Vallásfilozófia

Vallás és történelem

Fogalmak: ciklikus történelemfelfogás, lineáris idő, rendelt idő (deuteronomisztikus történelem-felfogás), kronosz, kairosz, eszkatológia, szekularizáció

Nevek: Hérodotosz, Thuküdidész, Livius, Szent Ágoston, Joachim de Floris, Ibn Khaldún, Hegel.  

Bevezetés

Az alábbi megállapítások egy igen egyszerű tényre kívánják felhívni a figyelmet. Arra, hogy a tág értelemben vett nyugati történelem-fogalom keletkezése elválaszthatatlan egy sajátos vallási időfelfogástól, pontosabban a számunkra különösen fontos zsidó, keresztény és iszlám vallásos időkoncepciótól. Kérdéses, hogy a felvilágosodás befolyása ellenére a XVIII- XIX. század óta keletkezett történelem-definíciók mennyiben tudtak szekulárisak maradni?

Az alábbiakban nem vállalkozunk a téma rendszeres és teljes körű kifejtésére, inkább vázlatpontokat adunk az Olvasó számára, melyek egyrészt a vallásos időelképzelések (nem teljes) tipológiáját, másrészt a történelem mint szekuláris, narratív koncepció kialakulását mutatják be.

Vallási szempontból általában a következő időkoncepciókkal lehet találkozni:

  1. A ciklikus időfelfogást, mely az időt visszatérő, azaz újrakezdődő egységekre osztja, mint a természeti év (tavasz - nyár - ősz - tél - tavasz), illetve a „világév", ami az egész világmindenség ciklusos idejét jelenti, az egész világ születésével, adott idő utáni megszűnésével, majd (természetes) újrakezdődésével. Ezt az időfelfogást a mitologikus világkép, illetve egyes filozófiák (sztoa)  felfogásának szokás tekinteni.
  2. Lineáris végtelen időfelfogás, amelyben nincs visszatérés a korábbi állapothoz. Ez főleg bizonyos filozófiai iskolákra jellemző (peripatetikus, atomista) 
  3. Lineáris és véges világ-idő, amelyet a kijelölt idők tagolnak, mint a zsidó vallásban,
  4. A végidőre várakozó, kitöltésre váró idő fogalma, (eszkatológikus idő),  mely elsősorban a kereszténység eszkatológiáját jellemzi.
  5. Valamint a ciklikus fejlődés muszlim idő-fogalma, mely már egy kvázi-szekuláris történelem-felfogással is párosulhat. Ugyanakkor az eszkatologikus idő egy sajátos fogalma is jelen van az iszlámban (Mahdi), ám már igen korán, a XIV. században Ibn Khaldún megfogalmaz egy „tudományos" történelem-felfogást.

I. A mitologikus időelképzelés:

- számos nem- biblikus vallást a ciklikusság, az évenkénti visszatérés, a természet rendjének követése (nap járása, csillagászati idő) jellemzi

- egyes események a természetes folyamatok fordulópontjaihoz kötődnek, mint a napéjegyenlőség, a napforduló, a holdjárás, a vetés és az aratás, stb. Az események a természet rendje szerint ismételten megvalósulnak, és az ünnep résztvevője számára az eljátszott esemény nemcsak felidéződik, hanem előidéződik, azaz valóságosan újra megtörténik. Ez azt is jelenti, hogy a részvétel és az ünnep megfelelő végrehajtása nélkül a világrend maga szenvedne csorbát, tehát például nem tudna megszületni a föld, nem történne meg az istenek násza, és nem születne újjá az élet. Az ünnep tartalma sokféle lehet,  pl. az istenek születése, halála, a teremtés stb.

- az ünnepeket a természet folyamatai jelölik ki, és ekként számítanak kiemelt időnek, illetve bírnak isteni jelleggel

- kairosz (gör.): kiemelt, isteni jelentőséggel bíró, egyedi idő(pillanat) , amely szemben áll a kronosszal (gör.), a mindennapok „egyformaságban telő" idejével.

