Fogalomtár etika szakosoknak

Rút

Rút: A rút mint visszataszító jelenség a valóság minden területén megjelenhet: az embereknél, a természetben, a művészetben, a morálban, a társadalmi-politikai életben stb. A mágikus torzképeken vagy mitológiai fantáziaképeken, illetve ezek művészi ábrázolásain már kezdettől megfigyelhető.  A rút fogalmának meghatározásai különböző filozófiai megközelítésekből indulnak ki. Arisztotelész a →mimézissel kapcsolatban azt emeli ki, hogy a műalkotásban még a rút szemlélése is sajátos megigézést, illetve gyönyört válthat ki. (Rétorika, I. 1371b) A későantik Plótinosznál a rút az Egy intelligibilis szépségével szemben a teljességgel anyagi, testi. A keresztény filozófiában a rút az, amit az isteni teremtőerő kizár, vagy nem megfelelően tölt ki. Lessing a szobrászatban vagy festészetben elutasítja a rút közvetlen ábrázolását, csak az időbeli művészetnek tekintett költői műfajokban tartja elfogadhatónak. (Laokoon) A 19. századtól kezdve egyfelől a rút etikai és politikai jelentéstartalma jelenik meg: pl. Rosenkranz, Hegel követője a rút lényegét a szolgaságban, a szabadság hiányában látja. A marxista esztétika a hegeli tradíció jegyében értelmezi a rútat az elidegenülés megjelenésformájának. Nietzschénél a hanyatlás, erőtlenség tüneteként jelenik meg. Másfelől a hegelianizmus esztétikájában játszik fontos szerepet a rút kategóriája. Rosenkranz úgy fogja fel a rútat, mint a szép dialektikus tagadását és egyúttal alkotórészét. A művészet nem kerülheti meg a valóban létező rút ábrázolását, ugyanakkor ez egyfajta „szép totalitásban” megszüntetve-megőrizve jelenhet meg. A 19. századi realista művészettől kezdve a rút egyre nagyobb jelentőséget kap a művészi ábrázolásban. A realista művészet feladatát abban látták, hogy a visszataszító jelenetek ábrázolásával a rút létrejöttének társadalmi okát kifejezzék. A modern, avantgárd művészeti irányzatok és az ezekhez kapcsolódó művészetelméletek (pl. Adorno) programszerűen fogalmazzák meg azt az álláspontot, hogy a művészeteknek a modern világban leleplező erővel kell bemutatnia az elidegenült viszonyok rút mivoltát. Sík Sándor Esztétikájában a rútat nem egyszerűen a rút ellentétének fogja fel, hanem a szép „viszonylag teljes hiányaként” értelmezi.

Irodalom: Arisztotelész: Rétorika. Bp., 1982.; G. E. Lessing: Laokoon vagy a festészet és a költészet határairól, XXIII-XXV. In: Válogatott esztétikai írásai. Bp., 1982. 191-321.; K. Rosenkranz: Ästhetik des Häßlichen. Königsberg, 1853.; F. Nietzsche: Götzendämmerung, Nr. 19-20.; Lukács György: Karl Marx és F. Th. Vischer. In: Adalékok az esztétika történetéhez. Bp., 1972.; Th. W. Adorno: Ästhetische Theorie. Frankfurt am Main, 1992. 74-81.; H. R. Jauß (Hg.): Die nicht mehr schönen Künste. München 1968.; Almási Miklós: Anti-esztétika. Bp. 2003. 185-193.; Henckmann-Lotter: Lexikon der Ästhetik. München, 1992.

L. J.