7. Brit empirizmus és utilitarizmus

B) Berkeley és Hume

Locke szubsztancia-fogalma tarthatatlan fogalom, vélte George Berkeley (1685-1753), anglikán vallású, írországi filozófus, aki egyházában egészen a püspökségig vitte. Berkeley empirizmusa felfogható úgy is, mint keresztény apologetika: a tapasztalat fogalmának pontos és szigorú elemzése szerinte ugyanis logikusan Istenhez vezet. El kell fordulnunk a világtól, és Isten felé kell fordulnunk: Berkeley filozófiájában ez a gondolat ama tétel alakjában jelenik meg, hogy a materiális külvilág valójában nincsen; csak Isten, Isten ideái és a véges lelkek léteznek. A pesszimisztikus regényíró Swift, Berkeley közeli barátja és patrónusa, kegyetlen iróniával rajzolta meg az emberi (az újkori polgári) társadalom képét; Berkeley viszont azt akarja megmutatni, hogy a világ, melyben az emberek a mindennapi életüket élik, ontológiailag szekunder, s így pesszimizmusra valójában csak az ateistáknak, az anyagi világ megszállottjainak volna okuk. Berkeley filozófiáját egy meggyőződésesen buzgó élet összefüggésében kell látnunk, úgy kell felfognunk, mint vallásos választ a kezdődő kiábrándultságra, mely a brit polgárság életérzésében a kivívott győzelem mámorát követte. Berkeley ír származású volt, tanulmányait Dublinban, a Trinity College-ban végezte, majd egy arisztokrata család házi lelkészeként Franciaországban és Itáliában tartózkodott, később egy időre Amerikában telepedett le, ahol sokat tett az amerikai felsőoktatás megszervezéséért. Fő műve a Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről („A Treatise Concerning the Principles of Human Knowledge”, 1710).

Berkeley nézeteit számos kortársa egyenesen abszurdnak mondotta: ő maga azonban éppen hogy megtisztítani akarta a filozófiát a metafizikai spekulációtól, s a bölcseletet úgymond a common sense, a józan ész álláspontjára gondolta visszavezetni. Ha ugyanis a megismerés - mondja Berkeley - semmi másról nem tudósít bennünket, mint ideáinkról, akkor teljesen jogosulatlanul tételezünk fel ideánk mögött valami kifürkészhetetlen, okkult szubsztanciát. Berkeley érvelése szerint az érzékelhető tulajdonságok és kiváltó okaik különböznek egymástól; például hallani a hangot halljuk, nem pedig a hang okát. Az érzékelhető tulajdonságoknak ezért nem is tulajdoníthatunk az elmén kívüli létezést. Ha ugyanis föltételeznénk, hogy reális létük van, akkor ebből az következnék, hogy például az égési fájdalom (amely nem más, mint a magas hőfok) magában a fizikai tárgyban létezik. Ezzel persze nem csak a szubsztancia locke-i fogalmát veti el, hanem annak egyik következményét, az elsődleges és másodlagos minőségek közti különbségtételt is, kimutatván, hogy az elsődleges minőségek - kiterjedés, alak, mozgás, szám - sem léteznek az elmén kívül, és így valójában a másodlagos minőségek között van a helyük. Azt sem állíthatjuk, hogy hasonlítanak okozójukra, a külső tárgyakra, lévén, hogy idea csak ideára hasonlíthat, ideákat pedig csak az elmében találhatunk.

Ideáink mindig konkrétak; például a mozgás - amely látszólag absztrakt idea - valójában mindig egy testnek a mozgása, ha pedig mozgó testre gondolunk, mindig egy bizonyos, éppen elgondolt, konkrét mozgó test ideája jelenik meg az elménkben. Ha nem észleljük az elvont szubsztanciát mint olyant, semmi okunk feltételezni a létezését. Locke ugyan arról beszél, hogy a szubsztancia ideája „feltételezett vagy homályosan jelenlévő idea”, ám valójában a szubsztanciáról mint tulajdonságainak hordozójáról semmiféle ideánk nincs, hiszen nincs róla percepciónk. Azonkívül a szubsztancia mint szubsztrátum fogalma logikai ellentmondást is tartalmaz. Ha ugyanis a szubsztrátum hordozza a dolog tulajdonságait, akkor nyilván különbözik tőlük. Mármost a hordozott tulajdonságok egyike a kiterjedés; csakhogy a „szubsztrátum” kifejezés jelentése: „alatta kiterjedő”. Következésképpen a dolog szubsztrátumának kellene, hogy legyen egy olyan kiterjedése, amely nem azonos a dolog kiterjedésével - ez pedig abszurdum.

