A modernizmus kezdetei Közép-Európa képzőművészetében

Lengyel művészet

Összeállította és a szövegeket bevezette: Anna Baranowa (Krakkó)

Fordította: Pál Lajos



Stanisław Przybyszewski: Confiteor. 1899

Życie, 1899. 1.

 

Stanisław Przybyszewski (1868-1927) író, a bohém művészvilág vezéregyénisége és az új művészet szószólója Lengyelországban. 1898 végén érkezett Krakkóba, de a „lengyel zsenit" megelőzte a berlini nemzetközi modern művészeti életben szerzett hírneve. Átvette a krakkói Życie szerkesztését (1898-1900), és kéthetente megjelenő irodalmi-művészeti lappá alakította. Ott közölte Confiteor (1899/1.) című hírhedt írását, botrányos kiáltványát. Ezt a szöveget tekintik a lengyel modernizmus kiáltványának, Przybyszewski itt összegzi német nyelvű munkáiban - Zur Psychologie des Individuums (1892), Auf den Wegen der Seele (1896) - vázolt, végletesen individualista nézeteit. A „meztelen lélek" vizsgálatát tartotta a művészet egyetlen céljának, ezzel az expresszionisták tapasztalatait előlegezte.

 

Confiteor

 

Ahhoz, hogy kifejthessük a művészetről alkotott nézeteinket, véleményünk szerint szükségtelen az esztétikára hivatkozni, fölösleges lenne cáfolni a különféle esztétikai állásfoglalásokat és ítéleteket, ugyanakkor azt sem hisszük, hogy teljesen új dolgokat mondunk, a lapnál elfoglalt vezető pozíciónk mégis arra késztet, hogy kijelöljük a lap legfőbb irányvonalát.

 

*

 

Felfogásunk szerint a művészet nem „szépség", nem is - Schopenhauer szavaival - „ein Theil der Erkenntniss", ugyanígy nem ismerünk el egyetlenegyet sem a számtalan meghatározás közül, melyekkel az esztéták Platón óta előhozakodtak, Tolsztoj aggkori téveszméit is beleértve - a művészet azt képezi le, ami örök, nem függ semmiféle változástól és esetlegességtől, nem függ sem az időtől, sem a tértől, következésképpen?

A lényeget, azaz a lelket képezi le. A lelket, akár a világmindenségben, akár az emberiségben, akár az egyénben jelenik meg.

 

*

 

A művészet tehát leképezi a lélek életét annak minden megnyilvánulásában, függetlenül attól, hogy az jó vagy rossz, rút-e vagy szép.

Pontosan ez a mi esztétikánk talpköve.

A tegnap művészete az úgynevezett morál szolgálatában állt. Néhány kivételtől eltekintve még a legnagyobb művészek is képtelenek voltak arra, hogy a lelki megnyilvánulásokat olyan változékony fogalmaktól elszakítva vizsgálják, mint az erkölcsi vagy a társadalmi kategóriák; műveiket mindig morális-nemzeti gúnyába bújtatták. A mi felfogásunk szerint a művészettől idegen az az eljárás, hogy esetleges szempontok alapján jókra és rosszakra osztjuk a lelki megnyilvánulásokat, a művészet nem ismer erkölcsi vagy társadalmi alapelveket: szerintünk a művész számára minden lelki megnyilvánulás egyenértékű, figyelmen kívül hagyja esetleges értéküket, nem számol az emberre vagy a társadalomra gyakorolt esetleges rossz vagy jó hatásukkal, csak elemi erejük szerint mérlegeli őket

Tehát művészetünk szubsztrátuma számunkra csak energiaként létezik, teljesen függetlenül attól, hogy jó vagy rossz, szép vagy rút, tiszta vagy harmonikus, féktelen, bűnös vagy erényes.

Tehát a művész a lélek életének minden aspektusát leképezi; cseppet sem érdeklik a társadalmi vagy erkölcsi törvények, nem ismer esetleges korlátozásokat, elnevezéseket és szabályokat, nem ismeri azokat a csatornákat, mellékágakat és medreket, ahová a társadalom beterelte s ezzel gyengítette a lélek roppant áradatát: a Művész - ismétlem - csak a külső világba kitörő lélek elemi erejét ismeri.

A művészet tehát a lélek minden állapotát, minden útját felfedezi, rohan utána az örökkévalóságba és a végtelen messzeségbe, lemerül a létezés ősiszapjába, és meghódítja a szivárványfényben tündöklő csúcsokat.

 

*

 

A művészetnek nincs semmiféle célja, öncélú. Abszolútum, mert az abszolútum a lélek tükörképe.

Mivel abszolútum, nem lehet kordában tartani, nem léphet semmiféle eszme szolgálatába, uralkodik, mert a művészet az az ősforrás, ahonnan minden élet felfakadt.

A művészet az élet fölött áll, behatol minden dolgok lényegébe, kiolvassa a halandó ember számára a titkos értelmű rúnákat, átfogja a mindenséget az egyik örökkévalóságtól a másikig, nem ismer határokat, se törvényeket, csak egyetlen örökkévaló folyamatosságot és a lélek létének elemi erejét, kapcsolatokat teremt az ember lelke és a mindenség lelke között, s az egyes ember lelkét az utóbbi megnyilvánulásaként fogja fel.

Az irányzatos művészet, a szórakoztató és hazafias művészet minden olyan művészettel egyetemben, melynek van valamilyen morális vagy társadalmi célja, megszűnik művészetnek lenni, „biblia pauperorum" lesz, olyan embereknek szól, akik nem tudnak gondolkodni vagy nem elég műveltek ahhoz, hogy el tudják olvasni a megfelelő szakkönyveket - ilyen embereknek pedig vándorpedagógusokra van szükségük, nem pedig művészetre.

Hatni a társadalomra, okítani vagy erkölcsi nevelésben részesíteni, hazafias érzelmeket vagy társadalmi felelősséget ébreszteni benne a művészet segítségével annyi, mint lealacsonyítani a művészetet, letaszítani az abszolútum magaslatairól az élet nyomorúságos esetlegességébe. Az a művész, aki ezt megteszi, nem méltó arra, hogy művésznek nevezzék.

Még mélyebbre süllyedt a demokratikus, a néphez szóló művészet. A néphez szóló művészet visszataszító módon elsekélyesíti a művész által használt kifejezőeszközöket, hozzáférhetővé teszi a plebs számára azt, ami a dolog természetéből adódóan nehezen hozzáférhető.

A népnek kenyér kell, nem művészet, majd ha lesz kenyere, magától is megtalálja az utat.

Letaszítani a művészetet a piedesztálról, végighurcolni a piactéren és az utcákon, szentségtörés.

 

*

 

Az ekképp felfogott művészet lesz a legmagasabb rendű vallás, melynek papja a művész. Benne csak a lelki állapotok leképzéséhez szükséges belső energia személyes, az abszolútumot és az örökkévalóságot kozmikus, metafizikai erővel ragadja meg

Ő volt az első próféta, aki feltárta a jövő egészét, megfejtette a penészes múlt rúnáit, mágus volt, aki a legmélyebb rejtélyeken is átlátott, felfigyelt a világmindenségek közti titkos kapcsolatokra, átérezte és megértette kölcsönhatásukat, s ebből a tudásból merítette erejét, amivel megállíthatta a csillagokat égi pályájukon, nagy bölcs volt, aki a legtitkosabb okokat ismerte, és új, még csak nem is sejtett szintéziseket teremtett: ez a művész „ipse philosophus, daemon, Deus et omnia".

A művész nem szolga, nem is vezető, nem tartozik sem nemzethez, sem a világhoz, nem szolgál semmilyen eszmét vagy társadalmat.

A művész az élet fölött, a világ fölött áll, Úr az Urak fölött, nem szabályozza semmiféle törvény, nem korlátozza emberi erő.

Szent és tiszta akkor is, amikor a legnagyobb bűnöket ábrázolja, a legszörnyűbb ocsmányságokat tárja fel, és akkor is, amikor az égre emeli tekintetét, és látja az Úr dicsfényét.


Mert nem ismer törvényeket és gátakat, melyek az emberi lélek megnyilvánulásait ilyen vagy olyan mederbe terelik, csak e megnyilvánulások elemi erejét ismeri, mely épp olyan felfokozott az erényben és bűnben, a bujálkodásban vagy az átszellemült imádságban.

 

*

 

Az a művész, aki a „lelki szegényeket" akarja tanítani, a vezetőjük akar lenni, inkább legyen agitátor, vagy alapítson hatalmas falansztereket, amilyenekről Fourier álmodozott, mert a lelki szegények országa - a kenyér, nem pedig a művészet.

Az a művész, aki hajlik arra, hogy eleget tegyen az adott társadalom követelményeinek, hízeleg neki, előre megcsócsált, könnyen emészthető abrakot ad neki (el is felejtettem, hogy művészről van szó, a békésen tűrő igavonó baromról kezdtem beszélni).

Az a művész, aki szeretné, ha megtapsolnák, arra panaszkodik, hogy nem kap elég elismerést a tömegtől, az még csak a művészet előcsarnokában áll, még nem érzi úrnak magát, aki nem koldul rokonszenvet, bőkezűen osztja kegyeit a tömegnek, és nem vár érte köszönetet - arra csak a plebejus vár, csak a parvenük áhítoznak ilyesmire.

Az a művész, aki arra panaszkodik, hogy míg lelkének kincsit szerteszórja, bemocskolja lelkét, mert érintkezésbe kerül a tömeggel, az már átlépte a szent küszöböt, mégis téved. Az az ember, aki nem ismer el semmiféle törvényt, a tömeg fölött, a világ fölött áll, az nem szennyezheti be magát.

*

A nemzet az örökkévalóság apró része, ebben gyökerezik a művész, belőle, szülőföldjéből meríti életerejének legjavát. A nemzethez kötődik a művész, de nem a politikájához, külső jegyeihez, csak ahhoz, ami a nemzetben örökkévaló, ami minden más nemzettől megkülönbözteti, és öröktől fogva változatlan: a fajhoz.

Ezért ostobaság, képtelenség azzal vádolni a felfogásunkkal összhangban álló művészt, hogy nemzetietlen, mert benne fejeződik ki a legtisztábban a nemzet „lényege", a bensője, ő a nemzet misztikus Szellem-Királya, dicsősége és mennybemenetele.

Ostobaság a művész szemére vetni „ködös misztikáját". A mi felfogásunk szerint a művészet metafizikai jelenség, új szintéziseket teremt, behatol a mindenség legbensőbb lényegébe, feltár minden titkot és mélységet - és még vannak olyanok, akiknek ez a misztika (valami olyasmi, mint a spiritizmus, hahaha).

Ismételten azt felelhetem minden lehetséges szemrehányásra, amelyekkel illetnek minket:

Nem ismerünk semmiféle törvényt, sem erkölcsi, sem társadalmi törvényeket, nem lehetünk tekintettel semmire sem, számunkra a lélek minden megnyilvánulása tiszta, szent, mélységes és rejtelmes, ha elemi erő van benne.


 

*

 

[...]

 

*

 

 

Ez a mi hitvallásunk.

Lapunkat nem azoknak szánjuk, akik - mint a szappanfőző vasárnap, egy hét kemény munka után - szórakoztatást és példamutatást várnak a műalkotástól (és hány ezer ilyen szappanfőző van...), mint ahogy nem ajánljuk gyermekeknek, aggkori végelgyengülésben szenvedőknek és írástudatlanoknak sem, hanem a művészeknek szánjuk - sajnos olyan kevesen vannak -, és azoknak, akik a művészet célját magában a művészetben látják.

Abban a reményben, hogy egy ilyen nagy műveltségű, ilyen szép és királyi hagyományokkal bíró nemzetben akad ezer kifinomult szellemi arisztokrata, aki valami mást keres a művészetben, nem népszerű történelmi kézikönyvet vagy társadalmi és erkölcsi témájú előadásokat, ebben a melankolikus és lemondással teli reményben indítjuk el a Życie harmadik évfolyamát.

Kezdettől fogva siratnak minket, de a lapot még nem sikerült eltemetni, ma pedig erősebb, mint valaha is volt, anyagi helyzete stabil, továbbra is táplálni fogja a l'art pour l'art szent tüzét.



Ignacy Matuszewski: Művészet és társadalom. 1899

Tygodnik Illustrowany, 1899. 10-12.