II. A héber Bibliában található idő- és történelem-elképzelések

A biblikus időfelfogás alapvető eleme, hogy nem ciklikus, nem a természet rendjét követi, hanem lineáris, véges, és az ünnepeit, szerkezetét az Isteni gondviselés határozza meg, illetve jelöli ki. A világ ideje csak a világot jellemzi, Istent nem. Ez a világidő szemben áll az isteni idővel, az örökkévalósággal. Ezért szokás a biblikus kontextusban gyakran hivatkozni arra, hogy Isten „örökkévaló" illetve „idő kívüli". A világ ugyanis nem örökkévaló, hanem véges, mulandó, keletkezik és elpusztul, amennyiben véges idővel ezelőtt lett megteremtve Isten által, és ha az ÓSZ legrégibb rétegei nem is beszélnek egyértelműen a „világvégéről," (ez egyértelműen csak a kereszténységgel jelenik majd meg, ld. alább), a világ léte mindenképpen függ Isten fenntartó akaratától.

Az idő tagolása világkorszakokra nem a világ belső elrendezésétől, hanem Isten akaratától függ. A zsidó ünnepek nem a tavaszhoz, a napfordulóhoz vagy hasonló természeti eseményekhez kötődnek, hanem az üdvtörténethez: például a Kivonuláshoz, a jeruzsálemi Szentély felszenteléséhez, az Istennel szembeni bűnök eltörléséhez. 

1. A rendelt idő felfogása a Prédikátor könyvének elején:

Eccl. 3,1-8

„Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek; ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek."

Az idézet bemutatja azt az időfelfogást, melyben a vallási idő egy isten vagy teremtő által kijelölt kontinuum, mely egy életrendet is jelent. Az „ideje van" kifejezés azonban nem a valamiféle eleve elrendelésből származnak, hanem a közösségi megállapodásból, a Szövetségből. Problémák akkor keletkeznek, ha a közösség egy tagja vagy tagjai nem tartják be ezeket az időket vagy pedig természetfeletti létező nem „közli" velük az időket. Ez a zsidó vallás esetében a természeti és az emberi idő közötti feszültséget jelenti,  pl.  Jer, 8,7:

„Még az eszterág is tudja a maga rendelt idejét az égben, és a gerlicze, a fecske és a daru is megtartják, hogy mikor kell elmenniök, de az én népem nem tudja az Úr ítéletét."

Ebben az értelemben a bűn létrejötte nem más, mint a rendelt időtől való eltérés (lásd még Bűn). Vagyis a zsidó Biblia korai időfelfogása a kijelölt időt ismeri, melyet a Törvény szabályoz.

2. A kései idő-felfogás és a „történelem"

A héber történelem-írás nem más mint annak elbeszélése, hogy a zsidók miféle kapcsolatban voltak Istennel, illetve ennek a kapcsolatnak a „szövetségnek" milyen fontos állomásai voltak. A vallásos idő vagyis a kijelölt időpontok nemcsak a létezők és a cselekedetek megtörténését rögzíti, hanem ünnepek formájában a közösségi emlékezést is meghatározzák. Az emlékezés parancsa (Fiadnak add tovább) a nép egységét hivatott garantálni, vagyis a nép történelme a kiválasztottság, az összetartozás és egyben a közös jövő garanciája.

A világ történetét a Biblia számára az Isten és az ember, illetve később a választott nép történetének eseményei tagolják és alkotják. E történet legfontosabb elemei: a Teremtés - a Bűnbeesés - Noé - Bábel - az ősatyák (a pátriárkák, Ábrahám, Izsák, Jákób) története  - az egyiptomi fogság- a Kivonulás - a Szinaj hegyén kapott Törvény - a kánaáni honfoglalás - Saul és Dávid történetei - a babilóniai fogság - sorhoz járul a jeruzsálemi Templom lerombolása (i.sz. 70). Az üdvtörténeti emlékezet különösen ez a jeruzsálemi kultusz megszűnése után válik jelentőssé a nép egységének és közösségének szempontjából. Így megkockáztatható az a kijelentés, hogy a jellegzetes emlékezet-kultúra vagyis a kidolgozott bibliai történelem-koncepció egy vészhelyzet ellenreakciója.

Ugyanakkor már egy korai hitvallásban megjelenik egyfajta üdvtörténeti forma: Deut 26,5-9.