Az elvont szubsztancia, az anyag mint olyan tehát nem létezik; anyagi tárgyként létezni, ez annyit tesz, mint ideák csoportjaként létezni. Esse est percipi: létezni annyi, mint érzékelve lenni. Berkeley-t - mint korábban Descartes-ot is - itt a szolipszizmus (solus ipse, csak magam létezem) kísértete fenyegeti. A józan ész álláspontján akkor persze azt mondanánk, hogy hiszen az asztal létezik és ott van a szobában akkor is, ha senki sem érzékeli. Berkeley erre úgy válaszol, hogy ő egyáltalán nem kíván állításunkkal vitába szállni; mert a kérdés nem az, hogy létezik-e valamilyen értelemben az éppen nem érzékelt asztal, hanem az, hogy milyen értelemben létezik. Mit jelent az, hogy az asztal a szobában van, ha senki sincs jelen és nem érzékeli? Mi mást jelenthet, mint azt, hogy ha valaki belépne a szobába, érzékelhetné az asztalt?! Ideák önmagukban tehát nem létezhetnek, csak valamely elmében. Ám észre kell vennünk - folytatja Berkeley -, hogy saját elménktől ideáink valami módon mégiscsak függetlenek: hiszen a képzelet szabad játéka által formált ideák (mondjuk egy kentaur vagy egy szirén ideája) illetve a normális körülmények között érzékelt ideák nyilvánvalóan eltérnek egymástól jellegükben. Elképzelhetek magamnak, ha tetszik, egy háromlábú embert, hogy azonban mit látok, ha kitekintek az ablakon, az nem rajtam múlik. Ideáim együttlétezésének rendje, jelentkezésük sorrendje szubjektivitásomtól független - min alapszik akkor ez a rend? Csak egy, az emberi elmétől független, isteni elmén alapulhat, mondja Berkeley: tőlem független ideáim tulajdonképpen Isten elméjében léteznek. A „létezés” és „anyagi tárgy” kifejezések helyes elemzése tehát Istenhez vezet, míg az anyagi szubsztanciában való hit az ateizmust támogatja. Berkeley elképzelését szemléletesen és népszerű formában foglalta össze versikéjében Ronald Knox:

Egy ifjú szólt: ó nézz oda,
Mily furcsa, hogy nincs ott fa.
S ha mégis ott van,
Hogyhogy ott van,
Ha senki sem néz most oda?

VÁLASZ:

Jó uram,
Mért oly furcsa?
Én mindenütt jelen vagyok,
S ez az az ok,
Melyért ott van a fa,
Hisz mindig látja

Kiváló tisztelettel,
Az Ön Ura.

A nyelvi jelentés kérdése Berkeley-t ezzel kapcsolatban élénken foglalkoztatta. Számára a nyelvi elemzések mindenekelőtt kritikai feladatot teljesítettek: a szavak instrumentális jelentésének eszméjét pendíti meg, midőn azt állítja, hogy az „anyagi tárgy” szónak szerepe lehet nyelvünkben, annak ellenére, hogy anyagi tárgyak nincsenek; vagy hogy a természettudományos elméletek elvont terminusai, így különösen a newtoni fizika némely kifejezése - „gravitáció”, „vonzerő” stb. - hasznos eszközként funkcionálhatnak a rendszerben és ennyiben jelentéssel bírhatnak, jóllehet nem utalnak valóságos létezőkre. A nyelv vitte félre Locke-ot is, amikor absztrakt ideák létezését feltételezte az elmében, mivel különböző különös ideákat is egyetlen név alatt foglal össze, holott az elme valójában nem képes  különállóként felfogni olyan minőségeket, melyek így, külön-külön nem állnak fenn. Maga az általánosság nem absztrakció útján jön létre, hanem csupán viszony, „aminek folytán magukban véve különös dolgok, nevek vagy fogalmak általánossá válnak”. Locke általános háromszög ideája képtelen feltételezés, hiszen nem vagyunk képesek elképzelni olyan háromszöget, mely egyszerre volna hegyes-, tompa- és derékszögű.  Háromszög fogalmunk általánossága nem egy absztrakcióval keletkező általános háromszög-ideára történő referenciában áll, hanem abban, hogy valamely - kötelezően - vagy hegyes-, vagy tompa- vagy pedig derékszögű háromszöget megjelenítő különös ideánkat valamennyi háromszögre vonatkoztatjuk, éspedig azáltal, hogy a példában szereplő, mondjuk hegyesszögű különös háromszög hegyesszögűségét a levezetéseinkben nem használjuk ki.

Locke-kal szemben fogalmazza meg Berkeley azt a kritikai észrevételét is, hogy nincsenek az elmében közös ideák, tehát olyanok, amelyek több különböző érzék kapuján át jutnak az elmébe. Locke eredetileg az elsődleges minőségek ideáit tekintette ilyeneknek, ám Berkeley felhívja a figyelmet arra, hogy a látható kör vagy négyzet ideája teljesen más, mint a tapintás számára jelen levő kör vagy négyzet ideája. Itt is az történik, mint az absztrakt ideák esetében: a nyelv csalóka logikája késztet bennünket arra, hogy ezeket a teljességgel különböző ideákat a kör és a négyzet név alá soroljuk. Ez azonban csupán az elme egyfajta művelete, nem  pedig közvetlenül a tapasztalásból eredő idea.

Berkeley filozófiájáról gyakran mondják, hogy bár nyilvánvalóan hamis, maga az esse est percipi elv cáfolhatatlan. Az igazság valójában az, hogy ennek két cáfolata is lehetséges: egy gyakorlati és egy elméleti. Már a kortárs Samuel Johnson - a híres és nagytekintélyű Doctor Johnson - gyakorlati szinten tulajdonképpen tökéletes (habár persze nem elvi és elméleti) kritikáját adta barátja, Berkeley idealizmusának. Boswell naplója (1763) tartalmazza annak az esetnek a leírását, amikor Johnson - később oly híressé vált - cáfolatát megfogalmazta: „Odakinn álldogáltunk még egy darabig a templom előtt, és Berkeley püspök szellemes, túlságosan is szellemes, tanulmányáról beszélgettünk, mely a dologi világ nem valóságos voltát igyekezett bizonyítani. Megjegyeztem, hiába vagyunk meggyőződve arról, hogy valami nincs rendben a tanításával, lehetetlen cáfolnunk azt. Sohasem felejtem el, milyen találóan válaszolt Johnson, midőn lábával egy nagy kőbe rúgott, úgy, hogy lába nyomban visszapattant róla. 'Így cáfolom' - mondta.” E gesztusával egyértelműen arra utalt, amit későbbi filozófiai elemzések módszeresen is megmutattak, hogy ti. életünk minden pillanatában ama kimondatlan alapfeltevés alapján cselekszünk, hogy a materiális külvilág ténylegesen létezik; fogalmaink egész rendszere, nyelvünk átfogó logikája szintén erre az előfeltevésre épül. Az esse est percipi elve így ellentmond az emberi cselekvés, gondolkodás és nyelv egész logikájának: vagyis értelmetlen. És ha erre Berkeley azt válaszolja, hogy ő egyetlen anyagi tárgyat sem vesz el az embertől, mert érzetek komplexumaként az összes ún. „anyagi tárgy” megmarad, mégpedig minden emberi szubjektumtól függetlenül, úgymond „objektíve” tovább létezve, akkor világos, hogy ez az „objektív” létezés csak az Isten elméjében való létezést jelentheti nála: a szolipszizmust Berkeley így Isten segítségével elkerülheti. Csakhogy, és valójában ez Berkeley egész érvelésének elméleti hiányossága, az empirikus ismeretfilozófia és az asszociációs pszichológia alapján - amint arra Hume majd rövidesen rámutat - nemcsak az anyagi, hanem a szellemi szubsztancia létezése, és így Isten létezése is igazolhatatlan. Ezzel az isteni segítség, Berkeley Deus ex machinája kútbaesik, ő maga pedig visszajut a szolipszizmus zsákutcájába.

A skót születésű David Hume (1711-1776) az észt alárendeli az akaratnak és az érzelemnek, értelmileg belátható örök törvények helyett megszokásról beszél, az áthagyományozott világképet igazolhatatlan és mégis szükséges „természetes hiedelemnek” tekinti, kétségbe vonja mind az anyagi, mind a lelki szubsztancia feltételezésének jogosságát, üresnek találja okság-fogalmunkat, bizonyíthatatlannak mondja az individuum és Isten létét. Az emberi gyakorlat Hume szerint végülis csak magára támaszkodhat: semmilyen filozófia nem képes az élet dolgaiban irányt mutatni. Edinburghban végzett egyetemi tanulmányai után Franciaországban tartózkodik, diplomáciai állást vállal; később az edinburghi egyetem könyvtárosa lesz. Történészként is jelentős műveket alkotott. Filozófiai fő műve az Értekezés az emberi természetről („Treatise of Human Nature”, 1738-40).

Hume a mindennapi gyakorlat elméletét gondolta kidolgozni, s azt vélte megmutatni, hogy minden másfajta elmélet illúzió. A szó igazi értelmében vett tudást csak a matematika nyújt; de a matematika nem a világról, hanem ideáink egymás közötti viszonyairól, fogalmaink szerkezetéről szól. Az ilyen jellegű tudást megfogalmazó tételeket nevezzük tapasztalat előttieknek: röviden a prioriaknak. A világról a tapasztalat tudósít; de a tapasztalati tudás szükségszerű összefüggésekről nem számol be, hanem csak tényeket tár elénk. Így „ha kezünkbe veszünk valamely kötetet, pl. teológiáról vagy iskolabeli metafizikáról, akkor csak ezt kell kérdeznünk: Van-e benne elvont okoskodás mennyiségről vagy számról? Van-e benne tapasztalati okoskodás tényről vagy létről? Nincs. Úgy hát tűzbe vele: mert nem lehet egyéb benne, csak álokoskodás és csalódás”.

Hume számára, csakúgy mint Locke számára, az én nem pusztán középpontja a tapasztalatnak, de mondhatni egyetlen tárgya is: minden ismeretünk a tapasztalatból ered, s az elmének csak önmagáról lehetnek tapasztalatai. Az elme tartalmait észleleteknek (perception) nevezi; az észleletek pedig kétfélék, benyomások és ideák. Előbbiek a tapasztalat közvetlen, élénk jelentkezései: benyomásokkal lát el bennünket pl. az érzékelés; ha szobámban körültekintek, benyomásokat szerzek róla. Az ideák a benyomások halvány másolatai: benyomásainkra visszaemlékezve, és általában a gondolkodás folyamatában, ideákat szemlélünk. Azt a kérdést, hogy mi és hogyan ébreszt benyomásokat az elmében, Hume nem veti föl. Ám álláspontja filozófiailag mégis következetes: ha ismereteink a benyomásokból származnak és rájuk vezethetők vissza, akkor arról nem lehet ismeretünk, hogy mi az, önmagában véve, ami a benyomásokat ránk gyakorolja. Tudásunk azonban nemcsak benyomásaink tartalmáról van, hanem a benyomások térbeli és időbeli viszonyairól is. A benyomások tér- és időbeli érintkezése magukkal a benyomásokkal együtt van adva. Térben érintkeznek például azok a benyomásaink, amelyeknek összességéből egy tárgy (például egy könyv vagy egy gyümölcs) összetett ideája alakul ki elménkben; időbeli érintkezés (azaz egymásra-következés) áll fönn például a villámlás és a mennydörgés között. Hume az érintkezésre vezet vissza három, középponti jelentőségű filozófiai fogalmat: a szubsztancia, az okság és az én fogalmát.

