Fogalomtár etika szakosoknak

Parancsoló maximák

Parancsoló maximák: Az →univerzális maximák között elsőrendű és másodrendű maximákat különböztetünk meg. A parancsoló maximák az elsőrendű maximák közé tartoznak. Heller Ágnes az alábbi parancsoló maximákat nevezi meg: „1. Mint szabad és racionális lényt egyformán ismerj el minden személyt. 2. Ismerj el minden emberi szükségletet, kivéve azokat, amelyek kielégítése elvileg másoknak puszta eszközként való felhasználásával jár. 3. Az embereket csakis (morális) érdemeik és erényeik miatt tiszteld. 4. Minden cselekedeted során őrizd meg méltóságodat.” (Heller Ágnes: Morálfilozófia. 134.) Az első maxima a kategorikus-univerzális orientatív maxima (→kategorikus imperatívusz) egyik kifejtése, illetve az univerzális →orientatív elv egyik általánosítása. A maxima szerint minden egyes személyt – attól függetlenül, hogy szabadon és racionálisan viselkedik-e – szabad és racionális lénynek kell tekinteni. Az embereket nem azért kellene szabad és racionális lénynek elismerni, mert szabadnak születtek, és ésszel vannak felruházva, hanem mert mint morális cselekvők: szabadok. A →tisztességes személy az univerzalitás kategóriája alatt választja magát, s mint racionális morális cselekvő életében minden más személlyel a szimmetrikus →reciprocitás viszonylatába lép. Az a személy, aki nem ismer el minden más személyt szabad és racionális emberi lénynek, valószínűleg önmagát sem választotta az univerzalitás kategóriája alatt. Míg az első parancsoló maxima az azonosság elismeréséről szól (mindenki egyformán szabad és racionális lény), addig a második a különbség elismeréséről. A második maxima az olyan különbség elismeréséről szól, mint az életformák különbözősége, a szükségletek, a viszonyok, és modalitások különbözősége, illetve a személyek egyedisége. Ez a maxima tulajdonképpen valamennyi orientációs elv általánosítása, azzal a megszorítással, hogyha a morális okok nem parancsolnak mást. Különböző morális okok képzelhetők el, amelyek mást parancsolnak, de az egyik a kategorikus imperatívusz, mint univerzális maxima követéséből ered: emberi lény nem lehet puszta eszköz más számára. A második maxima valamennyi szükséglet elismerését parancsolja az előbbi megszorítással. Valamennyi szükséglet elismerését parancsoló maxima a hitelesség és az igazmondás maximájaként is szolgál. A harmadik maxima szerint minden embert és minden szükségletet egyformán el kell ismerni. Az elismerés azonban a személyek erényei és morális érdemei szerint jár. Az igazságosság a tisztességes személy erénye. A tisztességes személyt semmi nem akadályozhatja meg abban, hogy elismerje a morális érdemeket, az erényeket és a kiválóságot. Minden tisztességes ember alkalmas arra, hogy morálisan ítélkezzen, s hogy különbséget tegyen jóság és gonoszság között. A negyedik maxima valamennyi előzőtől abban különbözik, hogy a morált az általános magatartással kapcsolja össze, így ez a maxima inkább a helyes magatartás elméletéhez tartozik. A méltóság itt modern változata annak, amit korábban „becsületnek” neveztek. Becsület kódexek azonban ma már nincsenek, hiszen a modern személy (→esetleges személy) nem valami becsületkódex szerint él. A méltóság sokkal mélyebben gyökerezik az ember lelkiismeretében, mint a becsület valaha is. Méltóságunkat megőrizni azt jelenti, hogy van önbecsülésünk és mások megbecsülésére is rászolgálunk. A méltósággal ugyanakkor nagyon is megfér a humor, a játékosság, az önkritika, az irónia és az önfeladás.

Teljes szöveg: Heller Ágnes: Morálfilozófia. 138-146.

T. K.