Kortárs művészetelméletek

Jean-Paul Sartre és a képzelet problémája

Jean-Paul Sartre (1905-1980)

Noha korábban is több fenomenológiai értekezés született franciául, köztük Lévinas munkája, a Théorie de l’intuition dans la phénoménologie de Husserl (1930), vagy éppen Sartre harmincas években született írásai az érzelemről és a képzeletről, Sartre 1943-as műve, A lét és a semmi az első átfogó igényű, önálló francia nyelvű fenomenológiai munka.
Az alábbiakban nem a kronológia rendjét követem: először A lét és a semmi-t tárgyalom, és ezt követően térek rá az 1940-es L’imaginaire-re, melynek egy részlete magyarul is olvasható.


A lét és a semmi

Sartre saját koncepcióját a husserli és a heideggeri fenomenológiával dialogizálva fejti ki. Ezek alapfogalmait (intencionalitás, redukció, retenció, protenció, etc. illetve Dasein, fakticitás, világban-benne-lét, kivetülés, halál-felé-való-lét, eksztatikus időiség, etc.) magától értetődő módon használja.
Sartre-nál az intencionalitás, a tárgyra való irányulás sajátos értelmezését találjuk: nem a világra való nyitottságként (mint például Merleau-Ponty), hanem vágyként, léthiányként ragadja meg. Ennyiben Sartre filozófiáját a vágy fenomenológiájának nevezhetjük. A vágyként való megjelölés az intencionális tudatnak azt a jellemzőjét emeli ki, hogy betölthetetlen: amire irányulunk, az mindig elérhetetlen marad.

a léthiány, a vágy fenomenológiája
A vágy, a tagadás, a semmítés, a kivetülés, az eksztatikusság, a temporalizálás, a szabadság, a szituáció: a Sartre-műnek ezek az alapfogalmai az „emberi valóság” (réalité humain, ami a „Dasein” megfelelője) más és más szempontokból történő fenomenológiai leírásainak mozzanatai.
Sartre a mű bevezetésében két radikálisan eltérő létezőt különít el: egyfelől a magáért-valót (a tudat), másfelől a magában-valót (a világ, a tárgyak). A tudat mindig valaminek a tudata, ám egyszersmind önmagának is nem-tematikus tudata. A tudat átlátszó, amennyiben mindig valami másnak a tudata, mint ami ő. Ahogyan Sartre fogalmaz: a magáértvaló „az, ami nem” és „nem az, ami”. Sohasem esik egybe önmagával, és sohasem oldódik fel a világban.
Éppen emiatt azonban a tudat egyben szabadság is: ugyanis nincs bezárva a világba, nem a megkövült és tehetetlen magábanvaló része. A tudat nem csak a jelenbéli adotthoz nem kötött (az „egzisztenciális kivetülésben” mindig is túllép rajta), hanem valamiféle pontszerű a jelenhez sem: mindig eksztatikus kivetülésben létezik. A tudat tehát Sartre-nál sem (mint ahogyan Husserlnél sem) szubsztantív, hanem relacionális fogalom. Azaz: nincs előbb a tudat, hogy aztán valamilyen tárgyra irányuljon – már mindig is valamilyen tárgyra irányul. Innen a temporalizálás dinamikus fogalma: múlt, jelen és jövő nem egymástól független, különálló, hanem mindig és csakis mint egymást kölcsönösen meghatározó mozzanatok léteznek.

magáért-való, magában-való és másért-való
Öntudat VS önismeret: az öntudat nem tematikus, nem tételező, de mindig jelen van. Ez a feltétele minden tárgytudatnak. Minden tematikus-tételező tárgytudat egyben nem-tételező öntudat is. A tudat tehát teljes egészében tudat, és nem létezik tudattalan. A freudi tudat/tudattalan ellentéte Sartre-nál a tételező/nem-tételező tudat ellentéteként jelenik meg. Itt lesz fontos tudat és ismeret megkülönböztetése: a nem-tételező tudat ugyanis nem ismeret, noha természetesen tudat. A rosszhiszeműség (ami sajátos értelemben szerepel, valójában önámításnak is lehetett volna fordítani: hogy mégsem így történt, azt az magyarázza, hogy az utóbbi fogalomból hiányzik a „hit” mozzanata, márpedig ez a fogalom egyik lényegi összetevője) jelenségének sartre-i elemzése ezt hivatott bemutatni: a kialakulóban levő szerelmi viszony esetében a közeledést elfogadó nő nagyon is tudatában van, hogy partnere megfogta a kezét, ám úgy viselkedik, mintha a keze egy puszta tárgy lenne, mintha nem tartozna hozzá, és ezért nem húzza el. Egy másik példa: a pszichoanalízisre járó személy tudatában van, hogy éppen a probléma alapját alkotó mozzanathoz közelít az analízis, éppen ezért nem hajlandó egy ponton túl együttműködni az analitikussal. Tudatában van, viszont nem ismeri azt: azaz anélkül van tudatában, hogy tematizálná.
Azonban a magáért-valón és a magában-valón kívül mindig jelen van egy harmadik mozzanat is: a másért-való. A mű egyik legnevezetesebb fenomenológiai elemzése a tekinteté. A tekintet leírásával Sartre persze nem egy egyedi-esetleges találkozást ír le, hanem a tudat egyik alapmozzanatára mutat rá: arra, hogy a magáért-való már mindig is másért-való is egyben. A látottság ontológiai mozzanatként eredendően tartozik hozzá a magáért-való létezéséhez. Azaz: a másik nem vezethető le a cogito-ból, avagy: a cogito már mindig is egy alter egót feltételez.