„Mivel az elme számára - írja Hume - soha semmi más nincsen jelen, mint észleletek, és mivel minden ideát valami az elme számára előzőleg jelenlévőből vezetünk le, következik, hogy képtelenek vagyunk valami az ideáktól és benyomásoktól specifikusan különböző dolog ideájának felfogására vagy formálására. Irányítsuk figyelmünket magunkon kívülre, amennyire csak lehetséges; kergessük képzeletünket az egekig vagy az univerzum legvégső határáig; valójában soha egyetlen lépéssel nem jutunk túl önmagunkon.” Ideák csak benyomásokból keletkezhetnek: ám az anyagi szubsztancia vagy az okság ideájának semmilyen benyomás nem felel meg. Hume különösen az utóbbi ideának szentelt nagy figyelmet. Mit tapasztalunk valójában, midőn A-t B okának mondjuk? Hogy A és B közvetve vagy közvetlenül érintkeznek; hogy A időben megelőzi B-t - de hol észleljük azt a feltételezett szükségszerű kapcsolatot, melyet az okság fogalmához szokásosan hozzágondolunk? Ilyen kapcsolatról nincsen benyomásunk; valójában csak az történik, hogy elménk, a megszokás ereje folytán és az asszociáció törvényének megfelelően, A ideájáról B ideájára siklik át. Ha például egy márványgolyót nekigurítunk egy másik, nem-rögzített márványgolyónak, az úgymond szükségképpen mozgásba lendül. De ha ez a két esemény mint ok és okozat valóban szükségszerű kapcsolatban állna egymással, akkor annak föltevése, hogy ugyanazon okot másfajta okozat követi, logikai ellentmondást eredményezne. Csakhogy jól el tudjuk képzelni azt az esetet, hogy az egyik golyó nem hozza mozgásba a másikat, vagy hogy egy fölemelt és elengedett kő nem esik le. Ezek szokatlan dolgok ugyan, de semmiféle logikai ellentmondás nem fedezhető föl bennük. Következésképpen azok az események, amelyekről úgy véljük, oksági kapcsolatban állnak, ugyancsak értelmezhetők pusztán a térbeli és időbeli érintkezés fogalmával. Hume nem azt mondja, hogy akkor vessük el a természeti folyamatok szabályosságába, az oksági összefüggések rendjébe vetett hitünket; azt azonban állítja, hogy e hitünk racionális levezetések segítségével nem igazolható.

Amiképpen az anyagi szubsztanciának, a minőségek külső hordozójának megléte igazolhatatlan feltevés, ugyanúgy megfoghatatlan a megismerés számára a lelki szubsztancia léte. Hume kétségbe vonja, hogy benyomásaink és ideáink asszociációs törvények által rendezett sora egy mögöttes hordozó föltételezését igényelné; s ezzel az „én” fogalma is mintegy elillan. „Ami engem illet - mondja Hume -, ha egészen közel hatolok ahhoz, amit önmagamnak nevezek, mindig ebbe vagy abba az észleletbe botlok; meleg vagy hideg, fény vagy árnyék, szeretet vagy gyűlölet, fájdalom vagy élvezet észleletébe. Soha nem ragadom meg önmagamat észlelet híjával, és soha nem tudok mást megfigyelni, mint az észleletet.” Az individualitás eszméjével együtt a személyes halhatatlanság eszméje is kiüresedik; és a lelki szubsztanciára vonatkozó szkepszis végül Isten létére is kiterjed.