„És szólj, és mondjad az Úr előtt, a te Istened előtt: Veszendő káldeus vala az atyám, és aláment vala Égyiptomba, és jövevény volt ott kevesed magával; nagy, erős és temérdek néppé lőn ottan. Bosszúsággal illetének pedig minket az Égyiptombeliek, és nyomorgatának minket, és vetének reánk kemény szolgálatot. Kiáltánk azért az Úrhoz, a mi atyáink Istenéhez, és meghallgatta az Úr a mi szónkat, és megtekintette a mi nyomorúságunkat, kínunkat és szorongattatásunkat: És kihozott minket az Úr Égyiptomból erős kézzel, kinyújtott karral, nagy rettentéssel, jelekkel és csudákkal; És behozott minket e helyre, és adta nékünk ezt a földet, a tejjel és mézzel folyó földet."

Az események itt meghatározott céllal rendelkeznek, és csak úgy van értelmük, ha feltételezünk egy isteni szándékot, ami mindvégig irányítja őket. A meghatározott, általában üdveseményre, megváltásra irányuló történelmi formát üdvtörténetinek nevezzük, melyben az időnek meghatározott kezdete és vége van.

A nép és az idő megbomlott egységének többfajta restaurációs stratégiája figyelhető meg a kései zsidó vallásban. Az egyik legfontosabb a prófécia, mely általában a nép közös történeti paradigmáinak viszonylatában határozza meg magát. A Héber Biblia ún. „kis prófétái" már rendelkeznek egy határozott üdvtörténeti koncepcióval.

A lineáris és véges idő felfogásából származik az eszkatológia (gör. ta eszkhata - a végső, utolsó dolgok). Az eszkhatologikus elképzelésnek nevezzük azokat az elképzeléseket, melyek ezen próféciák többségében szerepelnek vagyis mindazt, ami a nép, a történelem vagy a világ végére irányulnak. A Messiás (felkent) ebben az értelemben eszkatologikus alak, hiszen eljöveteléhez kapcsolódik a zsidóság szenvedéseinek vége, illetve a környező, pogány világ feletti diadala.

III. A görög és római történetírás

A görög történetírás még nem történelem-írás, hanem általában egy összefüggő eseménysor meghatározott szempontból elmondott rekonstrukciója. Hérodotosz a görög-perzsa háborúk történetét mondja el, amit a sors irányít, vagy Thukydidész a peloponnészoszi háború néven ismert görög belháborút, míg Livius Rómának, mint hatalmi-politikai egységnek a történetét meséli el „a város [Róma] alapításától kezdve." Hasonlóképpen a korai mitológikus elbeszélések (mint Hésziódosz) az istenek származástörténetét írják le az ember szemszögéből. A történet egységét egy adott identitás alkotja, mint egy város, egy nép, vagy mint egy háború.

A római történetírás ezen túl meghatározott politikai és „állami" célokkal rendelkezik, vagyis a történetek és a történelem (historia) a római államként értelmezett római „nép" (vagy éppen az uralkodók) legitimációját adják, elsősorban a leszármazás bemutatásán, a genealógiákon keresztül.

A fontos különbség a Bibliához képest az, hogy ezek a történetek nem az egész világ történetét nyújtják egyfajta metafizikai teljesség szempontja felől. A Biblia ugyanis, mint láttuk, a teremtéstől az „idők végezetéig" vezeti az időt, amelynek minden nép részese, akár hisz a Biblia istenében, akár nem (pl. Nimród, Góg és Magóg, stb.).    

A görög-római élet ünnepei nem elsősorban az emlékezet ünnepei a héber mintával összehasonlítva, hanem a közösséget konstituáló rituális funkciójuk van. A „religio" a hagyományok ápolása abban az értelemben, hogy a hagyományok mindig egy adott csoport hagyományai, és ápolásuk konstituálja az adott csoporthoz való hovatartozást. Az istenek nem kötnek „szövetséget" az adott közösséggel (ezen mindenekelőtt egy-egy városállamot értünk a korban), és ekként nem is beszélhetünk a leszármazási értelemben vett „nép" egységéről, illetve ennek az egységnek a fenntartásáról,  hanem egyfajta politikai közösséget határoznak meg, amelynek alapja a polgárjog. Ezért olyan nagy bűne Szókratésznak az a vádpont, hogy „új isteneket" vezetett be Athénban. Egy új isten a neki járó új szertartásokkal felborítaná a közösség bevett rendjét, ami a közösség maga.  

Ez az időfelfogás tehát nem lineáris, mert nem „vezet" valahonnét valahová, hanem az ünnepek az időszámítást tagoló kijelölt szakrális pillanatok. Ez jellemző a görög-római vallásra, de általában a Mediterráneum egyéb vallásaira is.

