10. Fichte aktivista idealizmusa

B) Észállam és történelemfilozófiai utópia

Az én ugyanis kettős viszonyban van a valósággal: elméleti (megismerő) és gyakorlati (cselekvő) viszonyban. Tevékenysége során az én, az érzékelésen, a szemléleten és az értelmen (Verstand) keresztül eljut az észig (Vernunft), azaz igazi öntudatáig, melyben önmagát igazi lényege szerint ragadja meg. Igazi lényege: a szabadság. A szabadság abszolút képesség arra, hogy a magábanvaló világ (az én) által az érzéki világot meghatározza, a kettőt összekapcsolja, s így a magábanvaló világ erkölcsi törvényét az érzéki világ valódi tettével egyesítse. A feltétlen erkölcsi parancs, a kategorikus imperatívusz Fichténél egyszerűen így szól: „Cselekedj lelkiismereted szerint!” A lelkiismeret sohasem téved. E radikális rousseau-i etika nyomán nem meglepő, ha Fichte a szabad lények ama társadalmában, melyben minden egyes úgy korlátozza szabadságát, hogy a másik is szabad lehessen, az ember alapvető jogaiként a saját magával való szabad rendelkezés, a tulajdon és az önfenntartás jogát jelölte meg: mindenkinek joga van a munkához, a tulajdonhoz, az emberi léthez.

Az én gyakorlati tevékenységében Fichte voltaképpen (elvont filozófiai formában) az ember és természet közötti kölcsönhatást írja le. Az ember a természettel azonban nem mint egyes ember áll szemben, s ha joga, sőt rendeltetése a természet fölötti uralom, akkor ezt csak mint egy közösség tagja realizálhatja: a céljainak alávetett objektumokat az ember közösségi tevékenysége, a teste és az érzéki világ közti kölcsönhatás, vagyis a munka során veszi tulajdonba. A tulajdon alapja ily módon a munka. „A mindenkire jutó rész jogszerűen az övé; meg kell azt kapnia, még ha eddig nem is ítélték oda neki. Az észállamban megkapja; abban a fölosztásban, amely az ész ébredése és uralma előtt, véletlen és erőszak útján ment végbe, nem kapta meg mindenki, mivel mások többet ragadtak magukhoz, mint amennyi a rájuk eső rész volt. [...] Az ember dolgozzék, de nem mint egy teherhordó állat, amely terhével a hátán merül álomba, és amelyet az elhasznált erő legszűkösebb pótlása után újból fölzavarnak, hogy ugyanazt a terhet cipelje tovább. Félelem nélkül, kedvvel és örömmel kell dolgoznia, s maradjon ideje, hogy szellemét és szemét fölemelje az égre, amelynek megpillantására teremtetett.” A fichtei észállam mindenekelőtt a munka állami megszervezését jelenti.

