A filozófia témakörei

IV. Morálfilozófia

Az erkölcsi normák vitatottak (lejáratódtak? válság?), rehabilitálás követelése és értékpluralizmus egymás mellett. Aktuális kiéleződés (környezetvédelem, járványok stb.). Hivatkozunk a magán- és közéletben értékekre, kötelességekre (hűség, hazaszeretet, engedelmesség, szolidaritás stb.), a pedagógia, a politika nem kerülheti meg e vonatkozásokat. Etika témái: ki rögzíti a normákat, kinek és miért érdeke a normakövetés, mi ebben az egyén és a csoport szerepe - mik az erkölcs normái és szabályai, örökök-e az értékek. Konvenciók: a gyakorlatot megkönnyítő megegyezések, pl. viselkedésformák. Érték: elfogadott, orientáló cselekvési célok. Erkölcs: egy társadalom cselekvési normáit, cselekvési feltételeit és ezek indoklását fogja át, a közösségi élet, az együttélés követelményeit rögzíti. A morál az értékképzeteket, az egyénben bensővé vált normákat, szabályokat képviseli a szubjektum oldaláról. Az etika e kettőre reflektáló diszciplína. A törvény: jogi kötelezettség, szankciókkal, a morál ütközhet a joggal, törvénnyel (hadkötelezettség), moralitás és legalitás elcsúszhat egymástól, erkölcs történetileg változó elemeket is tartalmaz.

Mely normák fontosak, érvényesek, hogyan alapozhatók meg - mi a jó? Különböző normatív-etikai álláspontok jelentek meg. Pl. valaki nem hajlamos adót fizetni, vitapartnere hogyan érvel het? - 1/ valláserkölcs: ellentmond Isten akaratának, hogy adjátok meg a császárnak, ami az a övé. 2/ utilitariánus: ha nem fizet, az államot (általánost) károsítja, kevesebb jut szociális kiadásokra. 3/ egoizmus: közvetve magának is árt, mert a/ ha rájönnek, megbüntetik, b/ közpénzből kevesebb juttatás esik rá. 4/ deontikus (kötelesség) etika: a lelkiismeretnek ellentmond, hogy jogtalan előnyhöz jusson, nem akarhatja, hogy mások is így tegyenek. A 2. és a 3. tartalmilag definiált célokra irányul, teleologikus etikák, következményetikák, míg a 4.-ben az erkölcsi parancs öncél, az indokláshoz nem szükséges külső érték, hanem a szándék szabja meg az erkölcsi minőséget.

Részletezve: Vallásetika - vallások egyben erkölcsi normákaz is megszabnak követőiknek (keresztény, taoista, mohamedán stb. erkölcs), így sokféle morál alakult ki. A morálfilozófia az egységet kutatja, nem akar egy meghatározott erkölcsöt ajánlani, nem is teleologikus, nem is erkölcs.  2./ utilitariánus etika (utilis=hasznos): Mill, Bentham (19. sz.): jó, ami a közösségnek hasznára van, legfelső elv: a legtöbb ember lehető legnagyobb boldogsága (szociális utilitarizmus). 3/ : egoizmus: (Hobbes, 1651). Magánérdek motiválja a cselekvést, még áldozatot másokért is a saját lelkiismeretünk megnyugtatására, szociális ösztönünk kielégítésére hozunk (jótékonykodás). Más erkölcsökben csak rejtve vannak az egoista motívumok, pl. a kereszténységben az önszeretet parancsa (szeresd felebarátodat, mint magadat). 4/ deontikus etika (deón=kötelesség): jót cselekszik, aki lelkiismeretét követi (Hegel kritikája: sok kis Isten vagy morális zseni?) Pl. ha a jó betyár azért rabol a gazdagoktól, hogy a szegényeknek adja, lelkiismereti okból, akkor elfogadható, de ha vagyonát, befolyását, tekintélyét akarja növelni, immorális? Itt nincs konkrét cselekvési vezérfonal, sok utilitarista mozzanat is beleépül, pl a közjó. Kant: úgy cselekedni, hogy a cselekvés egyéni szabálya általános törvényhozás elvévé válhasson.

Az erkölcs és etika  történetéről: magaskultúrákban köponti szervezettség, istenkirály-tekintély, hierarchia szabályoz, de már törzsi-nemzetségi viszonyok közt is túlélési előny a szabályozott viselkedésmód. A görög kultúrában újdonság: rákérdezés a cselekvés indítékaira, a hagyományra, önértelmezés alapjainak keresése. Szókratész: az erény tanítható (etikai racionalizmus), erkölcsös életet akarja elősegíteni, visszaállítani a megingott poliszerkölcs rendjét. Platón kérdése is: hogy valósítható meg a legfőbb jó, ami a társadalomban az igazságosság? (Állam) Arisztotelész: erény nemcsak az észen alapul, hanem a vágyakozóképességen és a gyakorláson is. Nem adódik a belátással, hanem az észnek irányítania kell az ösztönt, vágyakat, indulatokat. Az erkölcs immanens= a jó a számunkra való jó, cél, amire a cselekvés irányul, Platón ideális jója gyakorolhatatlan, az erkölcs nem a transzcendenshez való viszony, hanem az emberekhez. Az erkölcs nem velünkszületett, feltételei vannak, „nem a természettől, de nem is ellenére van". Az abszolút relativizálódik, a világban sokféleség, a különöst kell keresni, egyéni pszichés sajátosságokat is tekintetbe venni. A jó folyamat, tevékenység, nincs egységes és feltétlen cselekvési cél. Nevelésben tényezők: erkölcsi szokások és követelmények, valamint objektív és szubjektív lehetőségek. Minden kérdésben a tárgy természetének megfelelő szabatosságra kell törekedni, ténylegesen relativitás van. Az ember természete, hogy poliszalkotó, közösségi lény, a közösség kiindulás és eredmény, nincs tiszta norma és tiszta moralitás, még egységben e kettő. Középérték-elmélet: nem matematikai átlag, középszer, hanem értékszintézis. A mértéktartó nem követ el hübriszt, a mérték az igazságosságnak is alapkategóriája. Az egyénnek relatíve szabad mozgástere van, igazodnia kell a közösség erkölcsiségéhez. Túlzás ellen görög techikák (gazdagság - olimpiarendezés); minden tevékenységben megtalálni a középértéket a szélsőségek között, de a közép nem cél, hanem eszköz a közösség javának előmozdítására. Nem geometriai közép, egyénfüggő, de nem teljesen szubjektív, lemérhető az objektiváción (atléta és evés viszonya) Helyes: „ha akkor tesszük, amikor, ami miatt, akikkel szemben, ami célból és ahogyan kell". Minden tettel újraalkotjuk az erényt, erkölcsi tapasztalatunk gyarapszik. - Válságkorszak ez, de még a közösség eszménye élő. Az erény eszköz a boldogsághoz, de a boldogság nem individuális kérdés - öntudattal cselekedni tudni a közösségért, jellem és lehetőség kölcsönhatásában. „Mindenkinek annyi boldogság jut, amennyi az erénye és belátása, amely alapján cselekszik." Idális ember: a bölcs, aki hasonló az önmagát gondoló Istenhez.

Sztoa: a sorsot akarni, belső tartás, önuralom, cél: harmónia a természettel, indulat ne zavarja az ataraxiát. Ideál: a-pátia. Indulatok: vidámság, bosszúság, vágy, félelem. Az ész helyes használatával elkerülhetők. Az erény tanulható és elveszíthető. Epikurosz: erények tisztelete az ataraxiát szolgálja. Az isteneknek nyugodt, boldog létük van, nem avatkoznak a világ folyásába. A világfolyamatot a sors és a szükségszerűség irányítja. Seneca: a halál jelentéktelensége, felkészülés az életben a méltó halálra.

Kereszténység: Augustinus - ember végcélja az üdvösség. Nem evilági javakat kell megszerezni, vezérfonal igazából az Isten iránti szeretet, amellett nem is kell más erkölcs törvény. Az eredendő bűntől az ember saját erejéből nem, csak isteni kegyelemmel tud megszabadulni.