 

Ignacy Matuszewski (1859-1919) az Ifjú Lengyelország korának egyik vezető kritikusa, az új irányzatok híve, melyek kialakításában maga is részt vett. 1898-tól a Tygodnik Ilustrowany irodalmi vezetője, az igen olvasott hetilapot az új művészet honi és külföldi alkotói népszerűsítői fórumává tette. A művészet és társadalom című írás a lap három egymást követő számában jelent meg (1899, 10-12). Matuszewski itt kiáll a Przybyszewski Confiteor című kiáltványában hirdetett nézetek mellett, ugyanakkor a szerző kerüli a krakkói modernek vezéralakjára jellemző szélsőségeket. Ebből a cikkből készült A művészet céljai című terjedelmes tanulmány, amely 1904-ben jelent meg Az alkotás és az alkotók című kötetben.

 

Művészet és társadalom

Mint ahogy a fény, a villamosság, a magnetizmus, sőt az anyag is, bármennyire különböznek is egymástól, csak egyazon rejtélyes energia különböző formái, ugyanúgy az ösztönök, valamint a szellemi, morális és esztétikai igények alapjában véve az elemi erő megnyilvánulásai, amit emberi léleknek nevezünk. Ez lényegileg egynemű.

Mindezek csak ágak a fatörzsön, melynek gyökerei a végtelen mélységekbe vesznek.

Egyetlen nagy, de igazán nagy költő vagy művész sem hozott létre soha erkölcstelen remekművet, mint ahogyan egyetlen nagy filozófus és tudós sem fedezett fel soha az erkölcsöknek ellentmondó igazságot, amennyiben a felfedezése valóban „igazságnak" tekinthető.

Még azzal a megszorítással szeretnék élni, hogy csak az évszázadok próbáját kiálló, nem romló anyagból készült műalkotás tekinthető remekműnek.

Csak a kártékony, aberrált, az erkölcsi érzékkel összeegyeztethetetlen tendenciákat mutató mű lehet erkölcstelen és aszociális, ugyanakkor jól tudjuk, hogy a tendenciózus műveknek semmi közük a művészethez.

 

*

Bár az erkölcstelen témák és motívumok a művészetben és az irodalomban felhasznált témák és motívumok összességének jelentős százalékát alkotják, ennek semmi köze az erkölcstelen tendenciákhoz és az erkölcstelenséghez.

Káin vagy Júdás lelkét ábrázolni, elemezni - ez nem a testvérgyilkosság vagy az árulás apológiája; Oidipusz története senkit sem biztat vérfertőzésre; Othello veszett őrjöngése és rettenetes kétségbeesése nem bőszíti fel a féltékeny férjeket, mint ahogy Lady Machbeth vérgőzös szomnambulizmusától sem szaporodnak el a bűnös asszonyok a társadalomban, és Rabelais vagy Arisztophanész szókimondó humora sem botránkoztat meg senkit.

Hisz a művészetnek az az egyik nagy kiváltsága, hogy még rút, visszataszító és rossz dolgokkal is kelthet emelkedett esztétikai hatásokat, és nemesbítőleg hathat az emberre anélkül, hogy száraz moralizálásban merülne ki.

Feltárván a szív sötét zugait, ahol megfogan a gonosztett, szemléletesen ábrázolván a szenvedélyek fokozatos és végzetes felgyülemlését, melyek démonként kerítik hatalmukba az embert, és szabad lényből rabszolgává változtatják - a művészet nem ítélkezik, és nem ró ki büntetést, ugyanakkor hatalmas pszichológiai-erkölcsi távlatokat nyit a néző, a hallgató és az olvasó előtt, és olyan lelki megrázkódtatást idéz elő benne, melynek Arisztotelész nem alaptalanul tulajdonított lélekemelő hatást (a katarzis megtisztulást jelent).

Alfred de Musset kitűnően fogalmazott, amikor meghatározta a költői mesterség ezen aspektusát:

Action n'est pour lui qu'un moule à sa pensée:
Hamlet tuera Clodius, Joad tuera Mathan -
Qu'importe le combat, si l'éclair de l'épée
Peut nous servir dans l'ombre à voir les combattans!

 

A művészet nem ítélkezik, csak fényt derít valamire, szemléletesen ábrázolja a rejtélyes lelki folyamatokat, melyek során a lélek külső hatalmakkal viaskodik, a jó és a rossz közt ingadozik, tévutak és zsákutcák között keresi a helyes utat.

Mint ahogyan a fény is akkor ragyog a legszebben, ha keresztülhasítja a sötétség vastag kárpitját, a jó is a rosszal vívott harc közben ábrázolható a legszemléletesebben, tehát aki ki akarná zárni a művészetből az úgynevezett „erkölcstelen" motívumokat, az megfosztaná a művészetet morális dimenziójától.

Hisz még Jachowicz meséiben és Schmidt kanonok elbeszéléseiben is több szó esik a „rossz" gyerekekről, mint a jókról [...]

Egyébként is, foglalkozzék a művészet bármivel - a bűnnel vagy az erénnyel, a rúttal vagy a széppel, a természettel vagy az emberrel -, mindig úgy hat, mint a csodabalzsam az Ezeregyéjszaka meséiben: aki bekeni a szemhéját evvel a varázserejű szerrel, az előtt áttetszővé válik a szürke földkéreg, akár a kristály, feltárulnak a mélyben rejtőző kincsek és szörnyetegek; démonok légiói népesítik be a levegőt, ők fonják vagy szakítják szét a sors fonalát, az égbolton Allah trónusa ragyog, melynek lépcsői alól fakadnak a rossz és a jó, a sötétség és a fény forrásai; aki megérinti e talizmánnal a fülét, hallja az angyalok fennkölt himnuszát és a kárhozottak káromlását, a lakodalmi kurjantásokat és a halálhörgést, a mennydörgő hurrikánt és a lepkeszárny neszét.

Aki mindezt látván nem érez semmiféle meghatottságot, s hasonlóan az „ostoba" Parzivalhoz, nem meri vagy nem akarja feltenni a mágikus kérdést, amely elsöpörné az útból az egyént az örökkévalóságtól elválasztó akadályokat - arra nem hat a talizmán varázsereje.

De akit rajongó lelkesedés fog el e misztériumok láttán, szívében unisono rezdülnek a húrok a világ és az élet zengő hangjaival, az erkölcsileg feltétlenül emelkedettebbé válik a művészettel való találkozástól.

S a művészet nemesbítő hatása annál erősebb és tartósabb lesz, minél mélyebb, tisztább és tökéletesebb maga a mű, azaz minél kevesebb benne a mulandó, didaktikus elem, és minél több az őszinte, tiszta érzés, igaz lelkesedés és esztétikai varázs.

 

*

Most pedig mindebből levonhatjuk a következtetéseket.

Nos, láthattuk, hogy a művészet, hasonlóan a tiszta tudományhoz, az emberi lélek és a társadalmi tudat mélyén ható belső, természetes késztetésből fakad, mert a természet és a lelkünk passzív tanulmányozása önmagában nem elég.

A művészet célja az alkotás, vagy inkább az objektív és szubjektív világ látszólag különféle jelenségeit alakítja, és teremt belőlük művészi-szintetikus egészet.

„Un poète est un monde enfermé dans un homme" - a költő zárt világ az emberben - mondja nagyon helyesen Victor Hugo, s mivel ez a világ antropomorfizált, sűrített, leegyszerűsített és harmonikus, közelebbinek, érthetőbbnek és rokonszenvesebbnek érezzük, mint a való világ végtelenségét, ezért az emberek nagy része közvetítő, magyarázó funkciót tulajdonít a művészetnek, azt várja, hogy eligazítsa a létezés labirintusában. Ez a művészet célja a társadalom nézőpontjából.

Ilyen tág határok közt tevékenykedvén a művészet a kozmikus és az egyszeri, egyéni élet minden területét bejárja, kérdések ezreit teszi fel, és keresi az ezekre adható művészi választ, így sokféle - rendszerint üdvös - hatást gyakorol a társadalomra. De arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ez a hatás nemcsak és kizárólag a művészet természetéből következik, az is fontos, milyen körülmények között fejlődik, milyen anyagokat használ, mert ezek megváltoztatásával maga is változik, nem azonosítható hát legfőbb, örök céljával, amelyről fentebb volt szó. Az Iliászból megismerhetjük a görögök társadalmi berendezkedését, a Faustból kitanulhatjuk a mágiát, a Pan Tadeusból rengeteg ismeretet szerezhetünk a vadászatról, a gazdálkodásról és a litván konyháról, mégsem állítja senki, hogy ez lett volna a szerzők célja.

A művészet sokak számára ürügy az idő eltöltésére, ezzel reklámozzák magukat, ez nekik a szórakozás, a narkózis, a sport és az üzlet - de mindez oly messze van a művészi alkotómunka lényegétől és céljától, mint a verkli a Beethoven „haszontalan" szimfóniáját játszó zenekartól.

Teokrácia, arisztokrácia, demokrácia, monarchia - mindezeknek a kormányformáknak megvan a maguk célja, de ezt figyelmen kívül hagyjuk, amikor megpróbáljuk meghatározni az állam célját úgy általában, mert ez mélyebben rejtőzik, nem függ az esetleges és változó államformáktól.

A művészet esetében is hasonló a helyzet. Lehet realista vagy idealista; virágozhat a kolostori cellák csendjében, a hercegek márványpalotájában vagy nagyvárosi bérkaszárnyák manzárdszobáiban; megoldhat a maga módján súlyos filozófiai vagy társadalmi problémákat, ugyanúgy el is fordulhat ezektől, és belemerülhet az egyén pszichológiai vizsgálatába; mégis mindig megmarad igazi művészetnek, ha igazi ihlet gyümölcse, és kimagasló tehetség alkotta, s mindig betölti hivatását, előbbre viszi az emberiséget a „szellemi létezővé válás" útján.



Cezary Jellenta: Intenzitás. 1897

Glos, 1897. 34-36.

 

Cezary Jellenta (valódi nevén Napoleon Hirszband, 1861-1935) irodalom- és műkritikus, publicista, költő, próza- és drámaíró, végzettsége szerint jogász. A lengyel kritika szubjektivista irányzatának egyik legfőbb képviselője, érdeklődése kiterjed az irodalomra, a filozófiára, a képzőművészetre, a színházra és a zenére. Ugyanakkor elkötelezett társadalmi aktivista, nézeteivel a varsói értelmiség liberális-demokrata köreihez kötődik. Az Intenzitás című írása három részben jelent meg a Glos (34-36, 1897) című varsói irodalmi-társadalmi-politikai hetilapban, ezt tekintik az első lengyel expresszionista kiadványnak.

 

 

Intenzitás

Véleményem szerint három szintje van az artisztikumnak.

Az első az utánzás, hajsza az igazság és a valóság után, e szavak konzekvens jelentését értve ezen. Az ilyen típusú festő nem választ aggályosan motívumot, a téma szinte teljesen hidegen hagyja, arra törekedik, hogy a valóság illúzióját keltse, ez teszi lehetővé számára, hogy szokványos, egyhangú legyen, akármilyen, nem pedig jellegzetes. Ide sorolnám az aprólékos, hétköznapi realistákat, számukra nem létezik más, csak a tárgy mint fények, vonalak, formák összessége és kombinációja, mint szilárd vagy elasztikus test, vagy mint légnemű gáz, mint tisztán anyagi jellemzők összekapcsolása, vagy - élőlények esetében - mint típus. Ez utóbbi esetben a festő a tudós teljes lelkiismeretességével örökíti meg tárgyát a vásznon, mintha művét botanikai, zoológiai vagy antropológiai atlaszba készítené.

Ezek fontos, nemegyszer igen értékes illusztrációk az élővilágról, tisztán tárgyiasak, technikailag kidolgozottak. Akár még lélek is lehet bennük, de ez közönyös lélek, nem kelti életre, nem is alakítja át az alkotó lelke.

A másik már magasabb szint. Azok a festők, akik eljutottak idáig, nemcsak látják a világot, de értik is, és tisztában vannak azzal, hogy minden holt vagy élő dolog lényege a lélek, vagyis valójában minden tárgynak lelke van. Olyanok tartoznak ide, akik szükség esetén gondolatban akár állat- vagy faalakot is ölthetnek; felismerték, hogy a természet vagy az emberi kéz minden teremtménye tapasztalja a fény, a színek és a környezet változásait, saját arckifejezése, jelleme, hangulata van, mindig más kapcsolatokat létesít a környezetével, minden pillanatban frissen lép ki a megelőző állapotból, és már készen is áll arra, hogy új stádiumba lépjen. Ezért igen sok festmény - különös tekintettel a franciákra - tetten ért szereplőkre, kilesett jelenetekre emlékeztet. Egy pillanatra leállt a mozgás, de a néző érzi, hogy rögtön folytatódik tovább. Mindez fordítva is működik, nem egy német festmény életből vett jelenetre emlékeztet, amely hirtelen megdermedt, megalvadt, és már nem indul mozgásba, nem folytatódik a játék.

