Bevezetés a filozófiába (Bő vázlat tanároknak)

6. óra Filozófia mint problématörténet

A filozófiát lehetséges többé-kevésbé állandó problémák tisztázására illetve esetleg megoldására irányuló vállalkozásnak is tekinteni. Az ilyen típusú filozofálás hagyományos elnevezése philosophia perennis, „örök filozófia". Nagy különbség van azonban a philosophia perennis két értelmezése közt: felfoghatjuk alaptételeiben nagyjából állandó, részletkérdésekben csiszolódó, s ennyiben változó filozófiai tudománynak, de olyan, meg-megújuló törekvésnek is, amely alapvető, az egyes korszakok sajátos keretfeltételeinek megfelelően újra és újra feltett kérdések nagyjából állandó készletére próbál újra és újra - más és más - válaszokat találni. Az első értelmezés leginkább a 20. század első felének neoskolasztikus filozófiájához kapcsolódik, illetve olyan mai gondolkodókhoz, akik a reneszánsz-kora újkor skolasztikájának részben történeti, részben szisztematikus szándékú feldolgozására törekszenek (Lásd: Wilhelm Schmidt-Biggemann hasonló című könyvét).

KITÉRŐ: „skolasztikus", „neoskolasztikus" filozófia.

A második értelmezés tágabb értelemben eléggé általános, hiszen filozófiai problémákat még azok is felvázolnak, akik később netán látszatproblémáknak fogják minősíteni őket. Szűkebb értelemben olyan gondolkodók sorolhatók ide, akik legalább egy nagy korszakot alapproblémák egy meghatározott készletével jellemeznek, mint pl. Heinz Heimsoeth a Die sechs großen Themen der abendländischen Metaphysikben (A nyugati metafizika hat nagy témája). Heimsoeth a következő „témákat" tekinti alapvetőnek: Isten és világ, végtelen a végesben, lélek és külvilág, lét és elevenség (Sein und Lebendigkeit), az individuum, értelem és akarat.

Mi nem fogunk minden témával, illetve minden lehetséges problémával foglalkozni. Illusztrációképpen az ún. „ismeretelméleti problémával", ennek ellenkező pólusával, az elme problémájával, illetve a kettejük viszonyában jelentős szerepet játszó nyelvproblémával ismerkedünk meg - érintve persze kevésbé átfogó problémákat is.

Az ismeretelmélet alapproblémájának illusztrációja Descartes-tól: az érzékelés saját testünkben lezajló anyagi mozgás - legalábbis jelentős mértékben az -, miközben amit érzékelünk, az maga éppenséggel nem ez a mozgás. De akkor micsoda? Honnan ered? Vannak dolgok? Létezik a külvilág?

Két alapvető viszonyulás e kérdésekhez s e problémához:

- pro: analitikus filozófia

- contra: Lét és idő s a vele - ebből a szempontból párhuzamos törekvések: az uralomra vágyó szubjektum „decentrálása", az ész „szituálása", „kontextualizálása": ennek főbb típusai Marxnál, Nietzschénél, Lukácsnál, Adorno-Horkheimernél, Habermas-nál, a pragmatizmusban, a strukturalizmusban. Közös e kísérletekben az, hogy a kérdést magát értelmetlennek tartják, amennyiben feltételezik, hogy az én és a külvilág valamilyen módon - itt rejlenek az eltérések - már mindig is egymásra van vonatkoztatva; az én is csak a külvilággal, a másikkal, a vele szembenállóval való folyamatos kölcsönhatásban képes azzá fejlődni, ami végül lesz.

Ezen a módon kirajzolódik az ismeretelméleti probléma ellenpólusa, az én, s az én lényegeként tekintett elme problémája. Jól megvilágítható annak elemzésén keresztül, ahogyan Heidegger a Nietzsche-könyv Prótagorasz-fejezetében rekonstruálja a cogito történését. A cogito németül sich etwas vorstellen, vagyis szó szerint: magam elé állítani valamit. De ezt akkor tesszük, ha valamit számon akarunk kérni, ha valamiféle uralmi viszonyt akarunk kiépíteni vagy kifejezni. Így aztán, mikor az újkor kezdetén a gondolkodó elme „maga elé állítja" a dolgokat, kiemeli magát a természetből - hagyományos elnevezéssel rerum natura, „a dolgok természete" - s kitüntetett, uralkodó helyzetben lévő szubjektumként teremti újjá magát, melynek lényege a helyes gondolkodás képessége, az elme. Maga a subíectum kifejezés jelentése is ekkor szűkül le az emberi individuumra. Ezzel létrejön az Isten-természet-ember, hármasság, melynek minden egyes tagja önálló filozófiai reflexió tárgyává tehető s válik is majd vallásfilozófia, természetfilozófia, illetve antropológia néven.

A korábban már emlegetett heideggeri „Ontológia. A fakticitás hermeneutikája" cím s a Lét és idő egyik alapvető kategóriája, a megértést értelmező geworfener Entwurf is ebbe a kontextualizálási tendenciába tartozik: a „belévetett kivetés" a belévetettség (ti. a világba vetettség) kategóriájával épp azt nyomatékosítja, hogy mindenfajta gondolkodó tevékenység előfeltételezi a világban való létet. Ezért mondja Heidegger, hogy a filozófia botránya nem az, hogy a külvilág létezésének kérdését még nem tudta megválaszolni, hanem az, hogy egyáltalán kérdésnek tekinti.

Amikor kontextualizálásról beszélünk, sokféle kontextusra gondolhatunk, talán két nagy csoportba rendezhetjük őket, a naturalizáló s a szociologizáló elgondolásokba. Az elsőbe tartozhatnék a pszichologizmus, biologizmus, evolúciós elmélet mint a gondolkodó elme kifejlődésének elengedhetetlen háttere, a másodikba a historizmus, a szociologizáló tendenciák, stb. A „redukció" kifejezés kulcsszó ebben az összefüggésben, hisz még ha nem is kívánják a kontextualisták visszavezetni s így feloldani az elmét a körülményekben, de ez a lehetőség mindig ott kísért műveikben. Tanulságos ebből a szempontból a Jel-Kép 2000./2. számának 111-115. oldalán közölt beszélgetés Daniel Dennett-tel („Dennett veszélyes gondolatai"). A tudat, a szabad akarat, az intencionalitás, a homunculus kérdése mint megannyi „probléma" s megannyi lehetőség redukcionista jellegű érvelés alkalmazására.

Az „esszencialista" reakciója a naturalista és historista kontextualizmusra klasszikus tisztaságban látható Husserl alapvető írásában „A filozófia mint szigorú tudomány" címűben.