IV. Történelemfelfogás az ÚSZ alapján és a korai kereszténységben

Az ÚSZ a héber történelemfelfogás folytatója, amennyiben történelemképe elválaszthatatlan az isteni irányításról vallott elképzeléstől, Isten akarata pedig a konkrét politikai eseményekben is láthatóvá válik.

A kereszténység alapfelfogása a „két nép" megkülönböztetésén alapul. E két nép a „választott nép", a zsidóság, illetve a „pogányok", a nem-Istenben hívők csoportja. Fontos, hogy a népfogalom teológiai eredetű. Annak alapján lehet „a népet" és „a népeket" (hebr. amim, gojim gör. ta ethné, hoi laoi lat. gentes ) megkülönböztetni, hogy (a Biblia, a Szövetség)  Istenében hisznek-e, vagy sem. Fontos, hogy „az emberek minden népe egyvalakitől származik" (ApCsel 17, 26 - saját ford.), azaz az egész emberiség Ádámtól ered. Egy adott üdvtörténelmi pillanatban azonban (Bábel tornyánál Gen 11, 1-9) ez az egység szétszakad, és az emberiség „népekre" oszlik, akik immár „nem értik egymás nyelvét". A kereszténység a Krisztusban azt az Istentől küldött áldozatot látja, amely a szétszóratott, Istentől elfordult emberiséget újra önmagához hívja („Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen" Jn 3, 16). Ez az isteni tett az Isten és az első emberpár és összes leszármazotta közötti kapcsolat, a szövetségek beteljesítő tette. A megváltás azonban még nem teljes: Krisztus kereszthalálának és feltámadásának örömhíre (az evangélium) meghívja az emberiséget, de erre az emberiségnek válaszolnia kell. Ez egyfajta haladékot biztosít, ami az idők végéig (az utolső ítéletig) tart. Ebben a haladékban azonban a Krisztus második eljöveteléig immár nem következik be újabb, üdvtörténetileg jelentős esemény. (vö: „... ül az Atyának jobbján, és onnan lészen eljövendő ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége" [Nikaiai-konstantinápolyi hitvallás]). 

A „nép" és a „népek" ellentétének helyére most a két népből létrejövő „harmadik nép" fogalma lép, ami az Egyház. Ezt, a korai egyházra jellemző üdvtörténeti értelemben vett egyházképet, számos korai mozaik-ábrázoláson, illetve például Szent Ágoston történelem-teológiájában is megtaláljuk. Ennek az egyházképnek fontos eleme, hogy az egyház a végidő felé törekvő Krisztus-hívők egységét jelenti, azaz az egyház létét a Második Eljövetel felől kell tekinteni. Ilyen értelemben az Egyház „tökéletlen", „földi zarándokútját járja", „küzdő egyház", ahogy a különböző teológiai szóhasználatok a történelem során megfogalmazták.

A kereszténység számára tehát Jézus Krisztus személye által több szempontból is átalakult az üdvtörténet fogalma. A Krisztus (emlékeztetőül: a Messiás, a Felkent) egyrészt beteljesítője a régi Törvénynek, vagyis lezárja a zsidó történelmet, másrészt a második eljövetelébe vetett hit megalapoz egy újfajta időfelfogást: a kitöltetlen idő-fogalmát, melyben a megváltás megtörtént, ám az emberiség feleletére adott idő végén történő ítéletre való várakozás miatt az idő nem is szűnt meg. Úgy is megfogalmazhatjuk ezt a viszonyt, hogy az üdvtörténet és a földi történelem Jézus után teljesen különböző színtéren játszódnak, és nem kapcsolódik egyik a másikhoz. Ha még radikálisabban fogalmaznánk, akkor azt mondhatnánk, hogy Jézus kereszthalálával megszűnt az üdvtörténeti idő, mert az Utolsó Ítélet (gör. paruszia második eljövetel, illetve apokalypszisz a - világ értelmét isteni szándék alapján elrejtő - leplek lehullása, a történelem feltáruló értelme) bármely pillanatban bekövetkezhet (v.ö. Mt 25:13 „Vigyázzatok azért, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, amelyben az embernek Fia eljő.").