Mivel a tárgynak - akárcsak az egész képnek - nem minden része és mozzanata tartozik a legbelsőbb lényeghez, vannak, amelyek nem fejezik ki, nem foglalják magukba, nem jelenítik meg a karakterét és az életét, ezért egyes művészek, nagyon helyesen, azt az elvet követik, hogy bizonyos dolgokat kissé elhanyagolnak, másokat kiemelnek, nem tulajdonítanak jelentőséget a kontúrok matematikai pontosságának. Ha túl keményen, erőteljesen véssük be azokat a részleteket, amelyek természetükből adódóan nem kemények és nem élettelenek, ezek megkövülnek és elhalnak, így például a levelek és a fák túl erős kontúrjai egyszerűen természetes könnyedségüket, lenge hajlékonyságukat vesztik. Szóval ez a művészet lélektani és mélyreható - a festő megérzi minden dolgok lelkét annál az egyszerű oknál fogva, hogy neki is van lelke.

De legbelül mégiscsak valami olyasmire törekszenek ők is, mint az előzőek: hívek akarnak maradni a természethez és a valósághoz, lehetőleg élethű és sűrített portrét akarnak készíteni róla. Míg az előbbiek csak a hasonmáshoz, a másolathoz jutottak el, úgy működtek, mint egy hajszálpontos és teljesen objektív optikai és festő készülék, mint egy tökéletesen tárgyias klisé, az utóbbiak célja magasabb rendű, indítékaik sem olyan kisszerűek, hisz le akarnak hatolni a lélekig, meg akarják örökíteni a vásznon, érzékeltetni akarják az élet gazdagságát és teljességét, ezért kerülnek mindent, ami lélektelen, az ilyesmit eleve kizárják alkotómunkájukból. Minden pillanatban érzelmileg és érzékileg is kötődnek ahhoz a motívumhoz, amit lefestenek, egy pillanatra sem változnak géppé, amit elég egyszer mozgásba hozni, aztán már működik magától; hihetetlen éberséggel dolgoznak, állandó megfigyelés alatt tartják művüket, állandóan félbeszakítják a munkát, meg-megállnak a vászon előtt, mintha azt kérdeznék: van lelked? Tehát szükségszerűen elutasítják a fotográfiát mint segédeszközt, de még a modellel és a beállításokkal is óvatosan bánnak, csak a részletek finomításához használják őket. Minden körülmények között kitartanak az elsődleges szándékuk mellett, amely még akkor alakult ki, amikor felmerült bennünk az ötlet, fény gyúlt az agyukban, és bátran mellőznek mindent, ami elvehetné a fogantatás pillanatának erejét és merészségét.

A harmadik szintre már nem az ábrázolás, hanem az alkotás jellemző. Valójában már az előző szinten kezdetét vette az alkotás, hisz szabadon és önállóan dolgozták át a valóság látszatát, hogy meg tudják örökíteni belső, szellemi lényegét, ezen a szinten mégis sokkal jelentősebb a festő alanyi hozzájárulása. Ez a szubjektivizmus mind az ötletre, mind a kivitelezésre rányomja bélyegét. A festőnek először is van bátorsága, hogy a fantáziájából vegye a motívumokat, megörökítse vízióit, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy megfeleltethető-e ezeknek valami a való világban, vagy olyan pillanatokat, fényfoltokat és tüneményeket ragad meg, amelyek a legkevésbé jellemzők a világra, nincs bennük semmi hétköznapi. Ezért gyakran egy valóságos, de csak az adott festő által észrevett táj is fantáziaképnek, látomásnak tűnhet. Persze a nyárspolgár, aki a kalendáriumokban látható képekből alakította ki természetszemléletét, eltompult képzeletével cseppet sem fogékony az ilyen tájképek iránt, ilyenkor idióta, szánakozó mosoly ül ki az arcára. Mit kezdhetne például Podkowiński Őrjöngés című képével vagy egy olyan művel, mint amilyen a Drezdai Galéria modern gyűjteményében látható, és a tenger felkorbácsolt hullámait ábrázolja, az egyik háborogva tör a magasba, mintha valóban szárnyakat kapna, mert ím, a mélység fölé zúduló repülőhallá változik, de mintha így is a tajtékzó hullámok hajszálpontosan illeszkedő folytatása lenne.


Könnyen belátható, milyen élethű és háborgóan mozgalmas lett ettől a kép, miként azt sem nehéz kitalálni, hogyan reagálna az ilyesfajta fejtörőre a „tojásfejűek" esküdt ellensége, a derék, agyatlan nyárspolgár.

Ha csak a fantáziájára hagyatkozik, az még nem a legrosszabb. A többség rég megbékélt a látomásokból vett, a valósággal nem is érintkező ötletekkel, az ördögökkel és az angyalokkal, a csontvázak táncával, a sárkányokkal és mindennel, ami a romantikus költészettől kapta a maga passepartout-ját. De jaj a művésznek, ha a valóságot az úgynevezett „mindenki" felfogásától eltérően akarja ábrázolni, ha a mű nem egyezik azzal a képpel, ami a „néző" recehártyáján képződik, vagy ha egyáltalán talál valamit ebben a valóságban, amit más - azaz a „világ" - nem vesz észre. Csak merjen felfigyelni a színek játékára a levegőben, ami az egymásra sugárzó fénylő tárgyak műve, merje észrevenni a személyek és tárgyak különös kontúrjait, helyzetét vagy elrendezését, merjen rájuk nézni abban a pillanatban, amikor a hétköznapi színeik rikítóvá erősödnek vagy megváltoznak, s mindezt rendelje alá a kedélyének, harciasságának vagy ólomsúlyú búskomorságának, színezze a természetet hangulatának megfelelően, rögtön nem érti senki. Nem szabad kiegészítenie és felfokoznia a természetet, hogy elérje azt az intenzitást, amelyre a lelke mélyén vágyik, amelyet a látomásban vagy a különös sugallatokban örök időktől fogva megtalálhat. Fárisz az őrült szenvedély grimaszába torzult ajkához emelheti a levegő-trombitát, hallgathatja a csontváz-karaván zaját, láthatja a pálma búbánatos és csalóka kacérkodását; a költő esdekelve kérheti a holdat, hogy becézze árván hagyott kedvesét, és aranyhidat fessen a hullámokra, de a festőnek távol kell tartania a képzelete, vágyai és művészi ihlete lángjait és gyászfátylait, jó és rossz szellemeit.

Gondoljunk csak bele: eljön a kiállításra egy meggazdagodott kupec, egy nagy hasú kötöttáru- vagy ponyvaregénygyáros, és engedni akar lelke (értsd: hasa) „nemes vágyainak", megtekintené a „műalkotásokat", mérsékelné idealisztikus kedélyhullámzását azzal, hogy csatlakozik a közvéleményhez, egyetért abban, hogy ez vagy az a kép tökéletesen örökít meg egy vadászjelenetet, amaz egy falusi kocsmát, a harmadik gyönyörűen jeleníti meg egy gazdag dáma budoárját, itt viszont mindenféle rébuszokat, ismeretlen állatokat, meztelen nőket mutogatnak neki, akik „szőrén ülik meg a lovat". Hattyúk úszkálnak a Szász Ligetben, de - rettenetes - a parkban nem égnek a lámpák, tiszta sötét minden, jó uram, mint a pincében, feketén rajzanak a hollók a karaván fölött, egyszerűen ártanak az emésztésemnek. Parttalan zöld folt, ahol nincs semmi, de semmi, az égvilágon semmi, csak néhány sárga boglárka, csúfságos lápvidék, mit a kanalasgémnek nevezett szárnyas szörnyeteg látogat. Isten tudja, minek tölti be az egész képet, „hisz köztudott, hogy a madárvilágunkban nincs ilyen nagyra nőtt species". Amott egy festő arcképe, fél pofája zöld, a másik fele lila, és úgy néz az emberre, mintha keresztül akarná szúrni a tekintetével és így tovább.

Az ilyen galérialátogató éppolyan nehéz helyzetbe kerül, mint a kritikus, aki képes egy hét alatt megírni egy terjedelmes „társadalmi regényt", viszont a „tojásfejűek" azt várják tőle, hogy Maurice Maeterlincket, a csend és az elhallgatás, a szürkület, a rettenet és a végzet láthatatlan ködképeinek mesterét csodálja. Nem nehéz elképzelni, hogyan mozog emberünk - aki ahhoz szokott, hogy a karrier nehéz, ragacsos iszapjában dagonyázzon - a belga látnok csontig ható, mégis éteri költészetében: kikacagja, és e kopár derű rokonlelkek ezreire ragad rá.

Manapság így közelíti meg a művészetet az átlagértelmiségi. Rendszerint az ilyen emberek szabják meg a kortárs művészet törvényeit, darabokra szaggatják kisszerű törtetésükkel és kapzsiságukkal, s ez a művészet már nem a magasban lángoló, örökkévaló szent tűzre tekint, hajlamos az élveteg, lusta szeszélyekre, a szellemi zűrzavarra; amennyire lehet, cukormázzal vonja be a műveket, megfosztja rejtélyes, sötét mélységétől, valamint az egyéni hóbortoktól és indulatoktól.

De amiként a fenti példák is mutatják, a burzsoázia, mint mindenhol, lassan a művészetben is elveszíti a talajt a lába alól, idővel felszabadulnak az emberi vágyak, a lélekben rejlő kreatív erők és a „legfőbb mozgatóba" vetett hit. Lassan-lassan változik és bővül a mindig kicsi modern galéria, egyre nagyobb teret kap a művészi szabadság, ez megóv a hétköznapi, kötelező szemlélet zsarnoki uralmától. Téved, aki azt hiszi - legyen bármilyen kiváló festő -, hogy a művész lelke fejlődése során bejárja az Isteni Színjáték pokoli bugyrait és tisztítótüzét, de az utánzás jogánál és képességénél, a természet másolásánál jobbat nem tud kitalálni. A művészeknek jogukban áll versenyre kelni, egyenlő eséllyel alkotni, kelthetnek olyan benyomást, meghatottságot és megrázkódtatást, amilyet a valóság nem tud kiváltani, amit az emberek többsége nem is sejthet; mindez a végletekig fokozható, életet adhat az életnek, megszépítheti a szépséget, mozgásba indíthatja a mozgást, leválaszthat az igazságról minden társadalmi hazugságot, megszemélyesíthet mindent, ami személytelen, koncentráltabbá teheti az összpontosítást, átszínezheti a színeket, átalakíthatja a formákat, ha ezzel újfajta hatást ér el, halk húrokat pendít, ismeretlen lelkiállapotokkal gazdagítja az embert, vagy legalábbis másként borzongató. A cél itt feltétlenül szentesíti az eszközt; ha az ilyen művész igazán képes alkotni, megengedheti magának, hogy ne válogasson az eszközökben, figyelmen kívül hagyhatja akár magát a természetet is, nem is beszélve a legjobb árakat kínáló műgyűjtőkről és a legbarátságosabb kritikusokról. Ha nem sérti az emberiség legszentebb elveit, és nem támadja a társadalmi eszméket, kreatív lehet, és nyilván az is lesz.

Egyébként az egész művészet - nem csak a festészet - erre törekszik, és ilyen irányban fejlődik. Ha öntudatlanul is, minden művészeti ág az alatt a lobogó alatt él és harcol, amelyre ráhímezhetnék a feliratot: intenzitás. Mindenki a lehető legerősebb, legmélyebb és legteljesebb, vagyis az ember egész lényére kiterjedő hatást akar elérni.

Ez a vágy, jobban mondva szenvedély napról napra erősebb, ez teszi a művészetet csiklandozósból megrázóvá, balgából mélyértelművé és banálisból eredetivé és kifinomulttá, tyúkeszűből értelmessé, iparosból egyénivé, utánzatból új utakat kereső reformerré, félénkből vakmerővé és büszkévé. Ez a törvény szabályozza mind a tartalmi oldal, mind az eszközök és technikai eljárások fejlődését, ez készteti a művészt arra, hogy műalkotásokat hozzon létre a jövő láthatatlan csíráiból, melyek a köznép előtt láthatatlanok, s a műben a jövő hírnökét lássa, passzív ábrázolás helyett, másként fogalmazva ahelyett, hogy a régi motívumokon, eszméken, érzéseken és benyomásokon, milliószor ismétlődő tapasztalatokon rágódjon.

