Fogalomtár etika szakosoknak

Irónia

Irónia: a görög eironeia, ’valamit elváltoztatni, másképpen, illetve rosszul beállítani’, latin ironia, ’finom gúny’ szavakból származó kifejezés. Azon alapul, hogy azzal szemben, amit mondunk, tulajdonképpen mást gondolunk. Az irónia forrása, hogy a komolyság látszata mögött valamilyen tréfa, gúny, csipkelődés rejlik. Először Szókratésznél jelenik meg az irónia mint sajátos filozofálási módszer. A bölcsességet a nem-tudás tudásában látta. Beszélgetései során magát tudatlannak színlelte, és beszélgetőpartnereit jól irányított kérdésekkel ellentmondásokba keverte, s egyúttal újabb vizsgálódásokra késztette a beszélgetés témáját illetően (pl. Platón: Theaitétosz, Phaidrosz, Szókratész védőbeszéde, 21a-e). Az antik retorikában a beszéd olyan formája, illetve alakzata, amelyben a negatív értéktartalmat a magasztalás leplezi el. Az irónia a 18-19. század fordulójától kezdődően először a német romantikában játszik fontos szerepet. F. Schlegel romantikus költészetelméletében központi szerepet tölt be az ingénium (’zseniális alkotó tehetség’) fogalmával együtt. Az irónia itt a „progresszív egyetemes költészet” jellemzője, amelyre a mimetikus ábrázolás helyett az ábrázolt és az ábrázoló közötti állandó lebegés, valamint a gyakori költői reflexió jellemző. Egyúttal ez az alkotó szellem feltétlen szabadságát is hangsúlyozza, a társadalmi konvenciókon túllépő zseni esztétikai életformáját védelmezi (Athenäum töredékek, pl.116.). Hegel saját korának művészetében élesen elítéli az iróniát, amelynek elvét F. Schlegeltől eredezteti, mélyebb alapját pedig a fichtei filozófiában látja. Ugyanis szerinte a fichtei Én teljesen absztrakt és formális, minden magán- és magáértvaló pedig puszta látszat. Az Én kénye-kedve szerint mindent „tételez” és megsemmisít, ami így a mindennel való játékhoz vezet. Az ironikus szubjektivitás már semmit nem vesz komolyan. Az Én magába való koncentrációja úgy értelmeződik, hogy a művészi életnek a virtuozitása isteni zsenialitásként fogható fel, amely előtt minden ember és minden dolog csak lényegnélküli kreatúra. Az irónia megnyilvánulása Hegel szerint a szubjektív humor, amely nem más, mint a puszta játék a tárgyakkal. Az irónia következménye a beteges széplelkűség, amelynek alaphangoltsága az üres, hiábavaló szubjektum semmisségének érzéséből fakadó sóvárgás. Az ironikus jellemből a szubsztancialitás hiányzik, ezért művészietlen (Esztétikai előadások, I. k. 64-70.) Kierkegaard az iróniát egyfelől végtelen, abszolút negativitásként értelmezi, melyben a szubjektum negatíve szabad, mentes a kötöttségtől, másfelől viszont többek között a költői egzisztencia kapcsán beszél az uralt iróniáról. Ebben az esetben „az irónia korlátokat szab, végessé tesz, elhatárol, s ezzel igazságot, valóságot, tartalmat biztosít; fenyít és büntet, s ezzel határozottságot és belső szilárdságot nyújt. Az irónia szigorú porkoláb, fél tőle az, aki nem ismeri, de aki ismeri, az szereti is.”(Az irónia fogalmáról, 116.) Az irónia tehát nem pusztán játékosság Kierkegaard-nál, nem véletlen, hogy Hegelnek a romantikus iróniát élesen elítélő álláspontját részben osztja. A 20. században az irónia a modern regény ábrázolásmódjának egyik jellegzetessége. Többnyire az elbeszélő és az elbeszélt cselekmény, történet, szereplők közötti távolságtartás, distancia megőrzésének fontos eszköze, amellyel a szerző az ábrázolás objektivitását kívánja érzékeltetni (pl. Th. Mann).

Irodalom: Platón: Szókratész védőbeszéde. In: Platón összes művei. I. Bp., 1984. 399-441., Phaidrosz. In: II. 711-809., Theaitétosz. In: II. 895-1071.; F. Schlegel: Kritikai töredékek, Athenäum töredékek. In: A. W. Schlegel és F. Schlegel: Válogatott esztétikai írások. Bp. 1980. 213-237., 261-357.; Hegel: Esztétikai előadások. I. k., Bp. 1952. 64-70.; S. Kierkegaard: Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratészra. Bp. 1982.; Henckmann-Lotter: Lexikon der Ästhetik. München, 1992.

L. J.