Hume vizsgálódásainak végső célja annak megállapítása, hogy mi az, amiről tudásunk van, és mi az, amiről csupán a megszokáson alapuló hiedelmeink vannak. A tudásnak - Locke nyomán - két fajtáját különbözteti meg: intuitív tudás azoknak az állításoknak az összessége, amelyekben benyomásainkról s ezeknek térbeli és időbeli viszonyairól számolunk be; bizonyításon alapuló tudás a matematikai tudás. Minden egyéb ismeretünk olyan hiedelem, amely nagyon hasznos abból a szempontból, hogy megkönnyíti a világban való tájékozódásunkat, de nem formálhat jogot a tudás elnevezésre, mert nem állja ki a filozófiai vizsgálat próbáját. Az erkölcsi élet elemzésében is Hume a tapasztalat szolgáltatta adatokra kívánt támaszkodni. Hogy az emberek egyfajta morális tudattal rendelkeznek, hogy erkölcsi ítéleteket fogalmaznak meg, az nem igényel bizonyítást. De mi alapozza meg ezeket az ítéleteket? Egyes filozófusok, mondja Hume, az erkölcsi döntéseket mint matematikai jellegű érvelés végeredményét fogták fel, ám a matematikai szigorúságú etika eszméjét a tények korántsem támasztják alá. Ahol erkölcsi értékek és elvek tekintetében általános megegyezés uralkodik, ott azzal kapcsolatban, hogy valamely adott eset hogyan ítélendő meg, érvelésnek kétségtelenül helye van; és annak sincs akadálya, hogy valamely morális döntésünk meghozatala után, döntésünket alátámasztandó, megfelelő érveket keressünk. Az erkölcsi megítélés mégsem racionális alapokon nyugszik elsősorban. A morál inkább az esztétikával, mintsem a matematikával rokon. Azt mondani, hogy az értékeket „érezzük”, közelebb áll Hume szerint az igazsághoz, mint azt mondani, hogy morális értékeinket vagy ítéleteinket elvont elvekből logikai szigorúsággal mintegy levezetjük. Hasonlítsuk össze a következő két ítéletet: (a) a hó fehér; (b) a rablás bűn. Az első ítélet igazságáról tapasztalati úton meggyőzödhetem: megnézem a hóval borított kertet, és látom fehér színét. A második ítélet igazságáról ellenben nem tudok tapasztalati úton meggyőződni. Ha szemtanúja vagyok egy rablásnak, akkor látom a tettest, az áldozatot, a tettet, de nem látom a bűnt. A bűnt nem látom, hanem átérzem azt, hogy ami itt most történt, az bűn. Hume amellett érvel, hogy az erkölcsi ítéletek nem tényállást fogalmaznak meg, hanem az ítéletet kimondó személy erkölcsi emócióit (érzéseit) fejezik ki. Aki megfogalmaz egy erkölcsi ítéletet, rendszerint azért teszi, hogy hasonló emóciókat ébresszen abban a személyben, akihez szavait intézi, s ezáltal ösztönözze őt egy cselekvés végrehajtására illetve elkerülésére. Azt az etikai álláspontot, amely az etikai ítéleteket ennek a szempontnak az alapján különbözteti meg a ténybeli igazságokat megfogalmazó ítéletektől, emotivizmusnak nevezzük.

Hume a következő gondolatmenet keretében fejti ki elméletét: Némelyek azt állítják, hogy erényesnek lenni nem más, mint megfelelni az észnek. Azzal érvelnek, hogy minden dolog örökkévaló módon helyes vagy helytelen, és ugyanolyanként jelenik meg valamennyi, ésszel rendelkező lény számára. Ha ez így volna, akkor képesek volnánk egyedül az ész alapján különbséget tenni az erkölcsi jó és rossz között. Valójában azonban az ész nem elegendő az erkölcsi ítéletek meghozatalához, az ész ugyanis az igaz és a hamis megkülönböztetésével foglalkozik. Igaz az, ami megfelel, hamis, ami nem felel meg az ideák valóságos relációinak illetve a tényeknek: ám szenvedélyeink, akarásaink és cselekedeteink nem igazak és nem hamisak, következésképp nem az ész vonatkozik rájuk. Hume azt nem vonja kétségbe, hogy erkölcsi problémáink megoldásában hasznossági szempontok ésszerű mérlegelése is szerepet játszhat, erkölcsfilozófiájának alapvonása mégis az emotivizmus. „Az értelem - írja Hume - az érzelmek rabszolgája, és azzá is kell lennie; és semmi más feladata nem lehet, mint hogy szolgáljon és engedelmeskedjen az érzelmeknek.” Alapvető erkölcsi érzék a jóakarat, a benevolencia érzése. Hume azt hangsúlyozza 1751-ben megjelent etikai munkájában, hogy a benevolencia eredeti, másra visszavezethetetlen érzés: a jóakarat nem az önzés áttételes megnyilvánulása. Viszont korábbi filozófiai főművében a benevolenciát még mint az együttérzésből (sympathy) fakadó, levezetett érzést tárgyalja, aholis az együttérzés alapjául tulajdonképpen asszociációs kapcsolatok szolgálnak: mások érzelmeinek külső megnyilvánulásait figyelve, bennünk hasonló érzelmek keletkeznek, és segítünk másokon, ahogyan magunkon segítenénk. Mások érzelmeit saját érzelmeink közvetítésével éljük át, a magunk érzelmeit ellenben közvetlenül tapasztaljuk: saját magunk mindig közvetlenül van számunkra jelen.