A szabad és erkölcsös emberek közösségét Fichte „a szentek gyülekezetének” nevezte. A vallás Fichte első, jénai korszakában csupán ész- és erkölcs-vallás volt, berlini korszakában viszont egyre fokozódóan érzelemre alapított vallássá válik. A jakobinus diktatúra bukása Fichtét csalódottá tette; s ehhez később a németországi francia hódítások miatti elkeseredése járult. Fichte felfogásában a történelem változatlanul az emberi közösségnek, az emberiségnek a szabadság felé történő haladása; ám ez a folyamat most kanyargós és ellentmondásos természetű, buktatókon és az eredeti céltól való elidegendésen át haladó folyamatként  jelenik meg. Történelemfilozófiája, A jelenlegi kor alapvonásai az emberiség történetét öt korszakra osztja: (1) „az ártatlanság vagy észösztön állapota”, vagyis az emberiség természetes, de ősi, öntudatra még nem jutott állapota; (2) „a keletkező bűnöknek és az autoritás kényszerének kora”, vagyis a kibontakozó magánérdek és önzés kora, melyben a közösséget csak külső tekintély tartja össze; (3) „a kiteljesedett bűnösség, önkény és önzés kora”, vagyis a teljesen kifejlődött magánérdek, árucsere és kapitalizmus kora, melyben az emberek megszabadulnak a külső tekintélyektől, de egyúttal eldobják az ezek által erőszakosan fönntartott közösségiség, erkölcs és vallás minden formáját is; (4) „a kezdődő ésszerűség vagy az észtudomány kora”, vagyis az a kor, amelyben az ész, a filozófia föllép, s elkezdi ésszerűen berendezni a társadalmi viszonyokat, megalkotni az észállamot; (5) „a kiteljesedett megigazulás és megszentelődés vagy az észuralom állapota”, vagyis az az állapot, amelyben teljesen uralomra jut az ész, és így az emberiség visszatér természetes állapotához, de immár magasabb fokon, mert most minden ember eleget tesz a kategorikus imperatívusz követelményeinek. Az öt korszak voltaképpen az elvont szabadság - elidegenedés - megvalósult szabadság (és a köztük lévő átmenetek) történelemfilozófiai sémája: saját korát pedig Fichte a harmadik korszakból a negyedikbe való átmenetnek tekinti. „Így hát - írja - előttünk áll az, amit Rousseau a természeti állapot nevén és a költők aranykor néven mögöttünk tételeznek. [...] Rousseau elfelejti, hogy az emberiségnek ehhez az állapothoz csak gond, fáradság és munka révén lehet és kell közelednie. A természet emberkéz nélkül nyers és vad, s ilyennek is kell lennie, hogy az ember kényszerítve legyen a tétlen természeti állapotból kilépni és a természetet megmunkálni - hogy ő maga a természet puszta termékéből szabad, értelmes lénnyé váljék.”

Fichtében egyre erősödött az az igény, hogy az ész országát a németeknek kell megvalósítaniuk. Ennek az elképzelésnek alapjául az a reális tény szolgált, hogy Németországban a kapitalizmus még nem fejlődött ki, s ezért úgy látszott, hogy a magánérdekek polgári társadalmának gazdasági önmozgását könnyebb lesz kordában tartani politikai eszközökkel. (Amely kísérletbe az előrehaladottabb Franciaországban a jakobinusok belebuktak.) Fichte valamiféle, a középkori feudális korlátoktól megtisztított céhkapitalizmust képzelt el, s ennek ideológiáját a kereszténység újkori, protestáns formájában vélte megtalálni. Németországban a protestantizmus és a felvilágosult abszolutizmus eszméinek legföbb letéteményese a porosz állam volt, ezért tartotta Fichte lehetségesnek - különösen a fölszabadító háborúhoz kapcsolódó tényleges reformoknak és alkotmányos ígéreteknek hatására - a vele folytatott egyezkedést. Végső célja a fejedelmektől és a nemességtől való megszabadulás, egy egységes demokratikus német köztársaság volt, mely egyúttal az egész emberiség haladásának mintaképe is lett volna. E köztársaságban végre megvalósulhatott volna a jakobinus erény. Mert az ember természettől fogva csak állat, s ha önérdekét követi, akkor csak értelmes állat; kizárólag a közösséggel való azonosulás, a lelkiismeret parancsainak, az erénynek a követése teszi az embert igazán emberré: tudatos és szabad lénnyé. Fichte aktivista idealizmusa, Istenben való hite, az általános énnek Istennel történő azonosítása végső soron mind arra szolgált, hogy mintegy garanciát nyújtson a történelem utopikus végcéljának megvalósulására. Mivel ugyanis Isten nem szavakban, hanem tettekben nyilatkoztatja ki magát, a történelem szükségképpen Isten Országának földi megvalósulásához vezet. E célból Fichte tevékenysége egyre inkább gyakorlativá, munkái és előadásai egyre inkább próféciákká váltak; e pedagógiai és politikai szervező tevékenysége közben érte a halál. A halála előtti évben tartott előadássorozatában - ez a világtörténelmet mint az emberiségnek a szabadság felé való haladását és nevelődését jellemzi - valóban meg is hirdette Isten Országának végső földi megvalósulását (Reich Gottes auf Erden).