A modernizmus kezdetei Közép-Európa képzőművészetében

Magyar művészet

 

Összeállította: Berecz Ágnes, Stima Klára és Kopócsy Anna

A szövegeket bevezette: Kopócsy Anna

Thorma János: A művészeti nevelésről. 1898

(kézirat) MNG Adattára, ltsz: 13494/60. teljes terjedelmében újraközölve: Tímár Árpád: A nagybányai művészek 1898-as művészetpedagógiai programja. In: Ars Hungarica, 2001. 1. sz., 143-152.

 

A Magyar Nemzeti Galériában 1996-ban rendezett Nagybánya művészete című kiállítás előkészületei során került elő Thorma János kézirata, melynek tartalmát addig csak közvetett módon, Réti István visszaemlékezéseiből ismerhettük (Réti István: Tizennégy esztendő a Nagybányai festőkolónia életéből). Az 1902-ben megnyílt Nagybányai Szabadiskola az elméletben kifejtett elvek gyakorlati megvalósulása volt. A tanulmány megírására Thormát a Hock János Művészeti reform című könyve nyomán megindult vita ösztönözte. Többek között Szinyei Merse Pál nyílt levele a szabadiskolai rendszer mellett, az akadémiákkal szemben. Thorma megfogalmazása, saját elgondolásain keresztül, de az „öreg” nagybányaiak: Ferenczy Károly, Iványi-Grünwald Béla beleegyezésével, illetve Réti István szerkesztésében készült. A kéziratban megfogalmazott művészeti nevelési elvek teljesen új alternatívát jelentettek a Keleti Gusztáv-féle Mintarajziskola és Benczúr Gyula mesteriskolájának felépítésével és működésével szemben.

A kézirat a nagybányaiak művészeti hitvallásának első, maguk által deklarált megfogalmazása. Hatása még az 1920-as, Lyka Károly-féle főiskolai reformban is kimutatható volt.

 

A művészeti nevelésről

Általánosan beismert és úton-útfélen hangoztatott igazság, hogy a magyar művészet föllendítésére két eszköz parallel működése szükséges, e két eszköz pedig:

1. a művészek nevelése és
2. a közönség nevelése. Mindkettőnek módozatairól a legutóbbi időben sok szó esett; éspedig több jóakarattal, mint szakértelemmel; inkább az igazság utáni tapogatózásképp, mint az ajánlott utak helyességének feltétlenül biztos tudatában. A művészeti nevelés nagy fontosságú kérdéséhez hozzászólva nem vitatkozni akarunk, hanem teljes egészében és sorrendjében elmondjuk amaz eszméket és elveket, melyek nélkül művészeinket helyesen nem nevelhetjük, elmondjuk azokat úgy, amint elménkben és nyelvünkön vannak.

Élő és erős hitünk a magyar művészet jövőjében, és ezen ideálunk szeretete akarattá vált bennük. Ez adta most kezünkbe a tollat, mely nem a mi szerszámunk, hogy leírjuk sok nehéz és szép esztendő fáradságának és tapasztalatainak tanulságait, mert tudjuk, hogy használunk vele. Reméljük, ha világosan kifejtjük a meggyőződésünk szerint feltétlenül és egyedül helyes elveket, melyek szerint művészeti nevelésünket szervezni kell, meg is győztünk mindenkit, aki értelmesen és szeretettel akarja megvalósítani a nagy eszményt: a művészet magyar talajból kinőtt virágos, erős fáját.

Minden természetes organizmus, avagy ember alkotta gépezet élet- és működésföltétele: az egység, a részek szerves összefüggése. Művészeti nevelésünk eddigi alakjában éppen ezt nélkülözte, és ezért is nem mutathat föl eredményt. Világos, hogy minden olyan javítást célozó reformterv hibás, mely művészeti nevelésünk elszáradt, életképtelen szerveit egy közbetoldott intézménnyel akarja élő szervezetté alakítani. E kérdésnél nem szabad sem a kegyeletnek, sem a takarékossági szempontoknak tekintetbe jönniök: dobjuk el a régit, mert hasznavehetetlen, mert rossz, rakjunk erős, egészen új fundamentumot, építsük rá a magyar művészi nevelésnek egységes, minden részében szervesen összefüggő alkotmányát; olyan egész legyen ez, mint egy természet alkotta szerves organizmus, melyben, miként egy testben, egy lélek legyen, egy életfolyamat keringjen.

Hogy ezt miképp, milyen utakon érhetjük el, erre vonatkozó véleményünket vagyunk elmondandók, figyelmet kérve szavainknak, jóakaratot és szeretetet az ügynek.

Csak nagy vonásaiban adjuk tervét ama művésziskola szervezetének és szellemének, melyben mi egy ilyen intézmény ideálját szeretnők megvalósítva látni. A kivihetőséget szigorúan szem előtt tartjuk, de az apróbb reális részletekre nem terjeszkedünk ki, hisz azok az egésznek szelleméből úgyis maguktól folynak. Nem részletezzük a társművészetek (szobrászat, építészet stb.) nevelési belügyeit sem, mert nem rendelkezünk elegendő tapasztalati anyaggal, hogy szakszerűen és alaposan szólhassunk hozzá. Dolgozzák ezt ki ama szakok emberei, mi főleg a festészeti nevelést fogjuk tárgyalni, a társművészeteket csak annyiban érintve, amennyiben a festészettel összefüggésben vannak, és amennyiben a tervezett művészeti iskola egységes szelleme és szervezete bizonyos művészeti principiumok uralmát ezek fölött is megkívánja.

 

A SZÉPMŰVÉSZETI ISKOLA

A Szépművészeti iskola, ez új intézet, Magyarországon a művészeti kiképzésnek egyetlen iskolája legyen, tehát független minden más eddig létező rokon célú intézettől, önmagában teljes egész, melyben a növendéknek a kezdettől a legmagasabb kiképzésig alkalom nyújtassék. Festők, szobrászok, műépítészek és metszők nyernének benne gyakorlati és elméleti oktatást. A gyakorlati tanítás az évnek mind a tizenkét hónapjában folynék, az elméleti tárgyakból csupán a téli hónapok estéin tartanának előadásokat.

Az intézet élén egy igazgató állna. Az igazgatói állás reprezentatív méltóság; tehát az igazgatónak a tanárok működésébe beleszólni hatáskörén kívül esik; az iskolai versenyek zsűrijében, melyben elnököl, akarat és vélemény tekintetében egyenrangú a többi tanárral vagy zsűritaggal; a vitás kérdésekben szavazata van. Festőiskolát vezethet, de ha nem akar tanítani, nem kötelező. Hangsúlyozzuk azonban, hogy az igazgató iskolája éppoly jellegű és rangú, mint a többi tanáré. Ezen intézményeknek nem szabad osztályok, avagy esetleg igazgatói mesteriskola felállításával a tanárok közt mintegy rangfokozatokat állapítani meg. Mindegyik tanár külön, függetlenül, minden kötelező tanterv nélkül, legjobb belátása szerint végezze a tanítványok nevelését kezdettől végig, illetőleg míg a tanítvány iskolájában maradni óhajt.

Az adminisztratív rész vezetését egy titkár végezze, kinek kötelessége a beiratkozásra jelentkezőket elfogadni, a pályamunkákat beszedni, hirdetéseket közzétenni. Ezenkívül a modellekkel való érintkezés és a személyzetre való felügyelet is munkakörébe tartozik. Célszerű lenne ezen állást egy egyszerű hivatalnokkal betölteni, akivel az ifjúság minden félelem nélkül, bizalommal közeledhetik. Melléje lehet aztán, ha sok a teendő, megfelelő irodaszemélyzetet adni.

A Szépművészeti iskolába fölvételre jelentkezhet bárki, ha a 15-ik életévét betöltötte. A felvételt bármiféle meghatározott előkészültséghez (például középiskolai bizonyítványhoz), avagy elméleti fölvételi vizsgához kötni szükségtelen. Az általános és részletes műveltséget megszerzi az a művész pályája további folyamán, mert kényszerítve van rá, hisz különben a modern műveltség minden fegyverével, egész apparátusával folytatott művészi versenyben nem képes megállni.

Egészen másképp áll a dolog az előzetes gyakorlati jártasságot illetőleg. Erről, mintegy hajlamát és tehetségét is demonstrálandó, a jelentkezőnek fölvételi vizsgát kell tennie, mely egy fejnek természet után való megrajzolásából álljon. Egy hétig üljön ehhez a modell az iskola egyik atelier-jében, és ezalatt a pályázóknak el kell készíteniök próbarajzukat. E próbarajzolás állandó felügyelet mellett történjék, hogy senkinek a rajzába más bele ne dolgozhassék.

Aktrajzot kívánni teljes lehetetlen attól, aki még soha nem próbálta, sőt aktot még nem is látott.