 



Stanisław Wyspiański: Levelek Lucjan Rydelhez. 1897. június 11. és július 3. (Krakkó)

Stanisław Wyspiański (1869-1907) drámaíró, költő, festő és színházi reformer, az egyik legkiválóbb lengyel színész. Alkotói korszakának első évtizedében (1890-1900) főként képzőművészettel foglalkozott: festményei mellett (a pasztell mestere) színpompás vitrázsokat tervezett, közülük csak a krakkói ferencesek templomában látható együttes készült el (1897-1902: Az elemek, Szent Szalome, Szent Ferenc, Az Atyaisten - Legyél!) és a falfestmények egy része. Más tervei (a waweli - 1900-02 - és a lembergi - 1892-94 - székesegyház vitrázsai) nem valósultak meg. 1898-99-ben Przybyszewski megbízásából ő volt a krakkói Życie művészeti vezetője, rendkívüli tehetsége a könyvillusztráció és a tipográfia terén is megmutatkozott. Irodalmi művei élete utolsó évtizedében készültek, közülük legfontosabb a Menyegző (1901) és az Akropolisz (1904) című drámája.

Hatalmas levelezést hagyott az utókorra. Színvonalát ez a két, Lucjan Rydel (1870-1918) dráma- és prózaírónak, költőnek és műfordítónak írt levél is érzékelteti. Rydel Wyspiański bizalmas barátja volt még az iskolai és egyetemi évekből, róla mintázta a Menyegző egyik szereplőjét, a vőlegényt. Kép208Rydel ekkoriban Párizsban tartózkodott, irodalmi ösztöndíjjal, Wyspiański pedig illusztrációkat készített a Rydel fordításában megjelenő Iliászhoz. Mindkét levelet pályája csúcsán írta. Ekkor nyílt meg az az újabb „önálló kiállítás" a krakkói Posztócsarnokban, amellyel kezdetét vette a Sztuka, a Lengyel Művészek Társaságának tevékenysége, ekkor fogadta el a megrendelést a ferencesek templomában látható vitrázsegyüttesre.

 

 

Stanisław Wyspiański levelei Lucjan Rydelnek

(1897. június 11. és július 3.)

 

Krakkó, 1897. június 11.

Ebben a pillanatban fejeztem be az Auróra és Héliosz című rajzomat, mihelyt némi anyagi támogatáshoz jutok, rögtön lefényképeztetem, és talán már küldöm is neked az egész új fotóanyagot, amire eddig még nem tudtam rászánni magam. Most egyszerre minden krakkói lapban írnak a kiállításról, de míg nagyjából minden festőről ugyanazt mondják, engem minden recenzens a végére hagy, nem nagyon tudnak mit kezdeni velem. Valóban csak az én műveim jelenthetnek nekik némi nehézséget, akár tudják és érzik is ezt, akár nem, mert Chełmońskiról már rengeteget írtak, Fałatnak is nagy híre van már.


Három másik festő tanít az akadémián, egyébként is érthetőek, Wyczółkowskinak és Malczewskinek mint festőnek pedig már megvan a maga története (különösen Malczewskinek). Mehoffer képei olyanok, mint a régi holland mesterek művei óriási méretűvé nagyítva, azzal a különbséggel, hogy a szereplők modern öltözéket viselnek. Csak én alkalmazok friss, újszerű vonalvezetést, csak én használok csupasz vonalakat, és azt hiszem, ezek az emberek nem nagyon tudják, mit kezdjenek velem. Úgy szeretném, ha egy neves külföldi kritikus, egy német, porosz, müncheni vagy francia eljönne és elmondaná a véleményét. - Tudod, teljesen lefoglal ez a kiállítás és a közönség, mégis annyira örülök, mert nagy, de még milyen nagy fejlődés előtt állok, olyan tágas és ígéretes a jövőm - hát hogyne örülnék.

Állandóan az Iliászon dolgozom, nemsokára befejezem az első éneket, s mint már említettem, alaposan átgondolt elképzeléseim vannak erről a részről: „Haragot, istennő, zengd Péleidész Akhilleuszét."[1] Lehet, hogy már holnap elkezdem rajzolni a kartont. Képzeld az Auróra és Héliosz - óriási rajz, akkora, mint az egész karton - két nap alatt elkészült, s most, hogy befejeztem, most érzem csak igazán, mennyit fejlődtem ettől a munkától, milyen új ötleteket kaptam tőle - számomra igazából csak most kezdődött a harc. Égne a kezem alatt a munka, hatalmas képeket, szobrokat készítenék, fantasztikus világokat teremtenék, de most egy lépést sem tehetek, mert rettenetes ínség gyötör, kínoz, és nem tudok kinyögni egyetlen segélykérő szót sem, hiába nyomorgok, mindig csak abban reménykedem, hogy egyik napról a másikra minden magától rendbe jön, pedig dehogy jön rendbe. Majd szétvet a düh, mert már egyszerűen papírra sem telik - és épp most rajzolom Akhilleusz Meniszét - hatalmas, lesoványodott Meniszt, két kiskutya szopja a mellét, ő pedig húzza maga után Akhilleuszt, és arra ösztökéli, hogy máris rohanjon és harcoljon, feledve mindent... fölöttük, a felhőkbe burkolózó hegytetőn a múzsa, az a homéroszi Θεα rázendít az epikus himnuszra.

 


[...]

Június 20. Írok még néhány sort, méghozzá igen nagy örömmel, mert a ferencesek gvárdiánja teljesen váratlanul vitrázsokat rendelt tőlem, ötleteimmel sikerült elnyernem a bizalmát, és most azt csinálok, amit akarok: csodás lesz.

Az egész presbitérium színes lesz, és a téma is fantasztikus - képzelheted, minden elemet megjelenítek. - Mindezt titokban fogom tartani, és csak a kész, befejezett munkámat mutatom meg a közönségnek [...] Most minden csodaszép, csak így tovább.

Szóval a mai nappal belevetem magam a kompozíciós munka örvényeibe. Jó egészséget kívánok

St. Wyspiański

 

 

 

 

Krakkó, 1897. július 3.

Kedves Lucek barátom! Holnap feltétlen elküldöm a fényképeket, de emlékeztetlek arra is, hogy meg kell írnod, mit mond a Képzőművészeti Főiskola tanára az Iliászról, ha megmutatod neki.

Minden téren elég jól alakulnak a dolgok, úgy általában véve egyre több minden múlik rajtam, majd akkor lesz teljesen jó, ha arra a meggyőződésre jutok, hogy az égvilágon minden mindig rajtam múlik.

Igen jól haladok a vitrázsokkal, nagyon szépek lesznek. Természetesen teljesen újak, vadonatúj bennük minden, és az enyémek, úgy, ahogy vannak, minden gátlás nélkül, de tényleg semmiben sem akadályoz semmiféle személytelen hatalom.


Kirúgtam minden építészt, aki csak jelentkezett nálam. Én vagyok itt az építész - pontosan ilyen ember kellene ide, mint én.

A gvárdián közvetlenül velem tárgyal, mostantól fogva soha többé nem fogok igénybe venni vagy eltűrni semmiféle közvetítést.

Megjelenítem a vitrázson az elemeket - a vizet, a tüzet, a földet, a levegőt.

Vázlatokat készítek a képekhez, nemsokára lesz belőlük egy egész sorozat, majd azzal megmutatom magamnak és másoknak, milyen az én világom.

A Szezám kincseiből meg csinálok egy egész sorozatot, más, kisebb képek is lesznek benne, ez lesz az én állandó repertoárom, amelyben elmondok mindent, amit csak gondoltam és elképzeltem.

Ez lesz ám a művészet.

Örülök, hogy ilyen kilátásaim vannak a jövőre nézve.

Az enyém, úgy-ahogy van, és a közönségtől sem idegen.

Csodáknak, elképesztő dolgoknak kell történniük, és meg is fognak történni.

Festett drámák, festett regények, festett költemények, melyeket csodálattal fogadnak. Néha már szinte félek, mit hoz a képzeletem.

Jó egészséget kívánok

Stanisław Wyspiański

 



[1] Devecseri Gábor fordítása.



Jacek Malczewski: A művészetek hivatásáról. 1912

Krytyka, 1912. 36.

 

Jacek Malczewski (1854-1924) festő, a lengyel modernizmus egyik legkiemelkedőbb művésze. Festett portrékat, életképeket, allegorikus és bibliai jeleneteket, tájképeket, kidolgozta a szimbolizmus egyéni változatát. Legismertebb képei közé tartozik a Melankólia (1890-94) és az Ördögi kör (1895-97), valamint a következő ciklusok: Mérgezett kút, Thanatosz, Ellenai halála. A krakkói Képzőművészeti Akadémia professzora (1896-1900, 1910-21) és rektora (1912-14) volt. A művészek hivatásáról és a művészet feladatairól (Krytyka, 1912. 36.) című publikációja tanévnyitó rektori beszédéből készült. Itt a maga teljességében kifejezésre jut a művész vallásossága (harmadik rendbeli ferences volt). Malczewski művészetfelfogása a legmagasabb rendű eszme nevében hozott evangéliumi áldozat és a papság kategóriáira épült.

 

 

A művészek hivatásáról és a művészet feladatairól

(Jacek Malczewski tanévnyitó beszéde, elhangzott a Képzőművészeti Akadémián, a múlt hónap 15-én)

Tisztelt uraim, leendő lengyel művészek!

Már régóta készülök arra, hogy megnyissam a tanévet Lengyelhon egyetlen Képzőművészeti Akadémiáján, s beszédemben köszöntsem az új tanévet, a most beiratkozott, a már itt tanuló és a végzős hallgatókat.

Most, hogy szándékomat megvalósíthatom, tudatában vagyok önmagam és küldetésem iránti, illetve jelenlegi tisztségemmel szembeni kötelességeimnek.

Az első gondolatom az volt, hogy meghívom az évnyitóra a tudományos testületek képviselőit és a művészettörténészeket. De aztán meggondoltam magam. És most egyedül állok előttetek, körülvéve mostani kollégáimmal és Veletek, leendő kollégáimmal.

És jobb is így, mert egy családhoz tartozunk mindannyian, a beavatottak társaságához, szektájához. Mindannyian ugyanazt a célt tűztük ki magunk elé: a művészet területén akarunk dolgozni. Ez a közös cél egyetlen nagy családban egyesít mindannyiunkat, és a művészet területén végzett szakadatlan munka során lassan feltárulnak előttünk hivatásunk titkai, és átérezzük a művészet szentségét.

Ez az érzés választ el minket a társadalom fennmaradó részétől, ahol a Létharc írja a történelmet: az egyes nemzetek politika-, ipar-, pénzügy- és társadalomtörténetét.

Ismétlem, ez az érzés kiválasztottá tesz minket, mert a létharc közepette nem törhetünk a művészet ideáljaira, ehhez gondtalan földi lét szükséges. Az emberi társadalom fennmaradó része számára a művészet mindenekelőtt szórakozás, majd idővel történelemmé és egyéb tudássá, az emberiség nagy-nagy imádságává válik.


Ezért vagyunk a mai összejövetelünkön magunk, ahogy magunk leszünk mindannyian egész életünkben.

A Szellem tökéletesedésének három útja van, három úton közeledhez az Úr trónusához: az imádság (Aszkézis), a szeretet és a tudás (vagyis az igazság megismerése) útján.

A szeretet útján halad a művészet ösvénye. Ezen az ösvényen haladva közelebb kerülünk ahhoz, hogy megismerjük a Teremtő Mindenható erejét, könnyebben válunk eggyé az Úr akaratával.

Mert mi, művészek magnificatot zengünk a teremtő Isten földi és kozmikus művei láttán.

A Legfelsőbb Lényt imádjuk, ha egy felhőt, virágot vagy parányi kristályt csodálunk.

És elkápráztatván a csodáktól, melyekkel körülvett minket, bátorságunkat összeszedve szeretnénk egyenrangúak lenni Vele, hogy jobban megértsük és megszeressük, ezért mély tisztelettel próbáljuk ábrázolni az Ő keze munkáit, a mélység nélküli síkon vagy a minden irányban kiterjedt térbeli idommal.