A keresztény teológia első kidolgozója, Pál apostol úgy tekint az ÓSZ-re, mint a megváltás, azaz Krisztus eljövetelének előtörténetére, valamiféle előkészítésére, és a kereszthalált egy szükségképpen lejátszódó, előre elrendezett drámának mutatja be. A Törvényre példának okáért azért volt szükség, hogy megsokasodjon a bűn (nemcsak abban az értelemben, hogy nehéz betartani, nem-betartása pedig bűnt szül, hanem abban az értelemben is, hogy az emberiség bűnei miatt adatott), és a megsokasodott bűn miatt Krisztus megváltó tette még nagyobb jelentőségű legyen.

A kereszténység korai szakaszában, az első századokban a világi történetírásnak és a világi eseményeknek nem is tulajdonítottak jelentőséget (legfeljebb az Egyház küzdelmeiről való beszámoló alkotja a történelem tárgyát). Az első szerző, aki újra üdvtörténeti jelentőséget tulajdonít a földi eseményeknek: Joachim de Floris (Giacomo da Fiore, cisztercita szerzetes, XII. sz.). Őt tekintik a történelemfilozófia előfutárának. Fontos tudni, hogy Joachim apát nézeteit utókora eretneknek tartotta - pontosan azért, mert új üdvtörténeti pillanatot akart bevezetni Krisztus feltámadása és a Második Eljövetel közé.

Történelemfilozófia: elsősorban a XIX. elejének német filozófiai problémája (G. W. F. Hegel), ami a világ immanens, belső történeteként értelmezi át az üdvtörténetet. Számos irányzata a történelem olyan szisztematikus értelmezését nyújtja, amelynek princípiuma összefüggést teremt a történeti események között, és ekként oksági rendet, következmények közötti kapcsolatokat vél felfedezni a történelemben. A történelemnek van egy végső értelme illetve célja, amelyet egy belső logika, a „fejlődés" valósít meg. Ez a princípium nyilvánvalóan az isteni elrendezés gondolatából származik, de a Gondviselés szerepét a felvilágosult történelemfilozófiákban elsősorban az észbe vetett hit veszi át. Szűkített értelemben a „történelemfilozófia" kifejezést a felvilágosult (nem-teológiai, de teleológikus) történelemfilozófiákra szoktuk használni. Mintájául Hegel történelemfilozófiáját szokás tekinteni, amiből például Karl Marx társadalmi fejlődést tételező történelem-felfogása is származik.

Szekularizáció: a zsidó és a keresztény üdvtörténeti gondolatból (Isten és a nép folyamatos kapcsolata, mint történelem, mely egy végkifejlet felé tart) a vallási elem kiiktatása illetve világi elemmel való helyettesítése. A megváltóba (Messiásba) vetett hit haladáshitté, a Gondviselésbe vetett hit az észbe vetett hitté változik át. A vallási üdvtörténet és világi történelem végső különválasztása a nyugati történelemfilozófiák általános jellemzője.

V. Az iszlám történelem-felfogása

Az iszlám keletkezésékor már jelen van az eszkatológikus gondolat Mohamed kezdeti próféciáiban, hiszen a korai Végítéletet hirdette, akárcsak a környező zsidó és keresztény közösségek. Másodszor, az „Ábrahám-vallás" fogalmával (a bibliai történet átértelmezésével) egyfajta kontinuus kapcsolatot is megalapozott a korábbi prófétákkal. Ekként  az iszlámban igen korán kialakult a kinyilatkoztatások történetének egyfajta „történelem"-szemlélete, melyben a múltat az isteni kinyilatkoztatások és ezen kinyilatkoztatások elferdítései vagy éppen elutasításai tagolják. Harmadszor, a kijelölt rituális ünnepek - vagyis a zarándoklat és a böjt - részben emlékeztető és megismétlő funkciókat szolgálnak (amennyiben a zarándoklat egyik része például Hágár vízkeresésének megismétlése, másik része Ábrahám életének eseményeit ismételteti el).

Az iszlám történet-írás legfontosabb paradigmája Mohamed közössége és ezen közösség szétszakadása. Noha a muszlim időszámítás a hidzsrától vagyis Mohamed emigrációjától számítódik, az első kalifák utáni skizma épp olyan fontos esemény, mint ez. Nem utolsósorban azért, mert ekkor alapozódik meg a Mahdi fogalma (ar. a helyesen vezetett) , mely először egy politikai fogalomnak tekinthető: az a jövőbeli (illetve konkét esetekben jelenkori) személy, aki a közösség megbomlott egységét vissza tudja állítani. Ez a koncepció a későbbiekben eszkatologikus tartalommal telítődik, vagyis a Mahdi a Végítéletkor jön el, illetve gyakrabban, érkezik el uralkodni (akad olyan változat is, amelyben a Mahdi Jézussal  - Íszá' - azonos, vagy legalábbis Jézus vele érkezik). A síita tradícióban a Mahdi azonos a rejtőzködő imámmal, aki a Próféta leszármazottja és a szunnitákat meg fogja győzi a síiták igazáról.

