Fordulópont az emberi természet felfogásában: Nietzsche mint Freud elődje

A nemek hierarchikus viszonyának tradicionális filozófiai értelmezése – Nietzsche előtt

Ellentétes fogalompárok (bináris oppozíciók, dichotómiák) – nő és férfi

A férfi–nő viszony a filozófia történetében alapvetően szimbolikus, fogalmi reprezentáció. Ezeket az utóbbi évtizedekben a feminista filozófia elemezte, bár már Simone de Beauvoir is látta a lényeget 1949-ben megjelent művében, A második nemben (ez alapvetően az Ember fogalmának férficentrikus voltában rejlik). Minden egyes filozófusnál azonban konkrétan meg kell vizsgálni a férfi–nő viszony helyét, értelmét az adott életmű fogalmi összefüggéseiben. Ezt tettük Arisztotelésztől kezdve. Az ő Metafizikájában találjuk meg először összegyűjtve az eredetileg a pitagoreusoktól származó ellentétpárok felsorolását, melyek egyike a férfi–nő pár (láad Arisztotelésznél). Ezek közül némelyek megmaradtak, illetve átalakultak más fogalompárokká, főleg – Arisztotelésztől és Platóntól kezdődően – a forma–anyag, lélek–test, gondolkodás/ész–vágy kapcsolódott hozzá a két nem hierarchikus viszonyához (hogy az egymáshoz rendelésben, analógiában melyik volt a meghatározó, a két nem társadalmi állása, vagy a fogalmak közti logikai alá-fölérendelési viszony, ezt nem tudjuk eldönteni). Logikai szempontból ezek inkább kontradiktórikus ellentétpárok (A és nem-A), nem egyszerű ellentétek (A és B), az ebből adódó következmények elemzésére most nem térhetünk ki. Mindenesetre a fogalompárok közti viszonyban az egyik az értékes, a másik az értéktelen (forma és anyag), illetve a jó uralkodik a rosszabbon (az ész a vágyakon, a lélek a testen, a férfi a nőn). A hierarchia szerint egymás alá írva az ellentétpárokat létrejön egy értékes oszlop és egy értéktelen, a férfi képviseli a jót (ész, lélek, forma, meghatározottság, fény, rend) a nő a rosszabbat (vágy, test, anyag, sötétség, káosz). Az észközpontú (logoszcentrikus) tradíció egyben férfiközpontú (falloszcentrikus) is, Derrida egybevont megjelölése szerint az európai filozófiai tradíció fallogocentrikus, a nőket szimbolizáló jegyeket lenézi, értéktelennek tartja. Az említett dichotómiákhoz mások is kapcsolódtak, például aktív–passzív, közélet–magánélet (a görög oikosz–polisz megkülönböztetés), immanens–transzcendens).

Nő és Férfi, avagy Természet és Kultúra?

Ezek együttesen az Ember–Természet viszonyt képviselik, fogalmazzák meg, az ember magát a Kultúrával azonosítja a Természethez képest. A kultúra–természet fogalompárt a nemekkel szimbolizálva így lesz a férfi az Ember, a Kultúra képviselője, a nő pedig a Természeté, amely egészen az utóbbi évtizedekig megkérdőjelezetlenül uralmi viszony volt: az Ember a Természet ura, meghódítója, leigázója, biztos volt felsőbbrendűsége tudatában egészen az ökológiai mozgalmakig. Számos helyet idézhetnénk erre, egyik lehet például Francis Bacon, aki a természet feletti emberi uralmat a feleség és gyermekek feletti jogos férfiuralommal jeleníti meg. Erről a mai antropológiában klasszikusnak számító cikk Sherry Ortneré: Nő és férfi, avagy természet és kultúra? (in: Antropológiai irányzatok a második világháború után. Szerk. Biczó G., Debrecen, Csokonai, é. n.)

Nietzsche fordulópontot jelentett az európai filozófia történetében, radikális újító volt „minden érték átértékelése” célját tűzte ki maga elé. A választott mű alcíme is ezt mutatja: szerette magát egy eljövendő filozófia előfutárának tekinteni. Ez bizonyos értelemben igazolódott is, hiszen a mai filozófia egyes áramlatai őt tekintik elődjüknek, a dekonstrukció, posztstrukturalizmus képviselői közül sokan (főleg mai francia gondolkodók, mint Derrida, Foucault), és a hermeneutikai tradíció is gyakran hivatkozik egyes alapeszméire, például Heidegger két kötetet is szentelt neki.