Figyelemmel és alázattal végzett alkotómunkánkkal a szeret és a hála himnuszait zengjük a Legjobb Atyának, aki ennyi csodával, kegyelemmel és jótéteménnyel halmozott el minket.

Ebben a pillanatban máris egyesítünk két utat, két ösvényt, két lajtorját, melyen az emberi szellem a tökéletesedés felé emelkedik, hogy eljusson önnön belső lényegéhez: az Imádság Útját és a Szeretet Útját.

Ha pedig imádkozol (kollégám), nem azért imádkozol, hogy lássa a szomszédod, nem is azért imádkozol, hogy mulandó vagy örök érvényű pályadíjat nyerj, hanem azért imádkozol, mert szereted Istent, Ő a te legkedvesebb Atyád, lelked egyetlen Ismerője és Bírája és Védelmezője. Ha tehát bízol az Ő bölcsességében, s kiapadhatatlan szeretetet érzel iránta, imádságodat ekképp foglalhatod össze: legyen meg a Te Szent Akaratod.

Ugyanígy a művészetet, a mi imádságunkat sem a környező világ kedvéért műveljük, nem is a pénzért, amelyre látszólag szükségünk van az élethez, nem is a szakmai gőgért, a mesterség fortélyainak elsajátításáért, nem is a tömegek csodálatáért, amelyek még nem akarják meghallani a pusztába kiáltott szót.

Hanem szeretetből műveljük a művészetet, hogy közelebb kerüljünk a Legfelsőbb Lényhez, csendben, alázatban és magányban egyesüljünk az örökkévaló atyával.

S mint ahogy a legőszintébb, legforróbb, a lélek legmélyéből fakadó imádságot sem lehet még egyszer elismételni vagy megtanulni, mert minden ember imádsága mindig más és más; ugyanúgy mi sem taníthatjuk itt meg Nektek ezt az imádságot, a legőszintébb, legmélyebb és legigazibb művészetet mint egy imát, szó szerint.


Nem taníthatjuk meg nektek az imádság (a művészet) remekműveit, melyektől a szívetek megtelik érzelemmel, könnyeitekkel küszködtök, s elragadtatásotokban a Mindenható lábai elé hullotok.

Nem taníthatjuk meg Nektek az imádság remekműveit - hogyan kell remekműveket létrehozni a művészetben, ezt nem tanítjuk meg Nektek!

Ehelyett arra fogunk törekedni, hogy megmutassuk nektek az Úr nagyságát - akár a legkisebb lény csontozatában, akár az özönvíz előtti óriások kövületeiben -, meg fogjuk tanítani, hogyan tekintsetek a fény, az árnyék, a félhomály és a ragyogás csodáira, melyeket a Legfőbb Törvényhozó rajzolt és vetített ki a világegyetembe. Arra fogunk tanítani Benneteket, hogy legyetek:

Büszkék a tejesség szellemében - alázatosak az élet minden pillanatában.

Mert magányosak lesztek - ha van bennetek elegendő kitartás ahhoz, hogy művészek legyetek, vagyis ha azt akarjátok, hogy a művészet imádsága éltessen benneteket, ha az Isteni Szeretet trónusa előtt akartok térdepelni.

A mai világ e magányosokat, térdeplőket elhagyja. Az eljövendő világ látni akarja az ilyeneket!

De ti nem lesztek magányosak, Ti nem maradtok magatokra. Térdepelni fogtok, tekintetetekkel a Legmagasabb Rendű Szeretetet keresve - és látni fogjátok Őt, és érezhetitek Őt a világegyetem végtelenjében, és a Magnificattal az ajkatokon haltok meg.

De addig még (úgy szeretnék reménykedni benne) Közületek nem egy képes lesz arra, hogy - felemelkedvén a Kegyelem szárnyain, megértvén az egész természet harmóniáját, az Istentől kapott bátorság segítségével - létrehozza saját érzéseiből az egész harmóniáját a világmindenség harmóniája hasonlatosságára - és fogtok alkotni Remekműveket.

Mert - Isten fiai vagytok.

S akkor tudni fogjátok, hogy vannak örök harmóniák, melyek Istenben veszik kezdetüket, de gyakran rejtve maradnak az egész emberiség előtt, amíg ehhez a bolygóhoz van láncolva.

Csak kegyelmi pillanatokban válnak láthatóvá, csak a művészet igaz imádsága erejével jeleníthetők és örökíthetők meg, hogy utat mutassanak az egész emberiség számára.

Hogy az ne zárkózzék a látszólagos harmóniák kisebb köreibe, melyeket leszűkít a társadalmak materializmusa vagy a vak egoizmus, amely nem láthatja az evangéliumi igazság tiszta fényét.

*

Ezt a pár szót akartam elmondani, kérem, jegyezzétek meg ezt a néhány gondolatot. Lehet, hogy ezen a beszéden múlik, eredményes lesz-e akadémiai tevékenységem.

Én már a domb túlsó oldalán járok - lefelé haladok a lejtőn. Nézeteimet saját élményeimből vonatkoztattam el; s az elkerülhetetlen következményeket, mint vétkeim súlyát, hátamon cipelem.

 



Stanisław Lack: Wojciech Weiss. 1900

Życie, 1900. 1.

 

Stanisław Lack (1876-1909) kritikus és műfordító kezdetben kapcsolatban állt Przybyszewski Życie című lapjával. Sajátos „dialektikus" stílusával tűnt ki. Rajongott Wyspiański művészetéért, többek között Kierkegaard, Laforgue, Montaigne, Pater, Poe és Stendhal műveit fordította.

Wojciech Weiss (1875-1950) a lengyel modernizmus egyik legjelentősebb festője. Korai alkotói korszakában vonzódott a szimbolizmushoz és az expresszionizmushoz, nagy hatással volt rá Edward Munch (Przybyszewski gyűjteményeiből ismerte meg műveit).

 

Wojciech Weiss

Ha szóba kerül a képzőművészet, mindig újra meg újra diadalittasan felteszik a kérdést, hogy például egy festő mennyiben lehet gondolkodó is, mennyiben tud kifejezni a rendelkezésére álló eszközökkel valami olyasmit, ami túllép a formán. A festő művészete távol áll a fogalmaktól és a mesterségesen keltett intellektuális komplikációktól, ízig-vérig esztétikai a szó érzéki értelmében, s látszólag csak az érzékekkel, a látással közelíthető meg. Mennyiben képes hát megjeleníteni pusztán érzéki, érzelmi többlettel nem rendelkező formák által esztétikai értéket is? A szó művésze hatalmas erőfeszítések árán elkerülheti a dolgok megnevezését, pótolhatják a nevet a leírások, a ritmikus láncolatban foglalt szavak; a festő a dolgot lényegileg, a maga teljességében akarja megragadni, elszakítja hát a sötétségtől, és a színek képében fénnyel árasztja el. A fény! Minden dolgok láthatatlan forrása! A második kérdés az előzőből következik: pusztán a festő tehetsége, az értelem és az érzelmek beavatkozása nélkül, tehát kizárólag technikai eszközökkel képes-e olyan mélyre hatolni, hogy el tudja varázsolni a színtelen fényt, és megragadja abban a pillanatban, amikor bejut a szembe, és új, színes és egyéni értékeket alakít ki? Tehát keletkezése pillanatában ragadja meg a formát, nyílván olyan szem segítségével, amely tárgyilagosan tekint a halvány, tűnékeny árnyakat vető, enyésző formákat alkotó rezgések miriádjaira. Megörökíteni a vásznon a foglyul ejtett fényt, csalhatatlan módszerekkel felbontani, hogy éles vonallal válassza el a sötétségtől - ez a festő-gondolkodó művészete, aki megsértette a forma lényegét. Ez a teljesen felszabadult, tiszta elmék művészete, akik nem a saját lelkükben, önmagukban keresik a dolgok kezdetét, hanem azt tanulmányozzák, hogyan keletkezik a művűk a fényben, a lélek sötétjéből váratlanul kipattanó formák bonyolult összjátékára figyelnek. Ezek objektív, elmélyült hallgatásba merülő, derülő mosolyt árasztó szellemek, tökéletesen átlátják a gondolatok tébolyult körtáncát, melynek sem kezdete, sem vége, így magában rejt minden régi és új formát, amely még nem látott napvilágot. Ezekben a szellemekben a két ellentétes világ, az objektív és a szubjektív nem egyoldalúan, hanem valamiféle egységes valóságban, a magasabb rendű objektivizmusban egyensúlyba került az érdek nélküli alkotás egyetlen, igazi pillanatában.


Mindig újra meg újra diadalittasan felteszik a kérdést, valahányszor színre lép egy rendkívüli művész, aki hirtelen lecsap ránk valamilyen első pillantásra irritáló, újszerű különlegességgel, s látszólag szétzúz mindent, ami volt, amit elpusztíthatatlannak és halhatatlannak véltünk: arra az egyetlen pillanatra gondolok, amely az adott művésznél új formát öltött. Ha nem a plasztikában, a színkezelésben rejlik a festő művészete, akkor miben? - kérdezi a gondolkodó festő. A mitológiai, valóságos vagy bármilyen névvel jelölt alakok mindig csak absztrakciók lesznek, melyek már csak azért is elveszítik minden jelentőségüket, mert már a szótól is képi vetületet kívánunk, legyen bár absztrakció; a kép viszont, amely csak ablak az absztrakcióra, kizárólag a festészet technikai szempontjából érdemel figyelmet. Ilyen az Igazság, a Remény, a Szeretet stb. A festő-gondolkodó képzőművész, de az általa teremtett formák az alkotás pillanatát örökítik meg, amely összeköti az egyik pillanatot a másikkal, betölti a kettő közti szakadékot - enélkül minden elillan és belevész a sötétségbe.

 

Az objektív elme, mint például Wojciech Weiss, nem a dolgokban, nem is azokon kívül, hanem középütt helyezkedik el, vagy inkább ki van taszítva a világ és az élet forgatagából; a művész felszabadultan, derűs mosollyal felszáll - magasra tör vagy alacsonyan marad? Ki ne feledkeznék meg ilyenkor a mértékről? - megmarad abban az egyetlen, el nem múló pillanatban, nyugodt kívülállóként, elnéző szeretettel figyeli azt a látványt, ahogy az egyik világ behatol a másikba, az egyik forma belép a másik formába! Elsimítja az ellentmondásokat, és megint csak új formában egyenlíti ki őket! Így „ül és teremt isteneket". És akkor elkezd mosolyogni, félig pajkosan, félig komolyan, egészében pedig felettébb bölcsen.

A művész önarcképén kiemelte ezt a tulajdonságát, pontosan az alkotás pillanatában ábrázolja magát: kezét mosolyra húzódó ajka magasságába emeli, a tekintete félig derűs, félig komoly és elmélyült; ez egy olyan ember kézmozdulata, aki hirtelen megpillantott egy bizonyos jelenséget a maga meztelen igazságában, tetten érte, felismerte a környező világgal való rejtett rokonságát, mosolyogva nézi a látványt, kissé gunyorosan, bár elnézően figyeli az embereket. Itt egy világos elme alkotói pillanatát ragadta meg, ez a művész magába rejti legtitkosabb eksztázisait, és megőrzi legmélyebb titkait, a külvilágnak csak a sémájukat, formájukat, lenyomatukat mutatja be.


Ugyanez a kézmozdulat látható a Tanulmányon, ahol a lány maga elé néz, de úgy, mintha valaki állna mögötte, mintha senkivel sem akarná megosztani, amit lát. Fénysugár hullik az arcára, mintha hirtelen megmutatná nekünk arcvonásait. Egy pillanatra feltárul előttünk a lány „lelke", mintha az üvegen túli árnyék derengésében látnánk, egy pillanat múlva már el is tűnik a palota hatalmas, bűnös kíváncsisággal fürkészett belső tereiben.