A történelem-írásnak és a történet-írásnak számos példája akad az iszlámban. Egyetemes történelmek és az umma története egyaránt megjelenik a legkorábbi időktől, mint politikai esemény-történetírások. Az arab-muszlim histográfia egyik emblematikus alakja Ibn Khaldún. A XIV. századi tudós elsőként fogalmazza meg a történelem ismeretének filozófiai módszertani alapjait. Ibn Khaldún a Bevezetés (Muqaddima - egy hosszabb történeti mű bevezetőjeként írott szöveg) című munkájában a történeti változásokat egy határozottan szekuláris nézőpontból vizsgálta, ugyanis rendszeres és ismétlődő változásokat különített el az időben, melyek az emberi közösségek meghatározott formáihoz kapcsolódnak. Ezek a változások ciklikusak abban az értelemben, hogy ismétlődnek (pl. a nomád életmódtól a városiasodás felé), ám mindig egyfajta tökéletesedési folyamat révén magasabb szinten valósulnak meg mint az előzőek.

Feladatok

1. Hogyan jellemezné és hogyan szemléltetné hétköznapi időfelfogásunkat? Mond-e ehhez képest újat az Eccl. 3, 1-8?

2. Ön szerint az Eccl. 3, 1-8-ban megjelenő időfelfogás optimizmusra vagy pesszimizmusra ad okot?

3. Olvassa el a Deut. 8-10-et, és elemezze az alábbi kérdések mentén:

 - milyen feltételezett helyzetben hangzik el a szöveg?

- hogyan, milyen összefüggésben beszél a szöveg Izrael történetéről?

- kik a szereplői a történetnek?

- mi az oka annak, hogy Izrael hozzájut a tejjel-mézzel folyó földhöz?

- az itt megfogalmazódó „történelem-elképzelés" miben különbözik napjaink történelem-felfogásától?

4. Magyarország történetét a kronosz-kairosz párhuzam alapján értelmezve (melyet jelen esetben egy a görögségtől idegen, egyenes vonalú történetre alkalmazunk) mely részeket tekintené kairosznak? Ha sikerült kiválasztani néhány eseményt, miért éppen azt választotta ki?

5. Mekkora hitelt adna egy nagy szakállú, ápolatlan embernek, aki járommal a nyakában azt hirdetné, hogy mindenben az Egyesült Államok akaratát kell követnie Magyarországnak, az EU-tól pedig el kell fordulnia?

6. Nézze meg a Szent Gál-annales egy csatolt részét! Vizsgálja meg, milyen történelem-elképzelést rögzít a szöveg, készítője hogyan gondolkozhatott a történelemről?

7. Mit gondol a Himnusz történelem-felfogásáról? Mondjon analógiát!

8. Mi a Hanuka és a Húsvét jelentése? Miféle értelemben tagolják az időt?

9. Mi a különbség az iszlám Mahdi-fogalma és a kereszténységben Jézus második eljövetele között?

 

Ajánlott irodalom:

Tudományos:

Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza. Bp., Európa, 1993.

Karl Löwith: Világtörténelem és üdvtörténet. Bp., Atlantisz, 1996.

Rudolf Bultmann: Történelem és eszkatológia. Bp., Atlantisz, 1994.

Gerhard von Rad: Izrael felfogása az időről, a történelemről és a prófétai eszkatológiáról. In.: Az Ószövetség teológiája II. Bp., Osiris, 2001. 95-119. o.

Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe. Bp., Osiris, 1995.

Walter Benjamin: Történelemfilozófiai töredékek, A történelem fogalmáról

Reinhard Koselleck: Az elmúlt jövő

Szépirodalom:

Stefan Heym: Dávid király krónikája. Bp., Európa, 1977.

Radnóti Miklós: Nyolcadik ecloga

Babits Mihály: Jónás könyve

 

<< Vallás és politika    Vallás és morál >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés