Antik és reneszánsz esztétikatörténet

7. Tertullianus utánzás-kritikája

Quintus Septimius Florens Tertullianus (160-220)

A késő-antikvitás utolsó történeti állomása a korakereszténység megjelenése. Az 1. század zűrzavaros időszakában vándortanítók és karizmatikusok töltik be a döntő szerepet, a 2. században azonban kialakul a központosított és a hierarchikusan szerveződő egyház. Ugyanakkor már ebben a korai időszakban megjelenik az a kritika, hogy az egyházi méltóságok legtöbbje - és a hierarchiánál fogva így maga az egyház - túlságosan laza erkölcsű, és nem feltétlenül méltó Krisztus földi helytartóságára. A mozgalom, amely a legintenzívebb kritikai hatást fejtette ki, a montanizmus volt. A montanisták prófétizmusa igyekezett felújítani a régi karizmatikus egyházat, hirdette az Úr közeli eljövetelének eszkatologikus eszméjét, a gnoszticizmussal szemben pedig a valóságos test feltámadását, bírálta az egyházban tapasztalható erkölcsi hanyatlást, s ápolta a vértanúság szellemét.

Tertullianus előkelő pogány karthágói családból származott, apja centurio volt, és az ifjú Tertullianus Rómában tanult, majd ügyvéd lett. 195 táján megtért, és visszatért Karthágóba, ahol jelentős érdemeket szerzett polemikus egyházszervező szövegeivel és beszédeivel. Az antik filozófiát sok esetben erősen bírálta, és szembeállította a keresztény tanításokkal, de filozófiájában világosan felismerhetők a sztoikus elemek. Ugyanakkor alapos ismerője volt a szélesebb értelemben vett görög-római bölcseletnek. Morális rigorizmusa szembeállította az egyházzal, melynek fegyelmét túlságosan lazának tartotta, 207 körül csatlakozott a montanisták mozgalmához. Osztotta az ezeréves birodalom közeli eljövetelére vonatkozó várakozásukat, majd „tertulliánusok" néven saját csoportot alakított.

Esztétikailag nagyhatású műve A látványosságokról (De spectaculis, 197-200 k.) című értekezése, amelyet eredeti alakjában görögül írt. Értekezésében alapvetően élesen polemizáló: elítéli a cirkuszi játékokat, a műalkotásokat, és - ami a kurzus szempontjából a legfontosabb - a színházat.

Érvei alapvetően az antik görög utánzásfelfogás zsidó-keresztény alapokon nyugvó elutasítására épül, nevezetesen: a látványosságok a pogány istentisztelettel való szoros rokonságuk miatt valójában bálványimádó rítusok: „E játékok közé tartoznak az elhunyt magánszemélyek tiszteletére végrendeletileg meghagyott emlékünnepek is, szintén régi hagyomány szerint. Tudniillik a játékokat ősidőktől fogva kétféleképpen osztályozták: a szent játékokat a népek isteneinek szánták, a temetési játékokat a halottaknak. Ám a mi szemünkben a bálványimádáson mit sem változtat a játékok neve és indítéka, mert mindenképpen azokról a szellemekről van szó, amelyeket mi elutasítunk. Mindegy, hogy a játékokat halottaiknak szánják-e vagy isteneiknek, mert halottaiknak is ugyanazt szánják, amit isteneiknek. Egy és ugyanaz mind a kettő, ugyanaz a bálványimádás, amiként elutasításunk is ugyanaz a bálványimádással szemben." [VI.]

Ezen felül a látványosságok hatása a keresztény lélekre nézve morálisan romboló, és így azok az igaz keresztények, akik részt vesznek a spektákulumokon, bűnös élvezetet gyakorolnak: „Figyeld meg jól, óh keresztény, mennyi tisztátalan név vette birtokába a cirkuszt! Idegen tőled az a vallás, amelyet annyi ördögi szellem tart hatalmában. A helyekről szólva itt látjuk szükségét annak is, hogy elébe vágjunk a kérdésnek, amelyet némelyek feltehetnek: 'Ha olyankor megyek a cirkuszba, amikor nincsenek játékok - kérdezhetnéd -, vajon akkor is félnem kell, hogy tisztátalanná válok?' a helyekről nincsen semmiféle előírás. Mert isten szolgája nem csupán azokra a helyekre léphet be a fegyelem áthágása nélkül, ahol az emberek látványosságokra gyűlnek össze, hanem még a pogány isteneknek szentelt templomokba is, de csak akkor, ha sürgető köznapi ügyben jár el, amelynek nincs köze a hely sajátos rendeltetéséhez vagy feladatához. Egyébként még az utcák, a fórum, a fürdők, a fogadók, sőt még lakóházaink sem mentesek teljesen a bálványoktól; az egész világot betöltötték a sátán angyalai. Ha a világban élünk is, nem vagyunk távol Istentől; csak akkor vagyunk távol tőle, ha belekeveredünk a világ bűnébe. Ha tehát azért lépnénk a Capitoliumba vagy a Serapeumba, hogy imádkozzam ott vagy áldozatot mutassak be, ugyanúgy eltávolodnék Istentől, mintha nézőként lépnék a cirkuszba vagy a színházba. Nem helyek fertőznek meg bennünket önmagunkban, hanem az, ami az adott helyen végbemegy, s ami - mint érvekkel bizonyítottuk - magukat a helyeket is fertőzi. A fertőzöttektől fertőződünk. Ha tehát megemlékezünk arról, hogy e helyeket kiknek is szentelték, azért tesszük, mert bizonyítani kívánjuk, hogy mindaz, ami itt végbemegy, azoknak a fennhatósága alá tartozik, akiknek e helyeket szentelték." [VIII.]

Tertullianus értekezése foglalkozik a látványosságok eredetével, nevével, apparátusával, helyével és a velük kapcsolatos mesterségekkel, s így sokoldalú betekintést nyújt az antik politeizmus kultikus, mitológiai, művészi vonatkozásaiba. A teológiai bevezetést követően a spektákulumokról szólva a cirkuszi játékok után elemzi a színház szerepét. A színház eredetét tekintve Venus és Liber temploma, amely már maga antik bálványimádást jelent, mi több: „A tragédiák és a komédiák tehát véres és buja, istentelen és tékozló szülőanyjai a bűnnek és a kéjvágynak, a kegyetlen és alantas dolgok felidézése pedig semmivel sem jobb, mint ezek a dolgok maguk: ami cselekedetként elvetendő, azt szóban sem fogadhatjuk el." [XVII.] Az ábrázolt drámai eseményeket Tertullianus kizárólag moralistaként értelmezi, márpedig a tragédiákban és a komédiákban ábrázolt cselekedetek keresztény morális szempontból semmiképpen sem védhetők. Az antik mimészisz-elv Tertullianusnál tökéletesen elveszti értelmét, mert a színházi látványosságnak csak és kizárólag negatíve van kapcsolata az erkölcsökkel. A bálványimádás további vádja pedig a színészek vonatkozásában is felmerül, hiszen az utánzást végző személy (mimosz) valójában "mássá hazudja magát", "színlel", ennélfogva a képmutatás bűnébe esik: „(...) Maga az álarcokkal való alakoskodás tetszhet-e Istennek, aki tiltja, hogy bármiről is hasonmást készítsünk? Hát még az ő saját képmásáról? Az igazság alkotója nem szereti a hamisságot; az ő szemében minden koholmány paráznaság. Ezért nem hagyja jóvá, ha valaki mássá hazudja hangját, nemét, korát, ha valaki szerelmet, gyűlöletet, jajgatást, könnyet színlel: kárhoztat minden képmutatást. És aki törvényben átkozza meg a férfit, ha asszonyruhába öltözik, hogy ítélkezik majd a pantomim-játékos felett, aki nővé álcázza magát?" [XXIII.] A szöveg záró szakasza erősen ironikusan az igazi nagy látványosságot az Úr eljövetelében jelöli meg, azaz Krisztus eljövetele lesz a késő antik „világszínház" legrettenetesebb és legigazabb spektákuluma: „És micsoda látványosság vár a legközelebbi jövőben: eljő az Úr, akiben immár nem lehet kételkedni, aki immár győzelmes és diadalmas! Micsoda ujjongás lesz ez az angyaloknak, mely dicsősége a feltámadó szenteknek! És milyen birodalma az igazaknak! Micsoda város - az új Jeruzsálem! S következnek még más látványosságok is: az ítéletnek ama végső és örökös napja, melyet nem hitt a pogány, melyet kikacagott, midőn a pogány korok megannyi ódonságát és nemzedékét egyazon tűz emészti el." [XXX.]

Tertullianus értekezése a költészet-, dráma- és színházesztétikának azért jelentős műve, mert korai keresztény szövegként szinte előrevetíti az antik művészetek gyakorlásának későbbi helyzetét a európai művelődéstörténetben. Az itáliai reneszánsz első jelentős elméletíróinak fellépéséig nyomon követhető az antik dráma elutasításának gyakorlata, noha ez természetesen nem jelentette azt, hogy maga a színház eltűnt volna, hiszen a misztériumjátékokban, moralitásokban tovább élt, de az antik esztétikai utánzáselmélet a korareneszánszig nem fejtett ki semmilyen hatást.