A fölvétel fölött a beadott rajz alapján az iskola tanári testülete határoz. A fölvett növendékek a titkárnál iratkoznak be, éspedig ahhoz a tanárhoz, akihez akarnak. Minden növendék szabadon választja mesterét, és ezen önrendelkezési jog ez iskola szellemének egy sarkalatos elvét képezze. Tehát nem osztanak be, és semmiféle kényszert sem szabad alkalmazni az ifjúságra az arányos megosztás végett az egyes tanárok érdekében. Maradjon minden növendék annál a tanárnál, aki neki tetszik, akinek a vezetését magára nézve üdvösnek tartja. Éppen ezen önrendelkezési jog ésszerű érvényesíthetése szempontjából kívánatos, hogy az egyes műtermek - a különböző iskolák - egymás mellett, közvetlen összeköttetésben legyenek egymással, mert így a tanítványok nemcsak a saját tanáruk vezetését ismerik meg, de a másokét is figyelemmel kísérhetik. Aztán, ha ebből kifolyólag előfordulna az az eset, hogy valaki tehetségének és temperamentumának megfelelőbbnek gondolná egy másik tanár vezetését, legyen jogában változtatni, hasonlóan az Egyetemen is fennálló rendszerhez, ahol félévenkint jeletkezhetik az ifjúság a tetszése szerint kiválasztott tanár előadásainak a hallgatására. Minden tanár tehát köteles legyen a fölvételt igazoló növendéket tanítványául elfogadni. Inkább, ha valamelyik tanár iskolája annyira látogatott lenne, hogy a jelentkezők nem férnének el benne, adjanak még egy termet rendelkezésre.

A tehetség eredetiségét csak így nem rongálhatja meg az iskolai nevelés: az önrendelkezési jog e szabadságával csak növelhetjük önállóságát és önérzetét. Csupán ezzel a két tulajdonsággal lesz képes nagy föladatok megoldására anélkül, hogy tekintélyekre támaszkodnék.

A növendékek osztályokba osztva ne legyenek. Az újonnan belépő ugyanolyan tanítványa az iskolának, mint a legrégibb. Egyenlő joggal pályázhatik az összes díjakra, a legnagyobbat sem kivéve. Ha nem elég erős, úgy elbukik, a próbálkozás nem árt; ha pedig a pályamunkája jó, akkor megérdemli, hogy ezen kedvezményben részesüljön, tekintet nélkül arra, hogy „hányad éves”. Másrészt, ha például a tervezett „Nagydíj”-ra csupán negyedévesek pályázhatnának, akkor csak mindig ezek közül kaphatná valaki, relatíve tán legjobb - de akinél a többi növendék között sok érdemesebb lehet.

Éppen e lehetőség is azt mutatja, hogy az iskola falain belül eltölthető évek számát meghatározni nem szabad. Ami az egyik embernek sok, az a másiknak kevés. Miért kényszerítsünk valakit fölösleges időtöltésre, és mást miért szorítsunk ki akkor, amidőn még tanulmányait be nem fejezte, és szükségét érzi a további kiképzésnek.

Az osztályokba szorítás különben a legszerencsétlenebb tanítási módszere volt a régi iskolai rendszernek. Eklatáns példa volt rá a Mintarajziskola.

Az első évben egy tanár tanította a lapminták és a gipszfejek rajzolását, a második évben ugyanezek festését. Harmadik évben egy másik tanár az élő modell után való fejrajzolást és antik egész alakok gipsz utáni másolását, negyedik évben ugyanezek festését. Ha ezen négy év után még életben maradt vagy meg nem szökött, elkerült a harmadik tanár iskolájába, ahol aktot élő modell után is festhetett. Így aztán mikorra eljutott a kezdet kezdetére, már elveszítette fogékonyságát és felfogásának frissességét.

Helyes vezetés mellett ennyi idő alatt a tehetségből már kész művész válhatik. De akkor a vezető tanárnak első perctől figyelemmel kell kísérnie tanítványa tehetségének alakulását, hogy ezáltal faragás közben kiismerje az anyagát, és gondos kezekkel megadja neki a befejező simítást.

A tanítás egyetlen alapelve a természet megismertetése legyen. Evégből fontos, hogy az oktatás már az első vonásnál élő alak utánzásával kezdődjék, úgy, amint ez a külföldi modern iskolákban is történik. A tanár tetszése és belátása szerint fej- vagy aktmodellt állíthat be - felváltva, vagy kizárólag csak aktot -, tekintet nélkül arra, hogy a kezdőknek néhány hónapig nehezebben megy a munka. Nem szabad azonban semmiféle gipszöntvények másoltatásával rontani a kezdőket; nem szabad a tanítvánnyal elhitetni, hogy más mestere is lehet, mint a természet; nem szabad utánzásokkal idegen fölfogást beoltani az ifjú ember tiszta lelkébe. Csak ezúton remélhetjük, hogy egyéni képességei érintetlenül fejlődnek majd ki. Kép36

Emellett természetesen szükséges a régi műalkotások másolatait is beszerezni, álljanak ott szemlélet és a művészi szellem fejlesztése céljából, de nem azért, hogy ezeket rajzoltassuk. A természet ilyetén való mellőzése által idegen művészi felfogás hatása alá kerülne a növendék, ezzel pedig saját egyénisége kifejlődését befolyásolnók és akasztanók meg. Hiszen a legelőkelőbb művészi alkotások éppen azok, amelyek az egyéniséget leghatározottabban, leghatalmasabban éreztetik meg, és ezek nem a jelen, de a megfelelő kor szellemét képviselik. Világos hát, hogy ily művek másoltatása csak káros lehet egy kezdő művészre, aki még nem erősödött meg annyira, hogy saját fölfogását képes lenne nem alá, hanem csupán melléje rendelni. Ez aztán annyira megzavarhatná, hogy ezen művek állanának szeme előtt követendő példaképp, és a természetet csak kisegítőnek tekintené, pedig éppen fordítva kell lennie.

A természet szeretettel való, mélységes tanulmányozása, a megérzése annak, a belső, meleg kapcsolódásnak, mely a külső természet és az ember lelke között van, volt a tavasza minden művészi virágzásnak.

Ez a műtörténelem tanulságaiból levont elvitázhatatlan igazság. Elég a görög művészet fejlődésére mutatnunk. Aztán a ragyogó, pompázatos cinquecentót megelőző két század bájos, naiv művészetére, mely nem volt egyéb, mint a természet meghódítására vezetett hadjárat. A cinquecento gigászai már játszva uralkodtak a meghódított ország fölött, de az ő művészetükre alapított művészet ismét elvesztette az uralmat az egyetlen biztos talajon, és a hanyatlás rohamos lőn. Ugyanezt a természethódító, nehéz harcot vívták e században is a francia reneszánsz fanatikus úttörői. Csapásukon egész Európa művészete levegőre jutott, friss vérhez, új erőhöz nagy föladatokra.

Minden művészet a természet ágyékából született. A dekoratív művészetnek is csupán a természet adhat új motívumokat, a reminiszenciákkal teli emberi agy ezen erőforrás nélkül csak sablonokra, a már meglévők variálására képes. Hogy ezen visszatérés az ősforráshoz e téren is mily eredményekkel jár, arra fényes példa a modern angol iparművészet, mely a természetből merítve egészen eredeti, új stílushoz jutott.

Néhány pillantás a művészeti fénykorok evolúciójára bárkit meggyőzhet, hogy mindig az egyoldalú természetkultusz, az a sokat gáncsolt és meg sem értett naturalizmus volt a kezdet. Egész korszakok művészetének erőt adott ez, nyomában élet és virágzás kelt. És ha ez nagyban a legjobb iskolának bizonyult, így kell ennek lennie az egyes művészek nevelésénél is.

A növendéket a természet fanatikusává kell tenni. Ez az egyetlen, ami majd megedzi őket, és ami majd erős fundamentumát fogja képezni egy összhangban lévő művészléleknek. Hogy erre mit fog építeni, azt meghatározni már nem az iskolai nevelés föladata. Ebben az irányban a tanárnak semmiféle befolyást gyakorolnia nem szabad.

A naturalizmus szellemében csak olyan ember képes nevelni, aki ez alappal maga is rendelkezik, akinek fölfogása és művei erről bizonyságot tesznek. Igen káros lenne tehát egy iskola vezetését olyan valakire bízni, akinél a természet mellékes, csak a külső effektus, a dekoratív megjelenés irányadók. A fejletlen látású publikum kápráztatására ez jó lehet, de ha a növendéket már az iskolában olcsó hatás vadászatára, külsőségekre oktatjuk - művészi alkotásai hasonlatosak lesznek azon épülethez, amely bizonyos távolságról ékeskedik mindama kellékekkel, melyek a gyönyörködtetésre és a szem megtévesztésére alkalmasak, de ha bele akarván a műbe hatolni, figyelmesen, közelebbről megvizsgáljuk, rájövünk, hogy amit látunk, az csak értéktelen vakolat, az épület csak hitvány tákolmány, megfelelő alapja nincs, s a külsejében föltüntetett anyagot nem tartalmazza. Ettől a nagyképű, de alapjában véve hamis művészettől meg kell óvnunk a fiatalságot.

A tanárnak nemcsak elvben, de teljes meggyőződésben, egész szívében naturalistának kell lennie, mert csak így képes mások által is észrevétetni a természetben azt a titkos összefüggést és szépséget, amit mindnyájan látunk, mégis oly kevesen tudnak csak meg is mutatni. A korrigálásnál sohasem arra kell figyelmeztetni a növendéket, hogy miként, mily technikai fogásokkal lehet hatásosabb tanulmányt készíteni, hanem hogy a valóságot minden megjelenésében megértse - lényegét és részleteit egyaránt fölfogja, és a mozdulat vagy világítás bármely változatában híven visszaadni törekedjék.

A természet helyes érzésével együtt a szeretetet kell nagyra nevelni. Szeretni embert, fát, levegőt, szóval mindent, ami körülvesz, egyformán, mert csak ezáltal érezzük azt a fenséges összhangot, mely összes alkotásainak szoros összekapcsolódásában nyilvánul. Millet műveiben látjuk ezt legtökéletesebben kifejezve. Ezekben érezzük az embert, mint a föld fiát a szerető anya ölében, mely táplálja, neveli és gyönyörködteti. Látjuk műveiben azt a kölcsönös összefüggést, ami által minden egymásért teremtve látszik lenni. A szeretet által érte el azt a művészi tökélyt, mely mindörökké példaképül fog szolgálni. Semmi nagyképűsködés, semmi deklamálás nincs benne, de őszinteségével, melegségével a művészet legmagasabb régióiba emelkedett - belső értékben versenyezve a klasszikus művészet legbecsesebb produktumaival. Ilyen példányképet állítsunk az ifjúság szemei elé, és ehhez hasonló tanárt a vezetésére. Az ilyen ember föltétlenül tisztelni fogja a növendékében is a természet legnagyobb ajándékát: az egyéniség szabadságát.

Hogyha a művészeti iskola tulajdonképpeni célját képező gyakorlati oktatásnál szükség van a lehető legnagyobb szabadságra, magától következik, hogy a csupán kisegítő elméleti ismeretek elsajátításánál még inkább meg kell hagynunk az önrendelkezési jogot. Kötelességünk ugyan minden irányban s minden lehető módon gondoskodnunk, hogy a növendék művésszé való képzéséhez kellő szellemi anyagot és tanulmányai megszerzéséhez minden alkalmat megkaphasson, azonban nem szabad ezt kötelezővé tenni. Az elméleti tanulmány csakis fakultatív lehet. Meg kell várni a fiatalembernél azt az érettségi fokot, midőn saját magától kezdi érezni az elméleti ismeretek, a szélesebb körű művelődés szükségességét.

Hogy miért nem szabad elméleti dolgokkal a növendék erejét megosztani, elforgácsolni, ez könnyen megérthető. Tudjuk magunkról nagyon jól, hogy abban az időben, amikor tanulmányainkat kezdtük, a naponkénti aktfestéssel eltöltött 6-8 óra annyira igénybe vette teljes erőnket és figyelmünket, hogy képtelennek éreztük magunkat bármi egyéb szellemi munkával foglalkozni. Még így is egész hónapokon keresztül megfeszített figyelemre és szorgalomra volt szükségünk, amíg valami csekély előmenetel lett az eredmény. Két vagy három éven is át e lelkes mesterség elsajátítása oly nagy idegmunkát, odaadást és szeretetet igényel, hogy képtelenség bárki részéről is ezen idő alatt egyébbel is komolyan törődni, anélkül hogy ez a gyakorlati tanulmányra zavarólag ne hasson.

Ameddig a növendék a természettel való behatóbb ismeretség által nem jutott el arra a képzettségi fokra, hogy a helyes rajzról, az arányok s a mozgás természetes összhangjáról és a különböző testek karakteréről fogalma legyen, addig amúgy sem képes a mások előadásából megérteni azt a művészi szépet, amit a klasszikus művészet, a régi mesterek művei, vagy akár a modern művészek alkotásai reprezentálnak. Az elméleti művészeti oktatásnak csak azután szabad kezdődnie, amidőn a növendék a művészet mesterségével lehetőleg tisztában van, s amikor már a természetet látni képes. Ha ezzel ellenkezőleg már kezdetben a művészetek bölcseletét adnók elő, ez körülbelül olyan lenne, mintha az írás mesterségével egyszerre ismertetnők valakivel a költői műfajok elméletét. Nem szabad a művész pályája kezdetén az absztrakt tudás árkait vonni keresztbe akkor, amidőn még először talpra kell állítanunk, hogy a maga lábán járni tanuljon.

Távolról sem tartjuk azonban feleslegesnek az elméleti ismeretek előadását, sőt ellenkezőleg. Járjanak be az intézetbe jelesebb szaktudósaink, a téli időszak óráiban beszéljék el hallgatóiknak tanulmányikat, világosítsák meg saját közvetlen tapasztalataikkal és impresszióikkal a tudományt, melynek szószólói, s meggyőződésükkel melegítsék át a száraz anyagot. Az emberi szellem evolúcióját megismerni vágyó növendék tudásszomját a legszélesebb körben ki kell elégíteni. Legyen itt módjában kor-, műveltség-, irodalom- vagy művészettörténelmet és bármely tudományt hallgatnia, mely a művészettel valamelyes összefüggésben vagy vonatkozásban van, és ne egy tanár hirdesse, bár érdekes, egyéni, de éppen mint ilyen egyoldalú fölfogását. Jöjjenek ide írók és művészek, különböző irányok és fölfogások emberei, hirdessék meggyőződésüket, legyen az a katedra szószék, ahonnan bármely művészeti hitvallás apostola propagálhassa eszméit. A művészetnek nincsenek kodifikált törvényei, melyek szerint bárki, egyes ember a művészet elméletét megmagyarázhatná, és egy művésznövendék, akinek alkotni kell majd, nem azért tanulja azt, ami a művészetben megtanulható, hogy jól-rosszul megállapított egyoldalú elvek összegyűjtéséből élősködjék. Ha több embert hall, majd megtalálja a hangokat és formákat, melyek érzéseinek és gondolkozásmódjának megfelelnek.

Az elméleti nevelésnek csak ezen rendszere mellett lesz a művész műveltsége egyéni, gondolkozása minden ízében önálló.

Különösen nehéz feladat nálunk, Magyarországon például a művészetek történetének ismertetése, mert ez szemléltetés nélkül igen könnyen a szavak száraz halmazává válik. És bizony nem vagyunk abban a helyzetben, hogy az egyes korszakoknak, irányoknak és ezek legnagyobb képviselőinek fejlődését eredeti műveiken magyarázhassuk meg. Párizsban vagy Londonban magunk előtt láthatjuk az emberiség művészi produktumait, a műveltség legifjabb korától napjainkig. Ezekre rámutatva néhány szóval jobban jellemezhetjük az egyes korszakok és nemzetek szellemi különbözőségeit és karakterét, mint kötetnyi száraz értekezésben. Ezeket a hiányokat, fájdalom, semmi áron sem pótolhatjuk: meg kell elégednünk azzal, ami van. Használjuk föl, amennyire lehet; azonkívül jó, nagy reprodukciók is segítenek valamit - mindenesetre több hatást érünk el vele, mint a tankönyvek magyarázataival. A hiányokat pedig pótoljuk a megfelelő kor irodalmi műveinek ismertetésével. Különben is igen ajánlatos az irodalom- és művészettörténelem parallel előadása, kapcsolatban az általános művelődés történetével.

Az építészet, és ennek keretében a távlattan és az ornamentika mint melléktárgy, szintén adassék elő ezen nyilvános előadásokon, természetesen csak a külső megjelenése és a stílus megismertetése szempontjából. Nagy szükségük van erre azon festőknek és szobrászoknak, kik dekoratív és monumentális alkotásokra éreznek hajlamot magukban. Azonban a tanárok nehogy építészeti rajzok készítésével gyötörjék el a gyakorlati munkájával amúgy is kifáradt növendéket. Aki egészen behatóan, gyakorlatilag akar foglalkozni az építészet tudományával is, az iratkozzék be mint rendkívüli hallgató az építészek tanfolyamára.

Ezen elméleti tárgyakhoz járulna még a bonctan előadása is, mely külön a művészeket érdeklő szempontok szerint történjék, úgy, amint jelenleg is van.

Akár az elméleti, akár a gyakorlati tárgyakból való vizsgázásnak értelme nincs. A művész tehetsége által érvényesül, és bizonyítványra nem szorul; saját magának tanul, tudatlanságával saját magának árt, nem úgy, mint például az orvos vagy ügyvéd. A művészet szabad mesterség, melytől eltiltani senkit sem lehet; a rossz képek legföljebb a jó ízlésű szemlélőket bosszantják. Az igaz, hogy ez nagy bűn, de hát az életben vegyesen bukkan fel a jó és a rossz, a művészet sem lehet az a csodatalaj, mely konkoly nélkül teremje a tiszta búzát. Franciaországban is van festőproletariátus, melyet azonban távolról sem a művészeti nevelés hibájául kell betudnunk. A természet maga nem egyformán osztja a képességeket, s ezt az akadémiák nem egyenlíthetik ki. Mert a minden téren uralkodó nagy törvény érvényesül itt is: száz ember próbálkozzék meg és bukjék el a nehéz úton, míg egy akad, aki biztos, erős lépéssel végig bír rajta menni: a művészet vérrel, verejtékkel puhított útján.

E keserves törvény érvényesülésének vizsgákkal, képesítő oklevelekkel semmi szín alatt sem állhatjuk útját. Ha ezen eszközökkel akarjuk a selejtes részt kirostálni, könnyen előfordulhat az az eset, hogy kizárnak olyan talentumos embereket, kik nem képesek elég gyorsan fejlődni, s tehetségük hernyókorában a föl nem ismerés áldozatai lehetnek. Nem okultunk-e az akadémiákon annyiszor előforduló ilyenfajta gyászos tévedésekből? Gondolunk Munkácsyra, Menzelre stb. Vagy jövőben másképp lenne talán? Jövőben is csak emberek ítélnek majd, és fognak is tévedni sokat és nagyot. Mondjuk ki hát, hogy tehetségtelenség miatt az intézetből senki ki nem zárható.

Ha aztán emiatt sokan lesznek festőkké, annak nem a művészet vallja kárát, csupán a megélhetésük lesz nehezebb. Ez már szociális kérdés, mely a közönségnek művészi nevelésével, általában pedig szellemi és anyagi színvonalával függ össze. Ezt a kérdést megoldani nem föladata a Szépművészeti iskolának, mely csupán a művészek helyes nevelését tűzheti ki céljául.

A gödöllői művésztelep (Nagy Sándor, Körösfői-Kriesch Aladár, Petrovics Elek írásai)

A Gödöllői művésztelep gondolata egy szoros baráti társaság „testvériesülésében” fogalmazódott meg az 1890-es években Diódon. A körhöz a tolsztojánus Boér Jenő házigazda és barátai, Körösfői-Kriesch Aladár, majd a hozzájuk csatlakozó Nagy Sándor, Edvi Illés Aladár stb. tartozott. Közös eszményeik a művészetvallás, közösségteremtés. A szecesszió Gesamtkunstwerk eszményének megfelelően hozta létre Körösfői-Kriesch Aladár Gödöllőre költözése után, 1901-ben a Gödöllői művésztelepet. Eszméikben a preraffaeliták romantikus-vallásos művészetkoncepciójához, a francia századvég misztikus irányzataihoz, Tolsztoj nézeteihez, Schmitt Jenő Henrik anarchista filozófiájához kapcsolódtak, mely utóbbi a felekezet nélküli testvériséget hirdette. A munka, a művészet és az élet összekapcsolódott filozófiájukban, egységét a paraszti kultúrában látták megvalósulni. A művésztelep fénykora 1914-ig tartott.

Nagy Sándor Levél egy, több, sok kollégához című művében fogalmazta meg szépségeszményét. Nagy Sándor, a Gödöllői művésztelep egyik meghatározó alakja 1907-ben költözött a telepre. Párizsban - akadémiai tanulmányokon kívül - két éven át az evangéliumok, Tolsztoj, Schmitt Jenő Henrik olvasásával foglalkozott, teozófiai, buddhista eszmékkel ismerkedett. Írásában Ruskin írói modorát idézi, biblikus hangvételében vagy direkt bibliai idézeteiben. A naturalista objektivitásnál magasabb rendűnek tartja a szubjektív megismerést az alkotás folyamatában.

Műveik, terveik már a kezdetektől rendszeresen megjelentek a Művészet, illetve a Magyar Iparművészet lapjain. Körösfői-Kriesch Aladár, a telep alapítója 1909-ben írt programjában foglalta össze a művésztelep egészére jellemző ars poeticát, amely a művészet és az élet összekapcsolásának feltételét az életörömben találta meg. Ebben William Morris gondolatára ismerhetünk, mely szerint az alkotás öröme teszi a dolgokat művészivé. Körösfői írását követi a művészettörténész Petrovics Elek tanulmánya, mely a Gödöllői művésztelep működésének első összefoglalását, a teoretikus alapelvek, illetve célok bemutatását jelenti. Egyúttal azokat lehetséges gyakorlati megvalósulásukban is reprezentálja. Az 1909-es év első számában megjelent írásokat (az egész számot a gödöllőiek munkáinak szentelték) követte az 1909 őszén rendezett első csoportos kiállítás a Nemzeti Szalonban. A lapban megjelent írások mintegy elméleti alátámasztását jelentik a gyakorlati bemutatkozásnak.

*

Nagy Sándor: Levél egy, több, sok kollégához

Művészet, II. évf. 1903. 1. sz. 57-58.

A tavasz első derűje kicsal a pattogó rügyek közé, tüdődet kitárod a langy szellőnek, festéket, vásznat földre hányva ott ülsz, jársz vagy fekszel a természet zöldjében, várva az újjáébredés minden kis változását, s lelked eközben megtelik gyönyörűséggel, s a névtelenül maradt érzések zsibonganak benned, és ezt az állapotot szinte boldogságnak nevezed.

Ezt a tavaszt Te megérzed.

De hát miért nem érzed meg akkor most az emberi lélek tavaszából kelt új, soha nem érzett üdeségű fuvallatot is, mely lelkedet a mennyországgal töltené be?

Miért nem érzed a Szép új fogalmának bimbajából áradó édes illatot? Miért nem hallod, hogy pattognak a magasabb gondolkodás rügyei, s miért nem látod, hogy minő gyönyörűségesen hímes, virágos újruhát ölt a fantázia végtelen mezője, ahol a szimbólumok ezer tarka lepkéje kergetőzik?

Te azt hiszed, hogy hozzá vagy kötve az anyaghoz, én pedig azt látom, hogy te kapaszkodol görcsösen belé, s nem akarod látni, hogy a gondolat benső világában a végtelen szabadság tere vár.

Pedig hiába tanulod és tudod a fülemile hangját még olyan jól is utánozni, azért nem kelted sem a más szívében azt az érzést, amit az a kicsi kis madárka csattogása belénk varázsol, te magad nem érzesz gyönyörűséget benne, csak a torkod szárad ki, csak a tüdődet rontod.

Nézd, a búzát ősszel vetik el, s tavaszig, nyárig fejlődik; az igazi bölcs éveken át figyeli önnönmagát, míg megnyílik ajka, a kenyérre is várni kell, míg megkel, megsül, csak Te nem akarsz érési időt engedni a látható érzéki jelenségekből bevett képeknek, hogy azt előbb lelked egyéniségén keresztül szűrve, annak sajátos formájában juttasd elő tisztultabb színben.

Nem, Te nem érsz rá, Te lázas sietséggel fejted le a szegény modellről, legyen az csendélet, tájkép, állat vagy ember, a formát, a színt, a mozgást, a kifejezést, s azon nyersen, azon éretlenül, individualitásod valódi bélyege nélkül, gondolat nélkül, egy előre betanult formában, ami éppen kelendő a szezonja szerint, nyújtod, kínálod a hangos vásáron - a bámulatosan utánzott fülemülefüttyöt. Az orfeumhoz szokott közönség pedig tapsol neked. Látod, hová jutottál?

Hát nem tudod még most se, hogy az a forma, meg szín, meg mozgás, amit a látható érzéki jelenségekről lefejtesz, csak olyan szimbólum, mint a szó, a képzőművészet szava, amit a gondolatvilág az érthető beszéd számára gyűjt, s ha csak szavakat mondasz, hát lehet kedves, míg gagyogó, naiv gyermek vagy, de ha felnőttél, akkor már összefüggő mondatot várnak tőled, aminek à propos értelme van.

Tekints csak egyszer önönmagadba, meg fogod ott lelni a külső érzéki világ teljes képét egy tisztultabb, nemesebb formában, mint ahogy azokat úgy hamarjában, a külső szemlélődés útján látod, s arról készíts, ott belülről vázlatokat, ott nem fog zavarni, hogy az árnyék a napfordultával odább csúszott, hogy a reflex szinte megváltozott, hogy a mozgás más lett, mert jóllehet a benső világban is járnak felhők, amik elhomályosítják gondolkodásod napját, ma nap süt, holnap ködös-borongós minden, de ez a körülmény nem hogy zavarna, sőt gazdagítja megfigyeléseidet.

Ténferegsz, kóvályogsz szüzsét keresve a külső jelenségvilágban, míg ha önmagadba fordulnál, hát azt se tudnád, melyikhez kapj, annyi tárulna eléd.

Mikor pedig mindent összehajhásztál már szüzséért, és nagyon jó is akarsz lenni, akkor megfested az alamizsnáskodó jószívűt, amint kenyeret ád a szegénynek.

Hát így akarod kifejezni azt a viszonyt, amivel ember emberrel szemben áll?

A szegénynek akarod-e ezzel azt mondani, hogy jól teszi, ez a módja, ha nincs neki, hát kolduljon, majd vetnek oda neki valamit, vagy a gazdaggal akarod elhitetni, hogy teljesen elég, ha alamizsnát vet, s lelkiismerete a továbbiakban teljesen nyugodt lehet?

Az alamizsnáskodás még a legjobb esetben is olyan, mint a hideg víz; ha forróságban nyújtod, megenyhül az epedő, beteg, de ha hideg van, akkor borzongással tölti el még a gondolata is.

Csak a viszonyok szülte másodrendű dolog.

Legelső, hogy világosíts annak, aki a sötétben jár, s tereld a világosság felé szóval és tettel.

De... de, úgy látszik, Te magad is sötétben jársz, s még nem nyílt meg számodra a belső világosság mennyországa. Szerencsétlen, hát akkor iparkodjál, törd magad, készíts utat, hogy kisugározhassék rajtad a fény, mert addig hiába beszélsz - lám, még beszélni is akartál pedig a sötétben, azt sem tudva, kinek, azt sem tudva, mit. Azt gondolod, hogy a fáklya, amit a kezedbe nyomtak, világít, s Te viszed, viszed, pedig már rég a fényes nap süt, de Te nem látod a fáklyád füstjétől, s nem is elöl jársz, hanem egészen hátul, s fáklyád füstjét elnyeli a nagy sötétség.

Veszprém, 1903. jan. 9.

 

 

Körösfői-Kriesch Aladár: Művészi program

Magyar Iparművészet, XII. évf. 1909. 1. sz. 1.

Egy nagy - legnagyobb - kincset ismerünk, ezt ápoljuk, keressük: az élethez való Örömöt.

Ennek tűzét szítjuk minden erőnkkel önmagunkban és egymásban. Egyedüli segítőnk ebben a magunkhoz és másokhoz való szeretet.

Magunkat szeretjük akkor, ha tisztán élünk; ha hallgatunk a bennünk élő mennyei szózatra.

Másokat akkor szeretünk, ha a nagy, közös életfa kis hajtásainak, leveleinek, virágainak tekintjük magunkat, kik nagy, közös életgyökérből táplálkozunk. Kicsiny kis életünk, a nagy örök élet melengető ölében.

Ami azután, eme ujjongó életi öröm nyomán - mindennapi munkálkodásunk eredményekképpen - kezeink alól kikerül - ez a mi művészetünk.

Egyéb művészi programot nem ismerünk.

 

Petrovics Elek: A gödöllői telep kultúrtörekvéseiről

Magyar Iparművészet, XII. évf. 1909, 1. sz. 3-8.

A gödöllői művésztelep néhány év óta úgy tesz számot a magyar művészet életében, mint egy külön kis világ, melynek megvan a maga eredeti szabása, határozott egyénisége. Milyen törekvések mozgatják ezt a kis világot, azt akarjuk elmondani.

 

I

Amivel kezdenünk kell: régi dal régi bajról. Arról, hogy az újabb idők nagy társadalmi átalakulásai széttörték a művészeti kultúra egységét; feldúlták azt a szerves kapcsolatot, mely a művészet egyes ágait egymással, s valamennyit az élettel harmonikus egésszé olvasztotta.

Azelőtt - egész a XVIII. század végéig - nemcsak annak a munkának volt művészi jellege, amit a „nagy művészet” művelői hoztak létre; minden jóravaló mesterember művének megvolt akár tudatos, akár öntudatlan esztétikai értéke. A legcsekélyebb dolgot is bevonta szerény szépséggel a kézműves ügyessége, s megnemesítette munkája becsületessége. Lelkes alkotó volt a munkás, és kedvének zománca, frissessége kicsillant, amin keze munkált. Módjában volt, hogy megmutassa tudását, s becsületre tegyen szert vele; ezért volt oka rá, hogy nemes törekvés hevítse, és öröme teljék munkájában. Mindez nyomot hagyott munkáján, s ráütötte a művészet bélyegét, mert - Morris tanítása szerint - minden dolog művészi, amelyről le lehet olvasni az alkotás örömét.

A gyáripar, tudjuk, egyszerre nagyot fordított ezen. A munkás egyéni szerepét igen kis körre szorította; szétszakította azt a benső kapcsolatot, melyben a munkás munkájával állott, s amely forrása volt az ipar művészi elemének. A kézműves örömtelen automatává válik; egyhangú, mechanikus munka lélek nélküli végzőjévé. Munkájának terméke, mely előbb magában is valamit jelentő, egész dolog volt, s melyben az emberi teremtő erőnek egy részecskéje rejlett, most az egésznek kicsiny, magában semmit sem érő alkatrésze. Ilyennek a tömeges produkálásában telik el egy-egy munkás egész élete. Nem csoda, ha elveszti lelki kapcsolatát foglalkozásával, melyben nem lát egyebet, mint az éhség ellen való védekezésnek helytelen eszközét; ha kivész belőle az öröm és az erkölcsi felelősség érzése. A termelés már ezért is silányabb lesz; még inkább azzá teszi gyorsasága és olcsósága, melynek részben éppen a produkció gyarlósága az oka, részben a termelőnek nagyobb nyereségre való törekvése. Így silányítja le a termelési mód a munkást és munkáját. A sok kis dolog, mely az embert mindennapi életében környékezi, elveszti szépségét, s az ipar világgá ontja azokat a szomorú produktumokat, amelyek az anyag silánysága, ízléstelenségök és szerkezeti képtelenségök miatt lépten-nyomon sértik a finomultabb szemet. A becsületesség és az egyszerűség helyébe a hamisság és a nemtelen cifraság kerül.

Ez a fordulat mélyreható szakadást okozott a művészet szervezetében.

[...]

A művészet azonban nem maradhat soká idegen az élettel szemben. Az olyan művészet, mely nem melegszik az élet tűzhelyénél, könnyen kihűl; szárazzá, tudákossá válik. Az élet és a művészet nagy szintéziseinek helyreállítása tehát nem késhetett soká.

 

Valóban, a század közepe táján feltámad, s azóta mindjobban erősbül az a kívánság, hogy a művészetet gyökerestől ültessük vissza az élet talajába. Az áramlatot Ruskin működése indítja meg. Az ő irataiban jut először világos kifejezésre az a gondolat, hogy az élet minden megnyilvánulásának művészi tartalmat kell adni; hogy a művészet az életé, s így mindnyájunké. Morris az elvet átülteti a gyakorlatba; százféle irányban kutat, kísérletez, s vállalataiban és műhelyeiben a művészetet a műiparral benső kapcsolatban egyesíti. Az akkori Anglia legjobb művészei készítették számára a terveket; az egésznek lelke azonban ő maga volt.

[...]

A művészeteket valami harmonikus, szerves dolog létrehozására egyesíteni: mindinkább észrevehető törekvése a kornak, mely különösen az otthon művészi kiképzésében teremtett sok értékeset. A művészek sem válnak el egymástól szakmáik szerint olyan élesen, mint a közelmúltban. A határok elmosódnak; az iparművészet embereit nem tekintik más világból való jövevényeknek a képzőművészetben; a nagyobb művészetek művelői örömest foglalkoznak iparművészeti feladatokkal. Egy új típus lép fel, azé a művészé, akit egyaránt foglalkoztat mindaz, ami a művészetet az életbe beviszi, ami környezetünk eredeti és nemes felékesítésére szolgál; első képviselője Rippl-Rónai volt a mi művészeink között.

 

 

II

 

Mindezzel azért foglalkoztunk, mert azt hisszük, hogy e törekvések széles hátteréből elevenebben lép elénk Gödöllő képe.

Ebben a magyar faluban néhány év óta érdekes művészi törekvés folyik, mely sajátos hajtása a modern művészet vázolt áramlatának. S mindjárt hozzátehetjük, hogy míg az általános európai áramlatok rendesen bécsi és németországi szomszédjaink révén szoktak eljutni hozzánk: a gödöllőiek egyenesen Angliába vertek hidat, oda, ahol az áramlatnak forrásai felbuzogtak.

Az életet átszövő, vele elválaszthatatlan egységbe forrott művészet irányában halad az ő törekvésük is, és az egész társadalmat átható művészeti kultúra eszménye lebeg felette.

Ezzel egyszersmind jeleztük, hogy a gödöllői csoport törekvésének - ha egyetemes európai mozgalom magjából nőtt is ki - más a virága, gyümölcse, mint ugyane magból másutt hajtott törekvéseknek. Az élettel összeforrott művészet kell, hogy mi életünk bélyegét viselje magán, s a mi életünkben gyökerező művészeti kultúra nem lehet ugyanolyan, mint más nemzeteké. A fenti megjelöléshez tehát hozzá kell tennünk valamit, ami nélkül igen hiányos lenne: azt, hogy a gödöllőiek törekvése a magyar művészeti kultúra jegyében folyik, jobban mondva, ennek létrehozását akarja szolgálni.

Másutt, más művészekben is él a művészeteknek ilyen felfogása, melynek gyökere Ruskin tanaiban van, akinél senki sem tudta szervesebb kapcsolatba hozni a művészetet az élet minden megnyilvánulásával; a gödöllői telepnek úgyszólva levegőjében van ez a szellem, tagjai ebben élnek és lélegzenek. Ez teremti meg köztük a közös eszményekben való hitnek s az egymás megértésének olyan teljességét, amilyen csak abban az időben volt, mikor az egy lélekből fakadó együttes művészi munka virágkorát élte. Ez adja meg színét, jellegét Gödöllőnek, s ebből fejlenek a „gödöllőiek” főbb jellemvonásai.

Mindenekelőtt az életről való gondoskodásuk; az, hogy Gödöllő fogalmához a köztudatban nemcsak művészi törekvéseknek, hanem bizonyos életelveknek összege is kapcsolódik.

[...]

A szellemmel, mely művészeink törekvését átlengi, együtt jár végül művészetöknek tárgyi változatossága; az ostromot sok oldalról kell intézni, ha az életet körül akarjuk keríteni. A feladatok rangsorát nem ismerik; a kicsinyt éppoly kedvvel és komolysággal művelik, mint a nagyot, hiszen - úgy tartják - művészet van jelen mindabban, amit kedvvel, örömmel alkotunk, s ennek az örömnek kifejezése, nem pedig a feladat szabása az „mitől függ az ének varázsa”. A festészet nagy alkotásai a grafika és az iparművészet sokféle kisebb feladatával kerülnek szomszédságba. Kőrösfői például, a monumentális művészet kiváló művelője, könyvet díszít, és nem tartja magához méltatlannak, hogy párnát tervezzen a szövőiskola számára; Nagy Sándornak a telep másik vezető egyéniségének műtermében az eredeti és érdekes grafikai művekkel, a festményekkel és kartonokkal felváltva készül az iparművészeti tervek sokasága, s így tovább.

 

 

III

 

A gödöllői telep története mintegy 8 év előtt indult meg azzal, hogy Gödöllőt szemelte ki működése színhelyéül Kőrösfői (Kriesch) Aladár, az érdemes művész, kezdője és részese sok értékes művészi tettnek. Körülötte és részben általa létesült az, ami ma Gödöllő fogalmát kitölti, s az ő szelleme nyomta rá a bélyegét az ifjú kolóniára. Röviden: ő lett a lelke Gödöllőnek, amit nemcsak tehetsége magyaráz meg, hanem még inkább egyéniségének irányjelző volta. Szilárd hite, a határozottság, mellyel útját járja, az életet és - ami nála egyet jelent az élettel - a művészetet egészen átfogó gondolkodása azok között jelölnek számára helyet, akiknek neve - mint mondani szokás - „kész program”.

Kőrösfői szervezte - az állam támogatásával - az említett szövőiskolát, körülbelül negyedfél évvel ezelőtt.

Az első évben, az indítás, a kísérletezés nehéz évében ő maga vezette a munkát. Első segítőtársa Belmonte Leó lett, a textilművészetnek Párisból hozzánk került mestere, aki - maga sem utolsó festő - szerényen és a középkor névtelen művészeire emlékeztető áhítattal tölt szövőszékénél hónapokat és éveket, hogy egy-egy művésztársának kartonját tökéletes kivitelű gobelinné varázsolja. (Tehetséges tanítványa a gobelinszövésben Boér Lenke, aki már szintén önállóan dolgozik, s most harmadik gobelinjét szövi.)

Az úttörők kitartása lassankint elhárította a kezdet nehézségeit, s csakhamar derekasabban indulhatott meg a munka. Ekkor került az iskolához Undi Carla mint ösztöndíjas, aki most ízléses szőnyegeket is tervez, s a rajzokat a szövés számára előkészíti. Két év előtt csatlakoztak Frey Vilma és Rózsa; az utóbbi jelenleg az iskola buzgó vezetője.

A szövőiskolánál alkalmazottakon kívül még egy kis csoportja él itt azoknak a művészeknek, akiket a törekvés rokon volta, a művészi meggyőződés közössége gyűjtött össze. Mindennek előtt Nagy Sándor, aki 1907 őszén költözött Gödöllőre, s azóta - gyöngéd rajzairól ismert feleségével együtt - szintén részt vesz a munkában, s az iskola számára sokat tervez. Mit jelentett az ő csatlakozása Gödöllő számára, nem kell bővebben magyarázni. Az ő érdekes egyéniségével - éppúgy, mint Kőrösfői Aladáréval - csak külön tanulmány keretében lehetne kellően foglalkozni. Itt van továbbá két év óta Juhász Árpád, aki hébe-korba szintén tervezget az iskola számára; gróf Zichy István, a festő és grafikus, aki egy-két igen sikerült gobelintervvel járult hozzá a gödöllői együtteshez; Raáb Ervin, a grafikus; Sidló Ferenc, a szobrász, aki legújabban keramikával foglalkozik. Többé-kevésbé a gödöllőiekhez lehet számítani Undi Mariskát is, az ismert iparművészt és rajzolót, bár állandóan nem lakik Gödöllőn.

A múlt évben néhány ifjú tanítvány is szegődött a csapathoz, első tagjaiként a keletkezőben lévő szabad akadémiának, melynek Kőrösfői és Nagy Sándor a vezetői. Ezek: Remsey Jenő, Mihály Rezső és Charles de Fontenay.

A tavaszon remélhetőleg megindul az új iskola építkezése, s elkészültével nagyobb méretben haladhat a munka; akkorra van tervbe véve a fonálfestés megkezdése. Egyszersmind egységesebbé válhatik a telep kultúrtevékenysége is, amelynek sikerét mindenki kívánja, aki szívén viseli művészeti törekvéseink ügyét.

 

N. N.: A Holnap művészei

Modern Művészet, I. évf., 1906. február, 5. sz., 305.

 

A rövid ideig működő Modern Művészet Lázár Béla művészeti író és gyűjtő lapja, elsősorban az impresszionista és a szimbolista törekvések fóruma volt. Czóbel Béla, aki 1905 őszén KIÁLLÍTOTT a Salon d'Autumne fauve-ok által elhíresült kiállításán, 1906-ban Párizsból hozott új kollekciójával Nagybányán, a hagyomány szerint, olyan művészi revelációt okozott, mely a későbbi szakadás kezdetét jelentette. Számos új követőt szerzett a hagyományos nagybányai pleinairizmussal szemben. Czóbel 1905 novemberében már küldött egy tudósítást a Modern Művészetnek a párizsi szalonról (Levél a párizsi Őszi Szalonról. 1905. nov. I. évf. 2.), de abban név szerint nem említette a fauve mestereket, így Matisse-t és Deraint. Ellenben a Nabis kör festőit mint a progresszív festészettörténet legutolsó eredményeinek képviselőit mutatta be. Czóbel 1906-ig tartó piktúrájára ez utóbbiak, köztük Rippl-Rónai festészete hatott a legjobban. Czóbel művészetének változása, a fauvizmus hatására, 1906-ban következett be, amikor a fent idézett önvallomása is készült.

 

A holnap művészei

Mi történik vajon a legfiatalabbak műhelyében? Mi az, ami érdekli, izgatja őket?

Mit hoz a jövő? A modern irányok akadémiáját vagy egy újabb forradalmat, fejlődést vagy stagnálást, újabb szépségideálok kitűzését vagy az elért eredmények ismétlését?

Ezek a kérdések mindnyájunkat foglalkoztatnak, valakik csak szívükön hordjuk a modern művészet jövőjét.

Ezt kérdeztük meg egynéhány igen-igen fiatal művészünktől is, akik közül ki Párisban, ki Münchenben, ki itthon a maga elszigetelt műhelyében viaskodik - önmagával. És erre a kérdésünkre beérkező válaszokat adjuk majd közé.

 

Czóbel Béla

Párisban él, a munkának s a magaművelésnek. Abból a cikkből, melyet az őszi szalonról írt, olvasóink meggyőződhettek, hogy nagy érzés mellett az elméleti megismerésre való törekvés is jellemzi. Levetette már a gyermekcipőit, az őszi szalonban észrevették, sőt egyik képét meghívták Londonba is.

A maga ideálját ebbe a néhány poétikus sorba foglalta:

 

Önvallomás

Nietzsche meséjét idézem az ember fejlődésének három korszakáról, mikor igyekszik mindent magára venni, mindent vinni, s mint teherhordó állat siet a pusztán keresztül, s ott, a pusztán, az egyedüllétben veszi észre, hogy ő idáig csak idegent hordozott. S a teherhordó állatból oroszlán lesz, régi értékek megtörője, még nem újak alkotója. Ehhez gyermeknek kell lenni, mert újrakezdés és első mozgás a gyermek.

Igen, elfeledni mindent, mi rám erőszakolt, eldobni mindazt, mi másokból kiválogatott, semminek lenni, s újra megszületni, hogy az első hang az én gagyogásom legyen, mi ha mondattá válik, szóljon az bármiről, énrólam beszéljen.

A Kecskeméti művésztelep

Kecskeméti Újság, II. évf., 109. sz., 1909. szeptember 26.

Iványi-Grünwald Béla művésztelepprogramja

 

A nagybányai művésztelepből kiváló, újat akaró fiatalok egy része (például Perlrott-Csaba Vilmos, Bornemisza Géza) a festőiskola egyik tanára, Iványi-Grünwald Béla vezetésével hozta létre 1909-ben a Kecskeméti művésztelepet. Iványi a magyar festőiskolák történetében először tudatos művészeti tervben, írásos programban fogalmazta meg elérendő céljait, A kecskeméti művésztelep című írásában. A program sok vonatkozásban az „anya művésztelephez” köti az újat, például a szabadiskola szervezeti felépítésében, ugyanakkor világosan fogalmazódik meg egyfajta, a szecesszióból örökölt összművészeti eszmény megvalósításának a szándéka is. A XIX. század végén erőteljes fejlődésnek indult mezőváros helyi adottságaiból, hagyományaiból indult ki, példaként Körösfői-Kriesch Aladár gödöllői műhelyét emelte ki. Az iparművészeti részlegből egyedül megvalósult, magas színvonalon működő szőnyegszövő műhely Falus Elek vezetésével 1912-ben szűnt meg, mivel nem tudott kialakítani megfelelő megrendelői kört. A művésztelep jellege így tisztán képzőművészetire redukálódott. Az alapításkor a szolnoki művésztelepről csatlakozott konzervatívabb szemléletű művészek (például Olgyai Ferenc) kiválása után, az első világháború kitörésével megszűnt a nyári szabadiskola.

 

A Kecskeméti művésztelep

Nagyságos Polgármester Úr!

Mély tisztelettel kérjük mint Kecskemét város fejét, hogy alábbi kérelmünket a nagytekintetű illetékes fórumok elé terjeszteni méltóztassék, és azt ismert, kultúráért való szeretetével ismertesse.

Kérelmünk már a Nagyságod által ismert jelentős kultúrlépésről szól. Művészetek s művészi ipar számára földet, hajlékot s támogatást kérünk Kecskemét városától abban a reményben, hogy a legmagyarabb város teljes átérzéssel fogja méltányolni azt a nagy feladatot, mit a magyar kultúra reánk ró, s hogy annak megvalósítására épp Kecskemétet választottuk.

Bizonyára ismeretes nsg. Polgármester úr előtt az utolsó 12 évben nálunk lezajlott forrongás, mely a magyar képzőművészet erős megtermékenyítésével járt. Eredményéről múzeumaink tanúskodhatnak s arról különösen, hogy milyen részt vett ebben Nagybánya.

Ezen helyhez fűződik a modern magyar festőművészet küzdelmeinek sok művészethistóriai fontosságú eredménye. Az akkori művészi együttérzés kapcsán együvé került emberek a természetes evolúció folytán most válni készülnek, hogy új elemekkel gazdagodva, új haladásra tehetséggel telítetten folytassák a nemzeti művészet fejlesztését.

Az eddigi munkahelyek mindig nemzetiségtől is érintettek voltak, most a legtisztább magyar városok valamelyikében akarjuk folytatni a megkezdett munkát.

Ezért választottuk Kecskemétet elsősorban, de jelentékeny indok volt az a már ott található kultúra, melyért tudjuk tisztelettel kell Nagyságodról megemlékeznünk, mert kétszeresen lehetővé tette a Kecskemétre való gondolást a város érdekében tett alkotásaival.

Megpróbáljuk ezek után, mi lenne reálisabban részletezve célja és szervezete szempontjából ez új művész honalapítás. Ezt a létesítendő telep célja szerint két részletben kell csoportosítani.

1. Tisztán képzőművészi rész.
2. A dekoratív művészetet, a művészi ipart s az arra való iparos nevelést ismertető rész.

Az 1-ső pont szerint Iványi-Grünwald Béla festőművész, ki jelenleg Thorma János- és Réti Istvánnal együtt a nagybányai festőiskola tanára, onnan az iskola jelentős részével kiválik, s ehhez csatlakozni fog még egy-két szintén országos hírű művész is. Kecskeméten művészi szabadiskolát nyit. Ezen iskola a külföldi s eddig fennállott nagybányai szabadiskola szerint szerveztetnék.

Az iskolát kezdő s haladottabb művészek látogatják, s ott az iskola nevéhez híven teljes egyéni és művészi szabadságot élveznek.

Az iskola tagja férfi és nő lehet. Tanév nincs, sem tandíj. A tagok közösen fedezik az iskola modell-kiadásait és egyéb szükségleteit. Bárkinek szabadságában áll bármikor menni és jönni. Az iskola internacionális. A vezető már első évben 25-30 növendéket hoz magával, kikhez sorakoznának a már haladottabb s később esetleg letelepülő fiatalok, többnyire olyan művészek, kik már eddig is már Párizsban, vagy jobb budapesti kiállításokon többször kiállítottak.

Ezzel a rendszerrel sikerült minden állami támogatástól menten Nagybányát külföldön is nevessé tenni, s elérni azt, hogy tavaly 85 növendék volt itt különböző nemzetbeli. Egy város által méltánylandó eredmény az is, hogy az eddig teljesen ismeretlen Nagybánya a széjjelhordott hír révén népes nyaralóhely lett.

Az iskolát Iványi-Grünwald Béla vezetné. Hozzá csatlakoznának az idők folytán az üggyel együttérző művészek, úgy az idősebb, mint a fiatalabb gárdából.

Hangsúlyoznunk kell már itt, hogy ez az egyetlen helyes, egészséges fejlődési forma, s csakis így érhetünk el eredményeket, mint az Nagybányán is történt, míg egy másik, ezelőtt 6-7 évvel Alföldön alapított kolónia minden állami támogatás dacára sem tudott ehhez hasonló művészi eredményt elérni, mert egyszerre összekerült 10 idősebb művész külön felfogással, csak a lakhely kötötte őket össze. Mi pedig egy művészi ideát tűzünk ki, s lelkes, fejlődésképes gárdánk, egy közös érzéssel, s mint az megtörtént Nagybányán is, úgy hisszük itt még jelentékenyebb művészi eredményt érünk el. Szóval, ne a közös megélhetés, de a közös művészi vágy kell, hogy összetartsa az embereket, s a csapat magától növekedik eredményekben is.

A fentiekkel szoros összeköttetésben álló dekoratív művészeteket művelő rész.

Ennek vezetője Falus Elek lenne, ki több éven át külföldön élt, s tapasztalatait most itthon akarja értékesíteni.

Ez a rész 3 szakot ölelne fel: a művész textilt; különösen szőnyeg, gobelin s díszgyapjú szövés, a keramikát s grafikai műhelyt, melyben esetleg a művészi könyvkötés is benne foglaltatnék.

A textilműhely magába foglalná a gyapjúból előállítható szőnyeg, gobelin és szövés teljes művészi s mégis kereskedelembe hozható produktumait. Mindég szem előtt tartva az abszolút érett technika, a művésziesség s a magyarosság, s így erős kereskedelmi sikerre is számíthatunk. Felhozhatjuk itt a gödöllői Kriesch Aladár műhelyét, mely sok nagy sikert aratott úgy anyagi, mint művészi tekintetben. Ezenkívül kultúrmissziót teljesítene ezen művészi iparág népszerűvé tételével.

A szőnyegszövőhöz. Legjobbkor jönne a város által segített tanárnő, kinek műhelye úgyis csak helyes művészi tervekkel s vezetéssel lehet internacionális értelemben is számbavehető.

A keramika: A cél itt régen virágzó s messze földön híres magyar fazekasipart annak művészi rangján s karakterén feltámasztani, arra kitűnő iparosokat nevelni, s ennek az iparágnak piacot teremteni. Hogy micsoda erre Kecskemét környéke őserőtől duzzadó furni-faragni tudó népe, azt fölösleges tán fejtegetni is, csak rá akartunk mutatni a népben nem elveszett, csak szunnyadó tehetségre. Mindeme műhelyek a művész közvetlen vezetése alatt állnának, a többi művészek munkásságának bevonásával. A telep látja el a műhelyeket tervekkel is.

A kerámiai rész technikai vezetéséhez kell egy külföldön erősen képzett művésziparos, kinek tudása a nép természetes tehetségével nagyra lenne képes.

Ezen két főszakhoz tartoznék a grafikai műhely, mely egy már esetleg meglévő nyomda és könyvkötő olyan kifejlesztését tűzné ki célul, hogy az művészi, mint anyagi tekintetben a fővárossal lépést tartani tudjon. Ezen a téren különben Falus több világhírű cégnél jelentős sikerrel működött Londonban s Berlinben. Nagy és komoly célunk továbbá, hogy a helyi kultúra szolgálatába bármilyen iparágat tanácsunkkal, ízlésünkkel segítsünk, s azt minden rangú munkák, értve művészies munkákat, elvégzésére kineveljük.

Itt egy módot felemlítünk, mellyel megmagyarázzuk, miként próbálunk közvetlenül hatni olyan iparágra, melyet nem a telep keretén belül művelnénk. Mikor az alapítási tervet több magyar fővárosi író között ismertettük, általános lelkesedést keltve, egyik legelső irodalmi lap felajánlotta, ha Kecskemétre megyünk, úgy a lapot s annak most mindig szaporodó kiadványit ott nyomtatja, de, s itt a mi feladatunk jön: fejlesszünk egy helybeli nyomdát arra a magaslatra, hogy erre képes legyen.

Itt kapcsolódnánk mi a helyi ipar s a főváros közé, s így teljesíthetünk ott a telepen kívül kultúrmissziót a magyar iparosképzéssel is. Ilyen lenne körülbelül a telep munkásága, melynek évi ünnepe s betetőzése volna egy-egy évente rendezendő kiállítás testületileg: először ott, azután Budapesten s külföldön.

Most pedig feltárjuk részletesen, mik a letelepülni akarók igényei, elkerülhetetlen szükségletei, melyet Kecskemét városától vár. Ezen igényelt támogatás lehetőleg úgy kontemplálódott, hogy a fejlődéshez mérten látja a város szükséges támogatás fejlesztését is. Ott jártunkkor meggyőződtünk arról, hogy legjobb hely a települőknek a Műkertnek az a része, mely a nagy sárga ház körül terül el a mezők felé. Ott építendő a vezetők számára műterem lakással. Azaz 2 vagy 3 műteremház, melyekhez a város ad telket, s mi építenénk amortizációs kölcsönre, hogy az egy életre szóló otthon legyen.

Ezenkívül építendő egy iskolaműterem nyári és téli használatra, egy fából épített színféle nyári modellrajzolásra. Építendő továbbá egy közös épületben többre is elosztva 16 kis lakás, melyek közül 6 lenne nagyszoba, kis szoba és konyha, a többi csak egy nagyszoba lenne. Minden szobában egy nagy ablak lenne, hogy a téli munkára alkalmas legyen. Ezért a bennlakók fizetnék a város által kívánt bért.

Az iskola- és lakásépület egész egyszerű, olcsó lehet, kevés beruházással, mi a lakbérrel jóformán megtérül.

Szükséges még több szobára terjedő helyiség a szövés- és keramikához is, lehetőleg a legolcsóbban felépítve.

Minden tervet s felügyeletet a város rendelkezésére bocsátunk. Csaknem bizonyos, hogy idővel a fiatalok közül szintén építeni fognak, ha az első év eredménye jó lesz.

Meg kell még végül jegyeznünk, hogy mindenféle felvilágosítást a nagys. Polgármester úrnak, valamint azt, hogy közülünk valaki az építési pontos költségvetésnél ott lenne, mit innen, a kecskeméti árakat nem ismerve, nem tudunk pontosan részletezni.

További kívánalmaink anyagiakban: a két vezető részére fejenként 3000 korona évi szubvenció, mely esetről esetre 3 évre lenne megszavazva. Ismertetésünk körébe kell már most vonnunk, hogy ott „Művészi Egyesületet”-et kellene alapítani, mint ez már másutt is van, s a befolyó díjak a telep ápolására, a fiataloktól kisorsolandó képek műtárgyvásárlására fordítandó. A törzstagok kötelezik magukat évente 1-2 képet ingyen juttatni az egyesületi tagok közt való kisorsolásra.

Az egyesület hatáskörébe tartoznék ilyenformán a helyi művészet propagálása.

Ha még kimondjuk, hogy a telepnek csak alapító-, azaz törzstagjai lesznek jogosítva maguk közé állandó tagul fogadni valakit, azzal úgy hisszük, kimerítettük mindazt, ami a telep szervezete- és céljára vonatkozik. Erősen bízunk ezek után Kecskemét városában és nagys. Polgármester úrban, hogy a részünkről bizalommal és szeretettel ápolt ideáját egy ottani telepnek rokonszenvvel fogadja, s úgy művészi, mint anyagi tekintetben a városra olyan előnyöket látnak benne, s bennünk olyan munkatársait a nemzet kultúrájának, melyek együttesen hatalmasat lendítenek egy város kultúráján.

 

 

Nagybánya, 1909. július 17.

Maradtam őszinte tisztelettel

Polgármester Úrnak

 

Iványi-Grünwald Béla sk.

Rippl-Rónai József: Az egyszerre festésről

In: Rippl-Rónai József: Emlékezései (1911)

Budapest, 1957, 60-64.

 

Rippl-Rónai József a hazai modernizmus egyik kiemelkedő alakjának tekinthető. A francia posztimpresszionisták, az ún. Nabis-csoport tagja volt, a posztimpresszionista és szecessziós törekvések jeles magyar képviselője. 1887-től Párizsban dolgozott, először két évig Munkácsy segédjeként, majd önállóan. 1892-ben kiköltözködött Neuillybe, ahol James Pictairn-Knowles skót festő barátjával bérelt közösen műtermet. A Neuillyben festett „fekete képek”, majd a Banyulsben (Maillol meghívására) festett tájképek kapcsán ejt szót visszaemlékezéseiben az „egyszerre festés” lényegéről, mely a posztimpresszionizmus alapvető festői módszerét jelentette, saját megfogalmazásában. A lényegében nem elméleti beállítottságú Rippl 1911-ben írt visszaemlékezéseiben szubjektív korrajzot nyújt művészi pályájának kezdeti periódusáról.

 

Rippl-Rónai József Emlékezései (részlet)

Itt, Neuillyben festettem „fekete” képeim sorozatát. Nem mintha feketének láttam volna a dolgokat, hanem mert a feketéből kiindulva akartam azokat megfesteni. Az a meggyőződés támogatott ebben, hogy az ily festésnek éppúgy jogosultsága van, mint a lila, kék vagy más színből kiinduló s abban megoldott festésnek. A fekete és szürke szín akkor nagyon érdekelt, s izgatott a kérdés, hogy mit és hogyan lehet velük művészileg megoldani.

Szóval e két színnel igyekeztem a motívumaimat interpretálni. A most erősen színes képeimen annyira szembeötlő kontúrvonalak tehát megvannak már a „fekete” képeken is, s hogy rajtuk nem mindig oly szembeötlők, annak egyszerű oka az, hogy azokat nagyobb sötét területek természetszerűen eltakarják. Nem a rajz fogyatékosságai tehát ezek, aminőket bennük némelyek kerestek, hanem egyszerűen a metódus természetes folyományai.

Ebből a sorozatból valók a Durand-Ruelnél társaságom tagjainak műveivel együtt kiállított képeim. A kiállítók közt Maurice Denis, Vuillard, Valloton, Bonnard, Ronson, Serusier, Besnard, Filinger, X. Roussel, Rysselberghe, Cross, Signac, Luce, Rochefaucauld és más festők és Minne belga szobrász szerepeltek. Maillol még nem tartozott a társaságban. A kiállítást a kritika jól fogadta, s a többiek színes képei között feltűntek az én „feketéim”, melyek közül például Geoffroy, a Concourt-akadémia tagja, különösen a „Kis-kocsmám” sok butéliás-üvegét dicsérte ritkított betűkkel az újságjában, ugyanazt, melyet később itthon persze a legélesebben lekritizáltak. Ebből a sorozatból való, az elsők közül „Öreganyám”, s az utolsók közül „Apám és anyám negyvenéves házasság után” című nagyobb festményem, melyet Kaposváron, szüleim meglátogatása alkalmával, 1897-ben festettem. A „Szajna éjjel” köztük időrendben a szintén jellemző összekötő kapocs. (Azért sorolom fel itt-ott képeim címeit, mert nem szoktam rájuk évszámokat írni, s ha netalán valaki kíváncsi lenne kutatásaimnak képekben leszűrődő fázisaira, így talán könnyebben eligazodik.)

Neuillyből csalt el Maillol közelebbi hazájába, Banyulsba, melynek vidékét kívüle addig művészi célokra művész még egyáltalán nem aknázta ki, holott a legfestőibb vidékek közül való, melyeket valaha láttam. Itt csakhamar mindent színesnek láttam, de még nem „naposnak”. Itt festettem azokat a képeimet, amelyeknek religiózusan egyszerű, de egyúttal színes motívumai átmenetül kínálkoztak a „fekete” sorozattól a napos, vagy ha úgy tetszik, harsogóan színes sorozathoz.

A tenger intenzív kék színe indított ki előbbi szándékaimból. Ez volt a fordulópont, innen datálódik mai felfogásom, búvárkodásaim mai állapota a piktúrában. Az itteni tanulmányok, festések különösen arról győztek meg, hogy a képeket nemcsak egyszerre kell megfesteni, hanem a színek erejét - különben nagyon egyszerű módon - fokozni kell.

Én az egyszerre-festés szépségében és erejében teljesen bízom. Fő törekvésem azért mindig az, hogy bármit, bármily mértékben - már amint ez fizikailag lehetséges - egyszerre, mint piktor-nyelven mondani szokás: egy ülésre fessek meg. Az így készült kép festésmódja emlékeztet a virágra vagy gyümölcsre, amelyen még rajta van a hamva. Már rég meggyőződésem volt, hogy így kell festeni, de meggyőződésemben még inkább megerősített a régi olasz mesterek freskóinak tanulmányozása. Ezek is - darabonként - egyszerre vannak festve. Ezért olyan nagymesterien frissek, s még az illető művész többször átfestett saját olajfestményeinél is összehasonlíthatatlanul szebbek.

Tudtommal, míg Párizsban laktam, 1900-ig, az újabb nemzedék művészei között csak magam voltam, aki következetesen ily módon festett. Többen megpróbálták, de kivihetetlennek tartották, s így is, úgy is festettek. Csak legutóbbi párizsi utam alkalmával (1900) vettem észre, hogy a fiatal művészek közt kezd szokássá válni a tisztább, ragyogóbb színekkel s lehetőleg egyszerre való festés. Azt kell hinnem, hogy sokszor hangoztatott ebbeli nézeteimnek és a kiállításokon bemutatott festményeimnek hatása nyilvánul e törekvésekben.

Az egyszerre-festés fogalmába az egyenlő módon való festésmódot is belefoglalom. Ez: a készülő mű minden részének egyforma stádiumban való tartása, illetőleg befejezése. Erős hitem, hogy csak így lehet jó piktúrát csinálni, így lehet igazán komplett dolgokat festeni. Több mint húsz éve, hogy ebben a szellemben dolgozom, s kivétel nélkül minden rajzom, festményem ily módon készül. Bármint kritizálták különben műveimet, azok frissességükkel mindig kitűntek a kiállításokon, s ezt az itt jelzett eljárásnak köszönhetem.

<< Cseh művészet