szabadság
A szabadság: a szinkrón külvilágtól és a múlttól, azaz a motivációtól, a mozgatórugótól való szabadság. A magáért-valót sem a külvilág, sem a múlt nem determinálja, nem gyakorol rá oksági hatást. Ez éppenséggel csakis a szabad kivetülés alapján válik lehetségessé. Ezeken a belátásokon alapul Sartre fizikalizmus-kritikája is, melyet egyebek mellett a test elemzése kapcsán fejt ki. A kívülről adott leírás ugyanis csak tárgyként, csak dologként képes megragadni a testet, és ezzel homályban marad a megélt test élménye.
Szabadságon Sartre-nál nem az akarat szabadsága, hanem az eredendő vagy ontológiai szabadság értendő. Ezért mondhatja Sartre paradox módon, hogy a láncait szemlélő rab is szabad: szabad kivetülésében állapítja meg, hogy láncokat visel.
Sartre a „szituáció” fogalmának elemzésekor elemzi az abszolút szabadság korlátait. Egyfelől a szabadság fakticitásáról: hogy a magáért-való nem képes nem szabad lenni, másfelől pedig a szabadság esetlegességéről: hogy nem képes nem létezni beszél. Ennek fényében válik érthetővé a nevezetessé vált sartre-i kijelentés, amely szerint “szabadságra vagyunk ítélve”.




L’imaginaire
(magyarul részlet: „A kép intencionális szerkezete”, in: Bacsó Béla szerk., Kép, fenomén, valóság, Kijárat, Budapest, 1997, 97-141.)

Nagy vonalakban már a L’Imaginaire című írásnak, a képzelet (pontosabban: a képzeleti, az imaginárius) elemzésének is ugyanazok a belátások szolgálnak alapjául, mint A lét és a semmi-nek, és eddigre a főmű terminológiája is lényegében már kialakult. Ezt mutatja az is, hogy A lét és a semmi több helyén Sartre maga is úgy hivatkozik korábbi írására, mint amelyik a képzelet problematikájának a későbbi művel egybecsengő leírását adta.
A munka első része tartalmazza a képtudat fenomenológiai leírását. Sartre négy jellegzetességet különít el.
1. a kép = tudat
Az “immanencia illúziójá”-val szemben. Ami Hume-nál az idea, azt nevezi Sartrte image-nak. A kép nem egy idea, ami a tudatban lenne. Az immanencia illúziója alapján álló elképzelés a térbeliség nyelvén próbál leírni valamit, amit így nem lehet leírni. A képtudat tárgya ugyanis nem belül van, hanem kívül, a „világban”, ugyanúgy, ahogyan az észlelés-tudat tárgya.
A kép = képtudat, és ennek az a specifikuma, ahogyan megcéloz valamit, ahogyan a tárgyára vonatkozik. Kizárólag ebben a módban tér el egymástól képtudat és észlelés-tudat.
2. a képtudat kvázi-megfigyelés
A tudat egyazon tárgya három módon mutatkozhat meg, azaz három tudatfajta van: észlelés (percevoir – perception), felfogás (concevoir – concept) és képtudat (imaginer – image).
Az észlelést az jellemzi, hogy mindig vetületekben, nézőpontok szerint bontakozik ki. Végtelen horizontja van, végtelenül sok tárggyal együtt létezés, állandóan meghaladja a tudatot.
A fogalom egycsapásra, azonnal jeleníti meg a tárgyát.
A képtudat annyiban a fogalomhoz hasonlít, hogy szintén egycsapásra jeleníti meg a tárgyát. Azonban lényegi szegénység jellemzi, amennyiben nincs környezete. Másfelől tárgya egy kvázi-megfigyelés tárgya, ugyanis a dologban csak az van benne, amit beletettem. Teljes egyidejűség tudat és tárgy között.
3. a képalkotó tudat semmiként tételezi tárgyát
A képtudatot az intuíció távolléte jellemzi, az intuíció távollevő adottja, és ebben az értelemben: semmi. Úgy adja a tárgyát, mint ami vagy nincsen vagy távollevő.
4. a spontaneitás
Szemben az észleléssel, amit a reális általi megkötöttség jellemez, a képtudat spontán módon konstituálja tárgyát, a semmítés révén.
Az értekezés az „immanencia illúziójá”-nak bírálatával indít, ami az intencionalitás-gondolat alapján fogalmazódik meg. Sartre az intencionalitás magától értetődő implikációjának tekinti, hogy az észlelés és a képzelet közötti különbség nem állhat abban, hogy az előbbi az alapul szolgáló-eredendő, az utóbbi pedig a származékos-elhalványult tudataktus. Ezzel elesik a hume-i eredetű felfogás, amelyik a képzeletet halvány észlelésként igyekszik megragadni. A sartre-i felfogás észlelés és képzelet egymásra való redukálhatatlanságára mutat rá.
Megjegyzendő, hogy a magyarul hozzáférhető részlet csak az értekezés első felének egy részletét tartalmazza. Sartre az írás második felében vállalkozik arra, hogy a művészet általános jelentőségét leírja, amit a szabadság kapcsán vél felfedezni. A művészet annyiban a szabadság birodalma, amennyiben itt megmutatkozik a tapasztalatnak az a sajátossága, hogy az ember nem pusztán a-világ-közegében (au-milieu-du-monde), a világ reális tárgyaihoz kötődve létezik, hanem egyben mindig meghaladja avagy – Sartre jellegzetes kifejezésével – semmíti azt. Erre pedig éppen a képzelet révén képes, ami a semmítéssel mindig túllép az éppen adotton.

Bibliográfia
1.Sartre filozófiai műveiből

L'imagination, 1936
Esquisse d'une théorie des émotions, 1939
L'imaginaire: psychologie phénomenologique de l'imagination, 1940
L'etre et le néant: essai d'ontologie phénoménologique, 1943
L'existentialisme est un humanisme, 1946
La transcendance de l'ego: esquisse d'une description phénomenologique, 1957
Critique de la raison dialectique, 1960

magyarul
Egzisztencializmus, Studio, Budapest, é.n. (reprint: Hatágú Síp, 1991)
Mi az irodalom?, Gondolat, Budapest, 1969.
Módszer, történelem, egyén, Gondolat, Budapest, 1976.
A szabadságról, Kossuth, Budapest, 1992.
Az ego transzcendenciája, Latin Betűk, Debrecen, 1996.
„A kép intencionális szerkezete”, in: Bacsó Béla szerk.: Kép, fenomén, valóság, Kijárat, Budapest, 1997, 97-141. (részlet a L’imaginaire-ből)
“Elmélkedések a zsidókérdésről”, ford. Simonffy Zsuzsa, in: Múlt és jövő, 13, 2001. 1. 99-107.
A lét és a semmi, ford. Seregi Tamás, L’Harmattan, Budapest, 2006.


2.Irodalom

magyarul
Fehér M. István: Jean-Paul Sartre, Kossuth, Budapest, 1980.
Fehér M. István: “Sartre, hermeneutika, pragmatizmus”, in: Holmi 6. 1994. 12. 1810-1831.
Saly Noémi: “Sartre en hongrois et sur la Hongrie. A magyar vonatkozású Sartre-irodalom bibliográfiája /1939-1996/”, in: Existentia 5. 1995. 245-266.
Bernard-Henri Lévy: “Sartre százada. Sartre és a nők: egy szerelem, akit Hódnak hívtak”, ford. Földes Györgyi, in: Nagyvilág 46. 2001/ 2, 258-273.
Annie Cohen-Solal: Sartre 1905-1980, ford. Nagy Nóra és Vajda Lőrinc, Európa Könyvkiadó, 2001.
Fehér M. István: “Sartre és Heidegger. A fenomenológiai ontológia kétfajta felfogása”, in: Pro Philosophia Füzetek 2006/46, 3–34.

linkek
http://www.colby.edu/french/fr128/splocher/bibliographie.htm
http://people.brandeis.edu/~teuber/sartrebio.html
http://plato.stanford.edu/entries/sartre/
http://www.sartre-gesellschaft.de/