Fogalomtár etika szakosoknak

Tulajdonképpeni lét

Tulajdonképpeni lét: Az emberi lét sajátlagossága, egyedisége, ami minden más embertől megkülönböztet egy emberi egyedet. Mivel az egzisztencia a létlehetőségekből konstituálódik, tulajdonképpenivé is csak akkor válhat, ha a megragadott lehetőségek tulajdon-képpeniek, vagyis, ha az adott ember sajátjai. Lévén, hogy a létlehetőségeink a világban-való-létezés lehetőségeiként a világban vannak adva, a világ pedig a közös emberi életvilágot jelenti, a világbeli lehetőségek mindenki számára adottak, nem lehetnek sajátlagosak. Amit a világbeli lehetőségek közül megragadok, az elvileg bárki számára adódhat lehetőségként, helyettem más is betöltheti az adott lehetőséget. Egyetlen olyan lehetőség nyílik meg minden ember számára, amit más számára nem megragadható, ez pedig a saját halála. Ha a tulajdonképpeniség a legsajátabb létlehetőség megragadását jelenti, akkor meg kell halnunk ahhoz, hogy létünk egyedivé váljon? Hogyan adódhatna a halálban számunkra létünk egyedisége, amikor a halál a lét megszűnése? A halál mint létlehetőség nem csak a halál pillanatában nyílik meg az ember számára, hanem mint mindenkor küszöbönálló lehetőség, állandóan adva van. Az ember mint ilyennel számol vele, éppen a haláltól való elfordulásban tanúskodik erről, amikor ilyeneket mond: „Mindenki meg fogy egyszer halni, én is, de még nincs itt az ideje.” A halál elől – vagyis önmaga elől - az ember a világból érkező létlehetőségekben feloldódva menekül. Vannak olyan kitüntetett egzisztenciális pillanatok, amikor megtapasztalhatóvá válik létünk végessége, anélkül, hogy ténylegesen véget érne. Ilyen akkor következik be, amikor a világbeli létlehetőségekben nem tudunk feloldódni, mert ezek a lehetőségek megszűnnek jelentéssel és jelentőséggel bírni a számunkra. Ilyen pillanat például az unalom: sem egyik, sem másik lehetőségben nem tudunk elidőzni, mindig újabb kínálja magát nekünk, de feloldódni egyikben sem tudunk. A világ eljelentéktelenedése visszalöki magához az embert, és puszta létével „szembesíti”. Ez a lét mint adott (vagyok, és lennem kell), és egyszer megszűnő lét tárul fel a számára, vagyis adottá válik a maga teljességében azáltal, hogy előrefutunk a halálhoz. Mivel ténylegesen nem érkezett el ez a lehetőség, az előrefutásból újból visszatér magához az ember, de nem egy akármilyen önmagához, hanem az ebben az egzisztenciális tapasztalatban feltáruló tulajdonképpeni önmagához.

„… mivel a jelenvalólét lényege szerint mindenkor a maga lehetősége, ez a létező létében képes önmagát „megválasztani”, elnyerni, elveszíteni, illetve sohasem vagy csak „látszólag” elnyerni. Csak annyiban lehetséges, hogy már elveszített és még nem nyerte el magát, amennyiben  a jelenvalólét lényege szerint lehetséges mint tulajdonképpeni, azaz elsajátíthatja önmagát. A tulajdonképpeniség és a nem-tulajdonképpeniség létmódjai azon alapulnak, hogy a jelenvalólétet általában a mindenkori enyémvalóság határozza meg. A jelenvalólét nem-tulajdonképpenisége azonban nem jelent valami „csekélyebb” létet vagy „alacsonyabb” létfokot. A nem-tulajdonképpeniség éppen ellenkezőleg teljes konkrétságában határozhatja meg a jelenvalólétet a maga ügyködésében, ösztönzöttségében, érdekeltségében és élvezőképességében.” (Lét és idő, 9. §.)

„A halálhoz viszonyuló lét előrefutás annak a létezőnek egy lenni-tudásába, amelynek létmódja maga az előrefutás. E lenni-tudás előrefutó lelepleződésében tárul fel önmaga számára a jelenvalólét a maga legvégső létlehetőségének tekintetében. A legsajátabb lenni-tudásra kivetülni azonban nem jelent mást, mint önmagát megérthetni az így lelepleződött létében, azaz egzisztálni. Az előrefutás nem más, mint a legsajátabb, legvégső lenni-tudás megértésének lehetősége, vagyis a tulajdonképpeni egzisztencia lehetősége.” (Lét és idő, 53. §.)

K. L.