Weiss úr elsajátította az abszolút érdek nélküliség különös művészetét, képes eltűnni az ábrázolt tárgy mögött. De nem „menekül önmaga elől", hanem felszabadul minden tekintély uralma alól, még akkor is - s kiváltképpen akkor -, ha ez a tekintély saját énje képét öltené. Beláthatjuk, hogy ilyenkor szó sem lehet vonzalmakról, rokonszenvekről, mert az ilyen elme ugyanazzal a tekintettel fog át mindent, gyűlöletet és érzelgős szeretetet, anélkül, ami nem más, mint kötődés „valamihez". Ugyanakkor az elnéző és együtt érző ember szeretetével néz a világra, ezernyi én rejtőzik benne, képes minden pillanatban más egón keresztül tekinteni a világra, mert egyikhez sem köti „érdek", mindegyik csak enyésző forma, amely a fénytől kapja életét. Innen nézve minden szép, ami megvalósul a formában, vagyis valami olyasmiben, ami bemutatja és ábrázolja a világ egyik arculatát, függetlenül attól, hogy a nézőpont elkötelezett, szentimentális vagy nem az, nevezhetünk valamit rútnak vagy visszataszítónak. Ez a megszámolhatatlan mennyiségű formával rendelkező művész, a művészi gazdagság, a szüntelen átalakulások problémája. Az alkotó e változások közepette is mindig ugyanaz marad, objektív megfigyelő, aki tetten éri a formateremtő fényt.

Ilyen gazdag az anya, aki kissé nyugtalanul néz a, mi tagadás, rém ronda gyerekekre. A ragyogó sárga fény a gyerek szürke testével keveredve feszültséget teremt vagy gúnyt űz belőle, ironikus, tavaszias mosollyal tekint a lomha, otromba teremtményre, aki nyomorúságán viseli a szükségszerűség, a fatalizmus, a véletlen bélyegét, egyike egyazon lény örökké változó arcainak. És itt a tavasz! A káosz, amikor valami új keletkezik!

Ez egy titokzatos kultusz gazdagsága, melynek hosszadalmas, pompázatos rítusai vannak, itt a temetés és az esküvői menet vonulása egyazon lényeg örökké fennmaradó külső képi megjelenítése. Íme A tüdőbajos alakja, ahogy kibontakozik a sötét háttérből. Kifinomult, pengeéles arc, vonásai feltűnően határozottak, mégis hajszálfinomak, légiesek. Fanyar mosolyra húzódik a száj. De hirtelen halvány, tompa, beteges sárgás fény önti el az arcot, a bomlás nagy eksztázisára tüzeli, mintha át akarná itatni a maga teljes pompájával ezt az idegen világot, melyet a semmiből hívott elő a napvilágra hatalmas teremtőerejével. És ez a fény kissé gúnyos, derűs mosolyt csal a tüdőbajos ajkára. Aztán A melankolikus, az a kompozíció, amely Weiss majd minden műve lenyomatát magán viseli; itt is úgy helyezi el az alakot a fényben, hogy a fényből bontakozik ki, bukkan elő, keletkezik, és egy végső, bár ezúttal elég bágyadt gesztusban a gondolatok ördögi körébe vesző, kétségbeesett ember képévé válik a szemünkben.


Aztán megint a Chopin, az a mű, amely csodaszépen és szinte tökéletesen tárja fel e művész titokzatos lényét, ahogy alkot és megragadja tárgyát. Chopin nem az a mester, akit magával ragad a játék, bódult érzékekkel eksztázisba merül, már nem érez semmit stb. - ilyen kifejezések szerepelnek a mai szentimentalizmus szótárában. Chopin itt színárnyalatok özönéből bontakozik ki, ez az ember még alig rajzolódik ki a lendületes ritmusokból, melyek meg akarják béklyózni, ki akarják szorítani belőle a tejességet, benne próbálnak egyensúlyba kerülni és nyugvópontra jutni. És ezen a képen, hol szinte csak színek tolonganak, és egységes tömeggé verődnek össze, ahol a vonaldarabkák épp csak utalnak valamilyen rajzra, itt mutatkozik meg Weiss gondolatvilága és gondolkodásmódja: az emberalak mindenféle átalakulása végső, fix pontja. Hogy jobban megértsük és átérezzük a Chopint, s egyúttal azt is tisztázzuk, miben különbözik Weiss másoktól, éles ellentétbe kell állítanunk az ízig-vérig szubjektív művésszel, melynek prototípusa a lírikus, aki egész lényével magukban a dolgokban lakozik, s legbelsőbb lényegüket ritmusok képében mutatja meg a külső szemlélőknek.

 

Így fogta fel Weiss a Chopin kompozícióját. Weiss jellemzésekor azt is figyelembe kell vennünk, hogy a lírikus, legyen az festő, zenész vagy más művész, ritkán, ha pedig különösen érzelmes, szinte sohasem ábrázolja az embert önmagában, testként, hanem mindig közvetlenül fejezi ki, legalábbis megpróbálja kifejezni érzelmeit. Nos, a különbség, bármennyire szembetűnő is, nem az úgynevezett típusban rejlik, nem abból fakad, hogy az egyik és a másik leíró vagy nem leíró jellegű, hanem az egyéniségek, az ízig-vérig szubjektív vagy objektív alkatok közti különbségben áll; az egyik számára csak az én létezik, a tagolatlan, végtelen, egyetlen én, a másik számára minden mint énjének újabb meg újabb alakváltozata létezik. Ez utóbbi művész-gondolkodók közé tartozik Weiss. (Természetesen hihetetlenül ritka a teljesen tiszta típus: talán Leonardo...) Ezért nem magát a ritmust fejezi ki, hanem számára az emberi test is a ritmus megfelelője, és akkor még nem is hivatkozhatunk arra az alapigazságra, hogy néha a ritmus is emberi formákba rendeződik. Egy külföldi művész, Ludwig von Hoffmann emberi alak segítségével jelenítette meg Beethoven Apassionatáját, szintetikusan ábrázolta a ritmusokból kibontakozó nőalak képében. Az a művészet, amelynek kifejezőeszköze az emberi alak, ízig-vérig szintetikus. Nemcsak az ember legjellegzetesebb típusait ábrázolja - Férfi, Nő stb. -, hanem annak minden változatát, még ha ezek alacsonyabb rendűnek látszanak is. Ugyanakkor nagyon erősen individualizáltak, bár ez csak a mindig azonos, változatlan típus másik oldala. Ezért a művész-gondolkodó, a képzőművész célja nem az alakokban „rejlő belemagyarázott" gondolat, hanem maga az alak, függetlenül attól, hogy adott esetben (az objektív művészről van szó) ritmussal vagy leírással fejezi-e ki magát. Magával az alak ritmusával, vonalvezetésével kelt megfelelő hangulatot. Például Chopin gyászindulójában különös módon a zokogás is hallható, míg a festő vagy általában a képzőművész táncosnőt lát, akiből sugárzik a síri világ varázslatos pompája, és pantomimszerűen mutatja be a tánclépéseket.

Egyébként jobban megérthetjük e művészi szerkesztés természetét, ha megnézzük Weiss nagyobb kompozícióit, melyek rendkívüli egyszerűsége, világosan áttekinthető. Markáns szerkezete szinte már bántó. 


Chopin című kompozíciójában részben megmutatkozott Weiss alkotói módszere és a munka minősége. Az Ifjúkor, Tavasz, Kísértés és Tánc című képein még inkább kimutathatók ezek a sajátosságok.

Úgy tudjuk, Weiss eddig még soha nem festett tájképet önmagában, az embertől elszakítva. (Ezért az ő művei esetében tájnak tekintem az ember bármilyen környezetét, még akkor is, ha ott nem terem fű, fa, virág.) Számára ez egyazon lényeg két, egymástól elválaszthatatlan része, melyek összetartozását mintha épp ezzel a mellérendeléssel akarná kifejezni.

Ugyanakkor maga a táj - melyet „természetnek" szokás nevezni - mintha legtöbbször alárendelt helyzetbe kerülne, háttérbe szorul, míg az előteret teljes nagyságában betölti egy emberalak vagy csoport. Weisshez hasonlóan valóban esztétikai módon kell lehatolnunk a természet lényegéhez, hogy eredeti funkciójában és lényegében ragadhassuk meg, mely abban áll, hogy a legkülönbözőbb formákat termi, míg végül eljut a végső formáig, emberig. „A teremtés koronája" a tájképből bontakozik ki, mellyel mintha megbonthatatlan egységben olvadna össze. Miként lehetséges, hogy ez a természet soha nem fárad bele, soha nem unja el, hogy mindig ugyanazt a formát hozza létre újra meg újra, ez az alkotó titka, aki, mint tudjuk, rendszerint elég rövid emlékezetű... ilyen kérdés fel sem merülhet benne, mert hisz magában, a szüntelen átalakulás és a másoktól való eltérés képességében.

Weiss említett képei kifejezik a természettől elszakadt, a formákon túl nem valóságos világot építő ember tragédiáját. A rabságban élő, a formához béklyózott ember „nincs tisztában" a természet lényegével, véges eszközökkel akarja megragadni a végtelent, amiről csak sejtelmeink, homályos előérzeteink lehetnek. Weiss képein az ember is testet ölt a formák ritmikus táncában, ő is csak forma: a táj mindig az emberrel, az ember pedig mindig a tájjal való kapcsolatában jelenik meg.

Weiss egyes kompozíciói között vannak bizonyos „történeti" összefüggések, nem azért, mert időben egymás után készültek, hanem mert az embert egymást követő „történeti" fázisaiban ábrázolják. Ezek persze nem szerves kapcsolatok, teljesen függetlenek magától a művészettől, mert mindegyik kép önmagában is egészet alkot, megragadja az embert a szintézis egyszerűségével, szinte közvetlenül, mintegy a ritmussal és a dallammal, a valóság zenei átdolgozásával hat.


Kezdetben a táj, a természet, a sokszínűség, a világ még messze van, nagyon messze, csak a rettenetes előérzetek sejtetik; még nem válnak szét alkotóelemei, még a művész szellemében rejtőzik, csak a teret felosztó néhány vonal jelzi: egy pillanatra megdermedt a ritmus, belealvadt a nagy anyaméhbe, ahonnan napvilágra kerül az új sarj, a kisgyermek, aki, nem tudni, miért, tele van félelemmel és rémülettel. Az Ifjúkor még szorosan kötődik az anyaméhhez, a természethez, amely abban a pillanatban kezd szétesni, darabokra, szilánkokra hullani és a legkülönbözőbb formák nyüzsgő sokaságával kápráztatja el a fiú szemét. Mintha a művész ezzel is még nagyobb egyszerűségre törekednék, e rajzán nem használ színeket, jobbára beéri a körvonalakkal, melyek segítségével még kifejezőbben tudja ábrázolni tárgyát.

Aztán következik az a különös pillanat a természetben, amikor mindenhonnan furcsa neszek hallatszanak, minden kikel, és a fény felé törekszik, amikor egy másodperc ezermilliomod része alatt hirtelen mindez megtorpan, kezdetét veszi az őrület, a súlyos, kétségbeejtő téboly, ahonnan nincs kiút. Az égbolt makulátlan tiszta volt, a levegő áttetsző és üde a friss harmattól, most hirtelen minden mozdulatlanná dermed a végtelen térségekben, majd romba dől, sűrű sötétségbe merül. Ez a Tavasz tébolya. Nem a természet gyermekének őrülete, aki most kel életre, s a képen együtt hajladozik a fákkal, hanem a természet tébolya, amely egy ezred másodpercre beleköltözött a gyermekbe, hogy aztán megint valami újat teremtsen, és már száguldjon is tovább. Bármilyen hatalmas is a tér, hihetetlenül sűrű az atmoszféra: itt most valaki - először életében - lendületet vesz, hogy túllépjen önmagán.

Weiss így festi meg a tavaszt: kiragad egy pillanatot a múló időből, és emberi alakot ad neki. A következőképpen néz ki a kép: legelöl, nem éppen középen látható egy meztelen fiú kissé felemelt fejjel, háttérben a táj, fölötte a tiszta, derűs ég. Messze a fiú mögött furcsán tekeredik néhány fa, szaggatott vonalat rajzolva a síkságra. Ugyanígy hajladozik a fiú, ugyanarra a ritmusra, mintha csak most bontakozott volna ki a természet öleléséből, és még őrizné magán a bélyegét. Ez a fiú még teljesen azonos a természettel, ilyenek a fiúk tizenöt éves korukban és azelőtt, amikor víz alá buknak, majd ismét felszínre jönnek: az elemekkel egybeolvadt vízi istenek, szikrát vet rajtuk a napfény. Ez öntudatlan, tébolyult, önmagába zárt élet, ahonnan nincs kiút, ideális határvonal, azon túl már egy másik élet kezdődik, ahonnan van kiút a semmibe.


Aztán már a Kísértés következik. Itt már nagyon messze vagyunk a természettől, már csak távoli visszhang, valami még bizsereg az ösztönökben, messze túl a fák és virágok hullámvonalán, túl a messzeségben fehérlő horizonton. Rég elmúlt már a tavasz, de még milyen „melankolikusan" rég. A természet és öntudatlan élete átalakult bíborvörös ajkú nővé, és húz vissza magához, vissza a „porba"! A felismerhetetlenségig megváltozott a színhely, a titkos kultusznak új szertartásokat találtak ki, új eszközökkel végzik, valami új keletkezett, és vonz magához „ellenállhatatlanul". Két alakot láthatunk az előtérben: a nézőtől jobbra egy meztelen lányt, aki vágyakozva nyújtja ajkát a fiúnak. Ő rémülten fordul el a lánytól, befogja a fülét, összehúzza magát, megvakul, de képzeletben nem tud szabadulni a szerelmespárok tömegétől, melynek ölelései a távoli bíborszín ködbe, az egész horizontot elárasztó vérvörös foltba vesznek (a háttérben sematikus alakok fehérlenek a vörös ködben). Nem tudni, mi taszítja jobban a fiút: „félelem a bűntől vagy rettegés a portól"!

E két alakon kezdi játszani melódiáját a festő, az a különös lény, aki - függetlenül a távolabbi, másodrendű „ügyletektől" - örömét leli az emberi testben, megsimogatja körvonalait, árnyakkal borítja, rezgéseket futat végig az izmokon. Győz a művész. A megállás nélkül száguldó - előre vagy hátra? Ki tudja, milyen irányban halad? - ritmusból kiszakított emberalakkal mindent ki tud fejezni: dallamot, mozgást, gondolatot, ritmust stb.

Tánc című képén is az emberalakkal kifejezett ritmusok festőjeként lép elénk Weiss. Itt is kiemeli a táj és az ember kölcsönhatását. A sötétsárga, olajszín égbolttól élesen elváló hegylánc lábánál körtáncot járnak, hosszú láncban özönlenek az emberek a fához, ahol az élet paradicsomi almája terem. Ívben hajlik a hegyoldal, akárcsak az emberi testek körös-körül. És mindkét lánc egyszerre forog körbe, egyik végétől a másikig, hogy megint visszatérjen ugyanoda, ahol az élet és a halál vár rá. Minél messzebb vannak a fától, annál egyenesebbek az alakok, annál inkább reszketnek az öröm és a gyönyör előérzetében, mint az a szélről behajló férfitorzó - arcán hülye vigyorral, aki előreszegett fejjel rohan vaktában az orra után.


Lépteikbe nem reng bele a föld, csendben halad előre a tánc, hullámzik az égboltot szürkés, olajszín fénnyel elárasztó, süvítő szélviharban. A szakadék felé halad.

Weiss már igen sok képet festett, a Táncot, Csókot és még sorolhatnám, de még ennél is több munka vár, sok más képet fest még, melyen az emberi test nyilván a legkülönbözőbb pozitúrában jeleníti meg a világ mindig más és más arcát. A színművészet, ha szabad így neveznem, a legplasztikusabb minden művészet közül, csak és kizárólag az emberre épül: az ember önmagával fejezi ki önmagát, ha pedig bizonyos dolgokat még inkább ki akar emelni, a szó esetleges tökéletlenségétől mentes tánc eszközeit használja, végül eszköztárát maximálisan leegyszerűsítve eljut a mozgatható bábig.


A festő-gondolkodó Weiss művészetének épp az a lényege, hogy a végtelen ritmusok távoli horizontjait emberi alakban jeleníti meg, abban a formában, amelyben a művész elképzelései szerint egy pillanatra mozdulatlanná válik a szüntelen ritmus.



Jan Kasprowicz: Levél ¦lewińskinek. 1907

Władisław ¦lewiński kiállítása

Katalógus-előszó, Lwów, 1907

 

Jan Kasprowicz (1860-1926) az Ifjú Lengyelország legnagyobb költője, drámaíró, műfordító és publicista. Władysław ¦lewiński kiállítási katalógusához, a művésznek címzett levél közvetlen formájában megírt bevezetője (Lwów, 1907) jó példa a „költői kritikára”.

 

Władisław ¦lewiński (1854-1918) élete nagy részét Franciaországban töltötte, kapcsolatban állt a Pont-Aven-i iskolával (1890-95), különös tekintettel Gauguinre. Le Poulduben (1896-1905), Krakkóban és Poroninban (1905-07) élt, a varsói Képzőművészeti Főiskolán tanított (1908-10), majd visszatért Franciaországba. Ő honosította meg a lengyel művészetben Gauguin és Sérusier szintetista elveit (az utóbbi jó ismerőse volt).

Kasprowicz bevezetője épp a legértékesebbet ragadja meg ¦lewiński festészetében: a markáns körvonalakat, az egyszerű és eszközeit tekintve takarékos kompozíciót, a hangulatot keltő finom színeket.

 

Levél ¦lewińskinek - Bevezető helyett

Alig néhány hónapja ismerkedtünk meg egy faluban a Tátra méltóságteljes óriásai között; ezt a rövid időt beszélgetéssel töltöttük, közben diszkréten figyeltem alkotómunkáját, de ez is elég volt ahhoz, hogy még inkább megerősödjem régi meggyőződésemben, mely szerint az „esztétika” - nem szeretem ezt a terminust - egyetlen szabálya a művész szeme és lelke, így bátran és nyíltan bevallhatom, hogy az Ön személyében megtaláltam ezt a szemet és leket. E két tényező az Ön esetében együtt jár: vannak, akik festenek, és olyan jó a szemük, hogy tökéletesen meg tudják ragadni a tárgyak alakját, s bizonyos technikai felkészültség birtokában, úgymond, az igazságnak megfelelően - nálunk „igazságon” még mindig fotográfiai pontosságot értenek - tudják mindezt vászonra vinni; kifinomultabb alkatok, fogékony lelkek is akadnak közöttük, akik érzékelik a Természet, az alkotót ösztönző ihletforrás hangulatát, de nincs szemük, nincs kellő rálátásuk a formákra, nem ismerik a fény és az árnyék természetét, ezért a képeik, eltérően a rajzoktól, nem keltenek harmonikus benyomást bennük, ez pedig elengedhetetlen minden műalkotás „igazságához”.


Az Ön esetében a szem és a lélek egyetlen szervvé nőtt össze, de talán érthetőbb vagyok, ha azt mondom, hogy a szeme nem csak lát, hanem egyszersmind érez is, a lelke pedig nemcsak érez, hanem lát is, méghozzá tisztán és világosan. Ennek köszönhetően a képei különös harmóniával szólnak hozzám. Bevallom, amikor először álltam előttük, elriasztottak azok a jellegzetes, vastag körvonalak, amelyek alighanem állandó tartozékai a festészetének; ugyanakkor, mintha ezt ravaszul kitervelte volna, állandóan izgatták a retinámat, s hamarosan annyira lekötötték a figyelmemet, hogy már nem tudtam a szemem levenni róluk. Emlékszik, mit mondtam egyszer Önnek? Azt, hogy aki alaposan elmélyed a festészetében, nem nagyon talál nálunk mást, aki komolyan felkelthetné az érdeklődését. Ha nem ismerném annyira, mint amennyire - hadd hízelegjek magamnak - ismerem, hajlamos lennék feltételezni, hogy ezzel a primitív rajzolattal sanda szándékai vannak, mintha ökölcsapást mérne a nézőre a célból, hogy szíveskedjék a kézzel foglalkozni, amely lecsapott rá, és majd ha jobban megnézi a képet, meggyőződhet róla, hogy a rajz egyrészt hibátlan, másrészt e vastag körvonalak keretébe foglalt tartalom hihetetlenül mély. Természetesen nem a külső, anekdotikus tartalomra gondolok, melyet Ön, aki csak és kizárólag a festészet, a vonalak és a színek nyelvét használja, joggal néz le, lévén ellensége mindenféle „irodalmi” festészetnek; a belső tartalomról beszélek, arról az igazi, őszinte költészetről (az igazi költészetnek semmi köze az irodalomhoz), arról az intenzív hangulatról, amely a búbánat, a melankólia és az elvágyódás gyenge fényével borítja az Ön tengeri képeit és a mi hófödte, megfeketedett viskókkal teleszórt, a Murań, a Lodowy, a Kosista és a Giewont sziklás csúcsaival eltorlaszolt poronini mezőinket, melyeket a ködfoltos égerligetekkel együtt az Ön érző szeme és látó lelke kezd megörökíteni a vásznain.


És a virágai, azok a pipacsok, kökörcsinek, napraforgók! Ezek nem nagyszerű fényképek olyan dolgokról, melyek éltek, de egy pillanattal azelőtt, hogy megjelentek a klisén, elpusztultak; ezek önálló, örök életű egyéniségek, melyek nemcsak a technikai tudásszinttel képesztenek el (nálunk már az is épp elég hatásos), hanem mindenekelőtt az Ön lelkének melankolikus, vonalakon és színeken játszó muzsikájával, köszönhetően a szemnek, amely nemcsak lát, hanem érez is, köszönhetően a léleknek, amely nemcsak érez, hanem lát is. [...] A portréit nézegetve arra gondoltam, ha Ön színész lenne, nem tenné földhözragadttá Słowackit, szó és mozgás, jobban mondva hang és gesztus segítségével költői életet adna teremtményeinek, amilyet a nagy költő muzikális lelkétől kaptak. Másként fogalmazva, Ön nem szokványos „realista” vagy „naturalista”, nem másoló, aki „visszaadja” a természet képét, s még a lélek látszatát is megvonja tőle. Bár a portréi kitűnnek külső hasonlóságukkal, nem a külső valóságot jelenítik meg. Mint a tájképeket, ezeket is hihetetlenül egyszerű, tisztán festészeti eszközökkel készítette, nem vette igénybe például a szobrászat eszközeit, igen gyakran ugyanazzal a vastag, de a rajz szempontjából hajszálpontos vonallal fejezi ki magát. Néha mintha nem is lenne térbeli mélységük, de ezek a portrék nem is akarják az élő ember illúzióját kelteni a nézőben, nem akarnak olyan látszatot teremteni (ezt sikerül is elkerülniük), mintha egy bizonyos individuális életről lenne szó. A rátermettségének köszönhetően - ne vegye zokon, hogy ezt a kifejezést használom, de ebben az esetben szerintem megfelel a megérzéseinek -, tehát a rátermettségének köszönhetően, melyre hagyatkozván bizonyos kifejezést tud adni a tekintetnek, és el tudja rendezni a figurákat, e portrék élete bizonyos értelemben túllép az egyéni életen.


Mióta olyan agyafúrt módon visszaéltek nálunk a szimbólum fogalmával, ez a kifejezés visszatetszést kelthet bennünk, de hát nincs más szavunk arra, hogy megnevezzünk egy bizonyosfajta karaktert, műalkotást, ezért nekem is azt kell mondanom, hogy a portréin látható individuumok is szimbólummá változnak. [...] Mint ahogy a tájképein is kerül minden fantasztikumot, a portréiról is száműzött minden avítt irodalmiságot, melyet rendszerint a lefestett modell pillanatnyi vagy szokásos hangulatát illusztráló allegorikus emblémák fejeznek ki.

 



Olga Boznańska: Levelei Julia Gradomskának 1908, 1909, Párizs

Olga Boznańska (1865-1940) a lengyel festészet nagy egyénisége, 1898-tól Párizsban élt. Főleg portrékat, tájképeket és enteriőröket festett, egyéni stílusában a szimbolizmussal ötvözte az expresszionizmust. 1901-től kezdve állította ki műveit a Mars-mezei szalonban. Lengyel és nemzetközi művészszervezetek - többek között a Société Nationale des Beaux-Arts (1904-től) és az International Society of Sculptors, Gravers and Painters (1906-tól) - tagja volt.

 

Olga Boznańska: Levelei Julia Gradomskának

Párizs, 1908. nagycsütörtök

 

Drága Julianka!

[...]

Megnyílt a szalonunk, a Société Nationale du Champs de Mars. Hat portrémat állították ki, elég jó helyen. Azt írja minden kritikus, hogy szomorúak a képeim. Ilyen vagyok, nem lehetek más, ha valami letargikusból indulok ki, minden, ami ebből következik, búskomor. E búbánat ellenére mégiscsak ezek a legjobb portrék az egész szalonban. Je trouve, que ceci est bien plus triste encore.

 

[...]

 

1909. december 20. hétfő

 

Édes drága Julianka!

 

Ebben a pillanatban kaptam meg a lapodat a karácsonyi postával, megérkezett a leveled is, mindkettőt tiszta szívből köszönöm. Kellemes ünnepeket kívánok Neked, aranyom...

