homályosság ellentéte, s az észleletileg adott egyes dolgok egymástól való megkülönböztetéséhez elégséges –, ugyanakkor e kategórián belül zavaros (verworren), nem pedig határozott vagy tagolt (distinkt) ideákkal szolgálnak. A határozott ideához a dolog azonosításán túl hozzátartozik az őt alkotó ismérvek tudata – különbözőségük és együttességük szerint –, amivel azonban az érzékelés önmagában nem szolgálhat. Az érzékelés ilyen teljesítményét fejezi ki az a tétel, mely szerint „észlelünk bizonyos nem tudom mit, de nem tudjuk elmagyarázni”. Ezt az általános megállapítás érvényessé válik a szűkebb (modernebb) értelemben vett esztétikára, amennyiben egy versről vagy festményről szintén csak annyi mondható el, hogy „van benne valami, nem tudom, mi”. Összességében tehát a distinkt fogalmakkal dolgozó észmegismerés és azon belül is kivált a matematikai gondolkodás magasabb rendű az érzékelés produktumainál, így az esztétikai befogadásnál is.

4. Az esztétika mint tudomány megalapozása Baumgartennél (részlet az Esztétikából)

Alexander Baumgarten tekinthető a modern esztétika névadójának, amennyiben ő határozza meg elsőként az esztétikát tudományként, egész pontosan „az érzéki megismerés tudománya”-ként. E definíció első pillantásra paradoxnak tűnik, hiszen a leibnizi osztályozás szerint az érzéki a zavaros területére tartozik, így aligha tarthat igényt a tudomány mint megismerés méltóságára. De Baumgarten nem a tudományt akarja az érzékiség szintjére lesüllyeszteni, hanem az érzékit a tudás rangjára emelni, az önmagában zavaros anyagot a tudás sajátos formájával áthatni. A 6., 7. és 8. paragrafusokban megfogalmazott ellenvetések, illetve a rájuk adott magyarázatok jól megvilágítják, miképpen kívánja Baumgarten legitimálni az újfajta tudományt. A filozófus mint a tagolt megismerés embere eleve nem gondolhatja idegennek magától az érzékiség, azaz az esztétikum tartományát. A zavarosság ráadásul mintegy közvetítő fok a homályosság és a tagoltság között, s ilyenformán a vele való foglalatoskodás az utóbbi szempontjából is jótékony hatással járhat. Ugyanez más aspektusból azt jelenti, hogy az ésszel analóg gondolkodás – vagyis az esztétikai megismerés – kiművelésének párhuzamosan kell haladnia az ésszerű tudáséval. Baumgarten végül fontos distinkciót tesz a 12. paragrafusban, kikötve, hogy az esztétika tudománya az alsóbb megismerőerők feletti uralmat, nem pedig zsarnokságot jelenti. Eszerint az esztétikának a megismerés során meg kell őriznie tárgyát saját természetében és lényegiségében, nem szabad elnyomnia és deformálnia azt.

5. Az érzékiség rehabilitációja Kantnál (részletek A tiszta ész kritikájából)

Kant A tiszta ész kritikájában (TÉK) egyszer s mindenkorra szakít azzal a 18. századi elképzeléssel, amely szerint az érzéki a maga zavarosnak titulált voltában csak fokozatilag, tehát mennyiségileg különböznék a fogalmitól mint tagolt ismerettől. Ehelyett specifikus, azaz minőségi különbséget tételez szemlélet és fogalom között, ami azt jelenti, hogy az előbbi nem is mondható zavarosnak – ez ugyanis egyneműségre és azon belüli fokozati eltérésre utal –, nem valamilyen alacsonyabb foka az értelmileg elgondoltnak. Kant itt még csak a megismerés vonatkozásában fejti ki ennek implikációit, kijelentve, hogy fogalom és szemlélet csakis együttesen nyújthat ismeretet, azaz a – legalábbi lehetséges – szemléleti tartalmat nélkülöző értelmi képzetek üresek, nincs igazságértékük. De dacára annak, hogy a TÉK első, 1781-es kiadása még vitatja a baumgarteni értelemben vett esztétikai tudomány lehetőségét – a hat évvel későbbi második kiadásból már hiányzik az erről szóló szöveghely –, az ismeretkritikai gondolatnak szinte direkt esztétikai következménye is van. Hiszen ha a szemlélet megszűnik a fogalomnak alárendelve lenni – „egyik képességet sem helyes a másik fölébe helyeznünk” –, akkor a szépség tapasztalataként értett esztétikai befogadás sem jellemezhető többé úgy, mint ami a maga állítólagosan zavaros voltában felülírható volna a distinkt fogalmi tisztázással.

6. A tökéletességesztétika meghaladása Kantnál (részletek Az ítélőerő kritikájából)

A TÉK-ben kimondott belátásokat Kant Az ítélőerő kritikájában immár közvetlenül esztétikai összefüggésben kamatoztatja. Szembeszáll azzal a Baumgarten, Mendelssohn, Meier és mások által képviselt irányzattal, mely szerint a szépség nem volna egyéb a tökéletesség érzéki megjelenítésénél. Ez a felfogás az általa már semmisnek nyilvánított egyneműségen és hierarchián alapul, vagyis mennyiségi átjárhatóságot feltételez szemlélet és fogalom között. A Kanttal kezdődő új esztétikai paradigma ezzel szemben az ízlés – mint az esztétikai képesség – ítéleteinek fogalommentességét állítja a központba. A befogadó szempontjából a tetszés, a tárgy szempontjából pedig annak esztétikai értéke nem annak függvénye, hogy a szemléletileg adott tartalomban felismerhetővé válik valamilyen fogalmi összefüggés, fokmérője pedig nem az, hogy e tartalom mennyire közelít a tagolt értelmi ismerethez. Az esztétikum ilyenformán autonómmá válik a fogalmi megismeréshez képest, s megnyílik az a játéktér, amelyben a tetszés éppenséggel a fogalom által nem kontrollálható érzéki többletnek szól.

Irodalom

M. H. Abrams: The Mirror and the Lamp. Romantic Theory and the Critical Tradition. Oxford University Press, New York, 1953.

Alfred Baeumler: Az irracionalitás problémája 18. századi esztétikában és logikában Az ítélőerő kritikájáig. Enciklopédia, Bp., 2002.

Monroe Curtius Beardsley: Aesthetics from Classical Greece to Present: A Short History. New York, 1966.

Ernst Cassirer: A felvilágosodás filozófiája. Atlantisz, Bp., előkészületben

Terry Eagleton: The Ideology of the Aesthetic. Blackwell, Oxford, Cambridge, 1990.

Luc Ferry: Homo Aestheticus. L'invetion du goût à l’âge démocratique. Grasset, Paris, 1990.

Katherine Everett Gilbert, Helmut Kuhn: Az esztétika története. Gondolat, Budapest, 1966.

Kisbali László: Ízlés és képzelet. Janus, 1987/ősz

Peter J. McCormick: Modernity, Aesthetics, and the Bounds of Art. Cornell University Press, Ithaca, London, 1990.

Jean-Marie Schaeffer: L’art de l’âge moderne: l’esthétique et la philosophie de l’art du XVIII^e siecle a nos jours. Gallimard, Paris, 1992.

L. Venturi: History of Art Criticism. Dutton, New York, 1964.

René Wellek: A History of Modern Criticism: 1750-1950. 4 vols., Yale University Press, Hew Haven, London, 1955.

Zoltai Dénes: Az esztétika rövid története. 4. átdolgozott és bővített kiadás, Helikon Kiadó, [Budapest], 1997.