Aquinói Szent Tamás az ágostoni tanítást összehozza Arisztotelésszel. Nem-tudottan minden dolog Istenre irányul, amikor a jót keresi, de ez explicitté csak az emberben mint eszes lényben, az ő megismerésre irányuló vágyában válik. Az ember summum bonuma objektíve Isten, szubjektíve az a boldogság, amely az ő tökéletességének „szerető látása". Alacsonyabbrendű boldogságot nyújt az erény és a felebaráti szeretet (barátság), a magasabbat Isten kegye adhatja meg, de csak azoknak, akiknek jó a szívük és erényesek a cselekedeteik.  Kétféle természetes erény van: 1/ intellektuális, 2/ morális.  Az első lehet spekulatív (értelem, ami elveket követ, tudás, ami következtet, és bölcsesség, mely a megismerés legfőbb tárgyaira irányul), a 2/-hez tartozik az igazságosság (megadni másoknak, ami jár nekik) és a szenvedélyekhez való mértékletes viszony (magunkon belül). A természetes erényeket átveszi Arisztotelésztől (bátorság, igazságosság, mértékletesség, bölcsesség), de föléjük helyezi a Pál-féle hármas erényt (hit-remény-szeretet), melyek isteni eredetűek. Hit által nyerjük el ismereteinknek azt a részét, mely túlmegy a temészetes bölcsességen (filozófián is), pl. az egység a szentháromságban fogalma ilyen. A hit az alapja a keresztény morálnak, de szeretet nélkül formátlan marad. Az Isten iránti szeretet terjed ki más teremtményekre a legfőbb jó iránti vágy által motiválva,  de a teremtményeket csak Isten  által megteremtett tisztaságukban kell szeretni. Bűnök: Isten ellen - embertárs ellen - önmagunk által elkövetettek lehetnek, vannak halálos és bocsánatos vétkek, lehetnek a szív, a beszéd, a cselekedet bűnei. Mennyiben érheti el az ember a tökéletességet? Nehézség: hogyan egyesítse Tamás azt, hogy az akarat vagy ésszerű vágy mindig a jóra irányul, de szabad a választás jó és rossz között; hogyan harmonizálja e szabadságot az isteni kegytől való abszolút függéssel? Megoldása: feltételezi szabad akarat és kegyelem együttműködését. Ezt támadta már riválisa, Duns Scotus (1266-1308) is, aki szerint az akarat nem egészen szabad, ha az észhez van kapcsolva; az igazán szabad determinálatlan, választhat ész és esztelenség között, az isteni akarat is független az észtől, abszolút önkényes (ebben követi W. Ockham, 1300-1347).

Descartes: ideiglenes etika, alapelvei. B. de Spinoza (1632-1677): etikaként fogalmazta meg filozófiáját, bár a tulajdonképpeni erkölcstan csak egy részét alkotja. Végső megismerendő tárgy az örök törvényeket teremtő és azoknak engedelmeskedő egyetlen szubsztancia, melynek az ember csak módusza, a természettörvényeken kívül és azok ellen nem mehet végbe erkölcsi cselekvés (monizmus). Egyszerre naturalisztikus és racionalisztikus etikamegalapozás (a természetnek megfelelő cselekvés egyben ésszerű is). Kérdése: hogyan kell akauzális láncba szőtt embernek hatnia, hogy a boldoságot elérje? Így az etika válik a filozófia lényegévé. Szabadság: saját természetnek megfelelő cselekvés, végső soron csak a szubsztancia szabad. Az emberi szabadság előfeltétele a szubsztancia megismerése. Ha az ember a természet részeként fogja fel magát, akkor csak az egész megismerése, a szükségszerűség felismerése vezet eszerinti cselekvéshez, szabadsághoz. Feszültség: konzekvens determinizmus és morálmegalapozás? Az akarat a legalapvetőbb természettörvényen alapul, az önfenntartáson. Szervetlen természet: tehetetlenség, szerves: fennmaradni a természettől adott módon. Eleinte vak akarat működik (állat, gyerek) az önfenntartásra: appetitus (vágy), ha tudatossá válik: kívánság (cupiditas). A szerves lény nem ugyanolyan akar maradni - növekedés, tökéletesedés (megállás=visszalépés). Embernél a gondolkodás akarata az igenlés és tagadás képességéban nyilvánul meg, akarat és intellektus öszefonódik, szabad akarat nincs. Érzéselméletében 3 ősaffektus: 1/ cupiditas mint tudatos önfenntaró törekvés, ha sikeres: 2/ laetitia, ha nem: 3/ tristitia. Az öröm olyan szenvedély, mely tökéletesedéshez vezet. Az érzések ütköznek, egy érzést csak egy másik, ellentétes, erősebb győzhet le, felismerés nem. Lelki jó: amire az önfenntartás szempontjából vágyunk, rossz, amitől menekülünk; nincs önmagában jó vagy rossz, csak az értékelés teszi azzá, ami viszont a vágyból ered. A testnek az öröm jó, mely magasabb életerőhöz juttatja, a szellemnek az, ami megfelel természetének és előbbreviszi, ez a megismerés. A legfőbb jó=a legmagasabbrendű ismeret, az okok ismerete a szubsztanciáig menően. A morál az evilági életre irányul, a létefenntarás törvényének (conservatio sui) alávetett. A megismerés egyben erényes, felszabadít, boldoggá tesz. A részvétet és bűnbánatot a nem-örömteli, káros affektusokhoz sorolja; a destruktív affektusokat velük szembeállított örömaffektusokkal lehet legyőzni. Legmagasabb gyönyör: amor dei intellektualis, ez egyben Isten egyetlen affektusa. Isten önmagát ismeri meg intellektusunk által. Fő erények: 1/ animositas (lelkes törekvés), akarni, hogy életünket az ész parancsainak megfelelően tartsuk fenn, 2/ generositas (nagylelkűség): segíteni az embertársak életét az ész előírásai szerint, mások boldogságára törekvés. A halhatatlanság-kérdés csökkent jelenőségű, de a szubsztancia sosem pusztulhat el, részei vagyunk, így nem-személyes módon, de halhatatlanok is, helyes ismereteink örökké megmaradnak Isten tudásában.

Kant: autonóm és heteronóm erkölcs megkülönböztetése. Belső korlátaink: hajlamok, külső: tekintélyek. Érték: kötelességből, közvetlen hajlam ellenében. Erkölcsi cselekedet akkor jön létre, ha legyőzzük hajlamainkat, ösztöneineket (rigorózus, aszketikus jelleg). Két világban élő ember. Feltételenül jó: jóakarat - szándéketika. Imperatívuszok - Sollen. Külső okból törvénykövetés: legalitás, erkölcsi törvény önmagáért: moralitás. Hipotetikus - kategorikus imperatívusz.  „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyszersmind általános érvényű törvényhozás elveként szolgáljon." (általánosíthatóság-teszt, ne legyen ellentmondásos, elvont, nem pozitíve, tartalmilag meghatározott elv). Jelentése: példa lehessen bárki más számára bármikor. Pl. az ember csak cél lehet, ne ölj, ne hazudj. A léleknek halhatatlannnak kell lennie, hogy folytathassa a tökéletesedést a túlvilágon, végtelen közelítésben, a legfőbb jó= erény+boldogság, szintetikus viszony. Erkölcsi posztulátum Isten léte.

Hegel: Kant-kritika: elvont, tartalmatlan, dichotóm. Jog-moralitás-erkölcsiség egysége, egyén beleágyazva a közösség erkölcsiségébe, modernitás feladata: egyéni szabadság és közösségi erkölcs érvényesítése, kölcsönös elismerés az alapja, a másban magam felismerése, nem uralás, hanem szabadon engedés az elismerésben. Ehhez szükséges intézmények megteremtendők, erkölcsi tartalom történeti kötöttsége, ember önértelmezésének egyik kifejeződése.

Kierkegaard: német idealizmus bírálata, egzisztencializmus előfutára. Az ember: tudat+létező, az én egy önmagává válási folyamat. Létezés 3 stádiuma: 1/ esztétikai: érzéki, belevész a világba, élvezet, mindennapi élet, szükségletkielégítés, érzékiség, Don Juan, erotikus szerelem. 2/ etikai: önmegismerés, munka, önmegvalósítás, kényszerű döntésekkel. Vagy-vagy-ban nincs kompromisszum, tudatára jut végességének. Házasságba átmenő szerelem. Döntésben felelősség. 3/ vallás: Isten iránti szeretet, vallás: ember lehetőségfeltétele kívül van a létezésén, hitben feltáruló örökkévalóság. Paradoxon: ha önmagához viszonyul, akkor Istenhez, az én kiüresedik, de végtelen realitást nyer. A stádiumok közt ugrás, döntés kockázattal, „merni kell ahhoz, hogy emberek legyünk", meg is lehet rekedni.

Utilitarizmus: a morálnak és a törvénynek kell garantálni a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb boldogságát, a jó hasznos, célravezető. Konzekvencialista etika, eszközneutrális. Feltételezi, hogy a közjó az egyéni preferenciák aggregátuma, ezek összehasonlíthatók (kritikája: egyéni vágyak, ízlések, hasznosságok nem összehasonlíthatók.)

Egzisztencializmus: szubjektum a középpontban, a létezés dimenziója. Bele vagyunk vetve a világba, abszolút szabadság, ki kell dolgoznia az egyénnek önmagát. Kierkegaard még: Istenre vonatkoztatott megvalósulás, Sartre: ember önmagára hagyatott. Elidegenedésben, szériában létezünk. Olyanok leszünk, amilyenné önmagunkat tesszük, szabadságra ítéltettünk, ennek méltósága. („Lét és semmi" felfogását később megpróbálta egyesíteni a marxizmussal, önmeghatározást összakapcsolni a társadalmi kontextussal).  Camus: áthidalhatatlan meghasonlottság, abszurd életérzés. Összeomlottak a metafizikai rendszerek, cél nélküli a világegyetem, a létezés elméletileg megalapozhatatlan, a világ kaotikus. Heidegger is: a halál felől határozódik meg a lét értelme. Már Nietzsche bírálja az ember felvilágosodásbeli fogalmát: a polgári tudás elkülönült a világtól, a létezéstől, specializálódik, de univerzális tudásra vágyik, kizárja testit, az érzékit, fetisizálja a tudományt. Hadüzenet: átértékelni minden értéket, vitatni a tudati folyamatok elsődlegességét, hangsúlyozni a közvetlen, szerves folyamatokat, melynek hajtóereje: a hatalom akarása. A hajtóerők harcban állnak egymással (aktivizmus), eredőjük a tudat. Szellemi működésünk nagy részéről nem tudunk. Közvetlen feltételek közöpette élünk, a hagyományos értékrendszereket, metafizikákat mint bálványokat le kell rombolni.

Apel, Habermas: a társadalom erkölcsileg plurális, ezért a kölcsönös nézetegyeztetés, diskurzus folyamatában lehet konszenzuális erkölcsi normákat megfogalmazni (Piaget, Durkheim: kooperáció etikája, míg korábban adott normák, represszív, tekintélyelvü erkölcsi rendszerek.) Közösen alkotott szabályok 3 eleme: racionális, kölcsönösségen alapul, egyén önkifejezésének eszköze.

Ökológiai etika. Természetfogalom, állat- és környezetvédelem, globalizáció, géntechnológia stb., emberi önértelmezés módosításának szükségessége, új szerződés.

Ellenőrző kérdések:

Hogyan határolható el az erkölcs, a morál és az etika fogalma?

Milyen etikai érveléstípusok alakultak ki?

Hogyan jellemezhető Platón, Arisztotelész és a sztoicizmus etikája?

Melyek a kereszténység etikájának alaptanításai?

Melyek Spinoza etikájának alapfogalmai?

Miben áll Kant tanítása az erkölcsi törvényről és miért bírálják?

Mely stádiumokat különböztet meg Kierkegaard és hogyan jellemzi őket?

Melyek az alapvonásai Nietzsche és az egzisztencializmus etikájának?

Mi az utilitarizmus és a konszenzualizmus alapelve?

Olvasandó:

I. Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. Budapest, 1991. 35-74. o.

F. Nietzsche: A hatalom akarása II.k. II/1.fejezet (A morál kritikája). Cartaphilus, Budapest, 2002. 121-147. o.

Ajánlott irodalom:

Arisztotelész: Nikomakhoszi etika I.,II.,VI.k. Bp.1987. 5-55.,157-179.o.

Seneca: A bölcs állhatatossága. In: Sztoikus etikai antológia.Bp.1983. 33-59.o.

Descartes és Erzsébet hercegnõ levélváltása a boldogságról és a helyes életvitelrõl. In. A módszerrõl. Bukarest 1977. 117-151.o.

Mill: Haszonelvűség. In: A szabadságról.-Haszonelvűség. Bp.1980. 229-278.o.

Nietzsche: Adalékok a morál genealógiájához. Bp. 1996. 18-56.o.

Toulmin: Erkölcsi elvek. In: Tények és értékek. Bp. 1981. 706-727.o.

Fromm: Menekülés a szabadság elõl. Bp. 1993. 92-115.o.

Ajánlott másodirodalom:

Maria Fürst: Bevezetés a filozófiába. Ikon Kiadó, Budapest, 1993. Etika-fejezet. (143-164.o.)
Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába. Cartaphilus Kiadó, Bp. 1993. Etika-fejezet (296-357.o.)