Küldöm a kiállítási katalógusomat, enyém a terem legszebb része, falifülke választ el a többi kiállító festőnőtől. Fantasztikusan jól néznek ki a képeim, mert igazak, tisztességesek, elitek, nincs bennük semmi kicsinyesség, modorosság, hazugság. Csendesek, elevenek, és mintha fátyol választaná el őket a nézőktől. Saját atmoszférájukban léteznek. Harminc képet állítottam ki, kétszer annyit is kirakhattam volna, de nem volt hely. A terem nagyon úrias, a fény csodaszép, a falakat szürke bársony borítja, trés discret, aranyláncokon lógnak a képek. Egy portrét adok a kiállításért, nem tudtam pénzben fizetni, kár lett volna ezer frankot kipengetni erre. Még nem adtam el semmit, de kaptam már néhány nagyon szép kritikát.


A szalon még nem valami híres, csak két hónapja nyílt. La préface du catalogue est écrite par le conservateur du Musée du Luxembourg, nagyon ismert személyiség Párizsban és egész Franciaországban. Nagy örömöt, kellemes meglepetést okozott nekem ez az előszó, nem is beszélve a megtiszteltetésről, mert Bénédite úr nagyon jól ismeri a komoly művészetet. Sainser úrral (conseiller d'État) vettek tőlem képet a Musée du Luxembourg-nak.

[...]



Feliks Jasieński: Manggha. Töredék a kéziratból. Leon Wyczółkowskinak, a művésznek és barátnak. 1911

Miesięcznik Literacko-Artystyczny, 1911

 

Feliks Jasieński (álnéven Manggha, 1861-1929) műgyűjtő, mecénás, kritikus, publicista, a lengyel modernizmus egyik legszínesebb egyénisége. Számos cikkben következetesen kiállt a művészet szubjektivizmusa, individualizmusa és autonómiája mellett. Lelkesen propagálta a japán művészetet. Elképesztően gazdag gyűjteményt hozott össze népművészeti, japán és kortárs művészeti alkotásokból, ezt teljes egészében a krakkói Nemzeti Múzeumra hagyta.

1901-ben adta ki franciául éles elméjű kommentárjait és polemikus észrevételeit a művészetről, az irodalomról és a filozófiáról: Manggha. Promenades à travers le monde, l'art et les idées (Paris, Krakow, Warsava, 1901). A kötetet a Goncourt fivérek Naplója ihlette, címe a japán festő, Hokusai híres albumsorozatára utal („manggha” - különféle tanulmányok). Az alábbi részlet a Manggha lengyel változatából való, amely a Miesięcznik Literacko-Artystyczny című krakkói elit lap tizenegy egymást követő füzetében jelent meg 1911-ben.

 

Manggha

Töredékek a kéziratból

Leon Wyczółkowskinak, a művésznek és a barátnak

 

Hogy harmóniánk fuvallata
Mozdítsa a kocsik tengelyét,
S a nyikorgó gúny, - irónia
Nélkül alkossunk akármiképp...[1]

 

„Babérkoszorúval és sötétségben”... vagyis: nem változott semmi.

Ha pedig nem változott semmi, megint csak felmerül a kérdés: „babérkoszorúval és sötétségben” - mit jelentsen ez? Világos választ kell adnom, hogy a következő nemzedékek - a tegnapi és a mai filiszterek méltó fiai és unokái - többé ne tegyék fel ezt a kérdést. Kép 57„Babérkoszorúval” - ez annyit jelent, hogy avatatlan kéz koszorúz eme örökzöld ékességgel arra méltatlan főt; „sötétségben”, vagyis még nem dereng az olvasók, tanítványok és tudós kritikusok, „műértők” fejében semmi. Milyen művészetről van szó? Leginkább arról, hogyan lehet fekete vattát előállítani gyanún felül álló „háztáji” stílusban, és a terméket hogyan lehet szisztematikus, gyárilag hitelesített, garantáltan honi „patriotizmussal” belesulykolni a nem alaptalanul „tiszteltnek” titulált közönségbe. Ha a közönség kevésbé „tisztelt”, de valamivel tisztességesebb lenne, arra kényszeríthetné például a főszerkesztőket, hogy ne helyezzenek el az általuk vezetett lapokban olyan becstelenségeket, amelyek bosszúért kiáltanak a művészethez, rábírná a városok fő- és alpolgármestereit, hogy maradjanak csendben, maradjanak veszteg akkor is, ha kedvük támad hozzászólni olyan kérdésekhez, amelyekről képtelenek tisztességgel beszélni, vagy a nevezetes helyi kombinátorok vezetésével létesítsenek galériákat, díszítsék - hűséggel követvén a „Strzelnica” tagjainak választékos ízlését - Raffaello-képekkel, melyeket direkt e célból lopatnak el Rómában Albertrandival...

[...]

Nálunk a legádázabb ellenségek is kezet nyújtanak egymásnak, és vállvetve küzdenek, ha meg kell fojtaniuk azt a hidrát, amit művészetnek neveznek. Ilyen estben a demokrata-bádogos, a városi tanács elnöke úgy gondolkodik és cselekszik, mint a pecsovics-gróf. A gróf úr hadat üzent a l'art pour l'art elvének. Az ironikus gróf úr ilyen örök becsű szavakat írt: „el kéne felejtenünk a l'art pour l'art kozmopolita jelszavát”. - Gyönyörű: le a l'art pour l'art kozmopolita eszéjével, legyünk hazafiasak: művészet a... lembergi filiszter vagy, még tősgyökeresebben, a łyczakówi betyárok kedvére.

[...]

A művészet feladata nem individuális, nem az a dolga, hogy a lehető legművészibb módon fejezze ki magát, ilyen vagy olyan művészeti irányzatban mozogjon, hanem az, hogy benyaljon a csőcseléknek.


A művész legyen bohóc, lakáj, nevelőnő, szárazdajka, csendőr, választási hiéna. Öntse formába a megalkuvó pecsovicsok ideáljait, törölje meg az immorálisan viselkedő orrokat, szórakoztassa az agylágyulásban szenvedő grófokat, leplezze le és büntesse meg a vétkeseket, zengje az erény dicséretét, s mindenekelőtt Dulskik[2] szellemi színvonalához tartsa magát. Mert a társadalom szinte kizárólag csak Dulskikból áll. Nem a Dulskik vannak a művészekért (az hiányozna még!), hanem a művészek a Dulskikért.

Évekkel ezelőtt találkoztam a varsói Zachętában (milyen különös név![3]) Dulska asszonnyal Podkowiński impresszionista festménye előtt. Dulska asszonyt kitűnő látással áldotta meg a sors, megállt közvetlenül a kép előtt, és... dühöngött, mintha megveszett volna. Szemétség, ordítozott, hülyét csinál belőlünk: ezek csak foltok, ez nem kép! Bátortalanul javasoltam: jó asszony, ha kissé távolabbról szemlélné, összekeverednének a szemében a foltok, és minden rendben lenne. Dulska asszony tekintete villámokat szórt, teleszívta magát levegővel, mint a víziló, ha legalább fél órát szándékozik a víz alatt tölteni, és elbődült: szép kis rend, mondhatom! A tizenöt kopejkámért onnan nézem a képet, ahonnan akarom! Egy tisztességes asszony nem tűrheti el, hogy valaki hátrébb taszigálja, és foltok kavarogjanak a szeme előtt, amikor ő maga még soha nem ejtett foltot a becsületén azzal, hogy mindenféle foltokat bámult volna.

Ez a válasz tökéletesen kifejezi a művészet és a társadalmunk közti kapcsolatok filozófiáját. A társadalom csak annak a művésznek ad tizenöt kopejkát, aki úgy táncol, ahogy ő fütyül. Jaj a művésznek, ha rászedi Dulska asszonyt és - a tizenöt kopejkájáért - úgy táncol, ahogy a kedve tartja. Dulska asszony nem hagyja, hogy még egyszer rászedjék; ha nem úgy táncolsz - mondja -, ahogy nekem tetszik, pusztulj éhen. Na és mit tehetnek a művészek? Éhen vesznek, ha valóban művészek. Mert az igazi művész csak a l'art pour l'art szellemében alkothat, vagyis azt énekli a világnak így vagy úgy, ami a lelkében megszólal, függetlenül a Dulski urak és Dulska asszonyok elvárásaitól.


Nézzük meg közelebbről ezt az állítólagos szörnyeteget (a l'art pour l'art-ról van szó). Mivel a művész ember, aki egy bizonyos fajból, korból és környezetből kerül ki, s ezáltal kötődik a fajhoz, a korhoz, a környezethez, mivel él, szenved, szeret, gyűlöl és meghal, mint más emberek, ugyanúgy érez, mint mások, csak százszor intenzívebben, és képes arra, amire mások nem, el tudja varázsolni a sejtelmek, az érzések és a benyomások világát, szavakká, hangokká, formákká tudja változtatni a szenvedés, az ábrándozás és az elragadtatás világát, mert semmi sem lehet idegen tőle, ami emberi, igen nagyfokú korlátoltság kell tehát ahhoz, hogy olyan művészetről meséljünk, amelynek, úgymond, dacolnia kell a l'art pour l'art-ral, ellenkező esetben kívül áll a világon, az emberiségen.

Még a világtól leginkább elszakadt művészet is e világi kell hogy legyen, s mindig lesznek olyanok, akikhez szól.

A japán társadalom tizenegynéhány évszázadon át soha semmiféle követelményt nem állított művészei elé. Ott csak egyetlen jelszó létezett, ezt mindenki elfogadta, és teljesen természetesnek találta: művészet a művészetért. Minden művész csak azt tette a maga területén, mit művészlelke diktált neki. Nem létezett semmiféle japán „Straż” vagy „Japán Iparművészeti Társaság”. Mert az egész társadalomnak szüksége volt a művészetre, és tisztelte művészeit, akik alkotómunkájuk során elszakadtak mindentől, ami zavarta őket abban, hogy azon elmélkedjenek, miképp fejezhetnék ki magukat a legművészibb módon, s így közvetve hatással, méghozzá igen nagy hatással voltak az ipar és kereskedelem fejlődésére. Az építész, a szobrász, a mázoló, az ötvös, a bronzműves, az asztalos, a fafaragó nem hangoztatott hazafias frázisokat, a helyi Ciuchcińskik nem okították a művészeket, mit és hogyan kellene csinálniuk.

Kizárólag a szépség fölötti elmélkedésből nőtt ki a bámulatos és sokrétű nemzeti művészet, amely az egész civilizált világ csodálatát kivívta, és - a dicsőség mellett - milliós bevételekhez juttatja Japánt.


A japán festőt kizárólag az foglalkoztatta, hogyan örökíthetné meg a legszebben hazája virágait, madarait és rovarjait, ezzel közvetve hazafias tettet hajtott végre, mert amellett, hogy világhírűvé tette nevét, csodálatot és tiszteletet keltett országa iránt, amely ilyen nagy művészt adott a világnak. Csak a művészetért dolgozott, de semmiféle japán Dzieduszycki szemében nem vált csodabogárrá.

Nálunk persze nem így van. A társadalom alapjában véve fütyül a művészetre, méghozzá évszázadok óta. Embrionális formában létezett valamiféle művészeti kultúra - először a XVI. században, majd a XVIII. század végén. De a gyermek csecsemőkorban meghalt. Soha senki sem foglalkozott honi művészetünk fejlesztésével. A kulturáltabb egyének időnként hoztak be műalkotásokat Keletről, Délről vagy Nyugatról, idegen művészeket hívtak ide, akik bár Lengyelországban alkottak, nem alkothattak lengyel módra.

Igazi japán művész nem festheti le másképp a lengyel falut, csak japán módra, mint ahogy a lengyel is lengyel módra festi le a japán falut.

Voltak hát - és vannak is még - Lengyelországban idegen műalkotások. Bizonyos ideje vannak hazai műalkotások is, főként a festészet területén. De más bizonyos mennyiségű műalkotással rendelkezni bizonyos művészeti ágból, és megint más ápolni a nemzeti művészet hatalmas koronájú, gyönyörűséges fáját, melynek árnyékában az egész nemzet él.

[...]

 


[1] Részlet Norwid Irónia című verséből. Fodor András fordításában.

[2] Utalás Gabriela Zapolska Dulszka asszony erkölcse című színművére

[3] A híres galéria neve buzdítást jelent.

<< Bevezetés (Kopócsy Anna)    Cseh művészet >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés