Metafizika

Köszönetnyilvánítás

E könyv írása során többeknek előadtam, amiről benne szó van. Köszönettel tartozom Betegh Gábornak, Cserne Katalinnak, Demeter Tamásnak, Eszes Boldizsárnak, Farkas Katalinnak, Forrai Gábornak, Huoranszki Ferencnek, Kelemen Jánosnak, Márton Miklósnak, Pöntör Jenőnek és Zvolenszky Zsófiának, hogy meghallgattak, és megjegyzéseikkel segítették világosabbá tenni a gondolataimat.

Külön köszönettel tartozom Bács Gábornak, Bárány Tibornak és Bodnár Istvánnak (csak véletlen, hogy mindhármuk neve „B" betűvel kezdődik), hogy részletesen kommentálták e könyv korábbi változatait, és számos tévedésemre, illetve pontatlanságomra rámutattak. Ezeket természetesen igyekeztem kijavítani, de ez bizonyosan nem sikerült maradéktalanul.

E könyvet az MTA-ELTE Nyelvfilozófiai Kutatócsoportja munkatársaként írtam. Munkám során a Bolyai Ösztöndíj támogatását élveztem.

1. fejezet: Mi a metafizika?

1. Előzetes meghatározások

A metafizikának számos különböző meghatározása van forgalomban. A metafizika (1) a végső valóság tudománya, (2) a létezőnek mint létezőnek a tudománya, (3) a valóság mint egész tudománya, (4) az alapvető elvek tudománya, és még sorolhatnám.

E meghatározások homályosak, két dolog azonban világosan kiolvasható belőlük. Egyrészt az, hogy a metafizika a filozófia ama vállalkozása, amely a valóság természetéről kíván mondani valamit, és ez az, ami megkülönbözteti az episztemológiától, ami a filozófia ama vállalkozása, amely a valóságra vonatkozó ismereteink természetét kutatja. Tipikus metafizikai kérdések: „mik a tulajdonságok?", „mik az események?", „mik a fizikai tárgyak?". Tipikus episztemológiai kérdések: „mi a tudás?", „hogyan kell igazolni a hiteinket?", „hol húzódnak a tudásunk határai?". Másrészt az is világos a fentebbi meghatározásokból, hogy - ellentétben a különböző szaktudományokkal, melyek a valóságnak mindig csak valamely részét vagy aspektusát kutatják (a kémia a kémiai folyamatok természetét, a biológia az élettani folyamatok természetét, a pszichológia a lelki/mentális jelenségek természetét stb.) -, a metafizika elvonatkoztatva az egyes részektől és aspektusoktól, a valóság legáltalánosabb szerkezetével és természetével foglalkozik.

De konkrétan milyen jellegű ismeretekre kíván szert tenni a metafizikát művelő filozófus? Két alapvető (és igen egyszerűen megfogalmazható) kérdésre kell válaszolnia:

 

(1) Milyen típusú dolgok léteznek?

(2) Miben áll a létező dolgok természete?

 

Ami az első kérdést illeti: egészen különböző típusú entitások létezéséről vagy nem létezéséről lehet szó. Íme egy csaknem teljes lista. Létezik Isten? Létezik elménktől független valóság? Létezik anyagtalan, testünk halálát túlélni képes elme? Létezik objektív, elménktől független idő? Léteznek számok, halmazok és más matematikai tárgyak? Léteznek események? Léteznek tények? Léteznek tulajdonságok? Léteznek lehetséges világok? A metafizikában - hasonlóan a filozófia egyéb területeihez - a különböző filozófusok nézetei között nem volt és ma sincsen összhang. Az iménti - kétségkívül igen heterogén - lista valamennyi eleméről állították illetve állítják egyes filozófusok, hogy létezik, és állították illetve állítják mások, hogy nem létezik.

Ami a második kérdést illeti: e kérdés megválaszolása értelemszerűen előfeltételezi az előző kérdés megválaszolását. Azaz: valaki csak akkor kezdheti vizsgálni, miben áll a természete az általa létezőnek tekintett entitásoknak, miután már a megfelelő érveket és ellenérveket megfontolva elkötelezte magát bizonyos entitások létezése mellett. Ilyen kérdéseket vizsgál ekkor: az általa létezőknek tekintett entitások közül melyek egyszerűek (primitívek) és melyek összetettek? Az összetett entitások milyen egyszerű entitásokból állnak? Milyen tulajdonságokkal rendelkeznek az alapvető vagy egyszerű entitások? Hogyan épül fel a legelemibb entitásokból a mindannyiunk számára ismerős valóság? Milyen viszonyban vannak az általa feltételezett entitástípusok (más szóval: ontológiai/metafizikai kategóriák) egymással?

A metafizika tehát ontológia (igen szerencsétlen magyar szóval, melyet kerülni fogok: „lételmélet"), s a legtöbb metafizikát művelő kortárs filozófus a fentebbi két kérdésre keresi a választ.

 

2. A metafizika működő fogalma

A következőkben árnyalom az ontológiaként értett metafizika fogalmát.

 

2.1. Fizika és metafizika

Plauzibilisnek tűnik azt gondolni, hogy a különböző tudományok egymásra épülnek, s a tudományok hierarchiájában a fizika a legalapvetőbb. A pszichológia a pszichológiai/mentális jelenségekkel foglalkozik, de (valószínűleg) minden pszichológiai/mentális jelenségnek biológiai alapjai vannak. A biológia a biológiai jelenségekkel foglalkozik, de (valószínűleg) minden biológiai jelenségnek kémiai alapjai vannak. A kémia a kémiai jelenségekkel foglalkozik, de (valószínűleg) minden kémiai jelenségnek fizikai alapjai vannak. És nincs tovább. Ha azonban a tudományok hierarchiájában nincsen alapvetőbb tudomány a fizikánál, akkor felmerül a kérdés: mi a különbség a fizika mint alapvető tudomány és a metafizika/ontológia mint szintén alapvető tudomány között?

Két fontos különbséget említek. (Természetesen több is van.)

(1) Az egyik fő különbség a fizika és a metafizika között módszertani: a fizika és a metafizika más módon foglalkozik a tárgyával. Míg a fizika empirikus (tapasztalati) tudomány, empirikus módon vizsgálja a valóságot, addig a metafizika pusztán gondolati (intellektuális) úton. Kicsit pontosabban: míg a különböző fizikai hipotézisek igazolása a posteriori, azaz valamilyen érzéki tapasztalatra való hivatkozással történik, addig a metafizikai hipotézisek igazolása a priori, azaz független az érzéki tapasztalatoktól. A metafizikát - ellentétben a fizikával - „karosszékben ülve" szokás művelni! Egyszóval: míg a fizikai kijelentések a posteriori szintetikusak, addig a metafizikai kijelentések a priori szintetikusak.

Módszertanilag nézve a fizika és a metafizika viszonya a fizika és a matematika viszonyával analóg. A matematikai hipotézisek igazolása ugyanis - hasonlóan a metafizikához, és ellentétben a fizikával - szintén független a tapasztalattól. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy igaz-e egy matematikai hipotézis, akkor azt kell megvizsgálnunk, hogy levezethető-e a kérdéses hipotézis a megfelelő matematikai axiómákból a megfelelő matematika-logikai szabályok alkalmazásával vagy sem. Mindeközben - akárcsak a metafizikában - nem hivatkozunk az érzéki tapasztalatokra. (Emelkedjünk felül most azokon a matematikai bizonyításokon, melyek számítógépes eszközökkel történnek, és ennyiben empirikusnak tekinthetők.) Nem akarom persze túlerőltetni az analógiát a metafizika és a matematika között, ugyanis a kortárs filozófus tekintélyes része szerint a matematikai kijelentések - ellentétben a metafizikai kijelentésekkel - analitikus, és nem szintetikus kijelentések. Csak annyit akartam hangsúlyozni, hogy a matematika - hasonlóan a metafizikához - a priori tudomány.

Mondhatnád: a metafizika fizikától való fentebbi elhatárolása nem teljesen éles, ugyanis az elméleti fizikusok szintén „karosszékben ülve" dolgoznak, és téziseiket - hasonlóan a metafizikai (és persze matematikai) tézisekhez - közvetlenül nem igazolják érzéki tapasztalatok. Ez igaz, azonban az elméleti fizika legáltalánosabb tézisei is - ellentétben a metafizikai tézisek legnagyobb részével - legalábbis elviekben empirikusan igazolhatók vagy cáfolhatók. Mindazonáltal nem akarom vitatni: léteznek olyan metafizikai problémák (különösen az idő természetével kapcsolatban), melyek esetében valóban nagyon nehéz élesen megkülönböztetni a fizikusok és a metafizikusok tevékenységét módszertani alapon egymástól.

(2) Amellett, hogy a metafizika és a fizika módszertanilag különbözik egymástól, a tárgyuk (vagyis ama dolgok, melyeket vizsgálnak) sem teljesen fedi egymást. Csak abban az esetben fedné ugyanis, ha kizárólag fizikai entitások (fizikai tárgyak, azok elemi részecskéi, erőterek, hullámok, fotonok stb. stb.) léteznének. Tulajdonképpen nem kizárt, hogy csak fizikai entitások léteznek, egyes metafizikusok így is gondolják, de nem mindegyikük gondolja így. Egyesek például úgy vélik, hogy a fizikai entitásokon kívül léteznek szellemi (vagyis: fizikai tulajdonságokkal nem rendelkező) entitások, lelkek vagy elmék, melyek természetének feltárása a metafizika feladata. Mások úgy, hogy a fizikai entitásokon kívül léteznek absztrakt (nem térben és időben létező) entitások, melyek természetével a fizika értelemszerűen nem foglalkozhat. A fizikának és a metafizikának természetesen számos közös tárgya van (a fizikai tárgyak, azok különböző tulajdonságai, az események stb.), de mivel - mint láttuk - egyes metafizikusok szerint nem csak fizikai entitások léteznek, a metafizika több feltételezett entitástípus természetének vizsgálatára vállalkozik, mint a fizika. Úgy is fogalmazhatnék: a metafizikát művelő filozófus számára automatikusan, minden előzetes kritikai vizsgálat nélkül elfogadni a fizika (és csak a fizika) ontológiáját dogmatizmus volna, amitől óvakodnunk kell.

 

2.2. Deskriptív és revizionista metafizika

Peter Frederick Strawson (1959) nyomán különbséget szokás tenni a metafizika két típusa, deskriptív és revizionista metafizika között. A deskriptív metafizikát úgy szokás jellemezni, hogy annak az a célja, hogy feltárja és leírja a világról alkotott fogalmi sémánkat, amellyel mi emberek valamennyien rendelkezünk. E bennünk/elménkben levő fogalmi struktúra vagy séma nem változik az időben, teljesen független attól, hogy milyen nyelven beszélünk illetve gondolkodunk, és annyira mélyen gyökerezik bennünk, hogy nem lehetséges tőle elvonatkoztatnunk, bárhogyan is gondolkozunk amúgy, és bármilyen tudományos elméletet fogadunk is el egyébként. E bennünk rejlő fogalmi struktúra elsősorban a józan ész meggyőződéseinkben tükröződik; Strawson szerint például abban, hogy valamennyien úgy gondoljuk, hogy alapvetően fizikai tárgyak és emberi személyek léteznek. A deskriptív metafizika híveivel ellentétben a revizionista metafizika hívei nem pusztán leírni akarják e bennünk rejlő, elmélet-, történet- és nyelvfüggetlen fogalmi struktúrát, hanem megváltoztatni: egy adekvátabbal (az elmefüggetlen valóságot pontosabban reprezentálóval) helyettesíteni. (E megkülönböztetésről bővebben lásd: Haack 1979/1998, Macdonald 2005: 17-25).

A kortárs metafizika revizionista. A kortárs metafizikusok többsége ugyanis lényeges pontokon helyesbíteni, finomítani akarja természetes intuitív meggyőződéseinket. Miért van szükség helyesbítésre, finomításra? Azért, mert a természetes intuitív meggyőződéseink sok esetben inkonzisztensek egymással, következésképpen egyszerre mindegyikük nem lehet igaz. Más szavakkal: ha a világról alkotott konzisztens metafizikai elmélet a célunk, és ez a célunk, akkor - lévén természetes meggyőződéseink inkonzisztensek - ezek egyikét-másikát tagadnunk, vagy legalábbis finomítanunk kell.

Csupán egyetlen példa. Egyik legalapvetőbb meggyőződésünk szerint a fizikai tárgyak (emberek, növények, autók, könyvek, házak stb.) változnak az időben. Másik alapvető meggyőződésünk szerint a fizikai tárgyak változásaik ellenére ugyanazok maradnak. Csakhogy e két meggyőződésünk között szemmellátható feszültség van: ha ugyanis egy fizikai tárgy megváltozik, akkor más tulajdonságokkal rendelkezik, mint korábban, és a korábbi időpontban F tulajdonsággal rendelkező tárgy nem lehet szigorú értelemben azonos a későbbi időpontban nem-F tulajdonsággal rendelkező tárggyal. (E problémával a 4. fejezetben részletesen foglalkozom.)

Félreértés ne essék: a revizionisták nem általában a természetes meggyőződéseink ellen vannak. Nem gondolják azt, hogy valamennyi világra vonatkozó alapvető meggyőződésünk hamis, és hogy ennélfogva valamennyit fel kellene adnunk. Sőt, úgy gondolják, hogy bizonyos intuitív meggyőződéseinket nem adhatjuk fel. Ahogy David Lewis fogalmaz:

[Egy probléma] metafizikai elemzése kísérlet a róla alkotott gondolataink rendszerezésére. Ez annyiban lehet sikeres, amennyiben (1) rendszeres és (2) tiszteletben tartja azokat a prefilozofikus elképzeléseinket, amelyekhez szilárdan ragaszkodunk. (1973/2004: 95)

E perspektívából nézve: a nagy metafizikai viták alapvető intuícióink összeütközései, csatái. A vitában az egyik fél más intuitív meggyőződéseinkről gondolja azt, hogy nem válhatunk meg tőlük, mint a másik. Ettől különösen izgalmas és egyben ajánlatos a metafizikával foglalkozni.

 

2.3. A metafizika kanti és nem kanti felfogása

Az eddigi elhangzottakat a következőképpen lehetne összefoglalni: a metafizika az elménktől függetlenül létező valóság a priori tudománya, melynek célja a létezőkről alkotott teljes és konzisztens elmélet. Hadd vizsgáljam most e meghatározásban szereplő „az elménktől függetlenül létező valóság" kifejezést.

A metafizika iménti meghatározását élesen meg kell különböztetni Immanuel Kant és követőinek metafizikafelfogásától. Kant és hívei szerint a metafizika valójában nem az elménktől függetlenül létező valóságról szól, hanem a valóságra vonatkozó gondolatainkról. E felfogás hívei úgy gondolják, hogy az elménktől függetlenül létező valóságot, ahogyan az önmagában van, nem vagyunk képesek megragadni, következésképpen ha metafizikát akarunk művelni, akkor le kell mondanunk a fentebbi értelemben vett metafizikáról és ehelyett a gondolataink természetének megismerésére kell szorítkoznunk. A kanti perspektívából nézve egy metafizikai vizsgálódás képes lehet például megmutatni azt, hogy az észlelés tárgyaira úgy kell gondolnunk, mint amelyek térben és időben vannak, és közöttük oksági viszonyok állnak fenn, azonban ezzel nem az elmefüggetlen valóságról mondtunk valamit, hanem csak arról a módról, ahogyan nekünk embereknek gondolkodnunk kell ahhoz, hogy olyan világot tapasztaljunk, mint amelyben élünk. Más szavakkal: a metafizika kanti felfogása szerint a metafizikai vizsgálódások nem hozhatják azt az eredményt, hogy a világban ilyen és ilyen (elmefüggetlen) dolgok léteznek, és hogy ezeknek ilyen és ilyen a természete, és hogy közöttük ilyen és ilyen viszonyok állnak fenn, hanem csak a világra vonatkozó tapasztalataink lehetőségfeltételét mutathatják fel. (Kant álláspontja természetesen ennél sokkal összetettebb, és érvelése kifinomultabb; erről lásd: Prauss 1977, Allison 1983, Collins 1999, Grier 2007, és magyarul Tőzsér 2004.)

A metafizika kanti felfogását - ahogy a deskriptív metafizika fogalmát is - elsősorban a kontraszt kedvéért említem. Ahogy ugyanis a kortárs metafizikusok döntő többsége elutasítja a deskriptív metafizikát, és revizionista metafizikát művel, éppen úgy elutasítja a metafizika kanti felfogását is, ugyanis abban a hitben él, hogy vizsgálódásaival az elménktől függetlenül létező valóság természetét tárja fel.

Miért utasítsuk el a metafizika kanti felfogását? Kantnak igaza van abban, hogy a metafizika a világra irányuló gondolatokkal foglalkozik, lévén a priori és nem a posteriori tudomány, mivel azonban a gondolataink közvetlenül az elmefüggetlen világra irányulnak, ennyiben a vizsgálódás igenis az elmefüggetlen világ természetéről szól. A kanti felfogás hátterében az a téves elgondolás áll, hogy abból a tényből, hogy az elmefüggetlen világhoz csak bizonyos (ránk, emberekre jellemző) perspektívából férünk hozzá, az következik, hogy nem férünk hozzá az elmefüggetlen világhoz, vagy csak közvetve férünk hozzá. Vegyük azonban észre: abból, hogy számunkra a világ mindig valamilyen módon adódik, nem következik az, hogy nem vagy nem közvetlenül adódik. A mód ugyanis, ahogyan a valóságra gondolunk, illetve ahogyan a valóságot észleljük, nem közvetítő elem az elménk és a valóság között (lásd erről: Evans 1982: 59-63, Searle 1983: ch. 1, 2, Crane 2001: ch. 1, 5.).

Ezt nem nehéz belátni. Ha például azt gondolom, hogy Kaszparov a legnagyobb élő sakkozó, akkor magára az elmémtől függetlenül létező Kaszparovra mint a legnagyobb élő sakkozóra gondolok, vagy - kicsit nyakatekerten, de helyesen fogalmazva - e gondolatomban az elmémtől függetlenül létező Kaszparov adódik számomra a legnagyobb élő sakkozó módján. Mármost pusztán azért, mert Kaszparovra mindig mint valamire gondolok, vagy - másképp kifejezve - mert Kaszparovra irányuló gondolataimban Kaszparov mindig valamilyen módon adódik számomra, még nem kell azt állítanom, hogy amikor Kaszparovra gondolok, akkor nem magára vagy nem közvetlenül magára Kaszparovra gondolok.

Mindezzel egy pillanatig sem akarom azt állítani, hogy a metafizika abban az értelemben fér hozzá az elmefüggetlen világhoz, ahogyan az önmagában (értve ezen: a mi emberi perspektívánktól függetlenül!) van. Az elmefüggetlen világhoz természetesen a mi emberi perspektívánkból férünk hozzá, de - ahogy az imént érveltem - ebből nem következik, hogy nem férünk hozzá és hogy nem mondhatunk semmit a természetéről.

3. A metafizika a kortárs filozófiában

A kortárs analitikus filozófiában a metafizika a meghatározó. Ez nem mindig volt így. Az analitikus filozófia korábbi időszakaiban mind a logikai pozitivizmus (például: Carnap 1931/1972), mind pedig a természetes nyelv filozófiája (ordinary language philosophy) (például: Wittgenstein 1953/1992) néven ismertté vált irányzat határozottan metafizikaellenes volt. E két álláspont hívei (nem pontosan megegyező, de azért hasonló megfontolásokból) egyaránt értelmetlennek tartották az összes metafizikai kijelentést, és ezzel tagadták a metafizika létjogosultságát. Nem azt állították, hogy a metafizika azért nem létjogosult, mert a metafizikai problémák megoldása meghaladja az értelmünket (ez is egy lehetséges álláspont), vagyis nem azt a szerényebb kijelentést tették, hogy az amúgy értelmes metafizikai kérdéseket értelmünk határoltsága folytán nem vagyunk képesek megválaszolni, hanem - ennél lényegesen radikálisabban - azt, hogy a metafizikai problémák kivétel nélkül jelentés- és értelemnélküliek.

E két radikális nézet szerencsére a múlté. Mindkettő már csak filozófiatörténetileg érdekes. A kortárs analitikus filozófiában ugyanis elenyésző azok száma, akik kétségbevonják a metafizikával való foglalatoskodás értelmességét. Sőt, tulajdonképpen azt sem túlzás állítani: a kortárs analitikus filozófia legnagyobb vállalkozása éppen az, hogy a valóság teljes és konzisztens metafizikai elméletét nyújtsa. Ilyen, mindenki által elfogadott nagy metafizikai elmélettel egyelőre még nem rendelkezünk, sőt még a körvonalai sem látszanak, de nem kizárt, hogy a közeli vagy távoli jövőben megszületik. Mindenesetre érdemes rá törekedni.

Egy kézzelfogható eredményt azonban az analitikus filozófia máris felmutathat, és ez példanélküli a filozófia történetében. Nevezetesen azt, hogy napjainkban szinte valamennyi fontosabb metafizikai kérdés vagy probléma kapcsán előttünk áll a különböző lehetséges elméletek teljes vagy közel teljes taxonómiája. Világosan látjuk, hogy az egyes metafizikai problémákat mely alapvető intuícióink, meggyőződéseink együttes inkonzisztenciája eredményezi, s ennélfogva azt is, hogy az egyes metafizikai problémákról milyen különböző módokon lehetséges konzisztensen gondolkodni. Ugyancsak világosan előttünk áll, hogy a különböző metafizikai problémák hogyan kapcsolódnak fogalmilag egymáshoz, s ennélfogva az is, hogy egy adott metafizikai probléma bizonyos megoldási javaslata más metafizikai problémák mely megoldási javaslataival konzisztens vagy inkonzisztens.

Milyen a metafizika helyzete a kontinentális filozófiában? A kontinentális filozófia több, egymástól különböző mozgalmat foglal magában (fenomenológiát, hermeneutikát, dekonstrukcionizmust stb.), de ezek közül egyik sem foglalkozik érdemben klasszikus metafizikai problémákkal (lásd erről: Eszes-Tőzsér 2005: 69-71). Ha tehát az 1. részben felsorolt kérdések izgatnak, akkor ne ezekhez az irányzatokhoz fordulj válaszért!

4-1. Felhasznált irodalom

- Allison, Henry (1983) Kant’s Transcendental Idealism: An Interpretation and Defense, New Haven: Yale University Press.

- Carnap, Rudolf (1931/1972) ’A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül’, in Altrichter Ferenc (szerk.) A Bécsi Kör filozófiája, Budapest: Gondolat Kiadó, pp. 61-92.

- Collins, Arthur (1999) Possible Experience: Understanding Kant’s Critique of Pure Reason, Los Angeles: University of California Press.

- Crane, Tim (2001) Elements of Mind, Oxford: Oxford University Press.

- Eszes, Boldizsár-Tőzsér, János (2005) ’Mi az analitikus filozófia?’, Kellék 27-28, pp. 45-71.

- Grier, Michelle (2007) ’Kant’s Critique of Metaphysics’, in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/kant-metaphysics

- Evans, Gareth (1982) The Varieties of Reference, Oxford: Oxford Clarendon Press.

- Haack, Susan (1979/1998) ’Descriptive and Revisionary Metaphysics’, in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 22-31.

- Lewis, David (1973/2004) ’Lehetséges világok’, in Farkas Katalin és Huoranszki Ferenc (eds.) Modern metafizikai tanulmányok, pp. 91-8.

- Macdonald, Cynthia (2005) Varieties of Things: Foundations of Contemporary Metaphysics, London: Blackwell.

- Prauss, Gerold (1977) Kant und das Problem der Dinge an sich, 2. verb. Aufl., Bonn: Bouvier.

- Searle, John Rogers (1983) Intentionality. An Essay in the Philosophy of Mind, Cambridge: Cambridge University Press.

- Strawson, Peter Frederick (1959) Individuals: An Essay in Descriptiv Metaphysics, London: Methuen.

- Tőzsér, János (2004) ’A jelenség valósága’, Világosság 10-11-12, pp. 185-91.

- Wittgenstein, Ludwig (1953/2002) Filozófiai vizsgálódások, Budapest: Atlantisz Kiadó.

5-1. Ajánlott irodalom

- Dummett, Michael (1991/2000) A metafizika logikai alapjai, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 17-34.

- Hamlyn, D. W. (1984/1992) Metaphysics, Cambridge: Cambridge University Press, pp. 1-10.

- Huoranszki, Ferenc (2001) Modern metafizika, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 15-38.

- Loux, Michael J. (1998) Metaphysics, A Contemporary Introduction, London/New York: Routledge, pp. 1-18.

- Lowe, Jonathan E. (1998) The Possibility of Metaphysics, Substance, Identity, and Time, Oxford: Clarendon Press, pp. 1-27.

- Lowe, Jonathan E. (2002) A Survey of Metaphyics, Oxford: Oxford University Press, pp. 1-20.

- Maudlin, Tim (2003) 'Distilling Metaphysics from Quantum Physics', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 461-87.

- Simons, Peter (1995) 'Metaphysics: Definitions and Divisions', in Jaegwon Kim and Ernest Sosa (eds.) A Companion to Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 310-2.

- Sosa, Ernest (1995) 'Problems of Metaphysics', in Ted Honderich (ed.) The Oxford Companion to Philosophy, Oxford/New York: Oxford University Press, pp. 559-63.

- Strawson, Peter Frederick (1991/1993) 'Metafizika', in J. O. Urmson és J. Reé (szerk.) Filozófiai kisenciklopédia, Budapest: Kossuth Könyvkiadó, pp. 219-25.

- van Inwagen, Peter (1998) 'The Nature of Metaphysics', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 11-21.

- van Inwagen, Peter (1998) 'Introduction: What is Metaphysics?', in Peter van Inwagen and Dean W. Zimmerman (eds.) Metaphyics: The Big Questions, Oxford: Basil Blackwell, pp. 1-13.

- Walsh, W. H. (1967) 'Nature of Metaphysics', in Paul Edwards (ed.) The Encyclopedia of Philosophy, Vol. 5, London/New York: Collier Macmillan, pp. 300-7.

2. fejezet: Tulajdonságok

1. Az univerzálé probléma

1.1. Természetes meggyőződéseink

Arra a kérdésre, hogy „mik léteznek?", a legtöbb ember valószínűleg azt felelné: azok a dolgok léteznek, melyeket meg lehet fogni, vagyis a mindannyiunk számára ismerős fizikai tárgyak. Olyan tárgyak mint az egyes házak, az egyes kövek, az egyes autók, az egyes tölgyek, az egyes bükkök, az egyes kutyák, az egyes macskák, az egyes emberek stb. Az „egyes" kifejezés különösen hangsúlyos: úgy gondoljuk, hogy alapvetően egyedi (partikuláris vagy individuális) tárgyak léteznek.

A legtöbben úgy gondoljuk azonban, hogy nemcsak partikuláris tárgyak léteznek, hanem léteznek bizonyos tulajdonságok is. A partikuláris tárgyak tulajdonságai. Például: az előttem levő asztal barna, vagyis az előttem levő asztal rendelkezik a barnaság tulajdonságával. Úgy tűnik tehát, hogy létezik a barnaság is. Vagy az előttem levő pénzérme kerek, vagyis az előttem levő pénzérme rendelkezik a kerekség tulajdonságával. Úgy tűnik tehát, hogy létezik a kerekség is. Egyszóval: természetes ontológiánk szerint a világ különböző partikuláris tárgyakból és ezek tulajdonságaiból áll; rendszerint úgy gondolunk a világra, mint amely különböző tulajdonságokkal rendelkező partikuláris tárgyakat tartalmaz.

Ugyancsak alapvető meggyőződésünk, hogy egy tulajdonsággal nemcsak egyetlen partikuláris tárgy rendelkezhet. Nemcsak egyetlen partikuláris tárgy barna, nem csak egyetlen partikuláris tárgy kerek, hanem nagyon sok partikuláris tárgy barna, illetve kerek.

Képzeljük el, hogy az asztalon két korong fekszik előttünk. Mindkettő kerek. Mit jelent ez? Azt, hogy a két korong egy tulajdonságában, jelesül a kerekségében megegyezik. Vagy másként kifejezve: a két korong egy tulajdonságában azonos. Félreértés ne essék: nem azt mondom, hogy a két korong egy és ugyanazon dolog, hiszen hát kettő és nem egy darab korongról van szó, hanem azt, hogy a két darab korong egyik tulajdonsága tekintetében azonos. A két korong numerikusan (számszerűen) különbözik egymástól, viszont egy tulajdonságukban azonosak, vagyis egy szempontból ugyanabba a típusba tartoznak.

Ami eddig elhangzott, még nem elmélet. A tény, hogy a tárgyakat tulajdonságaik alapján soroljuk bizonyos osztályokba vagy típusokba, a világunk mindennapi tapasztalatának alapvető és lényegi eleme. Olyan eleme azonban a tapasztalatunknak, amely filozófiai (metafizikai) magyarázatot igényel.

Az alapvető metafizikai/ontológiai kérdés, ami felmerül, a következő: hogyan magyarázható, hogy numerikusan különböző partikuláris tárgyak rendelkezhetnek ugyanazokkal a tulajdonságokkal? Hogyan magyarázható, hogy bizonyos numerikusan különböző partikuláris tárgyak tulajdonságaikban azonosak? E problémát univerzálé problémának nevezzük. De nevezzük még ezen kívül típusazonosság vagy egy-sok (one over many) problémának is.

 

1.2. Az univerzálé probléma három megoldási javaslata

Az univerzálé probléma megoldása attól függ, hogyan vélekedünk a tulajdonságok természetéről. Ezzel kapcsolatban háromféle álláspontot kell megkülönböztetni:

(1) Realizmus: a tulajdonságok univerzálék, azaz egy és ugyanazon tulajdonság numerikusan több különböző partikuláris tárgyban lehet egyaránt jelen.

(2) Nominalizmus: nem léteznek saját jogukon tulajdonságok, hanem kizárólag partikuláris tárgyak és ezek különböző halmazai vagy osztályai léteznek.

(3) Trópuselmélet: a tulajdonságok partikulárék (trópusok); éppen olyan partikuláris entitások, mint maguk a partikuláris tárgyak.

A nominalizmus és trópuselmélet abban közös, hogy mindkét elmélet antirealista az univerzálék vonatkozásában, és annyiban különbözik egymástól, hogy míg a nominalizmus tagadja a tulajdonságok mint saját jogukon létező entitások létezését, addig a trópuselmélet szerint a tulajdonságok saját jogukon létező partikuláris entitások. A realizmus és a trópuselmélet pedig annyiban közös, hogy mindkét elmélet szerint a tulajdonságok saját jogukon létező entitások, és annyiban különbözik egymástól, hogy míg a realizmus szerint a tulajdonságok univerzálék, addig a trópuselmélet szerint partikulárék.

A tulajdonságok elméleteinek e felosztása eltér a hagyományos felosztástól, mely szerint a tulajdonságok három alapvető elmélete a realizmus, a nominalizmus és a konceptualizmus. Realizmuson a hagyományos felosztás híve is azt érti, amit én. Nevezetesen: a tulajdonságok olyan természetű dolgok, melyek többszörösen prezentálódhatnak a világban. Nominalizmuson azonban mást ért. Azt az álláspontot érti, mely szerint nem léteznek univerzálék. Vagyis: a hagyományos felosztásban a nominalizmus azt az álláspontot is magában foglalja, mely szerint nem léteznek saját jogukon tulajdonságok, csak partikuláris tárgyak és ezek halmazai vagy osztályai léteznek (vagyis azt, amit én nominalizmuson értek), és azt az álláspontot is, mely szerint léteznek ugyan saját jogukon tulajdonságok, de azok nem univerzálék, hanem partikulárék (vagyis azt, amit én trópuselméleten értek). Konceptualizmuson a hagyományos felosztás híve azt az álláspontot érti, mely szerint nem léteznek ugyan univerzálék, de az olyan szavak, mint „bátorság", „pirosság", „kerekség" stb. általános fogalmakra referálnak, amelyekre ahhoz van szükség, hogy magyarázni tudjuk a típusazonosságot. A konceptualizmust a kortárs metafizikában tudomásom szerint senki nem képviseli, és a vita a (fenti értelemben vett) realizmus, nominalizmus és trópuselmélet között zajlik. Ezért tértem el a hagyományos felosztástól.

Végezetül két terminológiai megjegyzés: (1) A „tulajdonság" (property) kifejezést eddig semleges értelemben használtam és fogom is a továbbiakban használni. Azaz: függetlenül attól, hogy miképp vélekedünk a tulajdonságok természetéről; azt gondoljuk-e, hogy univerzálék, partikulárék, vagy hogy nem is léteznek saját jogukon. (2) A tény, hogy a filozófiai irodalomban „realizmus"-on ama nézetet szokás érteni, mely szerint léteznek univerzálék, eléggé félrevezető. Ahogy ugyanis a „Mi a metafizika?" című fejezet 1. részében láthattad: nemcsak az univerzálék esetében vitatkoznak a filozófusok azon, hogy létezik-e a dolog vagy sem. Következésképpen nemcsak az univerzálék esetében van okunk különbséget tenni realizmus és antirealizmus között. Lehet valaki realista vagy antirealista az események, a matematikai tárgyak, Isten, a lehetséges világok, az elme, az idő, vagy az elménktől független külvilág stb. létezését illetően is.

2. Realizmus

2.1. Hogyan oldja meg a realizmus az univerzálé problémát?

A realizmus első megfogalmazása Platón nevéhez kötődik. Íme:

[...] léteznek bizonyos formák (ideák), amelyben részesülve nyerik a nevüket ezek az itteni dolgok; így a Hasonlóságban részesülők hasonlóvá, a Nagyságban részesülők naggyá, a Szépségben részesülők pedig igazságossá és széppé lesznek [...]. (Parmenidész, 130e-131a)

Mi az állítás? Mi Platón megoldása? Az, hogy ha több numerikusan különböző partikuláris tárgy ugyanolyan tulajdonsággal rendelkezik, akkor e tárgyak egy és ugyanazon univerzáléból részesülnek. Modern terminológiával: ha több numerikusan különböző partikuláris tárgy ugyanolyan tulajdonsággal rendelkezik, akkor e tárgyak egy és ugyanazon univerzálét instanciálják vagy exemplifikálják. (Az „instanciálás" és az „exemplifikáció" szinoním kifejezések.)

Tegyük fel megint, hogy előttünk az asztalon két korong fekszik. Mindkettő egyaránt kerek. Mi teszi mindkét korongot kerekké? A realista szerint az teszi mindkét korongot kerekké, hogy létezik egy adott univerzálé (tudniillik: a kerekség), amelyből mind a két korong részesül, vagy amelyet mind a két korong egyaránt instanciál vagy exemplifikál.

Vedd észre, ez ugyanis a döntő pont: azzal, hogy azt állítja, hogy az ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkező tárgyak egy és ugyanazon univerzálét instanciálják, a realista a tárgyak típusazonosságát az univerzálék numerikus azonosságára vezeti vissza.

 

2.2. A realizmus két változata: Platón és Arisztotelész

Mindenekelőtt le kell szögeznem: abban, hogy pontosan mit gondolt Platón és Arisztotelész az univerzálékról, és hogy pontosan miben különbözik kettejük tanítása, a különböző filozófiatörténészek között nincs egyetértés. A következő azonban biztosnak látszik:

Platónnál az univerzálék transzcendens (téren és időn kívüli), vagyis a fizikai tárgyaktól függetlenül létező, örök és változatlan entitások, melyeket kizárólag értelmünk (gondolkodásunk) révén ragadhatunk meg. A partikuláris fizikai tárgyak e téren és időn kívüli entitásokból részesülnek. A ténynek, hogy egy adott partikuláris fizikai tárgy egy meghatározott tulajdonsággal rendelkezik, az az ontológiai alapja, hogy a kérdéses fizikai tárgy a megfelelő (téren és időn kívüli, tehát tőle függetlenül létező) univerzáléból részesül. Annak a ténynek pedig, hogy több partikuláris fizikai tárgy ugyanazzal a tulajdonsággal rendelkezik, az az ontológiai alapja, hogy valamennyien egy és ugyanazon (téren és időn kívüli, tehát azoktól függetlenül létező) univerzálét instanciálják.

A realizmus arisztotelészi változata abban tér el elsősorban Platónétól, hogy visszautasítja a téren és időn kívüli, így a fizikai tárgyaktól független univerzálék létezését; az univerzálék nem létez(het)nek függetlenül a partikuláris tárgyaktól, melyekben ténylegesen prezentálódnak. Az univerzálék tehát nem transzcendens, téren és időn kívüli entitások, hanem épp ellenkezőleg, immanens, térben és időben létező entitások; olyan dolgok, amelyeket nem, vagy nem csak az értelmünkkel ragadhatunk meg, hanem amelyeket érzékeinkkel tapasztalhatunk a fizikai világban. Annak a ténynek, hogy egy adott partikuláris fizikai tárgy egy meghatározott tulajdonsággal rendelkezik, az az ontológiai alapja, hogy létezik a megfelelő univerzálé a tárgyban, és annak a ténynek, hogy több partikuláris fizikai tárgy ugyanazzal a tulajdonsággal rendelkezik, az az ontológiai alapja, hogy ugyanaz az univerzálé van „benne" ezekben a tárgyakban.

Felmerülhet a kérdés: nem fából vaskarika a realizmus arisztotelészi változata? Hogy lehetnek a tulajdonságok univerzálék, ha nem létez(het)nek függetlenül a partikuláris tárgyaktól, melyekben ténylegesen prezentálódnak? Másképpen: ha azt állítjuk, hogy a tulajdonságok nem létez(het)nek függetlenül a partikuláris tárgyaktól, amelyekben ténylegesen prezentálódnak, akkor ebből nem következik-e az, hogy a tulajdonságok partikulárisak, vagyis hogy trópusok?

Vonzó ez az okoskodás, de az arisztoteliánus realista nem fogadná el. Szerinte ugyanis annak ellenére, hogy például a piros mint univerzálé nem létezik/létezhet függetlenül a piros színű partikuláris tárgyaktól, hanem csak bennük létezik/létezhet, egy és ugyanazon pirosság van jelen valamennyi piros partikuláréban: eperben, cseresznyében, paradicsomban stb. Azt állítja tehát: egy és ugyanaz az univerzálé egy időben létezhet egyszerre több helyen is.

Lépjünk egy lépéssel tovább! Mi következik abból, hogy az univerzálék függetlenül létezhetnek az őket instanciáló tárgyaktól? A Platónt követő realisták szerint az, hogy léteznek (vagy legalábbis: létezhetnek) instanciálatlan vagy exemplifikálatlan univerzálék. Olyan univerzálék, melyeket aktuálisan egyetlen partikuláris tárgy sem instanciál. A következőképpen képzelhetjük ezt el. Egészen bizonyos, hogy tudunk konstruálni olyan geometriai formát (mondjuk: szabályos 22134 szöget), melyet történetesen egyetlen tárgy sem instanciál, de éppenséggel instanciálhatna. Ebben az esetben - állítja a platonista - a szabályos 22134 szögűség instanciálatlan univerzálé. Létezik, de nincsen instanciája. (Egyes realisták szerint léteznek még szükségszerűen nem instanciált univerzálék is, mint például az „egyszerre kör és négyszög alakúság", de ezzel most nem foglalkozom.)

A platónival ellentétben a realizmus arisztotelészi változata kizárja az instanciálatlan univerzálék létezését, e szerint ugyanis az univerzálék kizárólag a fizikai tárgyakban léteznek. Ha a világban egyetlen tárgy sem szabályos 22134 szögű, akkor nem létezik a szabályos 22134 szögűség univerzáléja sem.

Mi történne, ha a világban valamennyi piros dolog megsemmisülne? A platonista szerint ettől még a pirosság mint univerzálé létezne továbbra is, csak éppen instanciálatlan volna. Az Arisztotelészt követő realista szerint azonban a piros dolgok megsemmisülésével a pirosság maga is megszűnne létezni.

Lépjünk még egy lépéssel tovább! Egyes Platónt követő realisták azon felül, hogy azt állítják, hogy létez(het)nek instanciálatlan univerzálék, azt is állítják, hogy az univerzálék szükségszerűen létező entitások. Vegyük észre: az univerzálék szükségszerű létezésének állításához nem elég azt mondani, amit Platón, hogy tudniillik az univerzálék örökké léteznek, hanem azt kell állítsuk: nem lehetséges, hogy nem léteznek univerzálék. (E nézet értelme és jelentősége a „Lehetséges világok" című fejezet 6. részében válik majd világossá.)

Az arisztoteliánus realista természetesen vitatja, hogy az univerzálék szükségszerű létezők. Ekképp érvel: mivel (1) kizárólag olyan univerzálék léteznek, melyek instanciálva vannak fizikai tárgyak által, és mivel (2) minden fizikai tárgy kontingens (esetleges) létező (azaz: lehetséges, hogy nem létezik), ezért az univerzáléknak is kontingens létezőknek kell lenniük.

 

2.3. A realizmus ontológiája

A realizmus ontológiájának öt főbb részletét emelem ki. Amit mondani fogok, nem a realizmus ontológiájának kanonikus változata, ilyen ugyanis nincs, hanem csak egy lehetséges ontológia. Továbbá: amit mondani fogok, az inkább a realizmus Arisztotelész-féle változatára áll, és a kortárs arisztoteliánus realisták (különösen: David Armstrong 1978, 1989, 1997) nézeteit tükrözi.

 

2.3.1. Hogyan különbözteti meg a realista a partikulárékat és univerzálékat?

Mindenekelőtt egy módszertani megfontolás: a partikulárék és az univerzálék kategóriáját olyan módon kell megkülönböztetnie a realistának, amely (1) kölcsönösen exkluzív (mutually exclusive) és (2) együttesen kimerítő (jointly exhaustive). Ez azt jelenti, hogy a felosztást követően nem fordulhat elő az az eset, hogy (1) egy entitás típus mindkét kategóriába beletartozzon, sem az, hogy (2) létezzen olyan entitás típus, amely egyik kategóriába sem tartozik. Egyszóval: olyan megkülönböztetésre kell törekednie, mely szerint egy entitás (1) vagy partikuláré, vagy univerzálé, és (2) minden entitás vagy partikuláré vagy univerzálé.

A legáltalánosabban elfogadott javaslat a partikulárék és univerzálék megkülönböztetésére a következő:

Partikuláréknak azokat a dolgokat nevezzük, melyek (1) egy időpontban a térnek csak egy meghatározott helyén lehetnek, és (2) egy időpontban a tér egy meghatározott helyén csak egyetlen darab lehet belőlük.

Univerzáléknak azokat a dolgokat nevezzük, melyek (1) egy időpontban jelen lehetnek a tér több különböző helyein, és (2) egy időpontban a tér egy meghatározott helyén egyszerre több is lehet belőlük.

Mondok példát: az előttem levő asztal mint partikuláré (1) nem lehet e pillanatban más helyen is, mint előttem, és (2) e pillanatban, mikor az asztal előttem van, nem lehet az asztalon kívül egy másik fizikai tárgy is előttem. Ezzel szemben a pirosság mint univerzálé (1) egy időpontban jelen lehet számos, egymástól numerikusan különböző partikuláris tárgyban, paradicsomban, eperben, cseresznyében, autóban, háztetőben stb., vagyis a tér különböző helyein, és (2) a pirosság és a kerekség mint univerzálék ugyanabban az időpontban jelen lehetnek a térnek pontosan ugyanazon a helyén, például egy érett (kerek és piros) paradicsomban.

Felmerülhet a kérdés: mit jelent az, hogy egy és ugyanazon univerzálé képes többszörösen prezentálódni a tér különböző pontjain? E kérdésre két válasz adható. Az egyik válasz: egy és ugyanazon univerzálé részlegesen prezentálódik a tér különböző pontjain levő partikuláris tárgyakban. Vagyis egy és ugyanazon univerzálé egy része a tér egy bizonyos pontján levő partikuláris tárgyban, egy másik része pedig a tér egy másik pontján levő partikuláris tárgyban prezentálódik. A másik válasz: egy és ugyanazon univerzálé egészében és teljesen (wholly and perfectly) képes prezentálódni a tér különböző helyein. (The universals can exist in their entirety (can be „wholly and perfectly") in more than one place at one time.)

Valamennyi kortárs arisztoteliánus realista a második javaslat mellett kötelezi el magát. Miért? Tegyük fel, hogy megeszem egy piros almát. Ezzel nyilvánvalóan csökkentem a partikuláris tárgyak számát. De megfogyatkozott volna ezzel maga a pirosság is? Ezt mondani értelmetlenségnek tűnik; a pirosságnak magának ugyanis nincsenek részei. Másik, talán jobb példa. A háborúban meghal egy bátor katona. Ezzel nyilvánvalóan csökken a bátor katonák mint partikuláris tárgyak száma. De megfogyatkozna ezzel maga a bátorság is? Ez is értelmetlennek hat; a bátorság sem olyan dolog, mint amelynek részei volnának.

Persze a realistának el kell ismernie: az is igen különös, amit ő állít, hogy tudniillik az univerzálék egy időben egészükben és teljesen képesek prezentálódni a tér számos különböző pontján. Tegyük fel, a kezemben van egy fehér papír. Tegyük ugyancsak fel, hogy a te kezedben is van egy fehér papír. Nem furcsa azt állítani, hogy a fehérség mint univerzálé egészében és teljesen éppen úgy prezentálódik az én kezemben tartott papírlapban, mint a te kezedben levő papírlapban? Hogyan képes valami egészében és teljesen prezentálódni a tér különböző pontjain? Meg egyáltalán: mit jelent az, hogy egészében prezentálódik, ha nincsenek is részei? „Egészében prezentálódik" - nem annyit jelent ez, hogy a dolog minden egyes részével prezentálódik? De ha nincsenek részei...

Tulajdonképpen ezekkel a kérdésekkel azt is megfogalmaztam, hogy mi az, ami a realizmus ontológiájával szembeni legfőbb ellenérzéseket kelti. Egyszerűen az, hogy az univerzálék furcsa, szokatlan, különös entitások, melyek létezését - talán nem tévedek - a józan ész vonakodik elfogadni.

 

2.3.2. A partikulárék és az univerzálék típusai

A realisták szerint a létező entitások két alapvető kategóriába tartoznak. Vagy partikulárék, vagy univerzálék. E két kategória a legáltalánosabb, e két kategóriánál minden más kategória kisebb terjedelmű. Nézzük most a partikulárék és az univerzálék egy lehetséges felosztását.

A partikuláréknak két típusát szokás megkülönböztetni: konkrét és absztrakt partikulárékat. E fejezet 5. részében részletesen elemzem majd a „konkrét" versus „absztrakt" fogalompárt, most azonban legyen elég ennyi: egy partikuláré akkor konkrét, ha térben és időben létezik, és akkor absztrakt, ha nem térben és nem időben létezik. E meghatározás értelmében az autók, a sziklák, az asztalok, az emberek konkrétak, lévén térben és időben léteznek, a számok és a geometriai alakzatok ellenben absztraktak, lévén nem tér és időbeliek.

A konkrét partikuláréknak további két típusát szokás megkülönböztetni: fizikai tárgyakat és eseményeket. Mi a különbség közöttük? Legyen most elég ennyi: míg a fizikai tárgyak (asztalok, kövek, autók stb.) létezésük minden időpillanatában teljes egészükben jelen vannak, addig az eseményeknek (az Első Világháború, egy operaelődás, a Felvilágosodás stb.) az időben mindig csak egy része van teljes egészében jelen. Másik megkülönböztetés: míg a fizikai tárgyak léteznek (exist), addig az események történnek (happen), megesnek, előfordulnak (occur).

Van azonban a konkrét partikuláréknak még két további feltételezett típusa is. Egyesek (például: Chisholm 1976, Foster 1991, Swinburne 1997) a konkrét partikulárék külön típusának tekintik a személyeket. Úgy gondolják, hogy a személy fogalma nem redukálható a fizikai tárgy fogalmára: a személyek nem egyszerűen fizikai tárgyak, ugyanis rendelkeznek mentális/pszichológiai tulajdonságokkal. Mások (például: Lewis/Lewis 1983) az olyan entitásokat is a konkrét partikulárék közé sorolják, mint a lukak és árnyékok. Különös dolgok ezek. Bizonyosan nem absztrakt tárgyak, nyilván nem is események, és - noha kétségkívül fizikai entitások - fizikai tárgyaknak sem nevezné őket senki.

Összefoglalva, a partikuláréknak öt (feltételezett) típusát különböztethetjük meg: (1) fizikai tárgyakat, (2) absztrakt tárgyakat, (3) eseményeket, (4) személyeket, és (5) lukakat, árnyékokat és ehhez hasonlóakat.

Térjünk át az univerzálékra. Az univerzáléknak két fő típusát szokás megkülönböztetni: monadikus univerzálékat és poliadikus univerzálékat, másszóval tulajdonság-univerzálékat és relációkat. (A „tulajdonság-univerzálé" elnevezés terminológiailag nem túl szerencsés, de nem nagyon tudok jobbat.) Mi a különbség közöttük? Egy monadikus univerzálé vagy tulajdonság-univerzálé olyan valami, ami hozzátartozik egy partikuláris tárgyhoz. Például egy paradicsomhoz hozzátartozik a színe mint tulajdonsága. Ezzel szemben: a relációk nem hozzátartoznak bizonyos partikulárékhoz, hanem inkább fennállnak két vagy több partikuláris tárgy között. Például: köztem mint partikuláris tárgy és a fiam mint partikuláris tárgy között a „nagyobb mint" reláció áll fenn. (Ugyanez a reláció áll fenn a Parlament és az ELTE épülete között, ezért beszélhetünk a relációkról mint univerzálékról.) A „nagyobb mint" reláció diadikus (két partikuláré között fennálló) reláció, de léteznek triadikus (három partikuláré között fennálló) relációk is, ilyen például az a reláció, melyet az a mondat fejez ki, hogy „Budapest Szolnok és Székesfehérvár között van". És nyilván vannak még négy, öt, hat stb. partikulárék között fennálló relációk is.

Végezetül egy terminológiai megjegyzés. A tulajdonság-univerzálék és a relációk megkülönböztetését a legtöbb filozófus azonosítja az úgynevezett intrinzikus és extrinzikus tulajdonságok megkülönböztetésével. Egy p partikuláris tárgy intrinzikus tulajdonságán definíció szerint p ama tulajdonságait értjük, melyekkel p attól függetlenül rendelkezik, hogy mi a helyzet a világban más tárgyakkal, és p extrinzikus tulajdonságain p ama tulajdonságait értjük, melyek részben vagy egészében p-hez képest más tárgyaktól függnek (lásd: Lewis 1983, Yablo 1999). Világos, hogy egy partikuláris tárgy extrinzikus tulajdonsága egyúttal reláció a kérdéses tárgy és egy másik tárgy között, egyesek szerint azonban nem minden reláció extrinzikus tulajdonság. Léteznek ugyanis olyan relációk, melyek intrinzikus tulajdonságai az illető dolognak. Ilyen állítólag például a „hosszabb a lába mint a keze" tulajdonság. E tulajdonság egy adott relációra utal, de a legtöbb ember intrinzikus tulajdonsága is egyben.

 

2.3.3. Hogyan kapcsolódnak az univerzálék a partikulárékhoz?

Amikor azt mondjuk, hogy a dolog rendelkezik F tulajdonsággal, akkor a realista szerint a-t F-fel az instanciálás kapcsolja össze: a instanciálja F-et. De miféle dolog maga az instanciálás?

A kortárs realisták szerint az instanciálás nem reláció. Ha ugyanis az volna, akkor végtelen regresszus lépne fel. E regresszust Bradley regresszusnak nevezzük. Ez a következőképpen fest. Tegyük fel, hogy a partikuláré rendelkezik F tulajdonsággal. Ebben az esetben a partikuláré F tulajdonsággal I instanciálási reláció által van összekapcsolva. Csakhogy (és e ponton indul a végtelen regresszus) ennek az volna a feltétele, hogy létezzen két további R₁ és R₂ reláció úgy, hogy R₁ kapcsolja a-t I-hez és R₂ kapcsolja I-t F-hez, és így tovább a végtelenségig.

Az az egyetlen módja, hogy elkerüljük a regresszust, ha azt állítjuk: az instanciálás nem reláció. De ha az instanciálás nem reláció, akkor vajon mégis micsoda? Peter Frederick Strawson (1959) „nem relációs kötés"-nek (non-relational tie), Max Broad (1933: 85) pedig „Metafizikai Enyv"-nek nevezi. Ez utóbbi metafora értelme: amikor enyvvel összeragasztunk két papírt, akkor nincsen szükségünk további ragasztóra ahhoz, hogy az egyik papírt az enyvhez ragasszuk és a másik papírt szintén az enyvhez ragasszuk. Egyes egyedül az enyv ragaszt. Az instanciálás az enyvhez hasonlóan valamiféle „öntapadó" (self-adhesive) dolog. David Armstrong (1978) szerint az instanciálás ahhoz hasonló módon kapcsolja össze a partikulárékat az univerzálékkal, ahogyan egy bizonyos tárgy alakja és mérete is összekapcsolódik. Például egy adott tintapaca esetében az, hogy kerek és hogy 2 cm átmérőjű. A kerekség és a 2 centiméter átmérőjűség nem áll egymással relációban, azonban a tintapaca esetében a kettő mégis nagyon szorosan összetartozik.

E három metafora értelme a következő: elkerülendő a Bradley regresszust a realisták szerint az instanciálást primitív, tovább nem analizálható elemi kapcsolatnak vagy kötésnek kell tekinteni.

 

2.3.4. Az univerzálék hierarciája

A realisták szerint különbséget kell tenni elsőrendű és magasabbrendű univerzálék (first-order and higher-order universals) között. Azokat az univerzálékat nevezzük elsőrendűeknek, melyeket kizárólag partikuláris tárgyak instanciálhatnak, és azokat az univerzálékat nevezzük magasabbrendűeknek, melyeket más univerzálék is instanciálhatnak.

E megkülönböztetés szerint: elsőrendű univerzálé például a „pirosság" mint tulajdonság, és a „felesége" mint reláció. E két univerzálét ugyanis kizárólag partikuláris tárgyak instanciálhatják. A „színesség" ezzel szemben magasabbrendű univerzálé, ugyanis a színességet az egyes színek („pirosság", „fehérség" stb.) mint univerzálék éppúgy instanciálhatják, mint a partikuláris tárgyak.

E megkülönböztetés felől nézve: a partikuláris tárgyak azok az entitások, melyek noha instanciálhatnak más entitásokat, addig őket nem instanciálhatja semmi, és univerzálék azok az entitások, amelyek nemcsak instanciálni tudnak más entitásokat, hanem instanciálva is lehetnek más entitások által.

 

2.3.5. Tulajdonságok és természetes fajták

Természetes fajtákon azokat az univerzálékat értjük, melyek a valóságot annak természetes határainál szabdalják fel. Paradigmatikus példái: a biológiai fajták (ember, tücsök, tölgy stb.) és a kémiai elemek.

Mi a különbség egy tulajdonság és egy természetes fajta között? Az, hogy míg a tárgyak a tulajdonságokat abban az értelemben instanciálják, hogy rendelkeznek (possess) velük, addig a természetes fajtákat abban az értelemben instanciálják, hogy tartoznak (belong) hozzájuk.

A realisták, akik ragaszkodnak a tulajdonságok és fajták e megkülönböztetéséhez, úgy gondolják: míg egy tárgy adott fajtához tartozása alkotja azt, hogy mi is tulajdonképpen a kérdéses tárgy (például: ember), addig egy tárgy tulajdonsággal való rendelkezése pusztán módosítja a kérdéses tárgyat (például: fehér). A természetes fajtákat ezért individuáló vagy szortális univerzáléknak is nevezik, ami annyit jelent, hogy amennyiben egy partikuláris tárgy instanciál egy fajta-univerzálét, annyiban meg van határozva, hogy mi a kérdéses dolog, és ezáltal meg van különböztetve más partikuláréktól. (Lásd erről részletesen a „Fizikai tárgyak" című fejezet 6. részét.)

 

2.4. Univerzálék és a predikáció

2.4.1. Néhány szemantikai megfontolás a realizmus mellett

Vegyük a következő mondatot:

(1) Szókratész bölcs.

A realista szerint az (1)-ben nemcsak a „Szókratész" kifejezés név, vagyis nemcsak a „Szókratész" kifejezés referál egy meghatározott entitásra, hanem a „bölcs" kifejezés is. Ez utóbbi is egy meghatározott entitásra (a bölcsességre mint univerzáléra) referál. Vagyis ha vesszük azt a mondatot, hogy

(2) Platón bölcs,

akkor a (2)-ben a „bölcs" kifejezés ugyanarra az univerzáléra referál, mint az (1)-ben.

Egyes realisták, hogy megmutassák, hogy az (1) és (2) mondatban a „bölcs" kifejezés a bölcsességre mint univerzáléra referál, úgy érvelnek, hogy például az (1) mondat jelentését ekképp is kifejezhetjük:

(3) A bölcsesség Szókratész tulajdonsága.

A (3) mondatban - érvel a realista - szemmel láthatólag a bölcsességre magára referálunk, hisz a bölcsességről magáról állítjuk azt, hogy Szókratész tulajdonsága, és ez egyértelműen elkötelez bennünket a bölcsesség mint univerzálé létezése mellett. Mivel pedig a (3) mondat logikailag ekvivalens az (1) mondattal, ebből következően az (1) is elkötelez.

Vajon kényszerítő e megfontolás? Nagyon nem. A realizmus ellenfelének csak meg kell fordítania az érvelést. Ekképp: mivel az (1) mondatban kizárólag Szókratészre történt referálás, és mivel a (3) mondat logikailag ekvivalens az (1)-sel, ebből következően az (1)-ben is kizárólag Szókratészre történik referálás.

E tekintetben a realista és ellenfelének vitája döntetlennek tűnik. A realista azonban erősíthet a pozícióján. Mondhatja azt, hogy vannak olyan mondataink, melyeket nem lehetséges úgy értelmezni, hogy azokban kizárólag partikuláris tárgyakra történik utalás. Íme néhány példa:

(4) A kék szín hidegebb, mint a piros.

(5) A kék szín jobban hasonlít a zöldre, mint a pirosra.

(6) A bátorság erény.

A realista szerint mindhárom mondatban a szubjektum helyén egy általános kifejezés áll (kékség, bátorság), és mindhárom mondatban ezekre történik referálás. Nomármost mindhárom ((4)-(6)) mondat igaz. Annak pedig, hogy e három mondat igaz legyen, az az előfeltétele, hogy a dolgok, melyekre a mondatban szereplő általános kifejezések referálnak, valóban létezzenek. Más szavakkal: e kijelentések akkor és csak akkor lehetnek igazak, ha léteznek ama dolgok, melyekre a mondatok szubjektuma referál.

Vajon kényszerítő e megfontolás? A realizmus ellenfele mondhatja azt, hogy például a (6) mondat jelentése igenis visszaadható olyan mondattal, amelyben kizárólag partikuláris tárgyakra történik referálás. Ilyen egyszerű:

(7) A bátor emberek erényesek.

A realizmus ellenfele azonban e ponton téved. A (6) és (7) mondat ugyanis triviálisan nem ekvivalens. A (6) ugyanis egy szükségszerű igazságot fejez ki, mondhatni fogalmilag szükségszerű igazságot, ezzel szemben a (7) mondat egyszerűen hamis. Nem igaz az, hogy valamennyi bátor ember erényes. Úgy tűnik, a realizmus híve elméleti fölényben van ellenfelével szemben.

 

2.4.2. Minden predikátumnak megfelel egy univerzálé?

A 2.4.1. részben láttuk: a realista szerint az olyan predikátumok, mint „kék", „bölcs" univerzálékra referáló nevek. A kérdés, ami felmerül: vajon minden egyes más predikátumokkal szemantikailag nem ekvivalens predikátumhoz tartozik-e egy univerzálé, vagy csak bizonyos predikátumokhoz tartozik ilyen, bizonyosakhoz pedig nem?

E kérdés azért rendkívül fontos, mert egy igaz mondat kapcsán, mint például

(1) Budapest 600 kilométerre van Berlintől,

végtelen sok igaz mondatot lehet generálni:

(2) Budapest több mint 500 kilométerre van Berlintől.

(3) Budapest kevesebb mint 1000 kilométerre van Berlintől, stb.

Mármost, a (2) és (3) mondatban szereplő predikátumoknak („több mint 500 kilométerre van", „kevesebb mint 1000 kilométerre van") is megfelel egy-egy univerzálé? Különös volna.

A legtöbb realista szerint nem minden szemantikailag különböző predikátumnak felel meg egy univerzálé. Íme, a két legismertebb megszorító javaslat:

Vegyük a következő mondatot:

(4) Tamás agglegény.

Az „agglegény" mint tulajdonság egyértelműen meghatározható elemibb tulajdonságokkal. Jelesül: „hímnemű", „nem házas", „ember". De talán még tovább mehetünk. Nem feltétlenül kell elköteleződnünk olyan negatív tulajdonságok létezése mellett, mint a „nem házas". E helyett, mondhatjuk azt, hogy a „nem házas" mint predikátum semmi egyéb, mint a „házas" univerzálé hiánya.

Ezzel azt akarom mondani, hogy egyes realisták úgy korlátozzák az univerzálék számát, hogy különbséget tesznek meghatározott (defined) és nem-meghatározott (undefined) predikátumok között, és azt állítják: kizárólag a nem-meghatározott, vagyis elemibb fogalmakkal nem definiálható predikátumoknak felelnek meg univerzálék.

Egyes realisták elégedetlenek az előző megoldással. Például azért, mert úgy gondolják, hogy kultúránként változik, hogy egy predikátum primitív-e, vagy sem. E helyett inkább azt állítják, hogy a kérdést, mely predikátumok referálnak univerzálékra és melyek nem, a természettudományos kutatásnak kell majd eldöntenie. Ennek értelmében azok a predikátumok referálnak valójában univerzálékra, amelyek szerepelnek a legvégső fizikai elméletben. (Ez például David Armstrong (1989) álláspontja.)

Vegyük észre: ha e második megszorító javaslatot fogadjuk el, akkor azt kell állítanunk, hogy például a színnevek nem referálnak univerzálékra. Annak ellenére nem, hogy tipikusan nem definiálhatók.

3. Nominalizmus

A realisták szerint a típusazonosság problémáját kizárólag az univerzálék létezésének feltételezésével lehet megoldani. Vagy kicsit visszafogottabban fogalmazva: az univerzálék létezésének feltételezése a tárgyak típusazonosságának legjobb magyarázata. E tekintetben a realisták univerzálék létezésébe vetett hite analóg a fizikusok fekete lyukak létezésébe vetett hitével: mind a realisták, mind a fizikusok úgy érvelnek bizonyos entitások (univerzálék, illetve fekete lyukak) létezése mellett, hogy azt állítják: ezek létezésének feltételezése a legjobb (vagy egyetlen) magyarázata bizonyos mindenki szerint létező jelenségeknek.

Az univerzálékkal kapcsolatos antirealizmusnak (így a nominalizmusnak is és a trópuselméletnek is) az a legfőbb motívuma, hogy megszabaduljon a furcsa, bizonytalan ontológiai státuszú univerzálék létezése feltételezésének kényszerétől. Az antirealista számára tehát az a feladat, hogy olyan módon magyarázza a partikuláris tárgyak típusazonosságát, hogy mindeközben nem hivatkozik univerzálékra. Amennyiben ez sikerül neki, vagyis képes a típusazonosságot az univerzálék létezésének feltételezése nélkül magyarázni, akkor az általa kínált ontológiailag takarékosabb magyarázatot kell elfogadnunk.

Hadd fogalmazzam meg pontosan, mit értek nominalizmuson. Nominalizmuson nem pusztán azt az ontológiai álláspontot értem, mely szerint nem léteznek univerzálék, csak partikulárék, hanem azt az erősebb álláspontot, mely szerint alapvetően csak partikuláris tárgyak léteznek. Tulajdonságokról kizárólag abban az értelemben beszélhetünk, hogy azok partikuláris tárgyak halmazai, sorozatai vagy osztályai. Nem azt állítom tehát, hogy a nominalista simpliciter (minden további megkötés nélkül) tagadja a tulajdonságok létezését, vagyis nem azt állítom, hogy a nominalista eliminativista a tulajdonságok vonatkozásában, hanem azt, hogy a nominalista szerint nem léteznek tulajdonságok a maguk jogán, és redukálhatók partikuláris tárgyak halmazaira. Vagyis a tulajdonságokról szóló beszéd „álruhába bújtatott beszéd az ontológiailag alapvető konkrét partikulárékról" (Loux 1998: 100). De íme, még egy megfogalmazás (amellyel száz százalékig egyetértek):

Néhány szerző úgy használja a „nominalizmus" kifejezést, hogy ezáltal tagadja valamennyi univerzálé létezését. Ez azonban homályban hagyja a döntő különbségtételt: a rendes nominalisták, tagadva az univerzálék létezését, a tulajdonságok létezését tagadják, kivéve talán ha úgy tekintik azokat, mint az osztályok predikátumainak árnyékát. Kizárólag konkrét partikulárékat és halmazokat fogadnak el. (Campbell 1990: 27)

A nominalizmusnak több változatát szokás megkülönböztetni. E helyütt három féle nominalizmust különböztetek meg: (1) predikátumnominalizmust, (2) osztálynominalizmust és (3) hasonlósági nominalizmust.

 

3.1. Predikátumnominalizmus

3.1.1. Az elmélet lényege

Íme a predikátumnominalizmus leghíresebb megfogalmazása:

Elismerhetjük, hogy vannak vörös házak, rózsák és naplementék, de tagadhatjuk, hogy - a népszerű és félrevezető beszédmódtól eltekintve - volna bennük valami közös. A „házak", „rózsák" és „naplementék" szavak olyan különféle individuális entitásokra igazak, melyek házak és rózsák és naplementék, és a „vörös" vagy a „vörös tárgy" szavak e különféle egyedi entitások közül azokra igazak, amelyek vörös házak, vörös rózsák, vörös naplementék; de nincsen ezenfelül olyan egyedi vagy másfajta entitás, amelyet a „vörösség" szó nevezne meg, sem olyan - ha már itt tartunk -, amelyet a „házság", „rózsaság" vagy a „naplementeség" nevezne meg. Az, hogy a házak és a rózsák és a naplementék mind vörösek, végső és redukálhatatlan tényként fogható fel [...] (Quine 1951/2002: 125-6)

Mi tesz a predikátumnominalista szerint egy partikuláris tárgyat, például egy érett paradicsomot pirossá? Egyszerűen az, hogy igaz rá a „piros" („is red") predikátum. Mármost a „piros" predikátum nyilvánvalóan partikuláré; ez ugyanis vagy egy partikuláris hangsor (akkor, ha kimondom), vagy egy szó a papíron vagy a képernyőn (akkor, ha leírom). Következésképpen a predikátumnominalista az univerzálék feltételezése nélkül képes magyarázni azt, hogy a partikuláris tárgyak tulajdonságokkal rendelkeznek: x az F = x-ről igaz, hogy F.

De hogyan oldja meg a predikátumnominalista az univerzálé problémát? Hogyan magyarázza azt, hogy t₁, t₂, t₃ partikuláris tárgyak egyaránt pirosak? Egyszerűen így: t₁, t₂, t₃ mindegyikére igaz a „piros" predikátum. A predikátumnominalista ebben az esetben sem hivatkozott univerzálékra. A predikátumnominalizmus ontológiája szerint tehát kizárólag partikuláris tárgyak, illetve ezekre referáló szavak léteznek.

 

3.1.2. Az elmélet nehézsége

A legkézenfekvőbb ellenvetés a predikátumnominalizmussal szemben az, hogy nem megoldja, hanem egyszerűen ignorálja a típusazonosság problémáját. Csak annyit mond, hogy t₁, t₂, t₃ azért pirosak, mert igaz róluk, hogy pirosak. Ezzel azonban nem mond semmit arról, hogy mi az a világban, ami miatt bizonyos tárgyak pirosak, bizonyos tárgyak pedig nem, holott ez a fő kérdés. Egyszerűen nyers (magyarázatlan) ténynek (brute fact) veszi, hogy bizonyos partikuláris tárgyak pirosak, mások pedig nem, és ennélfogva ugyancsak nyers ténynek tekinti, hogy bizonyos partikuláris tárgyakról igaz módon állíthatjuk (predikálhatjuk), hogy pirosak, némelyekről pedig nem. David Armstrong ezért - úgy tűnik, teljes joggal - struccnominalizmusnak (ostrich nominalism) nevezi a predikátumnominalizmust. A predikátumnominalista ugyanis „homokba dugja a fejét" és valójában nem szembesül az univerzálé problémával.

Hogyan válaszol erre az ellenvetésre a predikátumnominalista? Készségesen elismeri: arra a kérdésre, hogy „mi az, ami egy vagy több partikuláris tárgyat F tulajdonsággal rendelkezővé tesz?" valóban nem ad szubsztantív metafizikai választ. Csakhogy nem véletlenül nem ad. Ez a kérdés ugyanis nem metafizikai kérdés. Amennyiben e kérdésnek egyáltalán értelme van, úgy kizárólag valamilyen természettudományos választ lehet rá adni. Például: t₁, t₂, t₃ azért pirosak, mert a fényt mindhárom tárgy ilyen és ilyen módon veri vissza. Filozófiailag azonban a legtöbb, amit mondani lehet: t₁, t₂, t₃ azért pirosak, mert pirosak; azért pirosak, mert igaz rájuk a „piros" predikátum.

A predikátumnominalista védekezésből támadásba is válthat. Megkérdezheti: vajon a realista különb választ ad, mint ő? A realista vajon nem kezeli ugyanúgy nyers ténynek a partikuláris tárgyak típusazonosságát, csak éppen egy szinttel odébb tolva a problémát? A realista ugyebár azt állítja, hogy t₁, t₂, t₃ azért pirosak, mert a pirosság univerzálét instanciálják. De vajon az, hogy t₁, t₂, t₃ instanciálja a pirosságot, míg t₄, t₅, t₆ nem instanciálja a pirosságot, nem nyers tény? Nem nyers tény, hogy például az érett cseresznye és a paradicsom instanciálja a pirosságot, a kökény azonban a kékséget instanciálja?

 

3.2. Osztálynominalizmus

3.2.1. Az elmélet lényege

Az osztálynominalista (például: Lewis 1983/1998, 1986) szerint: F tulajdonsággal rendelkezni annyi, mint F osztály vagy halmaz tagjának vagy elemének lenni. (Vannak olyanok, akik különbséget tesznek az „osztály" illetve a „halmaz" kifejezés között, én most szinoním értelemben használom őket.) Ahogy Lewis egy helyütt fogalmaz:

A legegyszerűbb: egy tulajdonságot összes instanciája halmazának tekinteni. [...] Például a szamárnak levés tulajdonsága az összes szamár halmazával azonos. (1986: 50)

Hogyan oldja meg az osztálynominalizmus a típusazonosság problémáját? Ekképp: az a tény, hogy t₁ és t₂ partikuláris tárgy rendelkezik F tulajdonsággal, annyit tesz, hogy t₁ és t₁ az F osztályhoz tartozik, annak eleme. Mi egy osztály vagy egy halmaz? Nem más, mint elemei összessége vagy gyűjteménye, és mint ilyen partikuláré és nem univerzálé. Következésképpen az osztálynominalizmus nem hivatkozik univerzálékra a típusazonosság magyarázata során.

Hasonlóan a predikátumnominalizmushoz, az osztálynominalizmus kapcsán is valószínűleg az az első benyomásunk, hogy inkább ignorálja, mintsem megoldja az univerzálé problémát. Hasonlóan ugyanis a predikátumnominalistához, az osztálynominalista sem válaszol arra a kérdésre, hogy mi az a világban, mely egyes partikuláris tárgyakat pirossá tesz, míg másokat nem tesz pirossá. Ahogy a predikátumnominalista nyers ténynek veszi, hogy bizonyos partikuláris tárgyakra igaz, hogy pirosak, és másokra meg nem igaz, éppen úgy az osztálynominalista nyers ténynek veszi, hogy bizonyos partikuláris tárgyak elemei a piros tárgyak osztályának, mások pedig nem elemei.

Hasonlóságuk dacára van egy alapvető különbség a predikátum- és osztálynominalizmus között. Nevezetesen az, hogy míg az osztálynominalizmus metafizikai elmélet, addig a predikátumnominalizmus inkább az univerzálé probléma mint metafizikai probléma visszautasítása. Azzal ugyanis, hogy az osztálynominalista azt állítja, hogy egy bizonyos tulajdonsággal rendelkezni = egy bizonyos halmaz elemének lenni, elkötelezi magát a halmazok mint absztrakt entitások létezése mellett. A predikátumnominalista ezzel szemben az univerzálé problémát egyszerű nyelvfilozófiai problémának tekinti: arra kell választ adnunk, hogyan referálnak az olyan szavaink, mint „piros", „kerek" stb.

 

3.2.2. Az elmélet nehézsége

Az osztálynominalizmussal szemben a legkomolyabb (sokak szerint végzetes) ellenvetés a következő. Az elmélet szerint ugye egy meghatározott tulajdonsággal rendelkezni nem más mint egy meghatározott osztály vagy halmaz elemének lenni. Mármost definíció szerint két vagy több osztály vagy halmaz akkor azonosak egymással, ha pontosan ugyanazokkal az elemekkel rendelkeznek. A probléma a következő ponton bukkan fel. Vegyük ama két tulajdonságot, hogy „szívvel rendelkező" és „vesével rendelkező". E két tulajdonság koextenzív, azaz e két tulajdonságnak ugyanaz a terjedelme (extenziója). Történetesen ugyanazok a partikulárék rendelkeznek szívvel, mint amelyek vesével rendelkeznek, és ugyanazok a partikulárék rendelkeznek vesével, mint amelyek szívvel rendelkeznek. Következésképpen: a szívvel rendelkező partikulárék osztálya és a vesével rendelkező partikulárék osztálya ugyanazokkal az elemekkel rendelkezik, mivel pedig az osztályok nem mások, mint elemeik együttese, ezért a szívvel rendelkező partikulárék osztálya és a vesével rendelkező partikulárék osztálya azonos. Csakhogy a „szívvel rendelkezés" és „vesével rendelkezés" különböző tulajdonságok, az osztálynominalista azonban mégis egyetlen osztállyal azonosítja őket. Ez azt mutatja, hogy a tulajdonságokat nem lehet osztályokkal azonosítani.

A „Lehetséges világok" című fejezet 5.2. részében látni fogjuk: létezik az osztálynominalizmusnak olyan változata (történetesen David Lewis-é), mely alapján kivédhető ez az ellenvetés. Most azonban szögezzük le: a koextenzív tulajdonságok esete komoly problémát jelent az osztálynominalizmus számára.

 

3.3. Hasonlósági nominalizmus

A hasonlósági nominalizmus (például: Rodriguez-Pereyra 2002) is osztálynominalizmus, csak annyiban különbözik tőle, hogy szubsztantív választ igyekszik találni arra a kérdésre: miért tartoznak bizonyos partikuláris tárgyak egy bizonyos osztályba és nem egy másikba?

 

3.3.1. Az elmélet egyik változata

A hasonlósági nominalizmus egyik legismertebb változata a következő: vegyünk egy mintát, egy partikuláris tárgyat, például egy darab smaragdot. Állítsuk azt: a kék partikulárék osztálya nem más, mint ama partikulárék osztálya, amelyek hasonlítanak a kiszemelt mintához, jelesül a partikuláris smaragdhoz. Vegyük észre: ez a javaslat nem előfeltételezi az univerzálék létezését, hiszen kizárólag partikuláris tárgyakra hivatkozik, de nem is strucc-nominalizmus, mert szubsztantív választ ad arra a kérdésre, hogy miért tartozik egy adott partikuláré egy meghatározott osztályba. Azért, mert hasonlít a kiválasztott mintához.

E javaslattal szemben a következő ellenvetést lehet tenni: a mintára (tudniillik: a partikuláris smaragdra) csak bizonyos szempontból hasonlítanak a kék partikulárék osztályának elemei. A kék partikulárék osztályának elemei között nyilván található egy kék toll és egy kék papírlap is. E partikuláris tárgyak a smaragdra csak bizonyos szempontból hasonlítanak, csak a színük tekintetében hasonlítanak, és kizárólag ez a hasonlóság releváns a tekintetben, hogy őket a kék partikulárék osztályába soroljuk. Csakhogy ha kikötjük azt, hogy a partikuláris smaragdra mint mintára csak a színe tekintetében hasonlító partikulárék tartoznak a kék partikulárék osztályába, akkor ezzel bizony egy univerzáléra hivatkozunk. Ez azonban azt jelenti, hogy nem tudjuk kizárólag partikulárékra hivatkozva megmagyarázni, hogy miért tartoznak bizonyos parikulárék a kék partikulárék osztályába. Elméletünk tehát sikertelen.

Más ellenvetés is felhozható ezzel a javaslattal szemben: képzeljünk el egy világot, amelyben egyetlen kék színű tárgy létezik, vagyis a kék színű partikulárék osztálya egy elemű. Működik ebben a lehetséges világban e javaslat? Úgy tűnik, nem. Felvethető ugyanis a kérdés: mi teszi ebben a lehetséges világban a kék színű partikulárék osztálya elemévé ezt az egyetlen tárgyat? Csak nem az, hogy e partikuláris tárgy hasonlít saját magára? Vedd észre: ezzel semmit nem mondtunk, lévén minden egyes (vagyis nemcsak kék!) partikuláris tárgy hasonlít önmagára.

 

3.3.2. Az elmélet másik változata

A hasonlósági nominalizmus másik (és valamivel szofisztikáltabb) megoldási javaslata a következő: bizonyos partikulárék egy osztálya nem más, mint ama partikulárék osztálya, amelyben bármely két partikuláré legalább annyira hasonlít egymásra, mint e kettő közül az egyik egy másik osztályba tartozó partikuláréra. Egyszerűbben: például a kék partikulárék osztálya az az osztály, amelynek bármely két tetszőleges eleme jobban vagy legalább annyira hasonlít egymásra, mint amennyire e két elem közül az egyik egy nem kék partikuláréra.

A legfőbb ellenvetés e javaslattal szemben az, hogy sajnos nem működik. Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben mindössze öt darab partikuláris tárgy létezik, és mindegyiknek csak három tulajdonsága van: nagysága, alakja és színe. (A példát Jonathan Lowe-tól (2002: 357-60) veszem.)

 

	t1	t2	t3	t4	t5
nagyság	nagy	kicsi	nagy	kicsi	kicsi
alak	kerek	négyszögű	négyszögű	kerek	kerek
szín	kék	piros	kék	piros	kék

 

Nézzük a kék partikulárék osztályát. Ennek három eleme van: t₁, t₃ és t₅. A kérdés: vajon igaz-e, hogy ebben az elképzelt világban t₁, t₃ és t₅ közül bármely kettő legalább annyira hasonlít egymásra, mint az egyikük és t₂ vagy t₄, mely partikulárék nem elemei a kék dolgok osztályának?

Vizsgáljuk meg. t₁ hasonlít t₃-ra annyiban, hogy nagy és kék. t₁ hasonlít t₅-re annyiban, hogy kerek és kék. t₃ azonban csak annyiban hasonlít t₅-re, hogy kék. Vagyis t₁ és t₃ valóban hasonlít egymáshoz annyira, mint a kettejük közül az egyik és egy nem kék partikuláré. Csakhogy: t₅ nem hasonlít annyira t₃-ra, mint amennyire t₄-re hasonlít. Más szóval: t₅ mint kék partikuláré jobban hasonlít t₄-re mint nem kék partikuláréra, mint amennyire t₃-ra mint kék partikuláréra. Mindez azt mutatja, hogy a hasonlósági nominalizmus e megoldási javaslata arra vonatkozóan, hogy milyen hasonlósági reláció határozza meg, mely elemek tartoznak egy osztályba, technikailag kudarcot vall.

 

3.3.3. Russell ellenvetése

A hasonlósági elmélettel szemben nemcsak úgy lehet érvelni, hogy annak technikai nehézségeire mutatunk rá. Érvelhetünk úgy is, hogy azt állítjuk: a hasonlósági reláció mint olyan univerzálé. Íme, ennek az ellenvetés típusnak a leghíresebb megfogalmazása:

Ha ki akarjuk kerülni a fehérség [...] univerzálét, valamely partikuláris fehér foltot [...] fogunk választani, és azt mondjuk, hogy fehér [...] minden, ami megfelelő módon hasonlít az általunk kiválasztott egyesre. Ekkor azonban a megkívánt hasonlóság lesz univerzálé. Minthogy számos fehér dolog van, és a hasonlóságnak partikuláris fehér dolgok számos párja között kell fennállnia: mi más ez, ha nem egy univerzálé ismertetőjegye? Hasztalan volna azt mondani, hogy minden pár között különböző hasonlóságok vannak, mert akkor meg a hasonlóságok fognak egymáshoz hasonlítani, és így végül is a hasonlóságot el kell ismernünk univerzálénak. A hasonlóság relációja tehát igazi univerzálé. (Russell 1912/1996: 106-7)

Az ellenérv döntő pontja a következő: a hasonlósági nominalista nem mondhatja azt, hogy a partikulárék között fennálló hasonlósági relációk mint olyanok partikulárék, vagyis azt, hogy más hasonlóság áll fenn az adott minta (partikuláris fehér folt) és az a partikuláré, valamint az adott minta és a b partikuláré között, ugyanis el kell ismernie, hogy e két partikulárisnak mondott hasonlóság is hasonlít egymáshoz. Nevezetesen: az „a minta és a partikuláré" és az „a minta és b partikuláré" hasonlósága hasonlít egymásra, és így tovább a végtelenségig. Következésképpen: a hasonlósági elmélet előtt két egyaránt vállalhatatlan lehetőség áll: vagy elismeri a hasonlóság mint univerzálé létezését, vagy elismeri, hogy az elmélet végtelen regresszusba fut.

Annak ellenére, hogy sok filozófus a hasonlósági nominalizmus konklúzív cáfolatának tekinti ezt az érvet, felhozható valami a hasonlósági nominalizmus védelmében. Az, hogy azért nem fenyegeti az elméletet a végtelen regresszus veszélye, mert a hasonlóságot joggal tekinthetjük valamilyen primitív, tovább elemezhetetlen adottságnak. Vegyük észre: a védekezés jogosnak tűnik, ugyanis a realista is primitív fogalomnak tekintette az instanciálást, elkerülendő a Bradley-féle végtelen regresszust. Ne mérjünk kettős mércével! Ha a realistának megengedjük, hogy egy ponton valamilyen primitív adottságra hivatkozzon, akkor a hasonlósági nominalistának is meg kell engednünk ugyanezt.

4. Trópuselmélet

A trópuselmélet - ellentétben az univerzálé probléma eddig tárgyalt elméleteivel - viszonylag új, a 20. században létrejött elmélet (lásd: Stout 1923, Williams 1953, Campbell 1981/1998, 1990, Simons 1994), bár egyesek Arisztotelészig vezetik vissza, és többen David Hume nézeteit is ide sorolják.

A nominalizmus ontológiája szerint - mint láttuk - alapvetően csak partikuláris tárgyak léteznek, az ugyanis, hogy egy fizikai tárgy rendelkezik F tulajdonsággal, pusztán annyit tesz, hogy a kérdéses fizikai tárgy eleme F partikuláris tárgyak osztályának vagy halmazának. A trópuselmélet híve - ellentétben a nominalistával - azt állítja, hogy a tulajdonságok saját jogukon léteznek, vagyis nem redukálhatók partikuláris tárgyak osztályaira vagy halmazaira, de - ellentétben a realistával - a tulajdonságokat nem univerzáléknak, hanem éppen olyan partikuláréknak tekinti, mint magukat a partikuláris fizikai tárgyakat.

 

4.1. Mik a trópusok?

Vegyünk példának egy fehér kockacukrot. A trópuselmélet szerint a kockacukor fehérsége éppen úgy létezik, mint a kockacukor maga (ennyiben áll szemben a trópuselmélet a nominalizmussal), de a kockacukor fehérsége nem olyan valami, amelyet azonosíthatnánk más partikuláris tárgyak fehérségével (ennyiben áll szemben a trópuselmélet a realizmussal). Magyarán: a kockacukor saját külön fehérséggel rendelkezik, amely fehérség éppen úgy partikuláris, mint ahogy maga a kockacukor is az. A kockacukor fehérsége olyan valami tehát, amellyel csak ez a kockacukor rendelkezhet; más partikuláris tárgy nem rendelkezhet ezzel a fehérséggel. Másképp kifejezve: a kockacukor nem instanciálja a fehérség univerzáléját, amely univerzálét más, a tér különböző helyein levő partikuláris tárgyak is instanciálhatnak, hanem ahogyan maga a kockacukor nem lehet jelen egy adott időpontban a tér különböző helyein, éppen úgy a kockacukor fehérsége sem lehet jelen egy adott időpontban a tér különböző helyein jelen.

Más oldalról: amikor látom a kockacukrot, akkor egy partikuláris fehérséget látok, ennek a kockacukornak a fehérségét. Amikor pedig látok egy másik kockacukrot, akkor annak a kockacukornak látom a szintén partikuláris fehérségét. Nem ugyanazt a fehérséget látom tehát a két esetben; a két fehérség annak ellenére numerikusan különbözik egymástól, hogy minőségileg azonosak.

Természetesen a kockacukor fehérsége nem azonos magával a kockacukorral. A kockacukornak ugyanis egyéb tulajdonságai is vannak a fehérségén kívül. Például: kocka alakú, édes stb. A trópuselmélet szerint a kockacukor további tulajdonságai is partikulárisak, éppen úgy, ahogy a fehérsége az.

Nomármost a partikuláris tárgyak partikuláris tulajdonságait, mint például a kockacukor fehérségét vagy kocka alakúságát vagy édességét nevezzük trópusoknak. „Trópus" helyett a következő kifejezésekkel is találkozhatunk a filozófiai szakirodalomban: „absztrakt partikuláré", „partikularizált minőség", „konkretizált tulajdonság".

 

4.2. Hogyan oldja meg a trópuselmélet az univerzálé problémát?

Tegyük fel, hogy előttünk az asztalon két pontosan ugyanolyan árnyalatú fehér tárgy van, mondjuk egy kockacukor és egy hógolyó. A trópuselmélet híve szerint a kockacukor partikuláris fehérsége numerikusan különbözik a hógolyó partikuláris fehérségétől. Miért tartozik mégis egy típusba a kockacukor és a hógolyó? A trópuselmélet híve szerint azért, mert a kockacukor partikuláris fehérsége hasonlít a hógolyó partikuláris fehérségére.

Vedd észre: azzal, hogy a trópuselmélet híve a partikuláris tulajdonságok (trópusok) hasonlóságára hivatkozva magyarázza a típusazonosságot, nem bonyolódik olyan nehézségekbe, mint a hasonlósági nominalizmus. Miért bonyolódott nehézségekbe a hasonlósági nominalizmus? Azért, mert a partikuláris tárgyak sok tulajdonsággal rendelkeznek, és emiatt előfordulhat, hogy például két fehér partikuláris tárgy közül mindkettő jobban (több tulajdonságában) hasonlít - mondjuk - egy kék partikuláris tárgyra, mint egymásra. A trópuselmélet szerint azonban a trópusok - ellentétben a partikuláris tárgyakkal - egyszerűek. Ez azt jelenti, hogy a trópusoknak csak egyetlen tulajdonsága van. Egy fehér trópus egyszerűen csak fehér, nem rendelkezik más tulajdonsággal. (Kicsit félrevezetően fogalmazok persze, amikor azt mondom, hogy a trópusoknak csak egyetlen tulajdonsága van, lévén ők maguk a tulajdonságok, és nem ama dolgok, amelyek valamilyen tulajdonsággal is rendelkeznek.) Következésképpen ha a trópusokat hasonlósági osztályba rendezzük, akkor nem fordulhat elő, hogy közülük bármelyik egy másik osztály eleméhez jobban (több tulajdonságában) hasonlítson, mint amennyire saját osztálya elemeihez hasonlít.

Felejtsük el a kockacukrot és a hógolyót, és tegyük fel, hogy három alma van előttünk az asztalon: a, b és c. Mindhárom alma rendelkezik egy-egy partikuláris pirossággal, amelyek hasonlítanak egymáshoz. Igen ám, de mi a helyzet ezekkel a hasonlóságokkal? A trópuselmélet híve szerint hasonló hasonlósági reláció áll fenn az a alma partikuláris pirossága és a b alma partikuláris pirossága között, mint a b alma partikuláris pirossága és a c alma partikuláris pirossága között, valamint az a alma partikuláris pirossága és a c alma partikuláris pirossága között. A trópuselmélet híve szerint ezek a hasonlóságok maguk is trópusok, partikuláris relációk. Amikor tehát előttünk az asztalon három piros alma van, akkor a három piros trópus mellett létezik még három hasonlóság trópus is.

A végtelen regresszus réme természetesen itt is fenyeget. Hogyan kerülheti el a trópuselmélet híve? A bevált módon. Azt kell csak állítania, hogy a trópusok egymáshoz való hasonlósága valamiféle alapvető, primitív adottság. A trópuselmélet sem ússza meg tehát azt, hogy egy ponton valamilyen primitív, tovább elemezhetetlen adottságokra hivatkozzon.

5. Univerzálé versus partikuláré és „absztrakt” versus „konkrét”

A 2.3.2. részben megígértem, hogy részletesen is foglalkozom az „absztrakt" versus „konkrét" fogalompárral. E részben azt szeretném megmutatni, hogyan függ össze az univerzálék és partikulárék megkülönböztetése az entitások absztraktakra és konkrétakra való felosztásával.

 

5.1. „Absztrakt" versus „konkrét"

A filozófusok között nagyjából egyetértés van a tekintetben, hogy mely entitások absztraktak és melyek konkrétak. Valószínűleg minden filozófus egyetértene azzal, hogy míg például a csillagok, az elektronok, a rádióhullámok, az ELTE épülete vagy a kavicsok konkrét entitások, addig a számok és azok sorozatai vagy halmazai, az „A" betű vagy a Pitagórasz-tétel absztraktak. De vajon miben áll e megkülönböztetés ontológiai alapja? Nézzük a három legismertebb javaslatot.

 

5.1.1. Az „absztrakt" és „konkrét" tér-időbeli megkülönböztetése

Az egyik leggyakoribb javaslat a konkrét és absztrakt entitások megkülönböztetésére az, hogy míg a konkrét entitások térben és időben léteznek (vagy legalábbis időben), addig az absztrakt entitások nem térbeliek és időbeliek. (A „vagy legalábbis időben" zárójeles kitételre azért van szükség, mert egyes filozófusok (például: Descartes) szerint az elme vagy lélek nem térbeli, de időben létező konkrét entitás.)

E megkülönböztetés plauzibilisnek tűnik. Teljesen értelmetlen ugyanis az a kérdés, hogy „hol van a Pitaagórasz tétel?", vagy az, hogy „mikor jött létre a kettes szám?". Teljesen értelmes viszont azt kérdezni, hogy „hol van a papucsom?", vagy azt, hogy „mikor születtem?".

E megkülönböztetésnek mindazonáltal van egy szépséghibája. Úgy tűnik ugyanis, hogy bizonyos absztrakt entitásoknak igenis vannak időbeli tulajdonságai (lásd Rosen 2001). Gondoljunk például a sakkra mint absztrakt tárgyra. Ne az egyes sakkpartikra (ezek nyilvánvalóan konkrétak, lévén térben és időben mennek végbe), hanem magára a sakkra mint játékra, annak jól definiált szabályrendszerével. Úgy tűnik: a sakk mint absztrakt entitás időbeli létező, hiszen meghatározott időben jött létre, sőt a szabályai időről-időre változtak.

A dilemma, amivel szembekerülünk, tehát a következő: vagy azt kell állítanunk, hogy az „absztrakt" versus „konkrét" fentebbi megkülönböztetése implauzibilis, mivel nem tud elszámolni az olyan absztrakt entitásokkal, melyeket az ember hozott létre, vagy azt, hogy nem léteznek ember által alkotott absztrakt entitások, vagyis például a sakk nem absztrakt tárgy. Ez utóbbit éppenséggel lehet állítani, de elég ad hocnak tűnik.

 

5.1.2. Az „absztrakt" és „konkrét" oksági megkülönböztetése

A másik leggyakoribb javaslat arra, hogy megkülönböztessük egymástól az absztrakt és konkrét entitásokat, a következő: míg a konkrét tárgyak (például: rádióhullámok, kavicsok) oksági viszonyban állhatnak más dolgokkal, addig az absztrakt tárgyak (például: a „2" vagy a koszinusz függvény) nem állhatnak oksági viszonyban semmivel.

Erős a késztetés azt gondolni, hogy az „absztrakt" és „konkrét" oksági megkülönböztetése egybeesik a tér-időbeli megkülönböztetésükkel. Azaz: csak azok a dolgok állhatnak oksági viszonyban más dolgokkal, amelyek térben és időben léteznek, és azok a dolgok, amelyek nem térben és időben léteznek, nem állhatnak oksági viszonyban semmivel. Egyesek szerint azonban (például: Rosen 2001) ez nem teljesen van így. Íme egy állítólagos ellenpélda: a naprendszer tömegközéppontja. A naprendszer tömegközéppontjának minden időpontban van térbeli helye, mégsem mondaná senki azt, hogy oksági viszonyban állhat más dolgokkal.

De vajon plauzibilis-e az „absztrakt" és „konkrét" entitások oksági megkülönböztetése? A válasz attól függ: miképp vélekedünk az oksági viszonyok relátumainak a természetéről. A legtöbb kortárs filozófus úgy véli, hogy az oksági viszony események között áll fenn. Az oksági kijelentések azt tartalmazzák, hogy egy esemény egy másik eseményt okozott vagy idézett elő. Ezt a meggyőződést az támasztja alá, hogy amikor valaminek az okára kérdezünk rá, akkor többnyire arra vagyunk kíváncsiak, hogy valami miért történt, vagyis arra, hogy egy esemény miért következett be.

Nomármost ha az oksági viszony valóban események között áll fenn, akkor nem jó a konkrét és absztrakt tárgyak oksági megkülönböztetése, lévén nem a konkrét tárgyak állnak oksági viszonyban egymással. Legfeljebb az mondható: a konkrét tárgyak - ellentétben az absztraktakkal - lehetnek az oksági viszonyban levő események alkotóelemei. Például annak az eseménynek, hogy betört az ablak, oka lehet az az esemény, hogy eldobtam egy téglát; és ez utóbbi eseménynek mint oknak alkotóeleme lehet a tégla mint konkrét tárgy, és az előbbi eseménynek mint hatásnak vagy okozatnak alkotóeleme lehet a betört ablak mint konkrét tárgy.

Így értve azonban nem világos, hogy az absztrakt tárgyak miért ne lehetnének oksági viszonyban álló események alkotóelemei. Teljesen korrekt oksági kijelentésnek tűnik például az, hogy „Jóska örömét mint eseményt az az esemény okozta, hogy megértette a Pitagórasz tételt".

 

5.1.3. Az „absztrakt" és „konkrét" megkülönböztetése az absztrakció fogalmával

Az absztrakt és konkrét entitások megkülönböztetésének harmadik módja alapvetően különbözik az előző kettőtől. E megközelítés az absztrakció mint mentális aktus felől igyekszik megragadni az absztrakt entitások fogalmát; úgy tekinti az absztrakt entitásokat, mint egyfajta mentális művelet eredményeit. Az absztrakció során gondolatban elválasztjuk egy konkrét partikuláris tárgytól valamely tulajdonságát. Figyelmünket például egy alma alakjára koncentráljuk, és így eljutunk az alma alakjának absztrakt fogalmáig.

Ha e megkülönböztetés mellett kötelezzük el magunkat, és az absztrakt entitásokat absztrakciós folyamatok eredményeinek tekintjük, akkor absztrakt entitásokon ontológiailag nem önálló entitásokat értünk. Például az alma alakja mint absztrakt entitás nem létezhet az almától függetlenül. Az absztrakt entitások tehát ontológiailag függő (ontologically dependent) entitások, amelyek nem létezhetnek ama konkrét tárgyaktól elválasztva, amelyekből absztraháltuk őket, és amely tárgyak viszont ontológiailag függetlenek.

Ezzel a megközelítéssel szemben is fel szokás hozni egy ellenvetést: nem igaz, hogy míg a tulajdonságok mint absztrakt entitások ontológiailag függnek azoktól a tárgyaktól, amelyeknek a tulajdonságai, addig a tárgyak mint konkrét entitások ontológiailag függetlenek a tulajdonságaiktól. Ehelyett kölcsönösen függnek egymástól; a tárgyak éppen úgy függnek ontológiailag a tulajdonságaiktól, mint fordítva, a tulajdonságok a tárgyaktól. Gondolj arra: mi marad egy tárgyból, ha valamennyi tulajdonságától elvonatkoztatsz!

 

5.2. Konkrét vagy absztrakt entitások-e az univerzálék?

A válasz nyilván attól függ, mit értünk konkréton, absztrakton és univerzálén. Ha nem vagyunk elég óvatosak, csúnya fogalmi és terminológiai zavar támad, és számos bosszantó keresztosztályozáshoz jutunk (lásd: Lowe 1998: ch. 7, 10, 2002: ch. 20.) Íme egy lehetséges felosztás, melyből most kihagyom az „absztrakt" és a „konkrét" oksági megkülönböztetését, az ugyanis e felosztásban ugyanúgy viselkedik, mint a tér-időbeli megkülönböztetés.

(1) Ha konkrét entitásokon térben és időben létező entitásokat értünk, és ha - Arisztotelészt és Armstrongot követve - univerzálékon olyan entitásokat értünk, melyek egészükben és teljesen a tér különböző helyein képesek prezentálódni, akkor azt kell állítanunk, hogy az univerzálék konkrét létezők.

Plauzibilis ez a javaslat? Nem biztos, van ugyanis egy kellemetlen következménye. Ha az univerzálékat térben és időben létező (konkrét) entitásoknak tekintjük, akkor ebből az következik, hogy a nem térben és időben létező (absztrakt) entitások nem instanciálhatnak univerzálékat. A „2" például nem instanciálhatja a párosság univerzálét, ugyanis a „2" mint nem térben és időben létező (absztrakt) entitás csak nem térben és időben létező (absztrakt) univerzálét instanciálhat, azonban a feltevés szerint az univerzálék konkrétak. Mármost mivel nem tagadhatjuk azt, hogy ha vannak absztrakt entitások, akkor azok absztrakt univerzálékat instanciálnak, ezért ha az arisztotelészi-armstrongi javaslatot fogadjuk el és az univerzálékat térbeli és időbeli entitásoknak tekintjük, akkor tagadni kényszerülünk az absztrakt, nem térbeli és nem időbeli entitásoknak a létezését. Egyébként maga Armstrong expressis verbis tagadja is az absztrakt tárgyak létezését.

(2) Ha absztrakt entitáson absztrakció útján nyert, ontológiailag függő entitásokat értünk, akkor annak ellenére, hogy - Arisztotelészt és Armstrongot követve - univerzálékon térbeli és időbeli entitásokat értünk, azt kell állítanunk, hogy az univerzálék absztrakt létezők.

Amennyire látom, a kortárs realista filozófusok ezt az álláspontot kedvelik a legjobban. Vagyis (figyeljünk a terminológiára!): a tulajdonságok képesek egészükben és teljesen jelen lenni a tér különböző helyein (ezért univerzálék), és egy időben egyszerre több lehet belőlük egyetlen helyen (ezért absztraktak). Ezzel szemben a fizikai tárgyak egészükben és teljesen egy időben kizárólag a tér egyetlen helyén lehetnek (ezért partikulárék), és egy időben nem lehet ugyanolyan típusú dolog belőlük a tér ugyanazon a helyén (ezért konkrétak).

(3) Ha absztrakt entitásokon nem térben és időben létező entitásokat értünk, és ha - Platónt követve - univerzálékon transzcendens entitásokat értünk, akkor azt kell állítanunk, hogy az univerzálék absztrakt létezők. (Ez világos, nem fűzök hozzá kommentárt.)

(4) Ha absztrakt entitáson absztrakció útján nyert, ontológiailag függő entitásokat értünk, és konkrét entitásokon ontológiailag független entitásokat értünk, akkor annak ellenére, hogy - Platónt követve - univerzálékon transzcendens entitásokat értünk, azt kell állítanunk, hogy az univerzálék konkrét létezők.

E javaslat összefügg a platonisták ama nézetével, mely szerint léteznek instanciálatlan univerzálék. Értelemszerű: amennyiben léteznek instanciálatlan univerzálék, akkor az univerzálék létezése nem függ ama tárgyaktól, melyek instanciálják őket, vagyis az univerzálék ontológiailag független entitások, vagyis definíció szerint konkrétak.

 

5.3. Konkrét vagy absztrakt entitások-e a trópusok?

E kérdésnek az kölcsönöz külön bájt, hogy míg egyes trópuselmélészek (például: Williams 1953/2004, Campbell 1981/1998, 1990) a trópusokat absztrakt partikuláréknak nevezik, addig más trópuselmélészek (például: Simons 1994/1998) konkretizált tulajdonságoknak hívják őket.

E terminológiai zavar mélyén is az „absztrakt" fogalmának kétértelműsége rejlik. Campbell például ekképpen határozza meg az absztraktságot: „[...] egy dolog akkor absztrakt, ha egy absztrakciós aktus által kerül az elmébe (an item is abstract if it is got before the mind by an act of abstraction), vagyis azáltal, hogy a prezentált dolog egy részére, de nem teljes egészére összpontosítjuk a figyelmünket" (1981/1998: 351).

Ha így nézzük: a trópusok mint absztrakt entitások a partikuláris tárgyakkal mint konkrét entitásokkal állnak szemben. A trópusok absztraktak, mert ontológiailag függenek a partikuláris tárgyaktól, lévén nem létezhetnek azoktól elválasztva. Egy trópus ugyanis mindig csak trópusok egy meghatározott együttese vagy kötege tagjaként létezhet, amely köteg alkotja magát a partikuláris fizikai tárgyakat. Ezt fejezi ki az az ismert megfogalmazás is, hogy nem léteznek „szabad" trópusok (there can be no „free" trops).

Simons ezzel szemben absztrakt tárgyakon olyan entitásokat ért, amelyek nem rendelkeznek térbeli és időbeli tulajdonságokkal, és konkrét entitásokon pedig olyanokat, amelyek rendelkeznek ilyenekkel (1994/1998: 368). És értelemszerűen: amennyiben konkrét entitásokon olyan entitásokat értünk, melyek térben és időben léteznek, akkor a trópusokat konkrét entitásoknak kell tekintenünk.

6-2. Felhasznált irodalom

- Armstrong, David (1978) Universals and Scientific Realism, Vol. II. A Theory of Universals, Cambridge: Cambrigde University Press.

- Armstrong, David (1989) Universals: An Opinionated Introduction, Boulder, Colo.: Westview Press.

- Armstrong, David (1997) A World of States of Affairs, Cambridge: Cambridge University Press.

- Broad, C. D. (1933) Examination of McTaggart's Philosophy: Volume I., Cambridge: Cambridge University Press.

- Campbell, Keith (1981/1998) 'The Metaphysics of Abstract Particulars', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 351-63.

- Chisholm, Roderick M. (1976) Person and Object: A Metaphysical Study, London: George Allen & Unwin Ltd.

- Campbell, Keith (1990) Abstract Particulars, Oxford: Blackwell.

- Foster, John (1991) The Immaterial Self: A Defense of the Cartesian Dualist Conception of the Mind, London: Routledge.

- Lewis, David (1983) 'Extrinsic Properties', Philosophical Studies 44, pp. 197-200.

- Lewis, David - Stephanie Lewis (1983) 'Holes', in David Lewis Philosophical Papers, Vol. I., New York: Oxford University Press, pp. 3-9.

- Lewis, David (1983/1998) 'New Work for a Theory of Universals', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 163-97.

- Lewis, David (1986) On the Plurality of Worlds, Oxford: Blackwell.

- Loux, Michael J. (1998) Metaphysics, A Contemporary Introduction, London, New York: Routledge.

- Lowe, Jonathan E. (1998) The Possibility of Metaphysic. Substance, Identity, and Time, Oxford: Clanrendon Press.

- Lowe, Jonathan E. (2002) A Survey of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press.

- Platón (1984) Parmenidész, in Platón összes műve, Második kötet, Budapest: Európa Könyvkiadó, pp. 809-94.

- Quine, Willard Van Orman (1951/2002) 'Arról, hogy mi van', in uő. A tapasztalattól a tudományig, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 115-35.

- Rodriguez-Pereyra, Gonzalo (2002) Resemblance Nominalism: A Solution to the Problem of Universals, Oxford: Oxford University Press.

- Rosen, Gideon (2001) 'Abstract Objects', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/abstract-objects/

- Russell, Bertrand (1912/1996) A filozófia alapproblémái, Budapest: Kossuth Könyvkiadó.

- Simons, Peter (1994/1998) 'Particulars in Particular Clothing: Three Trope Theories of Substance', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 364-84.

- Stout, G. F. (1923) 'Are the Characteristics of Particular Things Universal or Particular?', Proceedings of the Aristotelian Society, Supplementary Volume 3, pp. 114-22.

- Strawson, Peter Frederick (1959) Individuals: An Essay in Descriptiv Metaphysics, London: Methuen.

- Swinburne, Richard (1997) The Evolution of the Soul, 2nd edn, Oxford: Oxford University Press.

- Yablo, Stephen (1999) 'Intrinsicness', Philosophical Topics 26, pp. 479-505.

- Williams, Donald. C. (1953/2004) 'The Elements of Being', in Tim Crane and Katalin Farkas (eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University Press, pp. 262-72.

7-2. Ajánlott irodalom

- Armstrong, David (1995) 'Universals', in Jaegwon Kim and Ernest Sosa (eds.) A Companion to Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 502-6.

- Bambrough, Richard (1960-61) 'Universals and Family Resemblanche', Proceedings of the Aristotelian Society 61, pp. 207-22.

- Casati, Roberto and Varzi, Achille (2003) 'Holes', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/holes/

- Crane, Tim (1995/1997) 'Univerzálék', in A. C. Grayling (ed.) Filozófiai Kalauz, Budapest: Akadémiai Kiadó, pp. 227-37.

- Crane, Tim and Farkas, Katalin (2004) 'Universals and Particulars. Introduction', in Tim Crane and Katalin Farkas (eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University Press, pp. 217-26.

- Hamlyn, David W. (1984/1992) Metaphysics, Cambridge: Cambridge University Press, pp. 85-104.

- Hoffman, Joshua and Rosenkratz, Gary S. (2003) 'Platonistic Theory of Universals', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 46-74.

- Huoranszki, Ferenc (2001) Modern metafizika, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 70-81.

- Loux, Michael (1970) Universals and Particulars, New York: Doubleday and Company, Inc.

- Macdonald, Cynthia (1998) 'Tropes and Other Things', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 329-50.

- Macdonald, Cynthia (2005) Varieties of Things: Foundations of Contemporary Metaphysics, London: Blackwell, pp. 219-59.

- MacLeod, Mary C. and Rubinstein, Eric M. (2006) 'Universals', in The Internet Encyclopedia of Philosophy, http://www.iep.utm.edu/u/universa.htm

- Oliver, A. (1996) 'The Metaphysics of Properties', Mind 105, pp. 1-80.

- Quinton, Anthony (1991/1993) 'Univerzálék', in J. O. Urmson és J. Reé (szerk.) Filozófiai kisenciklopédia, Budapest: Kossuth Könyvkiadó, pp. 341-2.

- Swoyer, Chris (2000) 'Properties', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu.entries/properties/

- Szabó, Gendler Zoltán (2003) 'Nominalism', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 11-45.

- Tőzsér, János (2001) 'Wittgenstein és az univerzálé probléma', in uő. Játékok és nyelvjátékok, Budapest: Kávé Kiadó, pp. 36-56.

- Weatherson, Brian (2002) 'Intrinsic vs. Extrinsic Properties' in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/intrinsic-extrinsic/

- Woozley, A. D. (1949/1976) Theory of Knowledge, London: Huchinson, pp. 68-98.

- Woozley, A. D. (1967) 'Universals', in Paul Edwards (ed.) The Encyclopedia of Philosophy, Vol. 8, London/New York: Collier Macmillan, pp. 194-206.

 

3. fejezet: Fizikai tárgyak

1. A fizikai tárgyak common sense fogalma

A fizikai tárgyakkal kapcsolatos legfőbb természetes meggyőződéseink a következők:

(1) A fizikai tárgyak konkrét partikulárék. Azaz: (i) meghatározott időbeli határaik vannak; egy adott időben jönnek létre és egy adott időben pusztulnak el, és (ii) minden egyes időpontban a térnek csak egyetlen régióját foglalhatják el és a tér egy adott régiójában csak egyetlen darab lehet belőlük. (Ugyanez igaz a részeikre is.)

(2) A fizikai tárgyak létezésük során minden időpillanatban teljesen jelen vannak. E tulajdonságuk különbözteti meg a fizikai tárgyakat a konkrét partikulárék másik fajtájától, az eseményektől, melyeknek egy időben mindig csak egy részük van teljesen jelen. (Emelkedj felül most azon, hogy bizonyos tudományokban beszélnek pontszerű eseményekről, melyeknek értelemszerűen nem lehetnek időbeli részeik!)

(3) A fizikai tárgyak képesek változni. Azaz: időbeli létezésük során egymással összeegyeztethetetlen tulajdonságokat képesek felvenni (például: hideg-meleg, sárga-piros stb.).

(4) A fizikai tárgyak kontingens létezők. Azaz: nem szükségszerűen léteznek, nem-létezésük nem lehetetlen.

(5) A fizikai tárgyak elmefüggetlenek. Azaz: létezésük nem függ attól, hogy valamely elme tartalmai. Akkor is léteznek, ha nem észleli őket senki, illetve nem gondol rájuk senki.

Hadd fűzzek három megjegyzést e felsorolt jellegzetességekhez.

Először: mondhatná valaki azt, hogy amiket felsoroltam, nem a fizikai tárgyakkal kapcsolatos természetes meggyőződéseink, ugyanis az utca embere egészen bizonyosan nem mondana olyanokat, hogy a fizikai tárgyak kontingens vagy hogy elmefüggetlen létezők. Ilyeneket filozófusok mondanak. Erre azt felelem: valóban, e felsorolt öt jellegzetesség nem szó szerint egyezik meg azzal, amit az utca embere mondana, ha a fizikai tárgyak természetéről faggatnám, hanem inkább egyfajta filozófiai interpretációja annak, amit mondana.

Másodszor: annak ellenére, hogy e felsorolt jellegzetességek olyanok, melyekkel - meggyőződésem szerint - a legtöbb ember egyetért, egyes filozófusok tagadják e jellegzetességek egyikét-másikát. Amennyire tudom: a (4)-n kívül valamennyit tagadták bizonyos szerzők. A kortárs metafizikában - mint ahogy majd „A fizikai tárgyak létezése az időben" című fejezetben látni fogjuk - különösen a (2) vitatott.

Harmadszor: már korábban kellett volna mondanom, de talán még most sem késő: mindenképpen érdemes különbséget tenni a „fizikai" és az „anyagi" („materiális") kifejezések között. Például a mágneses erőtér vagy a rádióhullámok fizikai entitások, de nem anyagi természetűek. Általában ugyanis anyagi entitásokon tömör, meghatározott térbeli kiterjedéssel bíró entitásokat értünk, fizikai entitásokon ezzel szemben olyan entitásokat, melyeket a fizika tudománya létezőnek tekint. Következésképpen az, hogy milyen fizikai entitások létezését fogadjuk el, attól függ, hogy milyen fizikai elméletet fogadunk el. A továbbiakban - szemben az imént használt terminológiával - fizikai tárgyakon a mindannyiunk számára ismerős (és egyúttal anyagból lévő) tárgyakat értem, az olyanokat mint az egyes növények, állatok, kövek, szekrények, autók, számítógépek, bolygók, emberek stb. Olyan tárgyakat tehát, amelyek létezését mindenféle iskolázottságtól, nyelvtől és kultúrától függetlenül elfogadjuk.

2. A fizikai tárgyak ontológiai szerkezetének problémája

A fizikai tárgyak ontológiai szerkezetének a problémája összefügg a tulajdonságok problémájával. Vegyük először a nominalizmust, mely szerint nem léteznek saját jogukon tulajdonságok. A nominalista nem azt vitatja, hogy a fizikai tárgyak különbözőképpen leírhatók (például: „ez a paradicsom piros", „ez a paradicsom kerek" stb.), és hogy e leírások lehetnek igazak. Hanem azt, hogy a fizikai tárgyaknak tulajdonított tulajdonságok a fizikai tárgyak alkotóelemei volnának. Tiszta sor: mivel nem léteznek saját jogukon tulajdonságok, ezért a fizikai tárgyaknak nem alkotóelemei a tulajdonságok, melyeket igaz módon nekik tulajdonítunk. Egy érett paradicsomnak például nem alkotóeleme a pirosság és a kerekség, egy érett paradicsom nem tartalmaz olyan entitásokat, mint a pirosság és a kerekség, holott természetesen igaz rá, hogy piros és kerek. (Amikor a fizikai tárgyaknak ilyen tulajdonságokat tulajdonítunk, akkor pusztán különböző halmazokba soroljuk őket, és ennyi bőven elég ahhoz, hogy egy leírást igaznak vagy hamisnak tartsunk.) Egyszóval: a nominalista a fizikai tárgyakat alkotóelemeket nem tartalmazó, ontológiailag strukturálatlan, alapvető entitásoknak tekinti.

Ezt nagyon jól meg kell érteni: a nominalista nem azt tagadja, hogy a fizikai tárgyaknak vannak fizikai részeik. Teljesen nyilvánvaló, hogy minden fizikai tárgynak vannak fizikai részei. Egy ház például téglákból áll, vagyis a téglák részei a háznak. A nominalista szerint a fizikai tárgyak abban az értelemben ontológiailag strukturálatlanok vagy alapvetők, hogy a tulajdonságaik nem alkotóelemeik.

Vegyük most a realizmust és a trópuselméletet. E két elmélet szerint léteznek saját jogukon tulajdonságok. Következésképpen e két elmélet szerint amikor azt mondom, hogy „ez a paradicsom piros, vagy „ez a paradicsom kerek", akkor a „piros" és a „kerek" szavakkal valamilyen létező entitásra referálok. Olyan entitásra, melyet valahogy magában foglal, tartalmaz a fizikai tárgy. Tiszta sor: mivel léteznek saját jogukon tulajdonságok, a fizikai tárgyak tulajdonságai a fizikai tárgyak alkotóelemei. Egy érett paradicsomnak alkotóeleme a pirossága és a kereksége. Egyszóval: a realizmus és a trópuselmélet szerint a fizikai tárgyak alkotóelemeket tartalmazó, ontológiailag strukturált, vagyis nem alapvető entitások. (Ahogy a 6. részben látjuk majd: van persze kivétel!)

Különbséget kell tehát tenni a fizikai tárgyak részei (parts), és a fizikai tárgyak alkotóelemei (constituents) között. A nominalizmus szerint a fizikai tárgyaknak csak részeik vannak, a realizmus és a trópuselmélet szerint alkotóelemeik is vannak. A nominalizmus szerint a metafizikának a fizikai tárgyakról mint alapvető entitásokról nincs mit mondania, át kell adnia a terepet a fizikának; a realizmus és a trópuselmélet szerint viszont a metafizika egyik legfőbb feladata feltárni a fizikai tárgyak ontológiai szerkezetét. Ez ugyanis a fizikai tárgyak és a tulajdonságaik viszonyára vonatkozik.

A fizikai tárgyak ontológiai szerkezetének - leszámítva a nominalizmust - három különböző elmélete van: szubsztrátumelmélet, nyalábelmélet és szubsztanciaelmélet. E fejezet további részeiben ezeket tárgyalom.

 

3. A fizikai tárgyak szubsztrátumelmélete

3.1. Az elmélet lényege

A szubsztrátumelmélet első, klasszikus megfogalmazása John Locke nevéhez köthető. Az alábbi két passzust annak figyelembevételével olvassátok, hogy - ellentétben a kortárs terminológiával - Locke azokban a szubsztancia és a szubsztrátum fogalmát szinonimként kezeli:

Miután [...] az elme nagyszámú idea birtokában van, melyeket [...] az érzékek bocsátanak a rendelkezésre, úgy, ahogyan a külső dolgokban találjuk őket [...]; így felfigyel arra is, hogy némelyek ezen egyszerű ideák közül állandóan együtt járnak; és mivel fölteszi, hogy ezek egyetlen dologhoz tartoznak [...]; nem tudjuk elképzelni, hogy ezen egyszerű ideák miként létezhetnek önmagukban; minek folytán hozzászoktatjuk magunkat ahhoz, hogy valamiféle szubsztrátumot tételezzünk fel, amely hordozza őket, s amelyből eredenek [...]. (1689/2003: 2, 23, 1, kiemelés tőlem, T.J.)

Egy másik passzus:

Ha tehát valaki vizsgálatnak veti alá önmagát a tiszta szubsztanciáról általában alkotott ideáját illetően, azt fogja találni, hogy ezen ideája valójában nem más, mint puszta föltételezése valamiféle számára ismeretlen alátámasztónak, mely olyan minőségeket hordoz, [...] amelyeket közönségesen akcidenseknek nevezünk. [...] Miután pedig azon idea, melynek a szubsztancia általános nevet adjuk, semmi egyéb, mint azon minőségek föltételezett, de ismeretlen hordozója, melyek létezését tapasztaljuk, s amelyekről nem tudjuk elképzelni, hogy sine re substante (alatta álló dolog nélkül), azaz valami alátámasztó nélkül álljanak fenn, ezért ezen alátámasztót szubsztanciának hívjuk; ami a szó tényleges jelentése szerint pusztán annyit tesz, egyszerűen fogalmazva, hogy alatta álló avagy fenntartó. (1689/2003: 2, 23, 2)

E két passzusból három dolog világos. (1) A fizikai tárgyak a tulajdonságaikon felül rendelkeznek egy további, tulajdonságaiktól alapvetően különböző természetű alkotóelemmel, nevezetesen a szubsztrátummal, amely hordozza a tulajdonságokat. Vagyis egy fizikai tárgy nem más, mint tulajdonságai összessége PLUSZ e tulajdonságokat hordozó szubsztrátum. (2) E tulajdonságokat hordozó szubsztrátumról nincsen pozitív fogalmunk: a szubsztrátum = something we know not what. (3) A szubsztrátum teoretikus fogalom, melyet azért kell bevezetnünk, mert nélküle képtelenség magyarázni azt a tényt, hogy bizonyos tulajdonságok szisztematikusan együttjárnak.

 

3.2. A szubsztrátum fogalma közelebbről

Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben pusztán egyetlen fizikai tárgy létezik, mondjuk egy labda. Tegyük fel, hogy e labdának összesen csak négy tulajdonsága van: piros, gömb alakú, 20 centiméter átmérőjű, és gumiból levő. A szubsztrátumelmélet szerint amikor azt mondom, hogy „a labda piros", akkor valami olyasmiről állítom, hogy piros, ami maga nem piros. Amikor azt mondom, hogy „a labda gömb alakú", akkor valami olyasmiről állítom, hogy gömb alakú, ami nem gömb alakú. Amikor azt mondom, hogy „a labda 20 centiméter átmérőjű", akkor valami olyasmiről állítom, hogy 20 centiméter átmérőjű, ami nem 20 centiméter átmérőjű. És amikor azt mondom, hogy „a labda gumiból van", akkor valami olyasmiről állítom, hogy gumiból van, ami nem gumiból van. Miről állítom tehát e négy tulajdonságot? Valamiről, ami sem nem piros, sem nem gömb alakú, sem nem 20 centiméter átmérőjű, sem nem gumiból levő. A szubsztrátumelmélet döntő pontjához értünk: az a valami, aminek tulajdonságokat tulajdonítunk, vagyis a szubsztrátum tulajdonságok nélküli entitás. A szubsztrátum összetartja, szupportálja a tulajdonságokat, de őneki magának nincsenek tulajdonságai.

Első pillantásra ez elég különösen hangzik. Általában ugyanis úgy gondoljuk, hogy amikor egy tárgynak valamilyen tulajdonságot tulajdonítunk, például azt mondjuk, hogy „a labda piros", akkor magáról a labdáról állítjuk azt, hogy piros, tehát valami olyasmiről, aminek vannak tulajdonságai, és nem egy tulajdonságok nélküli dologról. A szubsztrátumelmélet híve azonban épp e természetes meggyőződésünket vitatja. Szerinte a tulajdonságok hordozójának, a szubsztrátumnak azért nem lehetnek tulajdonságai, mert ebben az esetben nem volna alapvető entitás. Fel kellene tételeznünk egy újabb entitást, amely alkotóeleme volna a szubsztrátumnak, és ami hordozná vagy szupportálná a szubsztrátum tulajdonságait, és így tovább a végtelenségig.

 

3.3. A szubsztrátumelmélet két típusa

A szubsztrátumelmélet eddigi jellemzése során mindeddig a semleges „tulajdonság" kifejezést használtam, és nem foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogy a tulajdonságok vajon univerzálék vagy partikulárék. Vegyük először a szubsztrátumelmélet és a realizmus kombinációját (lásd: Allaire 1963/1998, 1965/1998, Bergman 1967, Martin 1980). E szerint a fizikai tárgyak ontológiai szerkezete a következőképpen fest:

Realista szubsztrátumelmélet (def.): egy fizikai tárgy = univerzálék együttese + szubsztrátum.

A realista szubsztrátumelmélet ontológiája szerint a világban alapvetően két dolog létezik: egyrészt univerzálék, másrészt szubsztrátumok. Következésképpen a világban minden más dolog, így a fizikai tárgyak is ezek valamilyen kombinációja.

Van még itt egy fontos dolog. Mivel az univerzálék többszörösen prezentálódni képes entitások, és egy és ugyanazon univerzálé több, a tér különböző pontján levő fizikai tárgyban lehet egészében és teljesen jelen, a szubsztrátumnak azon felül, hogy hordozza és összetartja az univerzálékat, az a további szerepe, hogy biztosítsa a fizikai tárgyak partikularitását vagy individualitását. A realista szubsztrátumelmélet híve azt állítja tehát, hogy a fizikai tárgyak partikularitása származtatott jelenség, de az a valami, ami a fizikai tárgyakat partikulárissá teszi, vagyis maga a szubsztrátum a maga részéről nem származtatottan partikuláris. A realista szubsztrátumelmélet ontológiája szerint a világ alapvető elemei közé tartozik az univerzálék mint többszörösen prezentálódni képes entitások mellett a szubsztrátum mint nyers, puszta partikularitás.

Nézzük most a szubsztrátumelmélet és a trópuselmélet kombinációját. E szerint a fizikai tárgyak ontológiai szerkezete a következőképpen fest:

Trópus szubsztrátumelmélet (def.): egy fizikai tárgy = trópusok együttese + szubsztrátum.

Amennyire tudom: a szubsztrátumelmélet hívei közül senki nem kombinálta az elméletét a trópuselmélettel, úgyhogy ez pusztán egy logikailag lehetséges álláspont.

4. A fizikai tárgyak nyalábelmélete

4.1. Az elmélet lényege

A nyalábelmélet (bundle theory) első, klasszikus megfogalmazása George Berkeley nevéhez köthető. Íme az ismert passzus:

Például abban a kijelentésben, hogy egy kocka kemény, kiterjedt és szögletes, a kocka szót úgy tekintik, mint ami olyan szubjektumot vagy szubsztanciát jelöl, amely különbözik a róla predikált és benne létező keménységtől, kiterjedéstől és alaktól. Ezt én nem tudom felfogni: számomra a kocka semmiben nem különbözik azoktól a dolgoktól, amelyeket a móduszainak vagy akcidenciáinak neveznek. És ha azt mondjuk, hogy a kocka kemény, kiterjedt és szögletes, akkor nem arról van szó, hogy e minőségeket egy tőlük különböző és őket hordozó szubjektumnak tulajdonítjuk, hanem csak arról, hogy kifejtjük a kocka szó jelentését. (1710/1985: 203, kiemelés tőlem, T. J.)

Két dolog világos e passzusból. (1) Nem léteznek szubsztrátumok, nincsen semmi, ami a tulajdonságokat hordozná. (2) Egy fizikai tárgy nem más, nem több, mint tulajdonságainak együttese vagy nyalábja.

Szerintem két kérdés merül fel mindenkiben ama tézis hallatán, hogy egy fizikai tárgy nem más mint tulajdonságainak együttese. Az egyik: mit jelent az, hogy a fizikai tárgyak tulajdonságait nem hordozza semmi? A másik: amennyiben nincsenek szubsztrátumok, mi tartja össze a tulajdonságok nyalábjait?

Ami az első kérdést illeti: a nyalábelmélet szerint a tulajdonságok bizonyos kombinációi egyszerűen csak előfordulnak (occur). A mód, ahogyan a tulajdonságok létmódjáról beszélünk, ahhoz a módhoz hasonlít, mint amikor azt mondjuk, hogy „havazik" vagy „esik". E két esetben sem beszélünk a havazás vagy az eső esésének a hordozójáról vagy szubjektumáról.

Ami a második kérdést illeti: a nyalábelmélet szerint létezik a tulajdonságokon kívül egy speciális, másodrendű reláció, és ez a reláció kapcsolja össze a tulajdonságokat, határozza meg azok együttjárását. (Ennek a relációnak több neve is van: „kollokáció", „koaktualitás", „komprezencia".) Vagyis a nyalábelmélet szerint valójában egy fizikai tárgy nem pusztán tulajdonságainak együttese, hanem tulajdonságai együttese PLUSZ komprezencia reláció.

Félreértés ne essék: az, hogy a nyalábelmélet híve azt állítja, hogy a tulajdonságai mellett a fizikai tárgyak alkotóelemei között van egy reláció is, amely az illető fizikai tárgyak tulajdonságainak együttjárását határozza meg, nem jelenti azt, hogy ezzel a nyalábelmélet híve visszacsempészné a szubsztrátum fogalmát. A döntő különbség a szubsztrátumelmélet szubsztrátum fogalma és a nyalábelmélet komprezencia reláció fogalma között az, hogy míg a szubsztrátum alapvetően más természetű, mint a tulajdonságok, addig a komprezencia reláció nem különbözik alapvetően a tulajdonságoktól. Ha ugyanis a tulajdonságokat univerzáléknak tekintjük, akkor a komprezencia reláció is univerzálé. Ha pedig a tulajdonságokat trópusoknak tekintjük, akkor a komprezencia reláció is trópus.

 

4.2. A nyalábelmélet két típusa

A nyalábelméletnek - épp úgy, ahogy a szubsztrátumelméletnek - két változata van a szerint, hogy az elmélet híve tulajdonságokon univerzálékat ért-e vagy partikulárékat. A nyalábelmélet realizmussal kombinált változata (Hochberg 1964, Casullo 1984, Van Cleve 1985/1998) szerint a fizikai tárgyak ontológiai szerkezete a következőképpen fest:

Realista nyalábelmélet (def.): egy fizikai tárgy = univerzálék nyalábja.

A realista nyalábelmélet ontológiája szerint a világ alapvető elemei egyneműek: a világ alapvetően univerzálékból áll. Vagyis a világ alapvető elemei között - ellentétben a szubsztrátumelmélettel - nem találjuk meg a partikularitást. Következésképpen a világban minden partikuláris dolog származtatottan partikuláris. Mármost a fizikai tárgyak partikularitását az univerzálék agglomerációja eredményezi; egy fizikai tárgy attól partikuláris, hogy esetében nagyon sok univerzálé együttjár. Vedd az univerzálék igen nagy készletét, végy hozzá egy relációt, a komprezenciát, és íme: eljutottál a partikuláris fizikai tárgyakig.

A nyalábelmélet trópuselmélettel kombinált változata (Williams 1953/2004, Campbell 1981/1998, 1990, Simons 1994/1998) szerint a fizikai tárgyak ontológiai szerkezete a következőképpen fest:

Trópus nyalábelmélet (def.): egy fizikai tárgy = trópusok nyalábja.

A trópus nyalábelmélet szerint - hasonlóan a realista nyalábelmélethez és ellentétben a szubsztrátumelmélettel - a világ alapvető elemei egyneműek, de - hasonlóan a szubsztrátumelmélethez és ellentétben a realista nyalábelmélettel - a világ alapvető elemei között találjuk a puszta partikularitást. A világban ugyanis alapvetően partikuláris tulajdonságok (trópusok) léteznek. Következésképpen: a trópus nyalábelmélet szerint - hasonlóan a realista nyalábelmélethez és ellentétben a szubsztrátumelmélettel - a fizikai tárgyak kizárólag tulajdonságok nyalábjai, de - hasonlóan a szubsztrátumelmélethez és ellentétben a realista nyalábelmélettel - az alkotóelemek, melyek partikulárissá teszik a fizikai tárgyakat, nem származtatottan partikulárisak.

5. Érvek pro és kontra

Az eddigiek során - leszámítva a nominalizmust, mely szerint a fizikai tárgyak ontológiailag strukturálatlan létezők - négy különböző elméletet vázoltam fel. (1) A realista szubsztrátumelmélet, mely szerint egy fizikai tárgy = univerzálék + puszta szubsztrátum, (2) a trópus szubsztrátumelmélet, mely szerint egy fizikai tárgy = trópusok + puszta szubsztrátum, (3) a realista nyalábelmélet, mely szerint egy fizikai tárgy = univerzálék nyalábja, és végül (4) a trópus nyalábelmélet, mely szerint egy fizikai tárgy = trópusok nyalábja.

Nézzük most e négy elmélet vitáját, azokat a legfontosabb megfontolásokat, melyek ellenük és mellettük felhozhatók. Ezt már csak azért is érdemes végiggondolni, mert ennek során a különböző elméletek számos, eddig nem említett jellemvonása is felszínre kerül.

 

5.1. Egy megfontolás a realista és trópus nyalábelmélettel szemben

Sok filozófus szerint a nyalábelméletnek, függetlenül attól, hogy a realizmussal vagy a trópuselmélettel való kombinációjáról van szó, az az egyik fő fogyatékossága, hogy összeegyeztethetetlen azzal az alapvető meggyőződésünkkel, hogy a fizikai tárgyak tulajdonságaikban bekövetkezett változásaik ellenére is megőrzik azonosságukat. Ha ugyanis egy fizikai tárgy azonos tulajdonságai együttesével, akkor az illető fizikai tárgy bármilyen változása új tulajdonság-együttest eredményez, vagyis ex hypothesi egy új, az előzőtől numerikusan különböző tárgyat.

Illetve egy ezzel rokon nehézség: a nyalábelmélet összeegyeztethetetlen azzal a modális intuíciónkkal, mely szerint egy és ugyanazon fizikai tárgy rendelkezhetne más tulajdonságokkal, mint amilyenekkel ténylegesen rendelkezik. Modális intuícióm szerint például az autóm, amely történetesen piros, lehetne sárga is, attól még ugyanaz az autó volna. A nyalábelmélet hívének azonban azt kell állítania, hogy ez az intuíció hamis. Ha ugyanis az autóm sárga volna, akkor - lévén egy fizikai tárgy nem más mint tulajdonságainak együttese - a piros autómtól numerikusan különböző fizikai tárgy volna.

Hogyan védekezhet a nyalábelmélet híve? Mondhatja azt, hogy e két ellenvetés nem speciálisan a nyalábelmélet ellen irányul. Vagyis: ha konklúzív a nyalábelmélettel szemben, akkor bizony konklúzív a szubsztrátumelmélettel szemben is. E két ellenvetés ugyanis a nyalábelméletnek kizárólag arra a gondolati elemére támaszkodik, mely szerint egy fizikai tárgy alkotóelemei együttesével azonos. E tézist azonban a szubsztrátumelmélet is éppen úgy osztja, mint a nyalábelmélet. Márpedig ha mindkét elmélet hívei osztják azt a tézist, hogy egy t fizikai tárgy alkotóelemeinek együttesével azonos, akkor mindkét elmélet híveinek azt kell állítania, hogy t valamely tulajdonságában (mint alkotóelemében) bekövetkezett változása új, t-től numerikusan különböző fizikai tárgyat eredményez, illetve hogy t nem rendelkezhetne valamely más tulajdonsággal (mint alkotóelemmel), mint amilyennel ténylegesen rendelkezik, ugyanis ebben az esetben nem t volna.

Nem segít a szubsztrátumelméleten az, hogy e nézet szerint egy fizikai tárgy szubsztrátuma a fizikai tárgy tulajdonságainak változása közepette is ugyanaz marad. Ez egyszerűen irreleváns. Ha ugyanis azt állítjuk, hogy t fizikai tárgy nem más mint alkotóelemeinek összessége, vagyis t-t az határozza meg, hogy pontosan mely alkotóelemekből áll, akkor teljesen mindegy, hogy van-e t-nek olyan alkotóeleme, amely t megváltozását követően ugyanaz maradt. Ilyen változatlan alkotóeleme t-nek nyilván akkor is van, ha t pusztán a tulajdonságai együttese, lévén a tárgyak nem egyszerre az összes tulajdonságukban változnak meg. (Majd látni fogod a következő fejezetben: a fizikai tárgyak tulajdonságaikban bekövetkezett változásának a problémája független a fizikai tárgyak ontológiai szerkezetének problémájától, s ennyiben a nyalábelmélet hívének védekezése jogos.)

 

5.2. Egy további megfontolás a realista és trópus nyalábelmélettel szemben

Induljunk ki megint abból az elképzelt lehetséges világból, amelyben mindössze egyetlen tárgy, egy kerek, piros, gumiból levő, 20 centiméter átmérőjű labda van. Vagyis:

(1) A labda piros.

(2) A labda 20 centiméter átmérőjű.

(3) A labda kerek.

(4) A labda gumiból van.

E négy kijelentés mindegyike a labda egy-egy tulajdonságát nevezi meg. A kérdés, amire a nyalábelméletnek válaszolnia kell: mi az a dolog, amivel e négy tulajdonság relációban áll? Egyes filozófusok (például: Loux 1998: 102-6) szerint a nyalábelmélet nem képes plauzibilis választ adni a kérdésre.

Tegyük fel, ezt válaszolja a nyalábelmélet híve: a tulajdonságok teljes nyalábja az a dolog, amellyel e négy tulajdonsággal relációban áll.

Vajon elfogadható ez a megoldás? A nyalábelmélet ellenfele szerint nem az, ugyanis nem lehetséges megragadni a tulajdonságok teljes nyalábját anélkül, hogy pontosan tudnánk, mely tulajdonságok a nyaláb alkotóelemei. Ha azonban csak abban az esetben tudjuk megragadni a tulajdonságok teljes nyalábját, hogy tudjuk, mely tulajdonságok e nyaláb alkotóelemei, akkor az (1)-(4) kijelentések semmitmondóak. Alapvető intuíciónk szerint azonban nem azok.

Tegyük most fel, hogy a nyalábelmélet híve ekképp válaszol: a tulajdonságoknak nem a teljes nyalábja áll relációban a neki tulajdonított tulajdonsággal. Amikor azt mondjuk, hogy „a labda piros", akkor a „piros" mint tulajdonság, tulajdonságok egy kisebb nyalábjával áll relációban, mondjuk azzal a tulajdonság-nyalábbal, hogy „kerek" és „20 centiméter átmérőjű".

Vajon elfogadható ez a megoldás? A nyalábelmélet ellenfele szerint nem az. Mégpedig azért nem, mert azt ugyan magyarázza, hogy a (1)-(4) kijelentések informatívak, csakhogy azon az áron magyarázza, hogy azt kell állítania: e négy kijelentés mindegyike más és más dologról szól. A „labda piros" kijelentés a „kerek" és a „20 centiméter átmérőjű" tulajdonságok nem teljes nyalábjáról szól, a „labda kerek" kijelentés a „piros" és a „gumiból van" tulajdonságok nem teljes nyalábjáról szól, és így tovább. Ez azonban intuíciónk szerint teljesen implauzibilis.

A dilemma mindkét ága vállalhatatlan: ha az (1)-(4) kijelentések egy és ugyanarról a dologról szólnak, akkor a négy kijelentés semmitmondó, uninformatív, ha azonban az (1)-(4) kijelentések informatívak, akkor a négy kijelentés másról és másról szól.

 

5.3. Egy ellenvetés a realista nyalábelmélettel szemben

A legfontosabb, legtöbbet tárgyalt és egyben legtanulságosabb érv a realista nyalábelmélettel szemben a következő.

A realista nyalábelmélet alaptézise:

(1) A partikuláris tárgyakat kizárólag tulajdonságaik alkotják.

Realista nyalábelméletről lévén szó, tulajdonságokon értsünk mindvégig univerzálékat. Vegyük most az (1)-hez az úgynevezett konstitutív azonossági elvet, mely minden kétséget kizáróan igaz:

(2) Egy partikuláris tárgy numerikus azonosságát alkotóelemeik azonossága határozza meg.

Következésképpen:

(3) Azok a partikuláris tárgyak, melyek különböznek egymástól, különböznek legalább egy alkotóelemükben.

Az (1)-ből és a (3)-ből következik, hogy:

(4) A különböző tárgyak különböznek tulajdonságaikban.

A (4) logikailag ekvivalens azzal a kijelentéssel, hogy:

(5) Az egymástól megkülönböztethetetlen partikuláris tárgyaknak, vagyis azoknak, amelyeknek valamennyi tulajdonsága megegyezik, azonosnak kell lenniük.

Azaz formálisan:

(6) Ha a minden tulajdonságában megegyezik b-vel, akkor a = b.

(A (5) és (6) kijelentés a Leibniz-elv, az úgynevezett Megkülönböztethetetlenek Azonosságának Elve, melyet - nehogy később zavart okozzon - meg kell különböztetni a Leibniz-törvénytől, az úgynevezett Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvényétől, mely szerint:

Ha a = b, akkor minden, ami igaz a-ra, annak igaznak kell lennie b-re is.)

Ott tartunk tehát, hogy a nyalábelmélet elfogadásából következik a Megkülönböztethetetlenek Azonosságának Elve.

Még egyszer a fogalmi kapcsolat: a nyalábelmélet híve szerint a tárgyak azonosak tulajdonságaik együttesével. Ez azt jelenti, hogy a tárgyakat a tulajdonságaik együttese individuálja. Következésképpen: nem lehetséges, hogy két vagy több numerikusan különböző partikuláris tárgy valamennyi tulajdonságaiban megegyezzen; ha két numerikusan különböző partikuláris tárgy valamennyi tulajdonságában megegyezik, akkor az valójában nem kettő, hanem egy partikuláris tárgy.

Mármost a realista nyalábelmélet ellenfele úgy akarja megcáfolni a realista nyalábelméletet, hogy azt próbálja megmutatni, hogy a Megkülönböztethetetlenek Azonosságának Elve hamis. Ha ugyanis a realista nyalábelméletből logikailag következik a Megkülönböztethetetlenek Azonosságának Elve (és mint láttuk: következik), és ha a Megkülönböztethetetlenek Azonosságának Elve hamis, akkor a realista nyalábelméletet is hamisnak kell tekintenünk.

Első pillantásra nincs is nehéz dolgunk. Úgy tűnik: számos ellenpélda van a Megkülönböztethetetlenek Azonosságának Elvével szemben. Gondoljunk két vízcseppre. Gondoljunk két tojásra. Ezek - úgy tűnik - minden tulajdonságaikban azonosak (megkülönböztethetetlenek), numerikusan mégis különbözők.

Mit felelhet erre a nyalábelmélet híve? Nyilván azt, hogy nem elegendő, hogy puszta szemmel nem tudunk megkülönböztetni két dolgot. Ebből még ugyanis nem következik, hogy minden tulajdonságuk ugyanaz. Ha sokkal alaposabban (mondjuk: mikroszkóppal) vizsgálnánk meg két tojást, egészen bizonyosan találnánk különbségeket közöttük. És a mikrotulajdonságok szintjén egészen bizonyosan találnánk bármely két vízcsepp között is különbségeket.

Hogy efféle védekezésre ne legyen mód, érdemes egy koncentráltabb érvet (lásd Black 1952) bevetni a Megkülönböztethetetlenek Azonosságának Elve ellen. Képzeljünk el egy világot, amely mindössze két hatalmas vasgömböt tartalmaz, melyek 10 kilométerre vannak egymástól. Mármost tegyük fel, hogy e két vasgömb pontosan ugyanolyan, pontosan ugyanakkora, pontosan ugyanolyan a felszíne, pontosan ugyanaz a története, pontosan ugyanolyan kémiai szerkezetű stb. stb. Egyszóval a két vasgömb valamennyi intrinzikus tulajdonságában megegyezik.

Annak ellenére, hogy különös feltételezés, hogy létezhet ilyen világ, ez az elképzelt lehetséges világ semmilyen logikai vagy fogalmi ellentmondást nem tartalmaz, és - amennyire látom - empirikus lehetetlenséget sem. Ebben a lehetséges világban azonban nem érvényes a Megkülönböztethetetlenek Azonosságának Elve, ugyanis a két vasgömb valamennyi (intrinzikus) tulajdonságában megegyezik, mégis numerikusan különböznek egymástól. Mindez azt mutatja, hogy a partikuláris fizikai tárgyakat nem lehetséges pusztán tulajdonságaik alapján individuálni. Más szavakkal: a fizikai tárgyak partikularitását nem lehetséges pusztán tulajdonságaikkal magyarázni. Így a nyalábelmélet hamis.

Továbbá: a szubsztrátumelmélet hívei szerint amellett, hogy a tulajdonságaikban azonos, de numerikusan különböző tárgyak problémája végzetes a realista nyalábelméletre nézve, erre hivatkozva egyúttal erős érvet fogalmazhatunk meg a szubsztrátumelmélet mellett. A következőről van szó.

A szubsztrátumelmélet híve - hasonlóan a nyalábelmélet híveihez - elfogadja a konstitutív azonossági elvet, mely szerint (i) egy partikuláris tárgy numerikus azonosságát alkotóelemeinek azonossága határozza meg, következésképpen (ii) azok a partikuláris tárgyak, amelyek különböznek egymástól, különböznek legalább egy alkotóelemükben. Nomármost a szubsztrátumelmélet híve szerint a Black-féle lehetséges világban a két minden tulajdonságában azonos vasgömb numerikus különbözőségét éppen azzal lehet magyarázni, hogy a két numerikusan különböző vasgömb a tulajdonságain felül rendelkezik még egy-egy további (egymástól numerikusan különböző) alkotóelemmel, nevezetesen egy-egy szubsztrátummal. Az magyarázza, hogy a két vasgömb, annak ellenére, hogy valamennyi tulajdonságában megegyezik, mégis különbözik egymástól numerikusan, hogy a puszta szubsztrátum mint nyers partikularitás alkotóelemként van jelen a két tárgyban.

A szubsztrátumelmélet híve szemében a Black-féle gondolatkísérlet egyszerűen annak ékes bizonyítéka, hogy nem lehetséges megmagyarázni a fizikai tárgyak partikularitását egy olyan ontológiában, amelyben alapvetően univerzálék vannak. Az univerzálék nyalábja önmagában ugyanis nem képes szavatolni a fizikai tárgyak partikularitását. Fel kell vennünk ontológiánkba a szubsztrátum mint nyers partikularitás létezését.

Vedd észre: a Black-féle érv nem érinti a trópus nyalábelmélet megoldását. A trópus nyalábelmélet híve szerint ugyanis a két vasgömb numerikusan különböző alkotóelemekből áll. A két vasgömb numerikusan különböző trópusok nyalábja, annak ellenére, hogy a két vasgömböt alkotó trópusok hasonlítanak egymásra.

 

5.3.1. A realista nyalábelmélet egy lehetséges védelme

A nyalábelmélet hívei természetesen tagadják azt, hogy a Black-féle gondolatkísérlet bizonyítaná a Megkülönböztethetetlenek Azonosságának Elve hamisságát. Egyik érvük a következő: a két partikuláris vasgömb a térnek két különböző régiójában helyezkedik el, ennélfogva a és b vasgömb térbeli (vagy: téridőbeli) tulajdonságai különböznek. Vannak tehát a-nak és b-nek különböző tulajdonságai, így a Megkülönböztethetetlenek Azonosságának Elve nem sérül, következésképpen a realista nyalábelmélet igenis tartható.

A realista nyalábelmélet e védelme nem túl erős. A standard válasz a következő. A térre kétféleképpen gondolhatunk. Az egyik szerint a tér abszolút; olyan, mint egy nagy tartály, amelyben benne vannak a tárgyak, és amely függetlenül is létezik a benne levő tárgyaktól. Ez a tér úgynevezett newtoni felfogása. A másik szerint a tér relatív; vagyis a tér kizárólag azért létezik, mert léteznek tárgyak. A tér nem létezik függetlenül a tárgyaktól, a teret magát a tárgyak egymáshoz való viszonyai alkotják. Ez a tér úgynevezett leibnizi felfogása.

Mármost a tér akármelyik felfogását fogadjuk is el a kettő közül, a nyalábelmélet hívének a védekezése sikertelen. Tegyük fel, hogy a tér relatív. Ebben az esetben a két vasgömb ugyanazt a relatív térbeli helyet tölti be, következésképpen nem lesznek különbözőek a térbeli (vagy: téridőbeli) tulajdonságaik. Tegyük fel, hogy a tér abszolút. Ebben az esetben - való igaz - a két vasgömb különböző abszolút térbeli tulajdonságokkal rendelkezik, csakhogy ekkor a két vasgömb két különböző térbeli helyét nyers partikularitásnak kell tekintenünk. Ne feledjük ugyanis: a nyalábelmélet alapvető intenciója az, hogy a fizikai tárgyak partikularitását kizárólag univerzálékból származtassa. Amikor tehát a nyalábelmélet híve a két vasgömb abszolút térbeli helyére mint a két vasgömb partikularitását meghatározó entitásra apellál, akkor szembemegy elmélete alapvető intenciójával. Az abszolút térbeli hely mint nyers partikularitás fogalma ugyanis pontosan úgy működik ekkor a nyalábelméletben, ahogyan a szubsztrátum fogalma a szubsztrátumelméletben.

 

5.3.2. A realista nyalábelmélet másik lehetséges védelme

A másik érv a nyalábelmélet védelmében: a Black-féle gondolatkísérlet azért nem bizonyítja a Megkülönböztethetetlenek Azonosságának Elve hamisságát, mert a vasgömb rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy „azonos a-val", b vasgömb pedig rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy „azonos b-vel".

Első pillantásra (bár, lehet, hogy sokadikra is) ez a válasz eléggé obskurusnak tűnik. Mi az, hogy a dolog rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy „azonos a-val"? Miféle tulajdonság ez? Nos, e különös tulajdonságot ezségnek (thisness) vagy haecceitásnak nevezzük. Íme, az ezség egy meghatározása:

Az ezség nem más, mint egy bizonyos egyeddel való azonosság tulajdonsága. Ez nem az a tulajdonság, amellyel mindannyian rendelkezünk: hogy tudniillik azonosak vagyunk ezzel vagy azzal az egyeddel; hanem az én saját magammal való azonosságom tulajdonsága, az olvasó az olvasóval való azonosságának a tulajdonsága és így tovább. (Adams 1979/2004: 70)

Vagyis: az ezség nem más, mint egy meghatározott partikuláris tárggyal való azonosság tulajdonsága. Eszerint: valamennyi t tárgy esetében igaz, hogy t rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy „azonos t-vel" („is identical with t").

Mármost ha a nyalábelmélet híve olyan ontológia mellett kötelezi el magát, mely szerint létezik ezség, akkor ekképp érvelhet: a vasgömb rendelkezik olyan tulajdonsággal, amellyel b vasgömb nem rendelkezik (tudniillik azzal, hogy „azonos a-val"), és fordítva, b vasgömb rendelkezik olyan tulajdonsággal, amellyel a vasgömb nem rendelkezik (tudniillik azzal, hogy azonos b-vel"). Következésképpen: a Megkülönböztethetetlenek Azonosságának Elvét nem cáfolja a Black-féle gondolatkísérlet, így a realista nyalábelmélet igenis tartható.

Vajon jogosan hivatkozik a nyalábelmélet híve az ezségre? Sok érvet lehetne felhozni amellett, hogy nem, most csak a két legkézenfekvőbbet említem. Először is, be kell vallani: az ezség tulajdonsága meglehetősen misztikus dolog, és nagyon vitatott, hogy tényleg létezik-e ilyen tulajdonság. (E sorok szerzője például erősen kételkedik benne.) Másodszor - és ez a fontosabb - még ha fel tesszük is, hogy a partikuláris tárgyak rendelkeznek az ezség tulajdonságával, az ezségre való hivatkozás nem menti meg a nyalábelméletet. Mégpedig azért nem, mert az ezségre való hivatkozással a puszta partikularitás fogalma csempésződik vissza, vagyis éppen az, amitől a nyalábelmélet szabadulni kívánt.

A következőről van szó: a realista nyalábelmélet és a realista szubsztrátumelmélet hívei egyetértenek abban, hogy a partikuláris tárgyak alkotóelemei univerzálék. A nyalábelmélet specifikuma az, hogy hívei szerint a fizikai tárgyak partikularitása pusztán univerzálék kombinációjával magyarázható, és a szubsztrátumelmélet specifikuma az, hogy hívei szerint e kísérlet kudarcra ítélt. Amikor ugyanis a nyalábelmélet hívei az ezségre hivatkoznak, hogy ezzel meghatározzák egy fizikai tárgy partikularitását, akkor nem egy univerzáléra hivatkoznak, mely univerzálét több partikuláris tárgy is instanciálhat, hanem egy olyan tulajdonságra, amellyel definíció szerint csak egyetlen partikuláris tárgy rendelkezhet. Egyszóval: a nyalábelmélet egyes híveinek az ezségre való hivatozása ugyanazt az elméleti szerepet tölti be, mint a szubsztrátumelmélet hívének hivatkozása a puszta szubsztrátumra.

 

5.4. Egy ellenvetés a szubsztrátumelmélettel szemben

A nyalábelmélettel szemben felhozott három ellenvetés (különösen az utolsó) fényében úgy tűnhet: a szubsztrátumelmélet elméleti fölényben van a nyalábelmélettel, különösen annak realista változatával szemben. Fogadjuk el hát a szubsztrátumelméletet? Nos a helyzet az, hogy a szubsztrátumelméletnek is megvannak a maga nehézségei, melyek miatt a kortárs filozófusok szemében egy cseppet sem vonzóbb, mint a vetélytársa.

A legkézenfekvőbb ellenvetés a szubsztrátumelmélettel szemben az, hogy meglehetősen bizarr entitásnak tűnik a szubsztrátum; valami, aminek magának egyáltalán nincsenek tulajdonságai, de tulajdonságokat hordoz vagy szupportál. Akárhogyan is próbálkozunk, lehetetlennek tűnik fogalmat alkotni ilyen entitásról (lásd Berkeley 1713/1985: 317-20).

A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Mit állít pontosan a szubsztrátumelmélet híve a szubsztrátumról? Nem azt állítja, hogy a szubsztrátum nem rendelkezik tulajdonságokkal (nyilván rendelkezik, hisz „hordozza" őket), hanem azt, hogy a szubsztrátumnak magának nincsenek tulajdonságai. Azon pedig, hogy a szubsztrátumnak magának nincsenek tulajdonságai, a szubsztrátumelmélet híve azt érti: maga a szubsztrátum egyetlen olyan tulajdonsággal sem rendelkezik, amely érintené az azonosságát vagy létezését. A szubsztrátum létezése nem függ ama tulajdonságok létezésétől, melyekkel történetesen rendelkezik. Másképp kifejezve: a szubsztrátumnak abban az értelemben nincsenek tulajdonságai, hogy teljesen kontingens számára, hogy éppen milyen tulajdonságokkal rendelkezik. Megint csak másképpen: a szubsztrátumnak magának tehát abban az értelemben nincsenek tulajdonságai, hogy a szubsztrátumnak nincsen természete vagy lényege.

Mármost az a legfőbb ellenvetés a szubsztrátumelmélettel szemben, hogy igen kétséges, hogy létezhet olyan dolog, amelynek nincsenek lényegi vagy szükségszerű tulajdonságai, amelynek nincsen természete.

A szubsztrátumelmélet ellenfelei a következő kellemetlen kérdéseket tehetik fel: Mi is a helyzet a szubsztrátumok ama tulajdonságával, hogy „nincsenek lényegi tulajdonságai"? Mi is a helyzet a szubsztrátumok ama tulajdonságával, hogy „felelősek a fizikai tárgyak partikularitásáért"? Mi is a helyzet a szubsztrátumok ama tulajdonságával, hogy „a tulajdonságok hordozói"? E három említett tulajdonság vajon nem lényegi tulajdonsága a szubsztrátumoknak? E három tulajdonság vajon nem tartozik a szubsztrátum természetéhez?

Továbbá: a legtöbb filozófus szerint léteznek olyan lényegi tulajdonságok, amelyekkel minden egyes létező dolognak rendelkeznie kell. Vajon a szubsztrátum nem rendelkezik azzal  a triviális lényegi tulajdonsággal, hogy „azonos önmagával"? Vagy azzal, hogy „piros vagy nem piros"? Vagy azzal, hogy „ha piros, akkor színes"? Vagy azzal, hogy „létezett vagy nem létezett tegnapelőtt"? Mivel - hangzik tehát a szubsztrátumelmélet ellenfeleinek érve - e triviális lényegi tulajdonságokkal minden egyes létezőnek rendelkeznie kell, ezért a szubsztrátumnak is (amennyiben létezik) rendelkeznie kell velük. Ha azonban rendelkezik ezekkel a lényegi tulajdonságokkal, akkor igenis van lényege vagy természete, következésképpen a szubsztrátumelmélet inkonzisztens.

Vajon konklúzív ez az ellenvetés? A szubsztrátumelmélet híve csak kétféleképpen válaszolhat erre az ellenvetésre. Egyrészt, mondhatja azt, hogy az olyan mondvacsinált predikátumok, mint „színes, ha piros", vagy „nem rendelkezik lényegi tulajdonságokkal", vagy „felelős a fizikai tárgyak partikularitásáért" stb. valójában nem neveznek meg tulajdonságokat. E válasz azonban teljesen ad hoc. Vajon miért ne volna tulajdonsága valaminek az, hogy „felelős a fizikai tárgyak partikularitásáért"? És amennyiben tulajdonsága, miért nem tartozik a lényegéhez? Másrészt azt is mondhatja a szubsztrátumelmélet híve, hogy a szubsztrátumok mégiscsak rendelkeznek lényeggel. Ez a válasz azonban - ahogyan már a 3.2. részben utaltam rá - szintén elfogadhatatlan. Ha ugyanis a szubsztrátumnak, ami definíció szerint nem más, mint a tulajdonságok tulajdonképpeni hordozója, van lényege, akkor posztulálnunk kell egy további entitást, ami e szubsztrátum alkotóeleme, és ami hordozza a szubsztrátum lényegi tulajdonságait, és így tovább a végtelenségig.

6. A fizikai tárgyak szubsztanciaelmélete

A legtöbb kortárs filozófus úgy gondolja, hogy a tulajdonságaikban azonos, de numerikusan különböző tárgyak lehetősége olyan súlyos problémát jelent a realista nyalábelmélet számára, hogy nem érdemes vele tovább vesződni. Úgy gondolják továbbá, hogy a lényeggel nem rendelkező szubsztrátum fogalma inkonzisztens, és ezért a szubsztrátumelmélet számára sincsen túlságosan sok remény. Marad tehát a trópus nyalábelmélet, mely szerint a fizikai tárgyak partikuláris tulajdonságok (trópusok) nyalábjai, és a nominalizmus, mely szerint a fizikai tárgyak nem rendelkeznek ontológiai szerkezettel. Mármost mivel mind a trópus nyalábelmélet, mind pedig a nominalizmus antirealista az univerzálék vonatkozásában, felmerül a kérdés: ez azt jelenti, hogy a realizmusnak nincsen versenyben levő elmélete a fizikai tárgyakról?

Nem jelenti azt. A realizmussal rokonszenvező filozófusok (Loux 1978, 1998b, Wiggins 1980, 2001, van Inwagen 1990, Hoffman and Rosenkrantz 1994 és mások) szerint a realizmusnak igenis van plauzibilis elmélete a fizikai tárgyakról, és ennek kulcsa Arisztotelész szubsztanciáról szóló műveiben, különösen a Kategóriák című művében kifejtett felfogásában van. Az elmélet neve ezért „szubsztanciaelmélet".

E részben a fizikai tárgyak szubsztanciaelméletét mutatom be, arra a közös magra koncentrálva, amely valamennyi kortárs arisztoteliánus elmélet lényegét alkotja. Jó lesz vigyázni: a szubsztanciaelmélet sokkal szofisztikáltabb, mint az eddig bemutatott elméletek.

 

6.1. A szubsztanciaelmélet fő tézisei

6.1.1. Első tézis

A fizikai tárgyak (legalábbis bizonyos fizikai tárgyak) természetes fajta-univerzálék instanciái.

Ez a következőt jelenti. Ellentétben a realista nyaláb- és szubsztrátumelmélet tanításával, a partikuláris fizikai tárgyak nem csak olyan univerzálékat instanciálnak, mint a „piros", a „kerek", a „20 centiméter átmérőjű", a „gumiból levő" stb., hanem természetes fajta-univerzálékat is, olyanokat mint az „ember", a „kutya", a „tölgy", a „bükk" stb., és ez utóbbiak határozzák meg a partikuláris fizikai tárgyakat.

Mik is ezek a természetes fajták? Ahogy a „Tulajdonságok" című fejezet 2.3.5. részében már említettem: a fajták (kinds) vagy természetes fajták (natural kinds) azok az univerzálék, melyek a valóságot annak természetes határainál szabdalják fel. Ugyancsak említettem ebben a részben, hogy - ellentétben az olyan univerzálékkal, mint a „piros" és a „kerek", melyeket a fizikai tárgyak abban az értelemben instanciálnak, hogy rendelkeznek (possess) velük - a fizikai tárgyak a természetes fajtákat abban az értelemben instanciálják, hogy tartoznak (belong) hozzájuk. (Sajnos nincsen kialakult egyezményes terminológia: nincs egyetlen olyan szakkifejezés, mellyel valamennyi nem természetes fajta univerzáléra referálhatnék. Ezért használom a nem természetes fajta-univerzálék jelölésére azt a fárasztó körülírást, hogy „olyan univerzálék, mint a »piros« és a »kerek«".)

De mi a jelentősége a természetes fajtákra való hivatkozásnak? Az - és erre is utaltam a „Tulajdonságok" című 2.3.5. részében -, hogy egy partikuláris tárgy természetes fajta instanciálása - ellentétben az olyan univerzálék instanciálásával, mint a „piros" és a „kerek" - meghatározza azt, hogy mi a kérdéses partikuláris tárgy. A természetes fajták ugyanis - ellentétben a nem természetes fajta-univerzálékkal - szortális vagy individuáló univerzálék. Ahogy Arisztotelész a Kategóriákban fogalmaz:

[...] az összes állítmány közül csupán [a fajták] világítják meg az elsődleges szubsztanciát. Ha ugyanis - mikor egy bizonyos emberről van szó - valaki meg akarja mondani, hogy mi az, valójában akkor határozza meg, ha faját vagy nemét mondja meg, s akkor teszi ezt megfelelően, ha azt mondja róla, hogy ember, vagy ha azt, hogy élőlény. Ha viszont valaki a többi kategória valamelyikével határozza meg - például, hogy fehér, vagy hogy fut, vagy akármi ilyesmivel -, akkor hibásan adta meg a meghatározást. (2b)

A döntő különbség tehát a nem természetes fajta-univerzálék és a természetes fajta-univerzálék között a következő. Míg a nem természetes fajta-univerzálék instanciálása önmagában nem határozza meg azt, hogy mi az a dolog, ami instanciálja (a „pirosságot" instanciálhatja egy cseresznye éppúgy, mint egy paradicsom, egy autó éppúgy, mint egy háztető stb.), addig a természetes fajták instanciálása önmagában meghatározza azt, hogy mi az a dolog, ami instanciálja. Az „emberség" (human being) természetes fajta instanciálása meghatározza, hogy az ezt instanciáló dolog: ember.

Mi teszi képessé erre a természetes fajtákat? Szemben az olyan univerzálék instanciálásával, mint a „piros" és a „kerek", egy természetes fajta instanciálása miért határozza meg azt, hogy mi az a dolog, ami instanciálja? Azért, mert míg a természetes fajták az őket instanciáló partikuláris tárgyak lényegét (esszenciáját) alkotják, addig a nem természetes fajta-univerzálék soha nem tartoznak az őket instanciáló partikuláris tárgyak lényegéhez, mindig csak akcidentálisak.

Nézzünk egy példát: Szókratész bátor. A szubsztanciaelmélet szerint Szókratésznak a „bátorság" nem lényegi, hanem akcidentális tulajdonsága. Mit jelent ez? Azt, hogy Szókratész akkor is létezhetne, ha nem instanciálná a „bátorság" nem természetes fajta-univerzálét. Vegyük most azt, hogy Szókratész ember. A szubsztanciaelmélet szerint az „emberség" Szókratész lényegi (esszenciális) tulajdonsága. Mit jelent ez? Azt, hogy Szókratész nem létezhetne, ha nem instanciálná az „emberség" természetes fajtát. Szókratész tehát valamennyi nem természetes fajta-univerzálét, melyet instanciál, kontingens módon instanciálja, de a természetes fajtát, melyhez tartozik, szükségszerűen.

 

6.1.2. Második tézis

A fizikai tárgyaknak az univerzálék nem alkotóelemeik.

Mivel a szubsztanciaelmélet szerint két különböző típusú univerzálé létezik, természetes fajta-univerzálék és nem természetes fajta-univerzálék, a második tézis két dolgot is mond. Egyrészt azt, hogy a természetes fajta, melyet t partikuláris tárgy instanciál, nem alkotóeleme t-nek. Szókratésznek nem alkotóeleme az emberség; Szókratész abban az értelemben instanciálja az „emberség" természetes fajtát, hogy ahhoz tartozik. Másrészt azt mondja, hogy t partikuláris tárgynak ama nem természetes fajta-univerzálék sem alkotóelemei, melyeket t történetesen instanciál. Egy paradicsomnak nem alkotóeleme a „pirosság", a „kerekség" stb.

Ez utóbbi magyarázatra szorul. Azon, hogy a fizikai tárgyaknak a nem természetes fajta- univerzálék nem alkotóelemei, a szubsztanciaelmélet híve azt érti, hogy a fizikai tárgyak, melyek bizonyos nem természetes fajta-univerzálékat instanciálnak, már eleve meghatározottak azáltal, hogy egy bizonyos természetes fajtához tartoznak. És világos: ha egy t fizikai tárgy, ami instanciálja u₁, u₂, u₃ nem természetes fajta-univerzálékat, már eleve meghatározott az által, hogy egy bizonyos természetes fajtához tartozik, akkor u₁, u₂, u₃ nem természetes fajta-univerzálék nem lehetnek t alkotóelemei.

A szubsztanciaelmélet híve úgy gondolja ugyanis: annak az előfeltétele, hogy valami nem természetes fajta-univerzálékat instanciáljon, az, hogy az illető dolog előzetesen meg legyen határozva. Vegyünk egy paradicsomot. Mi instanciálja a pirosságot és a kerekséget? Nem más, mint maga a paradicsom. Mi maga a paradicsom? Nem más, mint a paradicsom természetes fajta egy instanciája. A paradicsomnak tehát nem alkotóeleme a pirosság és a kerekség, ugyanis a paradicsom megléte az előfeltétele annak, hogy instanciálja a pirosságot és kerekséget.

A szubsztanciaelmélet tehát szakít a nyaláb- és szubsztrátumelmélet konstruktivizmusával, mely szerint a tulajdonságok/univerzálék a fizikai tárgyak alkotóelemei. De vigyázat: nehogy összemossuk a szubsztanciaelméletet a nominalizmussal, mely szerint a tulajdonságok szintén nem alkotóelemei a fizikai tárgyaknak. A nominalizmus és a szubsztanciaelmélet álláspontja között a fő különbség a következő. A nominalista szerint nem léteznek saját jogukon tulajdonságok, következésképpen nem is lehetnek a fizikai tárgyak alkotóelemei. A szubsztanciaelmélet szerint léteznek tulajdonságok; és a fizikai tárgyak instanciálnak tulajdonságokat. Annak ellenére azonban, hogy a fizikai tárgyak instanciálnak tulajdonságokat, e tulajdonságok nem alkotóelemei a fizikai tárgyaknak. Mégpedig azért nem azok, mert azt, hogy mi egy fizikai tárgy, nem az határozza meg, hogy milyen nem természetes fajta-tulajdonságokat instanciál, hanem kizárólag az, hogy milyen fajtához tartozik.

 

6.1.3. Harmadik tézis

A fizikai tárgyak ontológiailag alapvető entitások.

E harmadik tézis többé-kevésbé következik a másodikból. Ha ugyanis a fizikai tárgyaknak az univerzálék nem alkotóelemei, akkor a fizikai tárgyakat nem lehet redukálni univerzálékra mint alapvetőbb entitásokra. Ha pedig a fizikai tárgyakat nem lehet redukálni alapvetőbb entitásokra (univerzálékra), akkor a fizikai tárgyak irreducibilis, ontológiailag alapvető létezők. (Újabb hasonlóság a szubsztanciaelmélet és a nominalizmus között!)

Mit jelent mindez? Azt, hogy a szubsztanciaelmélet ontológiája szerint a világban nem univerzálék (illetve szubsztrátumok) léteznek alapvetően, hanem a különböző fajtákhoz tartozó tárgyak. Olyanok, mint az egyes emberek, kutyák, macskák, tölgyfák, paradicsomok stb., és ezek az irreducibilis létezők instanciálják az univerzálékat.

Felmerülhet persze a kérdés: vajon miért nem lehet redukálni a természetes fajtákat nem természetes fajta-univerzálék egy meghatározott együttesére? Miért nem mondható például az, hogy a „paradicsom" mint természetes fajta n darab nem természetes fajta-univerzálé együttesével azonos? A szubsztanciaelmélet szerint azért nem, mert az ontológiai prioritás a fajtákon és nem a fajtákra jellemző egyéb tulajdonságokon van. Azt ugyanis, hogy t milyen egyéb univerzálékat instanciálhat, az határozza meg, hogy t milyen természetes fajtát instanciál. Ha egy dolog instanciálja a „paradicsom" természetes fajtát, vagyis ha a kérdéses dolog paradicsom, akkor instanciálhatja a pirosságot, de nem instanciálhatja a kékséget.

Természetesen még tovább lehet kérdezni: vajon miért a fajtákon, és miért nem a nem természetes fajta-tulajdonságokon van az ontológiai prioritás? Miért ne lehetne például azt mondani, hogy az „emberség" természetes fajta esetében az ontológiai prioritás az ember genetikai tulajdonságain mint nem természetes fajta-tulajdonságain van? Márpedig ha ezen van, akkor milyen alapon beszélünk egyáltalán a fajták irreducibilis, ontológiailag alapvető jellegéről? Amennyire látom, a szubsztanciaelmélet hívei e kérdésre nem rendelkeznek meggyőző válasszal. Mondják például azt, hogy a természetes fajta-univerzálék tulajdonképpen nem mások, mint a létezés meghatározott módjai, és mint létezési módok irreducibilisek (Loux 1998a: 120-1). Így amikor valaki instanciálja az emberség természetes fajtát, akkor ezzel a létezés egy irreducibilis módját valósítja meg; az embernek levést. Nos, ezt valóban lehet mondani, nagyon szépen is hangzik, de nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy mindenkit kielégít.

 

6.2. Szubsztanciaelmélet, nyalábelmélet, szubsztrátumelmélet

6.2.1. A szubsztanciaelmélet és a nyalábelmélet viszonya

A szubsztanciaelmélet és a nyalábelmélet annyiban hasonlít egymáshoz, hogy mindkét elmélet szerint az, hogy mi t partikuláris fizikai tárgy, attól függ, hogy t milyen univerzálé(ka)t instanciál.

Mit is állít a nyalábelmélet? Azt, hogy egy partikuláris fizikai tárgyat egyesegyedül az határoz meg, hogy milyen tulajdonságai vannak. Ez azt jelenti, hogy ha t partikuláris tárgy F₁, F₂, F₃, F₄, F₅ tulajdonságokkal rendelkezik, akkor t létezése mind F₁, mind F₂, mind F₃, mind F₄, mind F₅ tulajdonság létezését involválja, másképp kifejezve: t-nek mind F₁, mind F₂, mind F₃, mind F₄, mind F₅ lényegi vagy szükségszerű tulajdonsága. E tulajdonságok közül ha akár egy is hiányzik, vagy ha e tulajdonságok mellé akár csak egy további F₆ tulajdonság is járul, akkor t maga nem létezik. Egyszóval: a nyalábelmélet ultraesszencialista; t valamennyi tulajdonsága lényegi alkotóeleme t-nek.

Ehhez képest a szubsztanciaelmélet híve tagadja, hogy minden egyes univerzálé, melyet t fizikai tárgy instanciál egyformán lényegi tulajdonsága t-nek. A szubsztanciaelmélet is esszencialista ugyan, de e szerint t fizikai tárgynak csak egyetlen lényegi tulajdonsága van; t egyetlen univerzálét instanciál szükségszerűen, jelesül a természetes fajta-univerzálét. A t által instanciált nem természetes fajta-tulajdonságok t-nek nem lényegi tulajdonságai. A természetes fajta-univerzálé azért esszenciális, mert - mint láttuk - ennek instanciálása határozza meg, hogy mi t, a nem természetes fajta-univerzálék pedig azért nem esszenciálisak, mert ezek nem egyebek, mint (a természetes fajta instanciálása folytán) már meghatározott t tárgy puszta modifikációi.

 

6.2.2. A szubsztanciaelmélet és a szubsztrátumelmélet viszonya

A szubsztanciaelmélet és a szubsztrátumelmélet annyiban hasonlít egymáshoz, hogy mindkét elmélet szerint a tulajdonságoknak szüksége van szubjektumra (hordozóra), valamire, aminek ezek a tulajdonságai.

Mit is állít a szubsztrátumelmélet? Azt, hogy t partikuláris fizikai tárgy tulajdonságainak a szubjektuma vagy hordozója nem más, mint a puszta szubsztrátum, amely (1) t alkotóeleme, és amelynek (2) önmagában nincsenek esszenciális tulajdonságai.

Ehhez képest a szubsztanciaelmélet híve szerint (1) t partikuláris fizikai tárgy tulajdonságainak a szubjektuma vagy hordozója nem más, mint maga t, a partikuláris fizikai tárgy, következésképpen t tulajdonságainak szubjektuma nem lehet t alkotórésze. Továbbá (2) t partikuláris fizikai tárgy tulajdonságainak a szubjektuma vagy hordozója rendelkezik esszenciális tulajdonsággal, nevezetesen a fajtához tartozással, melyet instanciál.

 

6.2.3. Összefoglalás

Összefoglalva: úgy tűnik, a szubsztanciaelmélet két értelemben is a józan közép álláspontja a szélsőséges nyaláb- és szubsztrátumelmélet között. Egyrészt azért, mert ellentétben az ultraesszencialista nyalábelmélettel és az antiesszencialista szubsztrátumelmélettel, azt állítja: a fizikai tárgyaknak van lényegük, de nem minden tulajdonságuk lényeges. Szókratésznek lényege, hogy ember, de nem lényegi tulajdonsága, hogy bátor. Másrészt, ellentétben azzal a nézettel, hogy a fizikai tárgyak tulajdonságainak egyáltalán nincsen szubjektuma, és azzal a nézettel, hogy a fizikai tárgyak tulajdonságainak a szubjektuma egyúttal a fizikai tárgyak alkotóeleme, azt állítja, hogy maguk a partikuláris tárgyak a szubjektumai vagy hordozói a tulajdonságaiknak. Maga a paradicsom piros, maga a kökény kék. Úgy gondolom, e józan középutasság a szubsztanciaelmélet egyik legfőbb vonzereje.

 

6.3. Hogyan magyarázza a szubsztanciaelmélet a fizikai tárgyak partikularitását?

6.3.1. Miért sikertelenek az alternatív elméletek a szubsztanciaelmélet hívei szerint?

Ahhoz, hogy világos legyen, hogyan magyarázza a szubsztanciaelmélet a fizikai tárgyak partikularitását, először is azt érdemes megvizsgálni, hogy a szubsztanciaelmélet perspektívájából nézve miért nem boldogul a realista nyalábelmélet és szubsztrátumelmélet a fizikai tárgyak partikularitásának magyarázatával (lásd: Loux 1998b).

E sikertelenségnek két összetevője van. Az egyik az, hogy e két elmélet szerint a tulajdonságok univerzálék, vagyis egy időben több különböző fizikai tárgyban prezentálódni képes entitások, a másik az, hogy a két elmélet szerint az univerzálék a fizikai tárgyak alkotóelemei. Magyarán: a sikertelenségük oka az, hogy mindkét elmélet szerint a fizikai tárgyak olyan alkotóelemekből állnak, melyek megléte e tárgyakban nem képes numerikus különbözőséget eredményezni. Ha t₁ és t₂ numerikusan különböző fizikai tárgy n tulajdonságában azonos, akkor ez mindkét elmélet szerint azt jelenti, hogy t₁ és t₂ rendelkezik n darab numerikusan azonos, közös alkotóelemmel. Mitől lesznek akkor különbözők?

A nyalábelmélet híve ekképp okoskodik: mivel a fizikai tárgyak által instanciált univerzálék mint a fizikai tárgyak alkotóelemei önmagukban nem képesek numerikus különbözőséget eredményezni, a fizikai tárgyak partikularitásához nagyon nagy számú univerzáléra mint alkotóelemre van szükség. Olyan nagy számú alkotóelemre, hogy ne fordulhasson elő, hogy két numerikusan különböző fizikai tárgy pontosan ugyanazokból az univerzálékból mint alkotóelemekből álljon.

Hogyan okoskodik a szubsztrátumelmélet híve? Így: mivel a fizikai tárgyak által instanciált univerzálék mint a fizikai tárgyak alkotóelemei nem képesek numerikus különbözőséget eredményezni, bármennyi legyen is belőlük, ezért fel kell tételeznünk egy további entitást, ami erre képes. E további entitás értelemszerűen nem lehet univerzálé, hisz éppen arról van szó, hogy az univerzálék nem képesek numerikus különbözőséget eredményezni, következésképpen e további entitás csakis az univerzáléktól alapvetően különböző nyers individualitás vagy partikularitás, azaz a szubsztrátum lehet.

Az 5.3. és az 5.4. részben láttuk mindkét stratégia nehézségeit. A nyalábelmélet híve minden bizonnyal téved abban, hogy amennyiben nagy számú univerzálét instanciál egy fizikai tárgy, akkor ez képes individuálni a kérdéses fizikai tárgyat. A szubsztrátumelmélet híve ezzel szemben olyan fogalommal operál (puszta szubsztrátum), amely minden bizonnyal inkonzisztens, lévén nincsenek lényegi tulajdonságai.

 

6.3.2. Mi a megoldás?

A szubsztanciaelmélet híve szerint az a felismerés, hogy a partikuláris fizikai tárgyak nemcsak olyan univerzálékat instanciálnak mint a „kerek" és a „piros", hanem természetes fajta-univerzálékat is. Ebben az esetben ugyanis egycsapásra megszűnik a tulajdonságaikban azonos, de numerikusan különböző tárgyak probléma valódi problémának lenni. Miért? A válasz pofonegyszerű: azért, mert a természetes fajta-univerzálék többszörös instanciálása - ellentétben a nem természetes fajta-univerzálék többszörös instanciálásával - numerikusan különböző partikulárékat eredményez. Miért? Azért, mert a természetes fajták szortális (sortal) vagy individuáló (individuative) univerzálék. Egyszerűen fogalmazva: azzal, hogy több fizikai tárgy instanciál egy meghatározott természetes fajtát mint szortális univerzálét, már meg is vannak különböztetve egymástól. Ahogy Michael Loux fogalmaz:

Ellentétben a tulajdonságokkal, a fajták olyanok, hogy többszörös instanciálásuk numerikusan különböző partikulárékat eredményez. Az „emberség" fajta kétszeres instanciálása két embert eredményez, a „tölgyfaság" négyszeres instanciálása négy tölgyfát. [...] [A fizikai tárgyak] numerikus különbözősége abban a rájuk vonatkozó ontológiailag alapvető tényben adott, hogy azok fajtákat instanciálnak. (1998a: 122-3).

A szubsztanciaelmélet hívei szerint az a legegyértelműbb jele, hogy a fajta-univerzálék instanciálása numerikus különbözőséget eredményez, ahogyan a világban levő dolgokat számláljuk. A dolgok ugyanis, amelyeket számlálni lehet, nem mások, mint a természetes fajta-univerzálék instanciái, nem pedig olyan univerzálék instanciái, mint a „piros" és a „kerek". Azt mondjuk például egy óvodában: egy gyerek, két gyerek, három gyerek. Azt azonban nem mondhatjuk: egy piros, két piros, három piros.

Vegyük a minden tulajdonságukban azonos, de numerikusan különböző fizikai tárgyak (a és b) esetét. A szubsztanciaelmélet szerint: az a és b fizikai tárgyak által instanciált univerzálék között létezik olyan f (fajta) univerzálé, ahol is a tény, hogy a is és b is instanciálja f-t, önmagában elegendő ahhoz, hogy a és b numerikusan különbözzenek egymástól. Ez pedig azt jelenti, hogy meg tudjuk oldani a tulajdonságaikban azonos, de numerikusan különböző fizikai tárgyak problémáját anélkül, hogy bevezetnénk a puszta szubsztrátum mint puszta individualizátor fogalmát, ami a tulajdonságain felül szintén alkotóeleme a fizikai tárgyaknak.

 

6.4. A szubsztanciaelmélet nehézségei

A szubsztanciaelméletnek két alapvető nehézsége van, és nem nagyon látom, hogyan tud az elmélet bármelyiken is felülkerekedni.

A szubsztanciaelmélet egyik nehézségére már utaltam a 6.1.3. részben, a szubsztanciaelmélet harmadik tézise kapcsán. Nevezetesen: a fajták irreducibilis entitásoknak való beállítása nem tűnik eléggé megalapozottnak; a szubsztrátumelmélet hívei nem rendelkeznek meggyőző érvekkel arra nézvést, hogy a fajták nem redukálhatók nem természetes fajta-tulajdonságokra. Úgy tűnik például, hogy az emberi faj genetikai állományának feltérképezése, amennyiben persze e tudományos projektet siker koronázza, kihúzza a talajt ama nézet alól, hogy az „emberség" mint fajta-univerzálé irreducibilis entitás, és az ezt instanciáló fizikai tárgyak (emberek) ontológiailag alapvetők. Ha pedig a fizikai tárgyak nem ontológiailag alapvetők, akkor a szubsztanciaelmélet nem rendelkezik megoldással a tulajdonságaikban azonos, de numerikusan különböző tárgyak problémájára.

A másik nehézség még súlyosabb. Egyszerűen arról van szó, hogy nagyon sok fizikai tárgy nem tartozik természetes fajtákba. Nem tartoznak természetes fajtákba sem a mesterséges tárgyak (autók, repülőgépek, számítógépek stb.), sem a fizikai tárgyak puszta aggregátumai (tavak, könyvtárak, dombok stb.). Mi a helyzet ezekkel? Még ha el fogadjuk is azt, hogy a szubsztanciaelmélet plauzibilis az élőlényekre és a kémiai elemekre, vagyis azokra a fizikai tárgyakra, amelyek természetes fajtákhoz tartoznak, az elmélet akkor is kiegészítésre szorul.

Mármost két lehetőség van. Az egyik: kombinálni a szubsztanciaelméletet vagy a nyaláb-, vagy a szubsztrátumelmélettel, felvállalva e két elmélet minden nehézségét, illetve azt, hogy ezzel egy csúnya hibrid elmélettel rendelkezünk a fizikai tárgyakról. A másik: egyszerűen tagadni, hogy léteznek olyan entitások, melyek nem instanciálnak fajta-univerzálékat. E radikális utat választja például Peter van Inwagen (1990), aki szerint a világban Istenen kívül kizárólag élőlények és elemi részek léteznek, lévén csak ezek instanciálnak fajta-univerzálékat. Ezeken kívül semmi más nem létezik. Ezt a megoldást azonban a legtöbben nagyon nehezen fogadjuk el.

7. A tulajdonságok és a fizikai tárgyak elméleteinek egy lehetséges taxonómiája

Hat metafizikai elméletet kell taxonómiába rendeznünk: (1) az osztálynominalizmust, (2) a realista nyalábelméletet, (3) a trópus nyalábelméletet, (4) a realista szubsztrátumelméletet, (5) a trópus nyalábelméletet, és végül (6) a szubsztanciaelméletet. E hat elmélet a tulajdonságok és fizikai tárgyak - látjuk már, ugye, mennyire összefügg a két téma - legfontosabb metafizikai elméletei.

Egy lehetséges taxonómia szerint (lásd Crane and Farkas 2004: 222-3) a tulajdonságok és a fizikai tárgyak metafizikai elméleteit két kérdés mentén érdemes csoportosítani. Az egyik a tulajdonságok problémájával, a másik a fizikai tárgyak ontológiai szerkezetének problémájával kapcsolatos:

(i) Numerikus azonosság-e a fizikai tárgyak típusazonossága?

(ii) Redukálhatók-e a fizikai tárgyak alapvetőbb entitásokra?

 

	Numerikus azonosság-e a típusazonosság?
Redukálhatók a partikulárék?	Igen	Nem
Igen	Realista nyalábelmélet. Realista szubsztrátumelmélet.	Trópus nyalábelmélet. Trópus szubsztrátumelmélet.
Nem	Realista szubsztanciaelmélet.	Nominalizmus.

 

Nem kommentálom e felosztást. Összefoglalásképpen gondold végig, hogy a különböző elméletek e kétszer kettes mátrixnak miért épp abban a részében szerepelnek, melyben látod őket!

8-3. Felhasznált irodalom

- Adams, Robert M. (1979/2004) 'Primitív ezség és primitív azonosság', in Farkas Katalin és Huoranszki Ferenc (szerk.) Modern metafizikai tanulmányok, Budapest: Eötvös Kiadó, pp. 69-89.

- Allaire, Edwin B. (1963/1998) 'Bare Particulars', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 248-54.

- Allaire, Edwin B. (1965/1998) 'Another Look at Bare Particulars', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 259-63.

- Arisztotelész, Kategóriák, in uő. Poétika, kategóriák, hermeneutika, Kossuth Kiadó 1997.

- Bergmann, Gustav (1967) Realism, Madison, WI: University of Wisconsin Press.

- Berkeley, George (1710/1985) 'Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről', in uő. Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről és más írások, Budapest: Gondolat Kiadó, pp. 147-272.

- Berkeley, George (1713/1985) 'Hülasz és Philonusz három párbeszéde', in in uő. Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről és más írások, Budapest: Gondolat Kiadó, pp. 273-412.

- Black, Max (1952) 'The Identity of Indiscernibles', Mind 61, pp. 153-64.

- Campbell, Keith (1981/1998) 'The Metaphysics of Abstract Particulars', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 351-63.

- Campbell, Keith (1990) Abstract Particulars, Oxford: Blackwell.

- Casullo, Albert (1984) 'The Contingent Identity of Pariculars and Universals', Mind, pp. 527-41.

- Casullo, Albert (1988) 'A Fourth Version of the Bundle Theory', Philosophical Studies, pp. 125-39.

- Crane, Tim and Farkas, Katalin (2004) 'Universals and Particulars. Introduction', in Tim Crane and Katalin Farkas (eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University Press, pp. 217-26.

- Hochberg, H. (1964) 'Things and Qualities', in W. Capitan and D. Merrill (eds.) Metaphysics and Explanation, Pittsburgh: University of Pittsburgh Press, pp. 123-60.

- Hoffman, Joshua and Rosenkrantz, Gary S. (1994) Substance among Other Categories, Cambridge: Cambridge University Press.

- Locke, John (1689/2003) Értekezés az emberi értelemről, Budapest: Osiris Kiadó.

- Loux, Michael J. (1978) Substance and Attribute, Dordrecht: Reidel.

- Loux, Michal J. (1998a) Metaphysics. A Contemporary Introduction, London, New York: Routledge.

- Loux, Michael J. (1998b) 'Beyond Substrata and Bundles: A Prolegomena to a Substance Ontology', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 233-47.

- Martin C. B. (1980) 'Substance Substantiated', Australasian Journal of Philosphy 58, pp. 3-10.

- Simons, Peter (1994/1998) 'Particulars in Particular Clothing: Three Trope Theories of Substance', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 364-84.

- Van Cleve, James (1985/1998) 'Three Version of the Bundle Theory', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 264-74.

- van Inwagen, Peter (1990) Material Beings, Ithaca, NY: Cornell University Press.

- Williams, Donald. C. (1953/2004) 'The Elements of Being', in Tim Crane and Katalin Farkas (eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University Press, pp. 262-72.

- Wiggins, David (1980) Sameness and Substance, Oxford: Basil Blackwell.

- Wiggins, David (2001) Sameness and Substance Renewed, Cambridge: Cambridge University Press.

9-3. Ajánlott irodalom

- Bacon, J. (1995) Universals and Property Instances: The Alphabet of Being, Oxford: Blackwell.

- Crane, Tim and Farkas, Katalin (2004) 'Being. Introduction', in Tim Crane and Katalin Farkas (eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University Press, pp. 137-48.

- Elder, C. (2004) Real Natures and Familiar Objects, Cambridge, Mass.: MIT Press.

- Hamlyn, D. W. (1984/1992) Metaphysics, Cambridge: Cambridge University Press, pp. 60-84.

- Huoranszki Ferenc (2001) Modern metafizika, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 217-24.

- Loux, Michael (1970) Universals and Particulars, New York: Doubleday and Company, Inc.

- Lowe, Jonathan E. (1988) 'Substance', in G. H. R. Parkinson (ed.) An Encyclopaedia of Philosophy, London: Routledge, pp. 255-78.

- Lowe, Jonathan E. (1998) The Possibility of Metaphysics. Substance, Identity, and Time, Oxford: Oxford University Press, pp. 136-209.

- Lowe, Jonathan E. (2003) 'Individuation', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 75-95.

- Macdonald, Cynthia (2005) Varieties of Things: Foundations of Contemporary Metaphysics, London: Blackwell, pp. 79-134.

- Robinson, Howard (2004) 'Substance', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/substance/

- Simons, Peter (1995) 'Substance', in Jaegwon Kim and Ernest Sosa (eds.) A Companion to Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 480-4.

- Újvári, Márta (2003) 'A szubsztanciák trópuselmélete', Magyar Filozófiai Szemle 3, pp. 305-39.

- Wiggins, David (1995/1997) 'Szubsztancia', in A. C. Grayling (szerk.) Filozófiai Kaluz, Budapest: Akadémiai Kiadó, pp. 237-73.

4. fejezet: A fizikai tárgyak létezése az időben

1. A probléma

Az előző fejezetben a fizikai tárgyak ontológiai szerkezetének négy meghatározó elméletét mutattam be: a nominalizmust, a szubsztrátumelméletet, a nyalábelméletet és a szubsztanciaelméletet. E fejezetben is a fizikai tárgyakról lesz szó, de más szempontból. A kérdés most: hogyan értelmezendő a fizikai tárgyak időben való létezése?

E kérdés fontossága azonnal világossá válik, mihelyst bizonyos, a fizikai tárgyakkal kapcsolatos alapvető meggyőződéseinkre gondolunk. A következőkre: (1) a fizikai tárgyaknak meghatározott időbeli határaik vannak: meghatározott időben jönnek létre és meghatározott időben pusztulnak el. (2) A fizikai tárgyak létezésük minden időpillanatában teljesen és egészükben jelen vannak: egy bizonyos fizikai tárgy ma numerikusan ugyanaz a dolog, mint holnap és mint létezése bármely pillantában. (3) A fizikai tárgyak képesek változni, vagyis létezésük során különböző időpontokban rendelkezhetnek egymással inkonzisztens tulajdonságokkal.

Legyen a példa egy darab drót. (1) A drót már több éve létezik, és feltételezhetően még több évig létezni is fog. (2) A drót létezésének minden időpillanatában teljes egészében jelen van: a drót tegnap és a drót ma numerikusan ugyanaz a dolog. (3) A drót megváltozhat (például: meghajlíthatom), azaz rendelkezhet egy bizonyos időpontban az egyenesség és egy másik időpontban a görbeség tulajdonságával.

Azt, hogy a fizikai tárgyak nem csak egy, hanem több időpontban is léteznek, a fizikai tárgyak időbeli perzisztálásának nevezzük. Ebben a fejezetben a fizikai tárgyak időbeli perzisztálásának elméleteit mutatom be. Míg tehát a fizikai tárgyak korábbi elemzése a fizikai tárgyak statikus vizsgálatára korlátozódott, melynek során elvonatkoztattam attól, hogy a fizikai tárgyak időben léteznek és változnak, ebben a fejezetben a fizikai tárgyak dinamikus vagy diakronikus vizsgálata lesz a fókuszban, vagyis a tárgyak időbeli létezésének problémájára koncentrálok, különös tekintettel a változás jelenségére.

2. Endurantizmus és perdurantizmus

2.1. Endurantizmus és perdurantizmus nagy vonalakban

A fizikai tárgyak időben való perzisztálásának két nagy elmélete van. Az egyik az endurantizmus, a másik a perdurantizmus. (A két elnevezés David Lewis-tól (1986: 202) származik.) Az endurantisták (Chisholm 1976: app. A, Haslanger 1989a, 1989b, Lowe 1987, 1988, 2002: 49-58, Hinchliff 1996, Johnston 1987, Mellor 1998, Rea 1998, Inwagen 1990a, Zimmermann 1998) szerint (összhangban a fizikai tárgyakkal kapcsolatos józan ész meggyőződésünkkel) a fizikai tárgyak létezésük minden pillanatában teljes egészükben jelen vannak. Például az asztalomon levő drót tegnap és ma egy és ugyanazon partikuláré; ama két kifejezésnek, hogy „a drót tegnap" és „a drót ma" ugyanaz a referenciája. Az endurantista tehát a drót időben való perzisztálását - mivel úgy véli, hogy a fizikai tárgyak létezésük minden pillanatában teljes egészükben jelen vannak - a drót numerikus azonosságaként értelmezi.

A perdurantisták (Quine 1960, sect. 36, 1963, 1976, 1981, Lewis 1976, 1986: 202-5, 1988, 2002, Armstrong 1980, Heller 1990, 1992, 1993, Sider 1996, 2000, 2001) tagadják, amit az endurantista a józan ésszel összhangban állít. Tagadják tehát, hogy a fizikai tárgyak létezésük minden időpillanatában teljes egészükben jelen vannak. Mit állítanak e helyett? Azt, hogy a fizikai tárgyaknak minden időpontban csak egy meghatározott részük van jelen, és nem az egészük. Vagyis: az a kifejezés, hogy „a drót tegnap" és az a kifejezés, hogy „a drót ma" nem egy és ugyanazon dologra referál, hanem a drótnak mint konkrét partikulárénak egymástól numerikusan különböző részeire. A „drót ma" és a „drót tegnap" csak egy-egy része tehát az időben perzisztáló drótnak. Milyen részei? Nyilván nem a térbeli részei, lévén a drót térbeli részei ugyanazok tegnap és ma, hanem az időbeli (temporális) részei. A perdurantista alapállítása tehát az, hogy egy fizikai tárgy időben való perzisztenciája nem más, mint a fizikai tárgy numerikusan különböző temporális részeinek egymás után való prezentálódása, és egy fizikai tárgy nem más, mint a fizikai tárgy numerikusan különböző temporális részeinek vagy temporális szeleteinek mereológiai összege vagy aggregátuma. (Mereológiának a rész és egész elméleteit nevezzük!) Az a valami, ami teljesen és egészében prezentálódik egy adott időben, nem az egész fizikai tárgy (ahhoz az túl nagy), hanem annak mindig csak egy temporális szelete. Következésképpen a perdurantista vitatja, hogy a fizikai tárgyak időbeli perzisztenciája numerikus azonosságként értelmezendő.

A fizikai tárgyak időbeli perzisztálásának endurantista és perdurantista magyarázata közti különbséget a következőképpen is szokás megfogalmazni. Az endurantista azzal, hogy azt állítja, hogy a fizikai tárgyak létezésük során teljes egészükben jelen vannak, a fizikai tárgyakat háromdimenziós entitásoknak tekinti. Úgy tekinti: a fizikai tárgyaknak (például a drótnak) kizárólag térbeli részeik vannak; a fizikai tárgyak kizárólag a térben, a tér három dimenziójában kiterjedtek. Ezzel szemben a perdurantista azt állítja: a fizikai tárgyak nem három, hanem négydimenziós entitások. Vagyis a fizikai tárgyak nemcsak a térben kiterjedtek, hanem „elnyúltak" (spread out) az időben. Ahogy a fizikai tárgyak (például a drót) „elnyúltak" a térben, éppen úgy „elnyúltak" az időben is. A fizikai tárgyak tehát - ahogy a perdurantisták kifejezik - téridőbeli nyúlványok (spatio-temporal continuans) vagy téridőbeli férgek (spatio-temporal worms): temporális részeik vagy szeleteik mereológiai fúziói.

Felmerülhet a kérdés: a fizikai tárgyak időben való perzisztálásának vajon csak ez a két elmélete lehetséges? Nem. Az endurantizmustól és a perdurantizmustól újabban meg szokás különböztetni az úgynevezett exdurantizmust. Az exdurantizmus különös hibrid elmélete az endurantizmusnak és a perdurantizmusnak, mellyel e helyütt nem foglalkozom. (Az exdurantizmusról lásd: Sider 1996, 2000, Hawley 2001: ch. 2, Haslanger 2003.)

 

2.2. A temporális rész fogalma közelebbről

2.2.1. Konkrét vagy absztrakt entitások-e a temporális részek? 

A perdurantista szerint a fizikai tárgyak a szó szoros értelmében rendelkeznek temporális részekkel, és ugyanabban az értelemben része a drótnak a „drót tegnap" és a „drót ma", mint ahogyan része például a középső két centimétere. Vagyis a „temporális rész" fogalma nem absztrakt (pusztán teoretikus) entitás, hanem ugyanolyan konkrét, mint maga a fizikai tárgy, amelynek a része. A perdurantista szerint egy fizikai tárgy temporális része ugyanúgy rendelkezhet tulajdonságokkal, mint ahogyan az endurantista szerint maga a fizikai tárgy. Akár azt is mondhatjuk például, hogy míg a „drót tegnap" nagyon hideg volt, addig a „drót ma" nagyon meleg.

 

2.2.2. Hogyan alakítsunk ki szemléletes képet a temporális részekről?

Íme három javaslat:

(1) Vegyük azt a mondatot, hogy „Tamás tizenöt évesen ígéretes gyerek volt". A perdurantista szerint ezt a mondatot nem úgy kell értelmezni, hogy abban Tamásra magára referálunk, és amelyben a „tizenöt évesen" kifejezés pusztán módosítja a mondat tartalmát, jelesül hogy Tamás ígéretes gyerek volt. Hanem úgy, hogy a „Tamás tizenöt évesen" kifejezés egy önállóan létező entitásra (Tamás egy meghatározott temporális részére) referál, amely akkor prezentálódott, amikor Tamás tizenöt éves volt. Valójában ennek a temporális résznek a tulajdonsága az ígéretesség, és nem Tamásé mint téridőbeli nyúlványé. Tekintsük tehát úgy a temporális részeket, mint amelyekre a mondatokban az időhatározók referálnak!

(2) A fizikai tárgyaknak abban az értelemben vannak temporális részeik, amilyen értelemben az eseményeknek vannak. Vegyünk egy színházi előadást. Egy színházi előadásnak az első felvonása korábbi temporális része, mint a második. Ez utóbbi a színházi előadás későbbi temporális része. Maga a színházi előadás egyetlen felvonásban sincsen teljes egészében jelen; az első felvonásban az előadás „első felvonás" temporális része van csak jelen teljes egészében, és így tovább. Gondoljunk a fizikai tárgyakra úgy, mint a hosszabb eseményekre, és a fizikai tárgyak temporális részeire úgy, mint az események részeire!

(3) A fizikai tárgyaknak abban az értelemben vannak temporális részei, amilyen értelemben egy útnak vannak részei. Egy út ugyanis olyan valami, aminek egy helyen (mondjuk egy városban) csak egy része van teljes egészében jelen, de az egész út maga nincs. Más szavakkal: egyetlen helyen (városban) sem prezentálódik teljes egészében az út. Ennek analógiájára értsük úgy a perdurantista tanítását, mint amely szerint a fizikai tárgyak nem teljes egészükben prezentálódnak létezésük minden pillanatában, hanem mindig csak egy temporális részük (ahogy az útnak csak egy szakasza) prezentálódik teljes egészében!

 

2.2.3. Hogyan individuáljuk a temporális részeket?

A probléma elég nyilvánvaló. A perdurantista állítása az, hogy a fizikai tárgyak, például az asztalomon levő drót nem teljes egészében van jelen, hanem mindig csak egy temporális része van jelen teljes egészében (lásd a „drót tegnap" és a „drót ma"). Igen ám, de e két temporális résznek is vannak temporális részei; a drót ama temporális részének, hogy a „drót tegnap" temporális része a „drót tegnap reggel", a „drót tegnap délben", a „drót tegnap este". Következésképpen a perdurantista nem állíthatja azt, hogy a „drót tegnap" teljes egészében van jelen, hanem csak azt, hogy a „drót tegnap reggel", a „drót tegnap délben", a „drót tegnap este" van jelen teljes egészében. És természetesen nem kell itt megállni. Azt is mondhatjuk: teljes egészében a „drót tegnap reggel" sincsen jelen, ennek is csak a további temporális részei vannak jelen teljes egészükben, és így tovább, és így tovább.

De meddig? Vajon léteznek legkisebb temporális részek? Vannak netán temporális atomok? Ha vannak, akkor ezeknek immár nincsen temporális kiterjedésük, hanem pillanatnyi entitások? Ha azonban pillanatnyi entitások, akkor pusztán háromdimenziós entitások?

Nincs ebben valami alapvetően implauzibilis? Nincs. Ahhoz, hogy belássuk, hogy nincs, csak az kell, hogy komolyan vegyük a temporális és térbeli részek közti hasonlóságokat. Ahogyan a drót középső két centimétere mint a drót térbeli része rendelkezik további térbeli részekkel, éppen úgy rendelkezik a „drót tegnap reggel" mint a drót temporális része további temporális részekkel. És egyáltalán: ahogyan a drót egyre kisebb térbeli részekre bontható, éppen úgy bontható egyre kisebb temporális részekre is. Vagyis ha nem látunk semmi implauzibiliset abban, hogy a drótot mint térbeli entitást egyre kisebb térbeli részekre bontsuk, akkor abban sem kell semmi implauzibiliset látnunk, hogy a drótót mint téridőbeli entitást egyre kisebb temporális részekre bontsuk.

Sőt, abban az állításban sincsen semmi implauzibilis, hogy a temporális atomok mint pillanatnyi entitások csak háromdimenziós entitások. Mégpedig azért nincs, mert a háromdimenziósnak értett fizikai tárgyaknak is léteznek kétdimenziós szeletei. Például egy kockának az egyik lapja.

 

2.2.4. Átfedhetik-e egymást a temporális részek?

A perdurantisák szerint a temporális részek átfedhetik (overlap) egymást. Mit jelent az, hogy két temporális rész átfedi egymást? Azt, hogy van közös temporális részük. Vegyük a következő három temporális részt: a = „a drót tegnap", b = „a drót ma", és c = „a drót tegnap déltől ma délig". Világos: a ≠ c, és b ≠ c, de mind a-nak és c-nek, mind b-nek és c-nek vannak közös temporális részeik.

Felmerülhet a kérdés: ha a temporális részek keresztül-kasul átfedhetik egymást, akkor nem teljesen önkényes dolog egy és ugyanazon temporális részről beszélni? Nem. Pontosabban: ha igen, akkor ugyenez áll a térbeli részekre is. Ahogy ugyanis a négydimenziósnak értett fizikai tárgyak végtelenül sok (esetenként egymást átfedő) temporális szeletre felszabdalhatók, éppen úgy a háromdimenziósnak értett fizikai tárgyak is végtelenül sok (esetenként egymást átfedő) térbeli részre felszabdalhatók. Az asztalomon levő 30 centiméter hosszú drót bal 16 és jobb 16 centimétere például egymást átfedő térbeli részek. A bal és jobb 16,001 centimétere szintén. És így tovább.

 

2.2.5. Hogyan határozhatók meg a „temporális rész" fogalma segítségével a számunkra ismerős fizikai tárgyak?

A perdurantista szerint a számunkra ismerős fizikai tárgyak temporális részeik aggregátumai. Mármost a legtöbb perdurantista (például: Heller 1990: 49-52) szerint lényegesen több fizikai tárgy alkotható meg az egymástól numerikusan különböző temporális részek fúziójával, mint amennyi a józan ész világképe szerint létezik.

A következőről van szó. Az asztalomon levő drót (mint számunkra ismerős fizikai tárgy) „drót ma" temporális része nemcsak a drót része lehet, hanem számos más fizikai tárgy része is. A perdurantista mondhatja azt, hogy létezik egy fizikai tárgy (nevezzük X-nek!), melynek a következő temporális részei vannak: „drót ma", „Kaszparov születésének pillanata", „a legutóbbi napfogyatkozás időpontja", „a Parlament 1999. január 3-án" stb. stb. A perdurantista szerint X éppen olyan reális entitás, mint az asztalomon levő drót, és a „drót ma" éppen úgy része X-nek, mint az asztalomon levő drótnak.

Miért gondolja a perdurantista, hogy X éppen olyan reális mint a drót? Azért, mert ha (1) minden egyes temporális rész éppen olyan önállóan létező, konkrét entitás, mint az a fizikai tárgy, amelynek a része, és (2) minden egyes számunkra ismerős fizikai tárgy temporális részek „puszta" aggregátuma, akkor a temporális részek bármilyen kombinációja éppen olyan metafizikai státusú entitást eredményez, mint a számunkra ismerős fizikai tárgyak.

Természetesen a perdurantistának válaszolnia kell a kérdésre: ha a temporális részeknek végtelenül sokféle kombinációja létezik, melyek pontosan ugyanannyira reálisak, mint a józan ész számára megszokott fizikai tárgyak, akkor mégis mi határozza meg ez utóbbiakat? A perdurantista válasza: a számunkra ismerős fizikai tárgyakat az és csak az tűnteni ki a végtelenül sok létező fizikai tárgy közül, hogy az őket alkotó temporális részek között sajátos relációk állnak fenn.

Milyen relációk? Hármat említek:

(1) Ellentétben az olyan szétszórt (scattered) tárgyak, mint X temporális részeivel, a számunkra megszokott fizikai tárgyak temporális részei között téridőbeli közelségi reláció áll fenn. Azaz: egy számunkra ismerős t fizikai tárgy minden a temporális része esetében van t- nek egy másik b temporális része olyan módon, hogy a szomszédja b-nek, és hacsak b nem az első vagy az utolsó temporális része t-nek, van egy harmadik c temporális része úgy, hogy c nem temporális része a-nak és b-nek, és b szomszédja c-nek. (Lásd erről: Loux 1998: 214-5.) Nehezen érthető meghatározás ez, a lényeg azonban a következő: a mindannyiunk számára ismerős fizikai tárgyak esetében azok temporális részei között téridőbeli kapcsoltság (connectedness) áll fenn, vagyis a mindannyiunk számára ismerős fizikai tárgyak kontinuus téridőbeli nyúlványok.

(2) Ellentétben a szétszórt tárgyak temporális részeivel, a számunkra megszokott tárgyak temporális részei között hasonlósági reláció áll fenn: jobban hasonlítanak egymáshoz, mint amennyire más, számunkra ismerős fizikai tárgy temporális részeihez hasonlítanak.

(3) Ellentétben a szétszórt tárgyak temporális részeivel, melyek temporális részei között nem áll fenn oksági viszony, a számunkra ismerős fizikai tárgyak temporális részei okságilag felelősek a rájuk következő temporális rész létezéséért és karakteréért.

 

2.3. Prezentizmus és eternalizmus

Mint láttuk: az az alapvető különbség az endurantizmus és perdurantizmus között, hogy míg az előző szerint a fizikai tárgyak háromdimenziós entitások, melyek létezésük minden időpontjában teljes egészükben prezentálódnak, addig az utóbbi szerint a fizikai tárgyak négydimenziós nyúlványok, melyeknek csak temporális részeik vannak egyszerre jelen. E különbség az endurantizmus és perdurantizmus között értelemszerűen tükröződik a két elmélet időről alkotott felfogásában is. Előrebocsátva: az endurantisták tipikusan prezentisták, a perdurantisták tipikusan eternalisták.

 

2.3.1. Mi a prezentizmus?

A prezentizmus arról szóló elmélet, hogy mi létezik. A prezentisták (Prior 1967, 1968, Chisholm 1990, Merricks 1995, 1999, Bigelow 1996, Hinchliff 1996, Zimmerman 1996, 1998) szerint: kizárólag a jelen létezik, következésképpen csak azok a dolgok léteznek, melyek a jelenben (épp most!) léteznek. A múlt és a jövő nem létezik, következésképpen nem léteznek azok a dolgok, melyek a múltban léteztek, illetve melyek majd csak a jövőben fognak létezni. Nem léteznek tehát múltbeli és jövőbeli tárgyak. Természetesen a múltbeli tárgyak léteztek, amikor a múltban jelen voltak, és a jövőbeli tárgyak létezni fognak, amikor a jövőben majd jelen lesznek, mivel azonban kizárólag a jelen és ebből következően a jelenben létező tárgyak léteznek, a múltbeli és jövőbeli tárgyak nem léteznek.

A prezentista szerint tehát az egyetlen reális idő a jelen. Ennélfogva a „most" és „jelen" kifejezéseknek kitüntetett szerepe van. E két kifejezés elengedhetetlenül szükséges ugyanis ahhoz, hogy választ adjunk arra a kérdésre, hogy mi létezik. Létezni ugyanis csak az létezik, ami most, azaz a jelenben létezik. (A prezentizmusról kiváló áttekintést ad: Crisp 2003.)

 

2.3.2. Mi az eternalizmus?

Az eternalizmus ugyancsak arról szóló elmélet, hogy mi létezik. Az eternalisták (Russell 1915, Quine 1960, sect. 36, LePoidevin 1991, Mellor 1981, 1998, Sider 2001) szerint: nem csak a jelen létezik, hanem létezik a múlt is és a jövő is, következésképpen nem csak a jelenben levő tárgyak léteznek, hanem léteznek a múltbeli és a jövőbeli tárgyak is. Fontos: az eternalista szerint nem valamilyen más értelemben léteznek a múltbeli és a jövőbeli tárgyak, mint a jelenbeliek, hanem pontosan ugyanabban az értelemben. Egyszóval: a jelenbeli, múltbeli és jövőbeli tárgyaknak ugyanaz az ontológiai státusa. Az eternalista szerint tehát Te éppen úgy létezel, mint ahogyan Szókratész létezik, a különbség pusztán annyi, hogy míg Te a jelenben létezel, addig Szókratész a múltban létezik.

Az eternalista szerint tehát - hasonlóan a jelenhez - a múlt is és a jövő is reális. Ennélfogva a „most" vagy a „jelen" kifejezések nem élveznek kitüntetettséget. E kifejezések indexikusak, vagyis referenciájukat a kimondás körülményeinek figyelembevételével kell meghatározni, azonban az a valami, amire velük referálunk, ontológiailag nem kitüntetett. Amikor ezeket a kifejezéseket használom, akkor egyszerűen csak datálok egy bizonyos eseményt. Amikor azt mondom például, hogy „most esik az eső", akkor a „most" kifejezésnek pusztán az a funkciója, hogy jelezze: a mondat kimondásával egyidejűleg esik az eső. És hasonlóan: amikor a múltról vagy a jövőről beszélek, akkor ezzel nem tagadom meg a múlt és jövőbeli események létezését, hanem ugyancsak datálom az eseményeket. Az eternalista szerint ugyanis múlt eseménynek lenni nem egyéb, mint korábban történni, mint ahogyan rá referálok, és jövőbeli eseménynek lenni semmi egyéb, mint későbben történni, mint ahogyan rá referálok. (Az eternalizmusról kiváló áttekintést ad: Rea 2003.)

 

2.3.3. Endurantizmus - prezentizmus, perdurantizmus - eternalizmus

Ahogy korábban jeleztem: az endurantisták tipikusan prezentisták és a perdurantisták tipikusan eternalisták. Mielőtt a fogalmi viszonyok elemzésére rátérnék, még egyszer tézisszerűen az elméletek rövid meghatározása:

Endurantizmus: a fizikai tárgyak létezésük során minden időpillanatban teljesen és egészükben jelen vannak.

Perdurantizmus: a fizikai tárgyaknak létezésük során mindig csak bizonyos temporális részeik vannak jelen.

Prezentizmus: kizárólag a jelen és a jelenbeli tárgyak léteznek.

Eternalizmus: nemcsak a jelenbeli tárgyak, hanem a múlt és jövőbeli tárgyak is léteznek.

Íme a fogalmi kapcsolatok:

(1) A prezentizmusból következik az endurantizmus. Ha ugyanis prezentistaként azt állítjuk, hogy kizárólag a jelen és a jelenbeli tárgyak léteznek, akkor vissza kell utasítanunk a fizikai tárgyak temporális részeinek létezését. Egy fizikai tárgynak ugyanis csak olyan része lehet, amely létezik, mivel azonban nem léteznek múltbeli és jövőbeli entitások (például: „a drót tegnap" és a „drót holnap"), ezek a múltbeli és jövőbeli entitások nem lehetnek a fizikai tárgyak részei. A prezentizimusból tehát következik a perdurantizmus tagadása és ennélfogva endurantizmus elfogadása.

Mindazonáltal van egy zavaró körülmény. Ugyanis azt is gondolhatja valaki, hogy a prezentizmus azzal, hogy tagadja a múltbeli és jövőbeli tárgyak létezését, végső soron magát a fizikai tárgyak időben való perzisztálását tagadja. Azt nevezetesen, hogy a fizikai tárgyak különböző időkben léteznek. Következésképpen nem következhet belőle az endurantizmus mint a perzisztencia egy elmélete.

Ez azonban nincsen így. A prezentista nem tagadja a fizikai tárgyak perzisztálását. Azt ugyanis a prezentista nem tagadja, hogy a fizikai tárgyak a múltban (amikor a múltban jelen voltak) léteztek, és azt sem tagadja, hogy a fizikai tárgyak a jövőben (amikor a jövőben jelen lesznek) létezni fognak, és ez éppen elég. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a fizikai tárgyak igenis több különböző időben léteztek illetve léteznek.

(2) Az endurantizmusból nem következik a prezentizmus. Ahogy a 3.2.3. részben látni fogjuk: az endurantizmus összhangban lehet az eternalizmussal is.

(3) A perdurantizmusból következik az eternalizmus. Ha ugyanis perdurantistaként azt állítjuk, hogy a fizikai tárgy a temporális részeinek aggregátuma, akkor ebből következik, hogy olyan entitások is léteznek, amelyek nem jelenbeliek (például: „a drót tegnap" és a „drót holnap"), ugyanis egy fizikai tárgynak nem lehetnek olyan részei, amelyek nem léteznek. Vagyis a perdurantizmusból következik a prezentizmus tagadása és ennélfogva az eternalizmus elfogadása.

(4) Az eternalizmusból nem következik a perdurantizmus. Lásd ugyanis (2): az eternalizmus összhangban lehet az endurantizmussal.

Végezetül egy terminológiai megjegyzés. A szakirodalomban gyakran úgy szerepel, hogy a perdurantizmusból nem az eternalizmus, hanem az úgynevezett négydimenzionalizmus (four-dimensionalism) következik. Ez félrevezető megfogalmazás. Ehelyett a következő terminológiát ajánlom: Négydimenzionalizmuson értsük pusztán azt az álláspontot, amely tagadja a prezentizmust. Ha így értjük, akkor az eternalizmus a négydimenzionalizmusnak csak egy változata, ugyanis nem csak eternalistaként tagadhatjuk a prezentizmust. A négydimenzionalizmus másik fő változata, az úgynevezett növekvő tömb vagy növekvő univerzum elmélet (growing block or growing universe theory) szintén szembenáll a prezentizmussal. E szerint: a jelen mellett létezik a múlt (így léteznek a múltbeli tárgyak), de a jövő még nem létezik (így a jövőbeli tárgyak nem léteznek) (Tooly 1997). Vegyük észre: ha valaki perdurantista, annak nem elég a növekvő univerzum elmélet mellett elköteleződnie, hanem az erősebb eternalizmust kell választania! (Az elméletek közötti fogalmi kapcsolatokról részletesen lásd Crisp 2003, Rea 2003, Haslanger 2003.)

 

2.4. Milyen viszonyban van az endurantizmus és a perdurantizmus a fizikai tárgyak előző fejezetben tárgyalt elméleteivel?

A fizikai tárgyak perzisztenciájának problémája fogalmilag független a fizikai tárgyak ontológiai szerkezetének problémájától. Az endurantizmus is és a perdurantizmus is konzisztens lehet mind a nominalizmussal, mind a szubsztrátumelmélettel, mind a nyalábelmélettel. Egyetlen kivétel akad: a szubsztanciaelmélet kizárólag az endurantizmussal konzisztens. A perdurantizmussal ugyanis bizonyosan összegyeztethetetlen.

Miért? Azért, mert a szubsztanciaelmélet a természetes fajták alapján tagolja a világot, és a fajtákat instanciáló fizikai tárgyakat irreducibilis entitásoknak tekinti, s ezzel pedig nyilvánvalóan szembenáll a perdurantista ama nézete, hogy (1) a temporális részek bármilyen kombinációja éppen olyan reális, mint a macskák, kutyák, emberek, bükkfák, és (2) a számunkra ismerős fizikai tárgyakat pusztán a temporális részek közötti relációk teszik azzá, amik.

3. A fizikai tárgyak változása

3.1. A változás típusai

Az eddigiekben a fizikai tárgyak időben való perzisztálásának két meghatározó elméletét, az endurantizmust és a perdurantizmust mutattam be. A két elmélet vitájának tétje eddig azonban mindezidáig homályban maradt. A vita tétje: melyik elmélet képes plauzibilise(bbe)n magyarázni a fizikai tárgyak változását.

A fizikai tárgyak változásának négy különböző típusa van:

 

3.1.1. A fizikai tárgyak minőségi változása

A fizikai tárgyak minőségi változása olyan változás, melynek során a fizikai tárgyak valamilyen intrinzikus tulajdonsága változik meg. Példa: meghajlítom az asztalomon levő drótot. A drót t₁-ben egyenes volt, t₂-ben azonban görbe. Másik példa: meggyújtok egy gyertyát. A gyertya t₁-ben 10 centiméter hosszú volt, t₂-ben már csak 7 centiméter hosszú. A tárgyak minőségi változása olyan változás tehát, melynek során egy fizikai tárgy t₁-ben F, t₂-ben nem F (vagyis F-fel inkompatibilis) intrinzikus tulajdonsággal rendelkezik.

 

3.1.2. A fizikai tárgyak alkotórészeinek változása

A számunkra ismerős fizikai tárgyak közül szinte valamennyi összetett tárgy, azaz kisebb alkotórészekből tevődik össze. Egy könyv például borítóból és lapokból áll. Egy óra rugókból, számlapból, fogaskerekekből, mutatókból áll. Egy autó pedig annyi alkotórészből áll, hogy felsorolni sem tudnám. A fizikai tárgyak alkotórészeinek változása olyan változás, melynek során egy összetett fizikai tárgy egy vagy több alkotórésze kicserélődik. Példa: valaki elviszi autóját a szervízbe, ahol kicserélik benne az ékszíjat. Az autó t₁-ben egy bizonyos ékszíjjal rendelkezett, t₂-ben azonban egy, az előző ékszíjtól numerikusan különböző ékszíjjal rendelkezik.

Felmerület a kérdés: hogyan függ össze a fizikai tárgyak minőségi és alkotórészeiben bekövetkezett változása? Ez a két változás gyakran együttjár. Mindazonáltal egymástól függetlenül is végbemehetnek. Példa: az autóba a szerelő pontosan ugyanolyan ékszíjat tesz be, mint amilyet kivett belőle. Ebben az esetben az autó egy alkotóeleme tekintetében megváltozott, de minőségi változáson nem esett át. Másik példa: valaki más színűre festi az autóját. Ebben az esetben az autó minőségi változáson megy át, noha egyetlen alkotóeleme sem változott meg. Tekintsünk el attól, hogy a festék maga is bizonyos értelemben alkotóeleme egy autónak.

 

3.1.3. A fizikai tárgyak Cambridge változása

A Cambridge változás olyan változás, melynek során egy fizikai tárgynak kizárólag a relációs (vagy extrinzikus) tulajdonságai változnak meg, intrinzikus tulajdonságai azonban ugyanazok maradnak. Példa: tegyük fel, hogy egy apa nagyon korán elhagyja a családját (feleségét és lányát) és messzire költözik. Felesége és lánya felől soha nem hall többé. Nem is gondol többé rájuk. Lánya harminc év múltán gyereket szül, így az apa tudtán kívül nagyapává válik. Miért fontos, hogy tudtán kívül? Azért, mert ha tudomást szerezne lánya szüléséről, akkor elméjében/agyában valamilyen intrinzikus változás is bekövetkezne.

A Cambrigde változás tulajdonképpen nem valódi változás. Bizonyos értelemben ugyan történik változás: az illető t₁-ben nem nagyapa, t₂-ben nagyapa. Bizonyos értelemben azonban nem történik, lévén az illető egyetlen intrinzikus tulajdonsága sem változik meg.

 

3.1.4. A fizikai tárgyak szubsztanciális változása

A fizikai tárgyak szubsztanciális változása olyan változás, melynek során egy fizikai tárgy létrejön vagy - épp ellenkezőleg - megszűnik létezni. Példa: valaki felépít egy házat. A ház létrejön.  Másik példa: valaki lebontja a házát. A ház megszűnik létezni.

Hasonlóan a Cambridge változáshoz, a szubsztanciális változás sem valódi változás. A szubsztanciális változás során ugyanis nem egy fizikai tárgy változik meg, hanem a világban történik valamilyen változás egy fizikai tárgy létrejöttével vagy pusztulásával.

 

E fejezet további részében e felsorolt változások közül kizárólag a két valódi változással, a tárgyak tulajdonságainak és alkotórészeinek változásával foglalkozom. Azt vizsgálom, hogyan magyarázza ezeket a változásokat a fizikai tárgyak perzisztálásának két nagy elmélete: az endurantizmus és a perdurantizmus.

 

3.2. Hogyan oldja meg az endurantista és a perdurantista a fizikai tárgyak minőségi változásának problémáját?

3.2.1. A perdurantizmus melletti érv

A perdurantisták szerint az endurantizmus képtelen plauzibilisen magyarázni a fizikai tárgyak minőségi változását. Íme az emellett felhozott alapmegfontolás (Lewis 1986: 202-5):

A fizikai tárgyak perzisztálásuk során változnak. Az asztalomon levő drót tegnap egyenes volt, de ma meghajlítottam, aminek következtében görbe lett. Amennyiben endurantisták vagyunk, azt állítjuk: az egyenes drót numerikusan azonos a görbe dróttal. Ezzel azonban szembekerülünk az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvényével, jelesül azzal, hogy ha a numerikusan azonos b-vel, akkor a-nak és b-nek valamennyi tulajdonságában meg kell egyeznie. Egyszóval: amennyiben (1) endurantistaként azt állítjuk, hogy a tárgyak időben levő perzisztálása numerikus azonosságot feltételez, és (2) feltételezzük azt, hogy lehetséges változás, vagyis egy numerikusan azonos fizikai tárgy t₁-ben F, t₂-ben nem F tulajdonsággal rendelkezhet, akkor tagadnunk kell az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvényét. Ez azonban vállalhatatlan.

A perdurantizmus megoldása ezzel szemben nem ütközik a Leibniz-törvénnyel. Íme: a „drót tegnap" és a „drót ma" mint a drót temporális részei numerikusan különböző entitások. Mármost a „drót tegnap" temporális rész az, ami egyenes, és az attól numerikusan különböző „drót ma" temporális rész az, ami görbe. Nincs ütközés a Leibniz-törvénnyel, lévén a perdurantista megoldása értelmében nem egy és ugyanazon fizikai tárgy egyenes t₁-ben és görbe t₂-ben, hanem két numerikusan különböző entitás.

A perdurantista azt állítja tehát, hogy a fizikai tárgyak változásának magyarázata csak abban az esetben nem lesz ellentmondásban a Leibniz-törvénnyel, ha magát az endurantizmus alaptézisét adjuk fel, mely szerint a fizikai tárgyak perzisztálása numerikus azonosságként értelmezendő. Az egyetlen lehetőség az, hogy a fizikai tárgyakat téridő nyúlványoknak tekintjük, mely nyúlványok temporális részekkel rendelkeznek, és a változást úgy értelmezzük, hogy a fizikai tárgy numerikusan különböző temporális részei rendelkeznek inkonzisztens tulajdonságokkal. Ebben az esetben éppen úgy nem kerülünk szembe a Leibniz-törvénnyel, mint ha azt mondanánk, hogy a drót egyszerre forró és hideg, de ezt úgy értenénk, hogy az egyik térbeli része (a jobb vége) forró, és a másik térbeli  része (a bal vége) hideg.

 

3.2.2. Az endurantizmus védelme I.

A Leibniz-törvénnyel való szembekerülés elkerülésének egyik módja az, hogy az endurantista elkötelezi magát a prezentizmus mellett. E szerint: az endurantizmus elfogadása azért nem involválja a Leibniz-törvény tagadását, mert minden fizikai tárgy kizárólag a jelenben létezik, és mivel egyetlen tárgy sem rendelkezhet inkompatibilis tulajdonságokkal a jelenben, ezért egyetlen tárgy sem rendelkezik inkompatibilis tulajdonságokkal a létezése során. Ilyen egyszerű.

A perdurantista szemében az endurantizmus prezentista védelme elfogadhatatlan, mégpedig azért, mert a prezentizmus maga implauzibilis. Mi a baj vele? A legfőbb baj az, hogy a prezentista nem tud mit kezdeni a múltra, illetve a jövőre vonatkozó kijelentéseink igazságával.

A következőről van szó. Plauzibilisnek tűnik azt állítani, hogy minden kontingensen (vagyis nem szükségszerűen) igaz kijelentésnek van ontológiai alapja (ontological ground); valami a világban, ami igazzá teszi (makes true). Azaz: minden kontingensen igaz kijelentés esetében létezik egy úgynevezett igazságalkotó (truthmaker), melynek létezéséből következik a kérdéses kontingensen igaz kijelentés igazsága. E feltételezést igazságalkotó elvnek (truthmaker principle) nevezzük.

A prezentizmussal szemben az a fő kifogás, hogy nem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy mi teszi igazzá a múltra és a jövőre vonatkozó kijelentéseinket. Ha ugyanis csak azok a dolgok léteznek, amelyek a jelenben léteznek, akkor nem létezik semmi, ami igazzá tehetné például azt a múltra vonatkozó kijelentést, hogy „Beethoven alacsony férfi volt". Beethoven ugyanis már nem létezik. Vedd észre: az eternalistának mindez nem okoz gondot, ugyanis szerinte a jövőbeli és a múltbeli tárgyak (így például Beethoven) ugyanúgy léteznek, mint a jelenbeliek.

Íme a prezentizmus elleni érv egy részletes (minden releváns premisszát tartalmazó) reductio ad absurdum típusú rekonstrukciója:

(i) Tegyük fel, hogy a prezentizmus igaz. Akkor (ii) a világunk nem tartalmaz múltbeli és jövőbeli tárgyakat és eseményeket. De (iii) ha a világunk nem tartalmaz múlt és jövőbeli tárgyakat és eseményeket, akkor nincsen semmi a világban, ami ontológiai alapja lehetne a múltra és jövőre vonatkozó kijelentéseinknek. Következésképpen (iv) a múltra és jövőre vonatkozó kijelentéseinknek hiányzik az igazságalkotója. Következésképpen (v) ha a igazságalkotó elv igaz, akkor a múltra és a jövőre vonatkozó kijelentések nem igazak. Azonban (vi) az igazságalkotó elv igaz, és (vii) legalábbis néhány múltra és jövőre vonatkozó kijelentés igaz. Következésképpen (viii) a prezentizmusnak hamisnak kell lennie. (Rea 2003: 261-2).

De mik ezek az igazságalkotók? A sztenderd válasz (különösen Armstrong 1989, 1997) szerint a kontingensen igaz kijelentéseink igazságalkotói a tények (facts) vagy a körülmények (states of affairs). Mik ezek? A tények vagy körülmények (ebben a kontextusban ezek szinonim kifejezések) definíció szerint tulajdonságok/relációk és partikulárék nem mereológiai együttesei, és mint ilyenek - lévén nem mereológiai együttesek - önálló metafizikai/ontológiai kategóriát alkotnak.

Elmagyarázom, mit értsünk tényeken. Vegyük azt az állítást, hogy „Tamás magas". Aki szerint a tények az igazságalkotók, az azt állítja, hogy például a „Tamás magas" kijelentést nem Tamás mint konkrét partikuláré és a magasság mint tulajdonság puszta megléte, illetve ezek mereológiai összege teszi igazzá, hanem az teszi igazzá, hogy fennáll annak az esete, hogy Tamás magas, vagyis Tamás mint konkrét partikuláré instanciálja a magasság tulajdonságát. Egy tény vagy körülmény tehát nem más, mint egy konkrét partikuláré tulajdonság/reláció instanciálása. (A tények azért alkotnak tehát önálló metafizikai kategóriát, mert egy tény nem pusztán tulajdonságok és partikulárék mereológiai együttese.) E nézet szerint tehát minden egyes kontingensen igaz kijelentés esetében létezik egy tény, amely igazzá teszi a kérdéses kijelentést; amelynek létezéséből következik a kérdéses kontingensen igaz kijelentés igazsága.

Mindezt a prezentizmus ellen alkalmazva: minden egyes múltra és jövőre vonatkozó kijelentés akkor és csak akkor lehet igaz, ha léteznek múltbeli és jövőbeli tények, amelyek igazzá teszik a kijelentéseinket. Ha viszont léteznek múltbeli és jövőbeli tények, akkor léteznek múltbeli és jövőbeli tárgyak is, lévén ezek alkotóelemei a múlt és jövőbeli tényeknek. Mivel azonban a prezentizmus tagadja a múltbeli és jövőbeli tárgyak létezését, és ebből következően a múltbeli és jövőbeli tények létezését, ezért a prezentista előtt két egyaránt vállalhatatlan út áll: vagy magát az igazságalkotó elvet kell tagadnia, és azt kell állítania, hogy vannak olyan kontingens igazságok, amelyeknek nincsen ontológiai alapja, vagy azt kell állítania, hogy a múltra és a jövőre vonatkozó kijelentések nem igazak vagy hamisak.

Hadd élesítsem még a prezentizmus elleni (igazságalkotó elvre építő) érvet, ugyanis számos kortárs filozófus kétségbevonja az önálló metafizikai kategóriaként értett tények létezését, és ezzel könnyű menekülési útvonalat biztosít a prezentista számára. (Lásd például Donald Davidson parittya érvét (Davidson 1969), és erről lásd magyarul: Farkas/Kelemen 2002: 110-6.) A prezentizmus elleni érv megfogalmazható tényekre való hivatkozás nélkül is.

Íme: plauzibilisnek tűnik azt állítani, hogy az igazságok szuperveniálnak a létezésen (Lewis 2001). Ez annyit jelent, hogy nem lehetséges különbség abban, hogy melyik kijelentés igaz anélkül, hogy különbség volna abban, hogy milyen tárgyak léteznek és azok milyen tulajdonságokkal rendelkeznek. Fordított irányból mondva: az, hogy mely kijelentés igaz, attól függ (azon szuperveniál), hogy milyen tárgyak léteznek és azok milyen tulajdonságokkal rendelkeznek. (Vegyük észre: ha így fogalmazunk, nem köteleződünk el a tények mint önálló metafizikai státussal rendelkező entitások létezése mellett.) Mármost vegyük azt a kontingensen igaz kijelentést, hogy „léteztek mamutok". S ezek után jöjjön az a prezentizmus elleni érv:

Mivel a jelenbeli dolgok lehettek volna pontosan ugyanolyanok, mint amilyenek most, akkor is, ha a mamutok nem léteztek volna, ez az igazság [mármint: „léteztek mamutok"] nem szuperveniál a jelenbeli dolgokon, ahogyan azok vannak, és tulajdonságokon, amelyekkel azok rendelkeznek. De a prezentizmus szerint a jelenbeli dolgok kimerítik a realitást. Következésképpen ez az igazság nem szuperveniál a dolgokon, ahogy azok vannak, és a tulajdonságokon, amelyekkel azok rendelkeznek. A prezentizmus szerint tehát a szuperveniencia hamis. (Crisp 2003: 238.)

A prezentizmussal szembeni ellenvetés lényege tehát az, hogy a prezentistának tagadnia kell azt, hogy az igazságok szuperveniálnak a létezésen, ez pedig túlságosan nagy ár az endurantizmus védelméért. Ez a legerősebb formájában megfogalmazott érv a prezentizmus, és így a prezentista endurantizmus ellen.

A prezentista szerint ez az érv nem konklúzív: a prezentizmusból ugyanis nem következik az, hogy az igazságok nem szuperveniálnak a létezésen. Egészen egyszerűen azért nem következik, mert az érv központi előfeltevése (az úgynevezett temporális kombinatorizmus) hamis. Nevezetesen a következő tézis:

Temporális kombinatorizmus: a dolgok lehetnének pontosan ugyanolyanok a jelenben, akkor is, ha a múlt másmilyen volna.

A dolog világos: ha a prezentista tagadja ezt a tézist, vagyis azt állítja, hogy amennyiben a múlt másmilyen volna, úgy a jelen is másmilyen volna, akkor igenis konzisztens lehet azzal, hogy az igazságok szuperveniálnak a létezésen, annak ellenére, hogy azt állítja: kizárólag a jelenbeli tárgyak léteznek.

Első pillantásra nincs is nehéz dolga a prezentistának. Csak annyit kell állítania, hogy a fizikai tárgyak mellett (1) léteznek (mint absztrakt entitások) múltra vonatkozó propozíciók, melyek (2) rendelkezhetnek az igaznak levés tulajdonságával (Crisp 2003: 238). Esetünkre vonatkoztatva: (1) létezik az a múltra vonatkozó propozíció, hogy „mamutok mászkáltak a Földön", és (2) e propozíció rendelkezik az igaznak levés tulajdonságával. Mármost ha (1) létezik a „mamutok mászkáltak a Földön" propozíció (mint absztrakt entitás), amely (2) rendelkezik az igaznak levés tulajdonságával, akkor nem igaz az, hogy a dolgok lehettek volna pontosan ugyanolyanok, mint amilyenek a jelenben, akkor is, ha a múlt másmilyen volna, lévén ebben az esetben létezne ugyan a „mamutok mászkáltak a Földön" propozíció csak épp nem rendelkezne az igaznak levés tulajdonságával, vagyis másmilyen volna a jelen, mint amilyen most.

Ez persze inkább bonmot, mint rendes, kidolgozott válasz. Ennek ellenére azért megmutatja azt az irányt, mely felé a prezentistának - a megfelelő választ keresve - tapogatóznia kell. A megoldás az úgynevezett absztrakt idő realizmus:

Az absztrakt idő realista tagadja a temporális kombinatorizmust. Azt az elvet, hogy a dolgok lehetnének pontosan ugyanolyanok, mint a jelenben [...], akkor is, ha a múlt másmilyen volna. Ezt nem fogadod el, ha absztrakt idő realista vagy; akkor ugyanis azt állítod: a jelenbeli dolgok között léteznek absztrakt idők, melyek „korábbi-későbbi" relációkban állnak egymással (among the present things are abstract times standing in their earlier-later relations to one another). Csakhogy ezek a dolgok nem lehetnének ugyanolyanok, mint amilyenek, nem állhatnának fenn közöttük ugyanazok a „korábbi-későbbi" relációk, mint amelyek fennállnak, ha a múlt másmilyen lett volna. Az absztrakt idő realista szerint bármilyen p propozíció esetében szükségszerű, hogy p akkor és csak akkor állt fenn, ha egy múltbeli (vagyis korábbi) időpontban p. [...] Így például fennállt az, hogy elvégeztem az egyetemet. Az absztrakt idő realista azt mondja: ez akkor és csak akkor igaz, ha egy korábbi t időpontban elvégeztem az egyetemet. Mivel az a mód, ahogyan a dolgok jelenleg léteznek, tartalmazza az olyan t időpontokat is, amelyek a „korábbi" relációban állnak a jelennel, ebből következik, hogy a dolgok nem lehettek volna pontosan olyanok, mint amilyenek, akkor, ha nem állt volna fenn, hogy elvégeztem az egyetemet. (Crisp 2003: 241.)

Elég zavarbaejtő ez a passzus, de talán megfejthető belőle az absztrakt idő realizmus értelme. E szerint: a prezentista akkor és csak akkor tud konzisztens lenni az igazságalkotó elvvel, és ennek előfeltételeként akkor és csak akkor tudja tagadni a temporális kombinatorizmus elvét, ha olyan ontológiát képvisel, melyben „a »korábbi-későbbi« relációt az absztrakt időkben definiálja [...], ahelyett hogy a »korábbi-későbbi« relációt a konkrét idők (vagy események) relációjaként értené" (Crisp: 2003: 242). Nyilván ez utóbbit nem teheti, hiszen szerinte nem létezik konkrét időként sem a múlt, sem a jövő, következésképpen nem létezhet ezek között „korábbi-későbbi" reláció sem. Egy reláció létezéséből ugyanis következik a relátumainak létezése. Azt azonban mondhatja a prezentista, és ez a megoldásának döntő pontja: a jelenbeli dolgok között léteznek absztrakt idők, és eme absztrakt idők között „korábbi-későbbi" relációk állnak fenn. Mármost mivel a jelen tartalmaz olyan absztrakt időket, melyek között „korábban-későbben" relációk állnak fenn, ezért nem igaz az, hogy a dolgok lehetnének pontosan ugyanolyanok a jelenben, akkor is, ha a múlt másmilyen volna. Miért? Egyszerűen azért, mert ha a múlt másmilyen volna, mint amilyen volt, akkor a jelen a múlttal mint absztrakt időkkel másmilyen relációban állna, mint amilyenben ténylegesen áll, és ennélfogva maga is másmilyen volna, mint amilyen.

Tulajdonképpen pofonegyszerű dologról van szó. Arról, hogy amit az eternalista konkrét idők közti relációknak ért, azt a prezentista absztrakt idők közti relációknak érti. Nyilvánvaló, hogy ez az egyetlen, amit a prezentista tehet. Ha ugyanis (1) ki akar tartani amellett, hogy az igazságok szuperveniálnak a létezésen, és (2) prezentistaként nem állíthatja azt, hogy léteznek múltbeli tárgyak, melyeken a múltra vonatkozó kijelentéseink igazsága szuperveniál, akkor nincs más megoldás: absztrakt időket és ezek egymáshoz való relációit kell posztulálnia, hogy azt mondhassa: a múltra vonatkozó kijelentéseink igazsága ezeken a jelenben létező absztrakt entitásokon szuperveniál. Még egyszerűbben: nem léteznek ugyan a jelenben múltbeli konkrét partikulárék, de léteznek a jelenben a múltat reprezentáló absztrakt entitások, és a múltra vonatkozó kijelentéseink igazsága ezeken szuperveniál.

 

3.2.3. Az endurantizmus védelme II.

Az endurantista nemcsak a prezentizmusra való hivatkozással védekezhet. Emlékeztetőül: a prezentizmusból ugyan következik az endurantizmus, viszont létezhet eternalista endurantizmus is.

Íme az eternalista endurantista megoldási javaslata. A fizikai tárgyak nem simpliciter rendelkeznek tulajdonságokkal. Például a drót nem egyszerűen egyenes t₁-ben és görbe t₂-ben, hanem valójában azzal a két tulajdonsággal rendelkezik, hogy „egyenes t₁-ben" és „görbe t₂-ben". Az eternalista endurantista szerint a tulajdonságok magukban foglalnak egy meghatározott időponthoz vagy időintervallumhoz való relációt: a drót egyenessége és görbesége a drótnak nem intrinzikus, hanem relációs tulajdonsága. Ennélfogva amikor egy fizikai tárgynak valamilyen tulajdonságot tulajdonítunk, akkor ezt nem tehetjük csak úgy: időindexálnunk kell a kérdéses tulajdonságot. Következésképpen: a fizikai tárgyak változását nem úgy kell értenünk, hogy a drót t₁-ben rendelkezett az egyenesség intrinzikus tulajdonságával, amely tulajdonságát elvesztette, amikor meggörbítettem, hanem úgy, hogy a drót egyszer rendelkezett az „egyenes t₁-ben", másszor pedig a „görbe t₂-ben" tulajdonsággal. Következésképpen: a fizikai tárgyak változásának eternalista endurantista magyarázata nem involválja a Leibniz-törvény tagadását, ugyanis - maradva a drót példájánál - a „görbe t₁-ben" és az „egyenes t₂-ben" a drótnak nem inkonzisztens tulajdonságai.

A perdurantista szemében az eternalista endurantista megoldása implauzibilis. Két intuíciónkkal is szembenáll. Egyrészt azzal az intuíciónkkal, hogy a fizikai tárgyak egyszerűen csak úgy (just) rendelkeznek tulajdonságokkal, lévén az eternalista endurantista minden tulajdonságot időindexál. Másrészt szembenáll a változással kapcsolatos intuíciónkkal, mely szerint a változás nem más, mint hogy egy fizikai tárgy rendelkezik valamilyen tulajdonsággal t₁-ben és ugyanazzal a tulajdonsággal nem rendelkezik t₂-ben. Intuitíve úgy gondoljuk, hogy a fizikai tárgyak elveszíthetik azokat a tulajdonságaikat, amelyekkel korábban rendelkeztek, és felvehetnek egy másik, az előzővel inkonzisztens tulajdonságot. Ha azonban az eternalista endurantista elméletét fogadjuk el, és időindexáljuk a tulajdonságokat, akkor azt kell állítanunk, hogy - épp az időindex miatt! - a fizikai tárgyak a létezésük során nem veszíthetik el a tulajdonságaikat, és nem vehetnek fel egy, az előzővel inkonzisztens tulajdonságot. „F t₁-ben" és a „nem F t₂-ben" tulajdonságok ugyanis nem inkonzisztensek egymással! Egyszóval: a perdurantista szemében az eternalista endurantista nem megoldja a fizikai tárgyak tulajdonságaikban bekövetkezett változásának problémáját, hanem inkább eliminálja azt.

Az endurantista azt felelheti erre: bagoly mondja verébnek! Vagyis az endurantista elfogadhatja azt, hogy azzal, hogy időindexálja a tulajdonságokat, szembenáll egy bizonyos intuíciónkkal, nevezetesen azzal, hogy a tárgyak csak úgy simán rendelkeznek tulajdonságokkal, és hogy intrinzikusan rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal, viszont ezt ne rója neki fel a perdurantista. Épp ő ne! A perdurantista ugyanis azzal, hogy a fizikai tárgyakat téridőbeli nyúlványoknak tekinti, végső soron azt állítja, hogy amikor például éppen fáj a fejem, akkor én csak közvetve rendelkezem a fejfájás (mentális) tulajdonságával, lévén közvetlenül csak egy temporális részem (az „én most"!) rendelkezik vele (így érvel Crisp 2003: 216-7). Ezt állítani szintén szembenáll egy bizonyos intuíciónkkal, jelesül azzal, hogy én magam vagyok az, amely instanciálja a fejfájással rendelkezés tulajdonságát, és nem pusztán egy részem az.

 

3.2.4. Az elméletek taxonómiája

Az endurantizmus és perdurantizmus közti vita a következő három elv vagy tézis körül forog:

(1) A változás elve: Egy fizikai tárgy rendelkezhet F intrinzikus (nem relációs) tulajdonsággal t₁-ben és nem F intrinzikus tulajdonsággal t₂-ben.

(2) Az időben való numerikus azonosság elve: egy és ugyanazon fizikai tárgy teljes egészében létezhet különböző időkben.

(3) Az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének elve: ha a = b, akkor bármilyen a-ra és b-re: ami igaz a-ra, az igaz b-re, és vice versa.

E három kijelentés együttesen inkonzisztens. Még egyszer és utoljára. Vegyük a drótot, ami t₁-ben egyenes. A drótot meggörbítjük. A drót t₂-ben görbe. Az egyenes és a görbe egymással inkompatibilis intrinzikus tulajdonságai ugyanannak a drótnak. (Ez a változás elve.) A drót teljes egészében létezik t₁-ben és t₂-ben. (Ez az időben való numerikus azonosság elve.) Mármost ez a két elv együttesen inkonzisztens a (3)-sal. Ha ugyanis a drót t₁-ben egyenes, és a drót t₁-ben numerikusan azonos a dróttal t₂-ben, akkor a Leibniz-törvény értelmében azt kell mondanunk, hogy a drót t₂-ben is egyenes. Csakhogy éppen arról van szó, hogy görbe. Úgy tűnik tehát, hogy az (1)-(3) együttesen inkonzisztens, és valamelyiket a három közül fel kell adnunk.

A (3) nem adható fel. Ennélfogva vagy az (1)-t, vagy a (2)-t kell feladnunk.

(a) A perdurantista a (2)-t adja fel. Szerinte a fizikai tárgyak téridőbeli nyúlványok, amelyek nincsenek teljes egészükben jelen a különböző időkben.

(b) A prezentista endurantista az (1)-t adja fel. Szerinte a fizikai tárgyak perzisztálásuk során azért nem rendelkeznek inkonzisztens intrinzikus tulajdonságokkal (F-fel és nem F-fel), mert csak a jelenben léteznek, és a jelenben a fizikai tárgyak nem rendelkezhetnek inkonzisztens tulajdonságokkal.

(c) Az eternalista endurantista ugyancsak az (1)-t adja fel. Szerinte a fizikai tárgyak perzisztálásuk során azért nem rendelkeznek inkonzisztens intrinzikus tulajdonságokkal (F-fel és nem F-fel), mert (i) minden tulajdonságuk időindexált, ennélfogva nem intrinzikus, hanem relációs, és (ii) mint relációs tulajdonságok az időindexük miatt soha nem lehetnek egymással inkonzisztensek.

 

3.3. Hogyan oldja meg az endurantista és a perdurantista a fizikai tárgyak alkotórészei változásának problémáját?

3.3.1. A perdurantizmus melletti érv

A perdurantisták szerint az endurantizmus nem képes plauzibilisen magyarázni a fizikai tárgyak alkotórészeinek változását (lásd: Mark Heller 1990: 2-4, 19-20). Az érv némi egyszerűsítésekkel és átalakításokkal a következő:

Vegyünk egy partikuláris emberi testet. Nevezzük „Test"-nek. A „Test" hétfői napon teljesen ép, valamennyi részével rendelkezik, így rendelkezik a bal kezével is. Nevezzük a „Test"-et hétfői napon „Test hétfőn"-nek. Nevezzük továbbá „Test mínusz bal kéz"-nek vagy egyszerűen csak „Test mínusz"-nak azt a tárgyat, ami nem más, mint az egész „Test", kivéve a bal kezét. Egyszerűen vonatkoztassunk el a „Test" bal kezétől, és a maradékot kereszteljük el „Test mínusz"-nak. Ebben az esetben azt kell állítanunk, hogy:

(1) „Test hétfőn" numerikusan nem azonos „Test mínusz"-szal.

Tegyük fel, hogy a „Test" keddi napon egy balesetben elveszíti a bal karját. Nevezzük a keddi napon a bal kezét elvesztő „Test"-et „Test kedden"-nek. Mármost általában úgy gondoljuk: attól, hogy a „Test" elveszítette a bal kezét, a „Test" továbblétezik. Alapvető intuíciónk ugyanis, hogy egy test képes túlélni bizonyos részeinek elvesztését. Nyilván nem mindegyikét, de a bal keze elvesztését igen. Mármost amennyiben endurantisták vagyunk, a következőt állítjuk:

(2) „Test hétfőn" numerikusan azonos „Test kedden"-nel.

Úgy tűnik továbbá, hogy a „Test kedden" ugyanaz a dolog, mint a „Test mínusz", mivel a „Test mínusz" éppen úgy lett definiálva, hogy a „Test" mínusz a bal keze, és a „Test" keddi napon éppen a bal kezét vesztítette el. Vagyis függetlenül attól, hogy endurantisták vagy perdurantisták vagyunk:

(3) „Test kedden" numerikusan azonos „Test mínusz"-szal.

Csakhogy a (2), (3) valamint az azonossági reláció tranzitivitása azt implikálja, hogy:

(4) „Test hétfőn" numerikusan azonos „Test mínusz"-szal.

Az eredmény: a (4) ellentmondásban van az (1)-sel.

Az érv szándékolt konklúziója az, hogy megmutassa: az endurantista nem képes magyarázni a fizikai tárgyak alkotórészeinek változását. Amennyiben ugyanis a fizikai tárgyak perzisztálását numerikus azonosságként értelmezzük, akkor - lásd az érvet - ellentmondáshoz jutunk. Az endurantizmus tehát inkonzisztens elmélet.

(Mondanom sem kell: az érv nem csak a bal kéz esetén működik; a bal kéz a „Test" bármely részével behelyettesíthető, legyen az akármilyen kicsi. Illetve: nem kell ragaszkodnunk a „Test"-hez, az érv bármilyen összetett tárgy esetében megfogalmazható.)

A perdurantizmus ezzel szemben nem inkonzisztens. A perdurantista ugyanis - ellentétben az endurantistával - nem fogadja el a (2)-t. Úgy gondolja: a „Test hétfőn" és a „Test kedden" között nem numerikus azonosság áll fenn, hanem annál gyengébb reláció. Nevezetesen: a „Test hétfőn" és a „Test kedden" a „Test"-nek mint téridőbeli nyúlványnak csak különböző temporális részei.

 

3.3.2. Az endurantizmus védelme I.

Az endurantista Roderick Chisholmot (1973, 1975, 1976) követve azt mondhatja: a fizikai tárgyak nem maradnak azonosak alkotórészeik elvesztése vagy megváltozása után. Azaz: a fizikai tárgyak nem őrzik meg azonosságukat, ha akárcsak egy alkotórészüket elvesztik. Ezt az álláspontot mereológiai esszencializmusnak nevezzük. E szerint: egy összetett tárgynak minden egyes része lényeges része: egyiket sem veszítheti el, különben megszűnik létezni. Másképp fogalmazva: a és b összetett tárgy akkor és csak akkor azonos, hanem minden egyes részük ugyanaz.

A Chisholmmal rokonszenvező endurantisták tehát az érv (2) premisszáját adják fel, és így szűntetik meg az inkonzisztenciát. Szerintük: a „Test hétfőn" numerikusan nem azonos a „Test kedden"-nel, lévén a „Test kedden"-nek hiányzik egy része „Test hétfőn"-höz képest, és - lévén mereológiai esszencialisták - úgy gondolják, hogy egy fizikai tárgy minden egyes része lényegi a tárgy azonossága szempontjából.

Nehogy félreértés támadjon abból, hogy mind a perdurantista, mind a Chisholmmal rokonszenvező endurantista a (2) premisszát adja fel. Egészen más értelemben adják fel ugyanis a (2)-t. A perdurantista azzal, hogy a „Test hétfőn"-t és a „Test kedden"-t numerikusan különböző entitásoknak tekinti, ezzel nem vitatja azt, hogy a „Test" perzisztál az időben, csak épp e perzisztálást úgy értelmezi, hogy a „Test hétfőn" és a „Test kedden" egy négydimenziós nyúlvány egy-egy temporális része. A Chisholmmal rokonszenvező endurantista ezzel szemben azt állítja, hogy a szó szigorú értelmében két különböző dologról van  szó („Test hétfőn" és „Test kedden"), és ezzel magának a „Test"-nek a perzisztenciáját tagadja.

Chisholm álláspontja prima facie elég bizarr, érdemes ezért néhány dolgot elmondanom róla. Chisholm különbséget tesz az azonosság laza és mindennapi fogalma, illetve szigorú és filozófiai fogalma között. Tegyük fel, hogy az íróasztalomról leválik egy kis darab. Chisholm szellemében ekképp kell fogalmaznunk: az azonosság filozófiai és szigorú értelmében numerikusan két különböző asztal van, lévén nem minden részükben azonosak, az azonosság laza és mindennapi értelmében azonban ugyanarról az asztalról van szó, ugyanis a hétköznapi életben ezeket azonosnak tekintjük.

E különbségtevés fényében Chisholm a következőképpen érti a fizikai tárgyak időbeli perzisztenciáját. Vannak alapvető entitások. Egy alapvető entitás nem más, mint ama dolog, amelynek minden része együtt van. Egy alapvető entitás egyetlen alkotórésze elvesztése vagy kicserélődése esetében sem őrzi meg azonosságát. Ha akár egyetlen része elveszik vagy kicserélődik, az más (az előzőtől numerikusan különböző) alapvető entitást eredményez. Mármost a mindannyiunk számára ismerős fizikai tárgyaknak folytonosan cserélődnek az alkotórészeik perzisztálásuk során. Következésképpen: a számunkra ismerős fizikai tárgyak perzisztálása nem más, mint egymástól numerikusan különböző alapvető entitások sorozata (entia successiva), egymás után való prezentálódása.

 

3.3.3. Az endurantizmus védelme II.

Az endurantista védekezhet Peter Geach (1962) relatív azonosság fogalmára támaszkodva is. Geach amellett érvel, hogy nem beszélhetünk arról, hogy a és b dolog simpliciter azonosak, vagyis további minősítés nélkül azonosak, ugyanis a és b azonossága vagy különbözősége relatív egy szortális terminus vonatkozásában. a és b lehetnek azonosak egy adott szortális vonatkozásában, de numerikusan különbözőek egy másik szortális vonatkozásában. Magyarán Geach szerint az azonosság és a különbözőség nem abszolút reláció, hanem szortálisan relatív.

Egy példa segít megérteni a relatív azonosság fogalmát. Tegyük fel, hogy egy személy két egymástól különböző hivatali tisztséget is betölt. Egyrészt ő az Ökölvivó Szövetség főtitkára, másrészt ő a Morgen-Stanley cég alelnöke. Mármost a relatív azonosság hívei szerint egyrészt igaz az, hogy az Ökölvívó Szövetség főtitkára ugyanaz a személy, mint a Morgen-Stanley cég alelnöke, másrészt azonban nem igaz az, hogy ugyanaz a hivatali poszt az Ökölvivó Szövetség főtitkára és a Morgen-Stanley cég alelnöke. Azaz: az azonossági kijelentések relatívak annak a megfelelő szortális terminusnak vonatkozásában.

Az endurantista a relatív azonosság eszméjére támaszkodva úgy érvelhet a fentebbi érv ellen, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy az érvelésben nincsenek minősítve a numerikus azonossági kijelentések a megfelelő szortális terminus vonatkozásában.

Nézzük: amikor az endurantista azt állítja, hogy a „Test hétfőn" numerikusan azonos a „Test kedden"-nel, akkor nyilván abban az értelemben vett numerikus azonosságról beszél, hogy hétfőn és kedden egy és ugyanazon emberi organizmus létezik. Amikor azonban az endurantista azt állítja, hogy a „Test kedden" numerikusan azonos „Test mínusz"-szal, akkor a numerikus azonosságot nyilván abban az értelemben állítja, hogy egy és ugyanazon anyagi tömbről (mondjuk: sejtegyüttesről) van szó.

Amennyiben tehát az endurantista elkötelezi magát az azonosság relativista elmélete mellett, akkor elfogadhatja az érvben szereplő mind a négy kijelentést, mégsem lesz inkonzisztens az elmélete. Mondhatja ugyanis: nem ugyanabban az értelemben igaz az a kijelentés, hogy a „»Test hétfőn« numerikusan azonos »Test kedden«-nel", mint az a kijelentés, hogy „»Test kedden« numerikusan azonos »Test mínusz«-szal". A perdurantista csak azért hiszi azt, hogy az endurantizmus inkonzisztens, mert az azonosságot tévesen abszolút relációnak tekinti.

 

3.3.4. Az endurantizmus védelme III.

Az endurantista Peter van Inwagen (1981, 1990b) elméletére támaszkodva is védekezhet a perdurantista érvével szemben. E szerint: egyszerűen nem létezik olyan dolog, mint „Test mínusz". Hogyhogy nem létezik? A „Test mínusz" nem más, mint a „Test" bal kezének komplementere, következésképpen, ha a „Test" bal keze létezik, akkor teljesen önkényes azt állítani, hogy a „Test mínusz" nem létezik.

Inwagen egyetért ezzel. Szerinte a „Test" bal keze sem létezik. Emlékezzünk csak vissza, volt már szó Inwagen javaslatáról. A 3. fejezet 6.4. részében említettem: Inwagen a fizikai tárgyak szubsztanciaelmélete védelmében úgy érvelt, hogy a világban Istenen kívül kizárólag élőlények és elemi részek léteznek, lévén csak az élőlények és az elemi részek instanciálnak fajta-univerzálékat. Vagyis a „Test" létezik, mert a „Test" egy meghatározott fajtájú organizmus, de sem a „Test-mínusz", sem a „Test" bal keze nem létezik, lévén ezek nem instanciálnak fajta-univerzálékat.

A történeti hűség kedvéért hozzá kell tenni: Inwagen, akitől egyébként a „Test mínusz" fogalma ered (lásd 1981), épp ellenkező irányból érvelt. Szerinte a „Test mínusz" „önkényesen leválasztott rész" (arbitrary undetached part), melynek létezését éppen azért kell kétségbe vonnunk, mert különben - ahogyan a fentebbi endurantizmus elleni érvben láttuk - inkonzisztenciához jutunk.

 

3.3.5. Az endurantizmus védelme IV.

Az endurantista az érv (3) premisszáját is támadhatja. Mondhatja: a „Test kedden" numerikusan nem azonos a „Test mínusz"-szal, következésképpen az endurantizmus nem inkonzisztens.

Első pillantásra ez is elég különösen hangzik, ugyanis a „Test kedden" és a „Test mínusz" pontosan ugyanazokból a részekből áll és a térnek pontosan ugyanazt a régióját foglalja el. De akkor hogyhogy nem azonosak? Általánosan feltéve a kérdést: hogyan lehetséges, hogy két numerikusan különböző fizikai tárgy térben és időben koincidál?

Elmagyarázom egy másik példán, a klasszikus példán, aztán visszatérek a „Test kedden" és „Test mínusz" viszonyára. Vegyünk egy márványtömböt. Egyes filozófusok (például Wiggins 1980: 30-5, Lowe 2002: 68-74) szerint a márványtömb nem azonos a szoborral. Annak ellenére nem, hogy a márványtömb és a szobor pontosan ugyanazokból a részekből áll és a térnek pontosan ugyanazt a régióját foglalja el. Mitől különbözőek akkor? Attól, hogy a márványtömbnek vannak olyan tulajdonságai, amelyek nem tulajdonságai a szobornak, és fordítva, a szobornak vannak olyan tulandonságai, amelyek nem tulajdonságai a márványtömbnek, következésképpen a Leibniz-törvény miatt a kettő nem lehet azonos. Milyen tulajdonságaikra gondoljunk? Azokra a tulajdonságaikra, amelyek azt határozzák meg, hogy milyen típusú változást képesek elszenvedni, úgy, hogy eközben megőrzik az azonosságukat. A márványtömb rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy ahhoz, hogy az időben azonos maradjon, mindössze az szükséges, hogy részecskéi együtt maradjanak. A márványtömb akkor is ugyanaz marad, ha valamilyen sajátos eljárással teljesen más alakúra formáljuk, akkor viszont nem marad ugyanaz, ha eltávolítjuk valamilyen részét. Ebben az esetben megszűnik létezni. A szobor épp ellenkezőleg. A szobor rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy „túléli" egy darabja elvesztését (gondolj arra az esetre, amikor úgy tizenöt évvel ezelőtt egy őrült letörte Michelangelo Dávidjának egyik lábujját - senki nem gondolta, hogy maga a szobor elpusztult), viszont megszűnik létezni akkor, ha más alakúra formáljuk.

Ennek analógiájára: a „Test kedden" azért nem azonos a „Test mínusz"-szal, mert vannak különböző tulajdonságaik. Az endurantista mondhatja azt, hogy a „Test kedden"-nek és a „Test mínusz"-nak különböznek a történeti tulajdonságai. A „Test kedden" olyan dolog, ami rendelkezik azzal a történeti tulajdonsággal, hogy valaha volt bal keze, a „Test mínusz"-nak azonban definíció szerint nincs meg ez a tulajdonsága. De mondhatja azt is, hogy - hasonlóan a márványtömb és a szobor esetéhez - a „Test kedden"-nek és a „Test mínusz"-nak különböznek azok a tulajdonságai, amelyek azt határozzák meg, hogy milyen típusú változást képesek elszenvedni, úgy, hogy eközben megőrzik azonosságukat. Tegyük fel, hogy a „Test kedden"-nek levágjuk a jobb karját is. Ebben az esetben a „Test kedden" nem szűnik meg létezni. Ha azonban a „Test mínusz"-nak vágjuk le a jobb karját, akkor a „Test mínusz" megszűnik létezni, lévén ez definíció szerint nem más, mint a „Test" mínusz a bal karja. A különbség a két entitás között tehát az, hogy a „Test kedden" rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy elveszítheti a jobb kezét úgy, hogy ettől még tovább létezik, a „Test mínusz" azonban nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, következésképpen - a Leibniz-törvény miatt - a két entitás numerikusan különbözik egymástól.

Természetesen sokan nem fogadják el ezt a konklúziót, mondván: igenis abszurd azt állítani, hogy két numerikusan különböző fizikai tárgy lehet ugyanabban az időben ugyanazon a helyen, úgyhogy valahol hibás a fentebbi érvelés. Erős intuíció ez, de azért talán gyengíthető. Az endurantista mondhatja ugyanis: azért nem abszurd azt állítani, hogy a márványtömb és a szobor mint két numerikusan különböző fizikai tárgy térben és időben koincidál, mert ezek valójában különböző fajtájú dolgok. A márványtömb puszta anyagdarab, a szobor ezzel szemben ember alkotta mű. Illetve: azért nem abszurd azt állítani, hogy a „Test mínusz" és a „Test kedden" mint két numerikusan különböző fizikai tárgy térben és időben koincidál, mert a „Test mínusz" és a „Test kedden" - ahogy a márványtömb és a szobor - szintén különböző fajtájú dolgok. A „Test mínusz" puszta sejtegyüttes, a „Test kedden" ezzel szemben egy bizonyos organizmus. Összefoglalva: azt valóban abszurd volna állítani, hogy két szobor vagy két márványtömb, vagyis két ugyanolyan fajtájú numerikusan különböző fizikai tárgy térben és időben koincidál, de nem abszurd két olyan numerikusan különböző fizikai tárgyról azt állítani, hogy térben és időben koncidálnak, amelyek különböző fajtákhoz tartoznak.

Természetesen felmerül a kérdés: ha a „Test kedden" és a „Test mínusz" tényleg numerikusan különböznek egymástól, akkor mégis miféle viszony van közöttük? Igencsak szervesnek kell lennie, ugyanis - ahogy már volt róla szó - pontosan ugyanazokból a részekből állnak és a térnek pontosan ugyanazt a régióját foglalják el.

Az endurantista válasza: a „Test mínusz" és a „Test kedden" között nem azonossági reláció, hanem annál gyengébb, úgynevezett konstitúció reláció áll fenn: a „Test mínusz" mint sejtegyüttes konstituálja a „Test kedden"-t mint organizmust. Ugyanaz a viszony áll fenn a márványtömb és a szobor között is: a márványtömb mint anyagdarab konstituálja a szobrot mint ember alkotta művet.

A konstitúció reláció - ellentétben az azonossággal - aszimmetrikus reláció: ha a konstituálja b-t, attól még b nem konstituálja a-t. A „Test mínusz" konstituálja a „Test kedden"-t, de fordítva ez nem igaz. Definíciószerűen:

a összetett tárgy konstituálja b összetett tárgyat t időpontban akkor és csak akkor, ha (1) a és b koincidálnak t-ben, és (2) a minden része t-ben része b-nek is t-ben, de b-nek nem minden része t-ben része a-nak t-ben.

Esetünkre vonatkoztatva: a „Test mínusz" minden része (valamennyi sejtje) része a „Test kedden"-nek is, de a „Test kedden"-nek vannak olyan részei, amelyek nem részei a „Test mínusz"-nak. A „Test kedden"-nek része például a feje, a jobb keze, a lábai, a törzse, a „Test mínusznak" ezek azonban nem részei. Természetesen ezeket a részeket a „Test mínusz" megfelelő részei konstituálják, de ugyanazon okból nem azonosak e részekkel, mint amiért nem azonos a „Test mínusz" a „Test kedden"-nel. A „Test kedden" fejének vannak olyan részei, amelyek nem azonosak a „Test mínusz" megfelelő részeivel, lévén a fejnek vannak olyan részei (orra, füle stb.), ami nem része a „Test mínusz" megfelelő részeinek, és így tovább.

 

3.3.6. Az álláspontok taxonómiája

Nézzük még egyszer a perdurantista endurantizmus elleni érvének premisszáit:

(1) „Test hétfőn" numerikusan nem azonos „Test mínusz"-szal.

(2) „Test hétfőn" numerikusan azonos „Test kedden"-nel.

(3) „Test kedden" numerikusan azonos „Test mínusz"-szal.

A (2) és a (3) és az azonosság tranzitivitásának tézise miatt:

(4) „Test hétfőn" numerikusan azonos „Test mínusz"-szal,

ami ellentmondásban van (1)-gyel.

Nézzük, milyen alapvető intuíciók működnek az érvben! Íme:

(i) Az azonosság tranzitivitásának tézise: ha a azonos b-vel, és b azonos c-vel, akkor a azonos c-vel.

(ii) A fizikai tárgyak numerikusan azonosak maradhatnak bizonyos alkotórészük elvesztése ellenére.

(iii) Két numerikusan különböző tárgy egy időben nem lehet a térnek pontosan ugyanabban a régiójában, vagyis amennyiben egy időben a térnek pontosan ugyanabban a régiójában vannak, akkor egy és ugyanazon fizikai tárgyról van szó.

(iv) Az azonosság abszolút és nem relatív fogalom.

(v) Léteznek a fizikai tárgyaknak (organizmusoknak) részeik.

(vi) A fizikai tárgyak perzisztenciája numerikus azonosságot feltételez.

És nézzük eme intuíciók fényében a fizikai tárgyak alkotóelemeiben bekövetkezett változása problémájának megoldási javaslatait! Íme:

(a) A perdurantista megoldása: a (vi) hamis, ugyanis a fizikai tárgyak perzisztenciája úgy értelmezendő, hogy a fizikai tárgyaknak mint négymindenziós nyúlványoknak csak numerikusan különböző temporális részei prezentálódnak egy időben.

(b) Az endurantista mereológiai esszencializmusra alapozó megoldása: a (ii) hamis, ugyanis egy összetett fizikai tárgy valamennyi alkotórésze lényegi része a kérdéses fizikai tárgynak.

(c) Az endurantista relatív azonosságra alapozó megoldása: a (iv) hamis, ugyanis az azonosság relatív a megfelelő szortális viszonyában.

(d) Az endurantista „önkényesen leválasztott rész" fogalmára alapozó megoldása: az (v) hamis, ugyanis a világban az organizmusokon és az elemi részeken kívül kizárólag Isten létezik.

(e) Az endurantista konstitúció relációra alapozó megoldása: a (iii) hamis, mert lehetséges, hogy két numerikusan különböző tárgy egy időben a térnek ugyanabban a régiójában legyen akkor, ha az egyik konstituálja a másikat.

Természetesen az endurantizmus e négy védelme közül egyesek bizonyosan kizárják egymást, míg mások konzisztensek egymással. Gondold végig: a (b) és az (e) kizárja egymást, de a (c) és az (e) konzisztens egymással! Vagyis az endurantistának választania kell e lehetséges védelmek közül, és nem mondhatja egyszerűen azt, hogy a perdurantista fentebb előadott érve az endurantizmussal szemben nyilván nem konklúzív, hisz' négyféle módon is megmutatható, hogy az endurantizmus nem foglal magában ellentmondást.

4. Thészeusz hajója

A fizikai tárgyak alkotórészei változásának problémáját szeretném egy további, az endurantizmustól és perdurantizmustól nagyjából függetlenül tárgyalható problémával illusztrálni: az úgynevezett Thészeusz hajója gondolatkísérlettel. Ez a gondolatkísérlet további, a fizikai tárgyak azonosságával és változásával kapcsolatos alapvető metafizikai intuíciókat hoz a felszínre. Mint látni fogjuk: egymással homlokegyenest ellenkezőeket.

 

4.1. A probléma

4.1.1. A probléma első megközelítésben

Az ismert történet a következő: miután Thészeusz, az athéni hős legyőzte a gonosz Minothauruszt és hazahajózott Kréta szigetéről, hajóját az athéniak kérésére dicsőséges tette emlékeként rájuk bízta. Ahogy telt-múlt az idő, az athéniak észrevették, hogy a hajó bizonyos alkatrészei (deszkái, szegei, kötelei, vitorlái stb.) tönkrementek. Az athéniak nem akarták, hogy a hajó az enyészeté legyen, ezért a tönkrement részeket az eredetiekkel megszólalásig hasonló új részekkel pótolták, gondosan ügyelve arra, hogy a hajó eredeti formája megmaradjon. A dolog úgy alakult (pontosabban: alakulhatott volna úgy), hogy az idők során az eredeti hajó valamennyi alkatrészét kicserélik, és az eredeti hajó egyetlen alkatrésze sem marad a kikötőben ringó hajóban.

Miképp vélekedjünk erről az esetről? Egy lehetséges (józan észre apelláló) álláspont a következő: mivel egy összetett tárgy megváltozhat alkatrészei tekintetében úgy, hogy eközben a kérdéses tárgy azonossága megmarad (feltéve, ha az alkatrészek cserélgetése fokozatosan történik), a renovált hajó ugyanaz a hajó, mint az eredeti hajó. Annak ellenére ugyanaz, hogy a renovált hajó egyetlen olyan alkatrészt sem tartalmaz, mint az eredeti.

Tegyük fel, hogy valaki nem ért egyet ezzel az állásponttal. Mit állíthat? Állíthatja például azt, hogy van egy meghatározott százaléka az eredeti hajó összes alkatrészének, mely százalék alatti alkatrész kicserélése esetében a renovált hajó még azonos az eredeti hajóval, mely százalék feletti alkatrész kicserélése esetében azonban már nem azonos vele.

Ez a javaslat nem tartható. Tegyük fel, hogy a kérdéses százalékot 5 %-ban állapítjuk meg, és azt mondjuk: ha az eredeti hajó összes alkatrészének 5 %-ánál kevesebb elemet cserélünk ki, akkor a renovált hajó = eredeti hajó, ha azonban 5 %-ánál több elemet cserélünk ki, akkor a renovált hajó ≠ eredeti hajó. Nevezzük most az eredeti hajót a-nak, a renováltat b-nek. Tegyük fel, hogy a hajó alkatrészeinek 4 %-át cseréljük ki. Ebben az esetben: a = b. Tegyük fel továbbá, hogy b hajó alkatrészeinek szintén kicseréljük 4 %-át, és így kapunk c hajót. Ebben az esetben b = c. Mivel elfogadjuk az azonossági reláció tranzitivitását, mely szerint ha a = b és b = c, akkor a = c, azt kell állítanunk, hogy a hajó azonos c hajóval. Csakhogy, a hajó és c hajó nem lehet azonos egymással, ugyanis a és c hajó alkatrészének több mint 5 %-a különbözik. Egészen pontosan 8 %-a. (Feltéve persze, hogy másik 4 %-ot cseréltünk ki.) Ellentmondáshoz jutottunk: egyrészről az azonosság tranzitivitása miatt azt kell állítanunk, hogy a = c, másrészről azonban - lévén a és c több mint 5 %-ában különbözik - azt kell állítanunk, hogy a ≠ c. Természetesen bármekkora százalékot állapítunk meg, az ellentmondás elkerülhetetlen.

Mi következik ebből? Az, hogy csak két konzisztens álláspont lehetséges. Vagy azt kell állítanunk, hogy a renovált hajó annak ellenére azonos az eredetivel, hogy egyetlen alkatrészük sem közös, vagy azt kell állítanunk, hogy már egyetlen elem kicserélése esetében sem azonos a renovált hajó az eredetivel. Ez utóbbi álláspont a 3.2.3. részben már említett mereológiai esszencializmus.

Mármost amennyiben (1) nem akarjuk elfogadni a mereológiai esszencializmust, mert szilárd meggyőződésünk szerint egy összetett tárgy egyetlen darab alkatrészének kicserélése nem vonja maga után a kérdéses tárgy azonosságának elvesztését, és amennyiben (2) belátjuk, hogy nem állapíthatunk meg egy adott százalékot, amely alatt egy összetett tárgy alkatrészeit kicserélhetjük úgy, hogy a tárgy azonossága megmaradjon, és amely felett annak azonossága elveszik, úgy azt kell állítanunk: az összetett fizikai tárgyak annak ellenére azonosak maradhatnak, hogy valamennyi alkatrészüket kicseréltük.

 

4.1.2. A probléma második megközelítésben

Ott tartunk, hogy jó okunk van feltételezni, hogy az eredeti hajó valamennyi alkatrésze kicserélése ellenére a renovált hajó azonos az eredeti hajóval. Most azonban csavarjunk a dolgon. Tegyük fel, hogy az athéniak annyira buzgók voltak, hogy az eredeti hajó valamennyi eredeti lecserélt alkatrészét megőrizték egy raktárban. Ahogy folyamatosan cserélődtek az eredeti hajó alkatrészei, és egyre kevesebb eredeti alkatrész maradt a kikötőben ringó hajóban, úgy egyre gyarapodott a raktárban levő eredeti alkatrészek száma. És amint az eredeti hajó utolsó elemét is kicserélték, a raktárban összegyűlt az összes eredeti alkatrész. Tegyük fel, hogy valaki a későbbiekben valamilyen szupertechnikával az eredeti hajó eredeti alkatrészeiből újraépíti (rekonstruálja) a hajót. E rekonstruált hajó pedig - éppen úgy, mint a renovált - pontosan ugyanolyan, mint az eredeti volt.

Hogy állunk? Van két, teljesen ugyanolyan, azaz valamennyi intrinzikus tulajdonságában megegyező hajó: a renovált és a rekonstruált, és mindkettő esetében jó okunk van arra, hogy azonosnak tekintsük Thészeusz eredeti hajójával. Azt, hogy miért van jó okunk a renovált hajót azonosnak tekinteti az eredetivel, már láttuk. De milyen okunk van a rekonstruáltat azonosnak tekinteni az eredetivel? Először is: a rekonstruált hajó pontosan ugyanolyan intrinzikus tulajdonságokkal rendelkezik, mint az eredeti hajó. Másodszor: a rekonstruált hajó pontosan ugyanazokból az alkatrészekből áll, mint az eredeti hajó. Harmadszor: az „eredeti hajó - rekonstruált hajó" esete analógnak tűnik azzal az esettel, amikor például szétszedem a kerékpárom és összerakom a kerékpárom. Nyilván senkinek nem jutna eszébe azt állítani, hogy a szétszedés előtti és az összerakás utáni kerékpárom nem azonos. Negyedszer: alakulhattak volna a dolgok úgy, hogy az eredeti hajót szétszedik, anélkül azonban, hogy pótolták volna a hiányzó részeit. Vagyis lehetséges lett volna, hogy nem létezik renovált hajó. Ugyan ki kételkedne ekkor abban, hogy az eredeti hajó azonos a rekonstruált hajóval?

A probléma ezek után a következő. Mind a renovált, mind a rekonstruált hajó esetében érvelhetünk úgy, hogy azonos az eredetivel. Ha csak a renovált hajó létezne és a rekonstruált nem, akkor nem haboznánk azt mondani: renovált hajó = eredeti hajó. Ha csak a rekonstruált hajó létezne és a renovált nem, akkor nem haboznánk azt mondani: rekonstruált hajó = eredeti hajó. Csakhogy mindkét hajó - az azonossági reláció tranzitivitása miatt - nem lehet azonos az eredeti hajóval. Ha ugyanis a renovált hajó = eredeti hajó, és az eredeti hajó = rekonstruált hajó, akkor a renovált hajó = rekonstruált hajó. Ezt állítani azonban abszurd. A renovált és a rekonstruált hajó két különböző hajó. Az előbbi a kikötőben ring, a másik a raktárban porosodik.

 

4.2. A probléma megoldási javaslatai

4.2.1. A renovált hajó azonos az eredeti hajóval

Aki szerint (például: Lowe 1983, 2002: 30-3) a renovált hajó azonos az eredeti hajóval, a következő két intuitív megfontolásra épít. (1) Ha az eredeti hajó egy részét kiszereljük és egy új elemmel pótoljuk, akkor a hajónak ez az új elem lesz a része, és a kiszerelt régi elem megszűnik a hajó részének lenni. (2) Ha az eredeti hajó egy kiszerelt részét egy másik hajóba építjük, akkor az eredeti hajó kiszerelt része ennek a másik hajónak a részévé válik.

Vegyük azt az esetet, hogy félig szétszedem a biciklimet. A biciklim bizonyos részei részben a félig szétszedett biciklimben vannak, részben azon kívül, mondjuk a műhelyben. INTUÍCIÓ: ebben az esetben a biciklim rendelkezik valamennyi részével, így ama részekkel is, melyek éppen nincsenek beépítve a biciklimbe, és a műhelyben vannak. Vagyis: annak ellenére rendelkezik a biciklim minden részével, hogy részei között vannak olyanok, amelyek rajta kívül vannak.

Az INTUÍCIÓ azonban megváltozik, ha a biciklim valamely alkatrészét egy másik biciklibe építem. Ebben az esetben ugyanis azt súgja az INTUÍCIÓ: a kérdéses alkatrész megszűnt a biciklim részének lenni, és ama másik bicikli részévé vált, amelyikbe beépítettem. Illetve azt súgja: az a rész vált az én biciklim alkatrészévé, amellyel biciklim egy kiszerelt és eltávolított (esetleg másik biciklibe beszerelt) alkatrészét pótoltam.

A Thészeusz hajó probléma kapcsán tehát az INTUÍCIÓ a következő: ha az eredeti hajó kiszerelt részeit nem pótolták volna új elemekkel, akkor ezek a kiszerelt részek még a hajó részei volnának. Mivel azonban a kiszerelt elemeket újakkal pótolták, a kiszerelt részek megszűntek a hajó részének lenni és az újonnan beépített elemek váltak a hajó részeivé. Illetve: amellett, hogy a régi, kiszerelt alkatrészek megszűntek az eredeti hajó részének lenni, ha ezeket az eredetiből kiszerelt elemeket valamilyen másik hajóba építjük, akkor ezek az elemek a másik hajó részeivé válnak.

Erre az INTUÍCIÓRA támaszkodva azt mondhatjuk: a renovált hajó azonos az eredeti hajóval, ennek ugyanis az újonnan beszerelt elemek lettek a részei, és a régi (kiszerelt) elemek megszűntek a részei lenni és egy másik (a raktárban porosodó) hajó részeivé váltak.

 

4.2.2. A rekonstruált hajó azonos az eredetivel: a múzeumigazgató intuíciója

Ha a múzeumigazgatót kérdeznéd arról, hogy melyik hajót vásárolja meg a múzeuma számára, akkor (majdnem biztosan) azt felelné, hogy a rekonstruáltat. INTUÍCIÓJA szerint ugyanis az a hajó azonos az eredetivel, amely numerikusan ugyanazokból a részekből áll. INTUÍCIÓJA azt súgja, hogy azért a rekonstruált hajó azonos az eredetivel, mert maga Thészeusz azokon a deszkákon lépdelt, azokat a köteleket ragadta meg, amelyekből a rekonstruált hajó áll. A renovált hajó alkatrészeihez Thészeusznak az égvilágon semmi köze: nem látta őket, nem fogta őket, lábaival nem taposta őket.

Sőt, a múzeumigazgató (mereológiai esszencializmussal rokonszenvező) INTUÍCIÓJA az, hogy ha történetesen az eredeti hajó valamennyi alkatrészét széthordták volna a világ különböző részeibe, és beépítették volna különböző tárgyakba őket, azonban évszázadokkal később ezek az alkotórészek egy kozmikus véletlen folytán egy helyre kerültek volna, és valaki összerakta volna őket, akkor e (rekonstruált) hajó azonos volna az Thészeusz hajójával.

Döntését alátamasztandó a múzeumigazgató érvelhet úgy, hogy az „eredeti hajó = renovált hajó" elképzelés mellett felhozott fentebbi megfontolás kulcsa, jelesül hogy „ha egy alkatrészt kiszerelek és más tárgyba szerelek, akkor az ominózus alkatrész elveszíti az eredeti tárgy alkatrészének lenni tulajdonságot, és ama másik tárgy részévé válik" bizony nem minden esetben plauzibilis. Tegyük fel, hogy egy család kempingezni megy. Mikor épp verik fel a sátrukat, szomorúan konstatálják, hogy hiányzik néhány sátorcövek, és így nem fog sikerülni a sátor felállítása. A család egyik tagja elmegy és elkéri egy másik család pontosan ugyanolyan sátrának néhány sátorcövekét, melyek segítségével aztán felverik a sátrát. Ebben az esetben - érvelhet a múzeumigazgató - határozottan szembenáll az INTUÍCIÓVAL azt mondani, hogy a kölcsönbekapott sátorcövekek elvesztették ama tulajdonságukat, hogy ama másik család sátrának a részei. Inkább azt súgja az INTUÍCIÓ, hogy a másik család sátra rendelkezik valamennyi részével, annak ellenére, hogy bizonyos részei épp egy másik család sátra részeiként funkcionálnak. (Persze mondhatod: a múzeumigazgató intuíciója csak azért súgja ezt, mert a kölcsönkért sátorcövekeket vissza kell adni, ennek azonban nincsen köze a dologhoz.)

 

4.2.3. Két extrém megoldás

Vegyük a következő két igen erős meggyőződésünket a fizikai tárgyak azonosságával kapcsolatban:

(1) Nem lehetséges az, hogy egy és ugyanazon fizikai tárgy egy időben a tér két különböző helyén legyen.

(2) Nem lehetséges az, hogy két ugyanolyan típusú/fajtájú, de numerikusan különböző fizikai tárgy egy időben a térnek ugyanazon a helyén legyen.

Az egyik extrém megoldás: adjuk fel az (1)-t és állítsuk azt, hogy mind a renovált, mind a rekonstruált hajó azonos az eredeti hajóval. Hogyan képzeljük ezt el? Úgy, hogy az eredeti hajó fízionált: az egyetlen hajóból - a fentebb leírt események hatására - kettő jött létre.

A másik extrém megoldás: adjuk fel a (2)-t, és állítsuk azt, hogy mind a renovált, mind a rekonstruált hajó eredetileg a kikötőben volt, olyan módon, hogy e két numerikusan különböző hajó koincidált, egészen addig az időpontig, amíg a renoválás és ezzel a részek eltávolítása megkezdődött. E szerint: félrevezető Thészeusznak a hajójáról beszélni, ez ugyanis két numerikusan különböző hajó egybeesése.

Természetesen mindkét javaslat szembenáll az azonosság tranzitivitásának tézisével, de most emelkedjünk ezen felül. Más miatt is különös ez a két megoldási javaslat. Nevezetesen: bármelyik álláspontot fogadjuk is el a kettő közül, át kell értékelnünk azt, ahogyan normálisan (a józan észnek megfelelően) számláljuk a fizikai tárgyakat. Normálisan a fizikai tárgyak számlálása, vagyis az, hogy egy helyen hány darab fizikai tárgy van, függetlenül történik attól, hogy milyen események történtek a múltban, illetve hogy milyen események fognak bekövetkezni a jövőben.

A következőről van szó. Legyen az az állítás, hogy mind a renovált, mind a rekonstruált hajó azonos az eredetivel. Tegyük fel, hogy a tengeren hajózunk, és megpillantunk két numerikusan különböző, de minden intrinzikus tulajdonságában azonos hajót. Ebben az esetben arra a kérdésre, hogy „hány hajót látunk?", nem tudunk felelni anélkül, hogy ismernénk e két hajó történetét. Lehetséges ugyanis, hogy valójában nem kettő, hanem egy hajót látunk; egy hajót, amely a múltban fízionált.

Legyen most az az állítás, hogy eredetileg mind a renovált, mind a rekonstruált hajó a kikötőben volt, és e két numerikusan különböző hajó koincidált. Tegyük fel ugyancsak, hogy a tengeren hajózunk, és megpillantunk egy hajót. Ebben az esetben arra a kérdésre, hogy „hány hajót látunk?", nem tudunk felelni anélkül, hogy ismernénk e hajó jövőjét. Lehetséges ugyanis, hogy amit látunk az nem egy hajó, hanem valójában kettő, csak még a koincidálás fázisában.

5-4. Felhasznált irodalom

- Armstrong, David M. (1980) 'Identity through Time', in Peter van Inwagen (ed.) Time and Cause: Essays in Honor of Richard Taylor, Dordrecht: Reidel, pp. 67-78.

- Armstrong, D. M. (1989) A Combinatorial Theory of Possibility, Cambridge: Cambridge University Press.

- Armstrong, D. M. (1997) A World of States of Affairs, Cambridge: Cambridge University Press.

- Bigelow, John (1996) 'Presentism and Properties', Philosophical Perspectives, 10, pp. 35-52.

- Chisholm, Roderick (1973) 'Past as Essential to Their Wholes, Review of Metaphysics, 26, pp. 581-603.

- Chisholm, Roderick (1975) 'Mereological Essentialism: Further Considerations', Review of Metaphysics, 29, pp. 477-84.

- Chisholm, Roderick (1976) Person and Object, Lasalle, Ill.: Open Court.

- Chisholm, Roderick (1990) 'Referring to Things that No Longer Exist', Philosophical Perspectives 4, pp. 545-56.

- Crisp, Thomas (2003) 'Presentism', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 211-45.

- Davidson, Donald (1969) 'True to the Facts', Journal of Philosophy 66, pp. 748-64.

- Farkas Katalin és Kelemen János (2002) Nyelvfilozófia, Budapest: Áron Kiadó.

- Geach, Peter (1962) Reference and Generality, Ithaca, NY: Cornell University Press.

- Haslanger, Sally (1989a) 'Endurance and Temporary Intrinsics', Analysis, 49, pp. 119-25.

- Haslanger, Sally (1989b) 'Persistence, Change, and Explanation', Philosophical Studies, 56, pp. 1-28.

- Haslanger, Sally (2003) 'Persistence through Time', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 315-54.

- Hawley, Katherine (2001) How Things Persist, Oxford: Oxford University Press.

- Heller, Mark (1990) The Ontology of Physical Objects: Four Dimensional Hunks of Matter, Cambridge: Cambridge University Press.

- Heller, Mark (1992) 'Things Change', Philosophy and Phenomenological Research, 52, pp. 695-704.

- Heller, Mark (1993) 'Varieties of Four Dimensionalis', Australasian Journal of Philosophy, 71, pp. 47-59.

- Hinchliff, Mark (1996) 'The Puzzle of Change', Philosophical Perspectives 10, pp. 119-36.

- Johnston, Mark (1987) 'Is there a Problem about Persistence?', Proceedings of the Aristotelian Society, Suppl. Vol. 61, pp. 107-35.

- Lepoidevin, Robin (1991) Change, Cause, and Contradiction, New York: St Martin's Press.

- Lewis, David (1986) On the Plurality of Worlds, Oxford: Basil Blackwell.

- Lewis, David (1998) 'Rearrangement of Particles: Reply to Lowe', Analysis, 48, pp. 65-72.

- Lewis, David (2001) 'Truthmaking and Difference-Making', Noûs, 35, pp. 602-15.

- Lewis, David (2002) 'Tensing the Copula', Mind, 111, pp. 1-14.

- Loux, Michal J. (1998) Metaphysics, A Contemporary Introduction, London, New York: Routledge.

- Lowe, Jonathan E. (1983) 'On the Identity of Artifacts', Journal of Philosophy 80, pp. 222-32.

- Lowe, Jonathan E. (1987) 'Lewis on Perdurance versus Endurance', Analysis, 47, pp. 152-4.

- Lowe, Jonathan E. (1988) 'The Problems of Intrinsic Change: Rejoinder to Lewis', Analysis, 48, pp. 72-7.

- Lowe, Jonathan E. (2002) A Survey of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press.

- Mellor, D. H. (1981) Real Time, Cambridge: Cambridge University Press.

- Mellor, D. H. (1998) Real Time II., London Routledge.

- Merricks, Trenton (1995) 'On the Incompatibility of Enduring and Perduring Entities', Mind, 104, pp. 523-31.

- Merricks, Trenton (1999) 'Persistence, Parts, and Presentism', Noûs, 33, pp.421-38.

- Prior, A. N. (1967) Past, Present, and Future, Oxford: Clarendon Press.

- Prior, A. N. (1968) Papers on Time and Tense, London: Oxford University Press.

- Quine, Willard Van Orman (1960) Word and Object, Cambridge, Mass.: MIT Press.

- Quine, Willard Van Orman (1963) 'Identity, Ostension, and Hypostasis', in uő. From a Logical Point of View, 2nd edn., rev., Evanston, Ill.: Harper and Row, pp. 65-79.

- Quine, Willard Van Orman (1976) 'Whither Physical Objects', in. R. S. Cohen, P. Feyerabend and M. W. Wartofsky (eds.) Essays in Memory of Imre Lakatos, Dordrecht: Reidel, pp. 497-504.

- Quine, Willard Van Orman (1981) Theories and Things, Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

- Rea, Michael C. (1998) 'Temporal Parts Unmotivated', Philosophical Review,107, pp. 225-60.

- Rea, Michael C. (2000) 'Constitution and Kind Membership', Philosophical Studies, 97, pp. 169-93.

- Rea, Michael C. (2003) 'Four-Dimensionalism', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 246-80.

- Russell, Bertrand (1915) 'On the Experience of Time', The Monist, 25, pp. 212-33.

- Sider, Theodore (1996) 'All the World's a Stage', Australasian Journal of Philosophy, 74, pp. 433-53.

- Sider, Theodore (2000) 'Stage View and Temporary Intrinsics', Analysis 60, pp. 84-8.

- Sider, Theodore (2001) Four-Dimensionalism', Oxford: Oxford University Press.

- Tooly, Michael (1997) Time, Tense, and Causation, Oxford: Oxford University Press,

- van Inwagen, Peter (1981) 'The Doctrine of Arbitrary Undetached Parts', Pacific Philosophical Quarterly, 62, pp. 123-37.

- van Inwagen, Peter (1990a) 'Four-Dimensional Objects', Noûs, 24, pp. 245-55.

- van Inwagen, Peter (1990b) Material Beings, Ithaca, NY: Cornell University Press.

- Zimmerman, Dean (1996) 'Persistence and Presentism', Philosophical Papers, 25, pp. 115-26.

- Zimmerman, Dean (1998) 'Temporary Intrinsics and Presentism', in Dean Zimmermann and Peter van Inwagen (eds.) Metaphysics: The Big Questions, Oxford: Basil Blackwell, pp. 206-20.

 

6-4. Ajánlott irodalom

- Crane, Tim and Farkas, Katalin (2004) 'Identity. Introduction', in Tim Crane and Katalin Farkas (eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University Press, pp. 527-36.

- Deutsch, Harry (2002) 'Relative Identity, in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/identity-relative/

- Huoranszki, Ferenc (2001) Modern metafizika, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 239-44.

- Gallois, Andre (2005) 'Identity Over Time', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/identity-time/

- Hamlyn, D. W. (1984/1992) Metaphysics, Cambridge: Cambridge University Press, pp. 60-84.

- Hawley, Katherine (2004) 'Temporal Parts', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/temporal-parts/

- Mortensen, Chris (2002) 'Change', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/change/

- Nerlich, Graham (2003) 'Space-Time Substantivalism', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 281-314.

- Smith, Quentin (1995) 'Change', in Jaegwon Kim and Ernest Sosa (eds.) A Companion to Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 83-5

5. fejezet: Események

1. Metafizikai problémák az eseményekkel kapcsolatban

Az események azok a dolgok, amelyek történnek. Olyan dolgok, mint a születések, halálok, házasságtörések, földrengések, háborúk, viharok, fenékberúgások, séták, színházi előadások, szeretkezések, költözések, kirándulások, olimpiák stb. E dolgok közös tulajdonsága az, hogy valahol és valamikor végbemennek. Emiatt események.

Ne zavarjon, hogy e felsorolt dolgok különböző ideig tartanak: egy fenékberúgás mindössze egy pillanatig, egy háború sajnos akár évekig. Ettől még mind a fenékberúgások, mind a háborúk események. Azon is emelkedj felül, hogy egy hosszabb esemény (például egy háború) kisebb eseményekből (például csatákból) áll. Attól még mind maga a háború, mind pedig a csaták (a háborúk részei) események. És tekints el attól is, hogy bizonyos eseményeknek (például egy viharnak) nincsenek éles térbeli határai. Attól még egy vihar esemény.

Az eseményekkel kapcsolatban a kortárs metafizikában két alapvető kérdést szokás feltenni. Az egyik: léteznek-e események mint ontológiailag önálló entitások? A másik: amennyiben léteznek események, miben áll a természetük? Ez utóbbi kérdés természetesen több kisebb kérdést is magában foglal. Például: mik az események azonosságfeltételei, mikor azonos egymással a és b esemény? Milyen viszony áll fenn az események és más ontológiai/metafizikai kategóriák (a fizikai tárgyak, tények) között? Vannak-e az eseményeknek alkotóelemeik vagy az események primitív entitások? Vajon minden esemény valamilyen változás? Vajon minden eseménynek van szubjektuma?

E fejezet következő részében azokat a legfontosabb gondolatmeneteket mutatom be, melyek szándékolt konklúziója szerint ontológiailag el kell köteleződnünk az események mint önálló entitások létezése mellett. A további részekben pedig az események három fő metafizikai elméletét exponálom: a téridő-régió elméletet, az oksági elméletet, valamint a tulajdonságexemplifikáció elméletet.

2. Léteznek-e események?

2.1. Józan ész megfontolások az események létezése mellett

A fizikai tárgyak mint konkrét partikulárék létezését nagyon kevesen vitatták, illetve vitatják. A filozófusoknak mindössze talán két csoportja. Az egyik csoportba azok a szkeptikusok tartoznak, akik konklúzívnak tekintik Descartes démonargumentumát. E szkeptikusok nem azt állítják, hogy nem léteznek elménktől független fizikai tárgyak, hanem azt, hogy nem tudhatjuk, hogy léteznek-e ilyenek. A másik csoportba a brit hegeliánusok, például John M. E. McTaggart és Francis H. Bradley tartoztak, akik tagadták a fizikai tárgyak önálló létezését. Ellentétben tehát a démonargumentumot elfogadó szkeptikusokkal, nem azt állították, hogy nem tudhatjuk, hogy vannak-e fizikai tárgyak, hanem azt, hogy nem léteznek ilyenek. Úgy gondolták, hogy a fizikai tárgyak látszatok, és kizárólag a minden különbségtől mentes abszolútum létezik - bármit is értettek ezen. Leszámítva e két csoportot, a legtöbb filozófus úgy gondolta és gondolja, hogy léteznek fizikai tárgyak, azaz a legtöbb filozófus realista a fizikai tárgyak vonatkozásában.

Az események létezése nem ennyire magátólértetődő. Ez már abból is jól látszik, hogy míg a fizikai tárgyak (és persze a tulajdonságok) metafizikai problémái nagyjából egyidősek magával a filozófiával, az eseményekről mint önálló ontológiai kategóriáról való gondolkodás újkeletű: az 1970-es évek elejétől vált az események létezésének és természetének vizsgálata a metafizika egyik fő területévé.

Amennyire meg tudom ítélni: a józan, prefilozofikus ész inkább realista, mintsem antirealista az eseményeket illetően. Nézzünk néhány józan ész megfontolást az események létezése mellett. Léteznek események, ugyanis különbséget tudunk tenni közöttük (például két kirándulás között), s ebből következőleg számlálni tudjuk őket (Tamás például kétszer olvasta végig A gyűrűk urát). Továbbá léteznek események, mert - éppúgy, ahogyan a fizikai tárgyakra - referálni tudunk rájuk szinguláris terminusokkal (például: „Második Világháború", „Normandiai Partraszállás"). Tervezni tudunk eseményeket (például elhatározom, hogy másnap horgászni megyek), és észlelünk eseményeket (például azt, hogy két autó egymásnak ütközik). Mindezek azt mutatják, hogy naivan elfogadjuk az események létezését.

Természetesen az iménti józan ész megfontolások nem bizonyítják, hogy léteznek események. Például az a tény, hogy referálni tudunk eseményekre és hogy meg tudunk különböztetni eseményeket egymástól, nem bizonyítja, hogy léteznek események. Abból a tényből ugyanis - a sztenderd analóg példát említve -, hogy referálni tudunk az átlagos életszínvonalon élő magyar állampolgárra és meg tudjuk különböztetni őt az átlagos életszínvonalon élő osztrák állampolgártól, még nem következik, hogy létezik olyan dolog a világban, mint átlagos életszínvonalon élő magyar, illetve átlagos életszínvonalon élő osztrák állampolgár.

 

2.2. Filozófiai megfontolások az események létezése mellett

2.2.1. Az oksági viszonyból vett érv

A kortárs filozófusok legnagyobb része azért kötelezi el magát ontológiailag az események létezése mellett, mert úgy gondolja, hogy a világban léteznek oksági viszonyok, és ezek események között állnak fenn.

Mit jelent az, hogy az oksági viszonyok relátumai az események? Vegyük például a következő oksági kijelentést:

(1) A robbanás okozta a híd összeomlását.

Ha az oksági viszonyok események között állnak fenn, akkor ennek az oksági kijelentésnek a következőképpen fest a logikai szerkezete:

(2) Létezik x és létezik y esemény úgy, hogy x egy robbanás, y egy híd összeomlása, és x okozta y-t.

Az események létezése mellett felhozott „oksági viszonyból vett érv" mindazonáltal nem konklúzív. Miért nem az? Egyrészt azért nem az, mert egyes filozófusok (például: Russell 1912/1976) amellett érveltek, hogy az okság fogalmát „teljesen ki kell küszöbölnünk a filozófia szótárából" (1912/1976: 291), s számukra nyilván nem túl meggyőző egy olyan érvelés, amely az események létezésére az oksági viszonyok létezéséből következtet. Másrészt azért nem, mert vannak olyan filozófusok is, akik szerint léteznek ugyan oksági viszonyok, ám ezek nem események között állnak fenn. A legfőbb alternatív nézet szerint az oksági viszonyoknak nem az események, hanem a tények (facts) a relátumai (például: Bennett 1988, Mellor 1995). Úgyhogy csak abban az esetben volna az „okságból vett érv" konklúzív az események létezése mellett, ha kényszerítő érvünk volna amellett, hogy (1) léteznek oksági viszonyok, és (2) az oksági viszonyok események között állnak fenn. (Lásd e problémáról Huoranszki 2001: 85-121, Lowe 2002: 155-191, Field 2003.)

 

2.2.2. A változásból vett érv

Egyes filozófusok szerint azért kell ontológiailag elköteleződnünk az események létezése mellett, mert enélkül nem leszünk képesek megfelelő fogalmat kialakítani a fizikai tárgyak változásáról.

Tegyük fel, hogy az asztalomon fekvő drótot meghajlítom. A drót t₁-ben egyenes, t₂-ben azonban görbe. Mármost - és most jön az érv - ha pusztán annyit állítunk, hogy t₁-ben létezik egy egyenes drót, és t₂-ben létezik egy görbe drót, vagyis ha kizárólag fizikai tárgyak és azok tulajdonságai létezése mellett kötelezzük el magunkat, akkor valami nagyon fontos dolgot kihagyunk a számításból. Tudniillik azt, hogy egy fizikai tárgy (a drót) megváltozásáról (egyenesből görbévé való átalakulásáról) van szó. El kell tehát köteleződnünk egy esemény létezése (a drót meghajlítása) mellett, különben csak két egymástól numerikusan különböző tárgy létezését (egyenes drót és görbe drót) állíthatjuk jogosan. (Az előző, „A fizikai tárgyak létezése az időben" című fejezetben részletesen foglalkoztam a változás jelenségével.)

 

2.2.3. Donald Davidson szemantikai érve az események létezése mellett

A legismertebb és legtöbbet idézett érv, mely szerint léteznek események, Donald Davidsontól (1966, 1967/2004) származik. Davidson gondolatmenete a következő. Az emberi cselekvések események. Mármost egy cselekvést leíró mondatban mindig szerepel egy ágens (cselekvő személy) és egy cselekvési ige, és a legtöbb esetben e kettőn felül egy vagy több adverbium (határozószó). Ez utóbbiak szerepe az, hogy a cselekvés idejét, módját, helyét stb. meghatározzák. Vegyük most a következő kijelentést:

(1) Tamás tegnap reggel nagyon gyorsan megvajazott a késével egy szelet kenyeret a konyhában.

Evidens: az (1)-ből érvényesen következtethetünk olyan kijelentésekre, melyekben kevesebb adverbium szerepel. Például az (1)-ből érvényesen következik:

(2) Tamás megvajazott egy szelet kenyeret.

Kérdés: hogyan magyarázható a következtetés érvényessége? Davidson szerint az elsőrendű predikátumlogika alapján nem magyarázható, ez ugyanis érzéketlen a kijelentésekben szereplő adverbiumokra. Az elsőrendű predikátumlogika szerint az a két kijelentés, hogy „Tamás tegnap reggel megvajazott egy szelet kenyeret" és az, hogy „Tamás megvajazott egy szelet kenyeret" két különböző atomi kijelentés, ahhoz hasonlóan, mint az a két kijelentés, hogy „Tamás vidám" és „Tamás szomorú".

Nomármost ha az elsőrendű logika alapján nem magyarázható a fentebbi következtetés érvényessége, akkor az (1) kijelentést nem úgy kell elemezni, ahogy az elsőrendű predikátumlogikában tennénk, tudniillik egy öt argumentumhelyű relációként („y megvajazta k-t, v-vel, t-kor és m módon"), hanem úgy, mint amiben egy implicit egzisztenciális kvantifikáció rejlik. Vagyis ekképp:

(3) Létezik x (x egy szelet kenyér megvajazása, és x Tamás által ment végbe, és x nagyon gyorsan esett meg, és x kés használatával történt, és x a konyhában következett be)

Vagyis (elnézést a redundanciáért): létezik egy esemény, mely esemény nem más, mint egy szelet kenyér megvajazása, mely esemény Tamás által ment végbe, mely esemény nagyon gyorsan esett meg, mely esemény egy kés használatával történt, és mely esemény a konyhában következett be. Davidson szerint amennyiben az (1) valódi logikai szerkezetének a (3)-t tekintjük, akkor (és csak akkor) következni fog a (2) az (1)-ből. Egyszerűen a konjunkció logikai tulajdonságai miatt.

Davidson érve a következőképpen működik: adott egy logikai-szemantikai probléma, amelyet csak akkor lehetséges megoldani (legalábbis Davidson szerint), amennyiben ontológiailag elkötelezzük magunkat az események létezése mellett.

Davidson érve széles körben elfogadott, persze vannak filozófusok, akiket nem győzött meg (például: Horgan 1978). E helyütt nem megyek bele Davidson érvének finomabb felbontású elemzésébe. (Davidson érvéről lásd még: Lowe 2002: 216-9, Macdonald 2005: 183-6, és az események létezése mellett felhozható további érvekről lásd Simons 2003: 357-64.)

3. Előzetes megfontolások az események természetéről

3.1. Partikulárék vagy univerzálék az események?

Az események - hasonlóan a fizikai tárgyakhoz - partikulárék. Ez azt jelenti, hogy minden esemény csak egyetlenegyszer, egy adott időben és egy adott helyen történhet meg vagy mehet végbe. Brutus például csak egyetlenegyszer szúr(hat)ta le Caesart: jelesül Rómában i.e. 44-ben. Caesar Brutus általi meggyilkolása mint esemény tehát nem tud még egyszer, más időben és/vagy más helyen megismétlődni illetve prezentálódni, következésképpen nem univerzálé.

Ellenvethetné valaki, hogy a mindennapi életben igenis beszélünk visszatérő eseményekről. Mondunk például olyanokat, hogy „visszatért a migrénem". E megfogalmazás azonban ne tévesszen meg! Amikor ugyanis visszatérő migrénről beszélünk, akkor ezzel csak azt mondjuk, hogy bizonyos fájdalom-partikulárék meghatározott típusba tartoznak: valamennyien migrének. Egyszóval: ahogy a fizikai tárgyak esetében beszélhetünk típusokról, melyekbe a partikuláris fizikai tárgyak tartoznak, éppen úgy beszélhetünk esemény-típusokról is, melyekbe különböző partikuláris események tartoznak.

Az egyetlen fontos filozófus, aki az eseményeket univerzáléknak tekintette, mondván az események igenis megismétlődni képes entitások, Roderick Chisholm (1970, 1971, 1976) volt. Nézetével azonban e helyütt nem foglalkozom, ahhoz ugyanis részletesen be kellene mutatnom azt a metafizikai hátteret, amelyből e különös nézet fakad. Ez azonban aránytalanul nehéz és hosszadalmas vállalkozás volna.

 

3.2. Konkrét vagy absztrakt entitások-e az események?

Ha konkrét entitásokon térben és időben levő entitásokat, absztrakt entitásokon pedig nem térben és időben levő entitásokat értünk, akkor az események konkrét entitások, ugyanis minden esemény térben és időben megy végbe. Ha azonban konkrét entitásokon olyan entitásokat értünk, melyekből egy időben egy helyen csak egyetlen darab lehet, és absztrakt entitásokon olyan entitásokat értünk, melyekből egy időben egy helyen több is lehet, akkor azt kell mondanunk: a filozófusok véleménye megoszlik atekintetben, hogy az események konkrétak-e vagy absztaktak. Egyes filozófusok szerint egy időben egy helyen több esemény is megtörténhet, és így az események absztraktak, más filozófusok szerint azonban egy időben egy helyen kizárólag egy esemény mehet végbe, és így az események konkrétak.

Az érdekes kérdés tehát az, hogy egy időben a tér egy meghatározott régiójában hány esemény mehet végbe? Amikor Brutus tőrével megöli Caesart, akkor két eseményről van szó, Caesar leszúrásáról és Caesar meggyilkolásáról, vagy csak egyetlenegyről? Amikor kinyitom a lakásom ajtaját, és ezzel megriasztom a lakásomban levő betörőt, akkor két eseményről van szó, az ajtó kinyitásáról és a betörő megriasztásáról, vagy csak egyről? Amikor Tamást megcsalja a felesége, akkor két eseményről van szó, a nemi aktus(ok)ról a szerető lakásában és emellett házasságtörésről, vagy csak egyetlenegyről? Látni fogjuk: a „hány esemény történhet egy időben egy helyen?" kérdésre adott válasz annak a függvénye, hogy milyen elméletet fogadunk el az események metafizikai természetéről.

4. Az események téridő-régió elmélete

4.1. A téridő-régió elmélet lényege

Mindenki egyetért abban, hogy az események konkrét entitások, abban az értelemben, hogy térben és időben mennek végbe. Több filozófus (Quine 1960, 1985/1996, Lemmon 1967, Davidson 1985) azonban úgy véli: az eseményeknek nincsenek is egyéb tulajdonságaik, mint a térbeli és időbeli tulajdonságaik. Úgy vélik: egy eseményt kizárólag az határoz meg, hogy hol és mikor történik. E nézet szerint tehát az események nem mások, mint meghatározott téridő-régiók. Innen az elmélet neve.

Ha az eseményeket kizárólag az határozza meg, hogy hol és mikor történnek, akkor ez azt jelenti, hogy az eseményeket kizárólag extrinzikus vagy relációs tulajdonságaik határozzák meg. Ez pedig azt, hogy az eseményeknek nincsen belső, ontológiai szerkezetük. Metafizikailag primitív, irreducibilis entitások. Természetesen az eseményeknek vannak részeik (tudniillik temporális részeik: korábbiak és későbbiek), de metafizikai alkotóelemeik (ahogyan e fogalmat a „Fizikai tárgyak című fejezet 2. részében meghatároztam) nincsenek.

Vegyük észre, hogy az események téridő-régió elmélete mennyire hasonlít a fizikai tárgyak nominalista elméletéhez. Emlékezzünk csak: a nominalista szerint a fizikai tárgyak nem rendelkeznek ontológiai szerkezettel. Metafizikailag irreducibilis, primitív entitások. Amikor egy fizikai tárgynak különböző minőségeket tulajdonítunk (azt mondjuk például: „a paradicsom piros", „a paradicsom kerek" stb.), akkor a „piros" és „kerek" szavak nem referálnak saját jogukon létező entitásokra, a pirosság illetve a kerekség tulajdonságára. E leírások anélkül igazak, hogy a kérdéses fizikai tárgynak metafizikai alkotóeleme volna a pirosság és a kerekség.

Ehhez hasonlóan: amikor leírunk egy eseményt, akkor a téridő-régió elmélet szerint a leírás nem azért határozza meg az illető eseményt, mert kifejezi annak metafizikai szerkezetét. Ilyennel ugyanis nem rendelkezik. Következésképpen: egy és ugyanazon eseményt nagyon különböző módokon is leírhatunk. Például: „S lenyomta a kilincset", „S kinyitotta az ajtót", „S megzavarta a betörőt" stb. E leírások éppen azért vonatkozhatnak egy és ugyanazon eseményre, mert a kérdéses eseménynek „a kilincs lenyomása", „az ajtó kinyitása" és „a betörő megzavarása" nem metafizikai alkotóeleme.

Mármost elég nyilvánvaló: ha az eseményeket téridő-régiókkal azonosítjuk, vagyis kizárólag a térbeli és időbeli tulajdonságaik alapján individuáljuk, akkor azt kell állítanunk, hogy egy időben és egy helyen egyszerre csak egyetlen esemény mehet végbe.

Hogyan határozza meg tehát a téridő-régió elmélet az események azonosságfeltételét?

e₁ és e₂ esemény akkor és csak akkor azonosak, ha e₁ és e₂ ugyanazon a helyen és ugyanabban az időben történik.

Felmerül persze a kérdés: ha az eseményeket pusztán térbeli és időbeli tulajdonságaival individuáljuk, akkor milyen viszony van az események mint konkrét partikulárék és a fizikai tárgyak mint konkrét partikulárék között? A téridő-régió elmélet hívei szerint „[a] fizikai tárgyak [...] nem különböznek az eseményektől [...]" (Quine 1960: 131). Egy esemény ugyanis - éppen úgy, ahogy egy fizikai tárgy - kitölti a tér egy meghatározott helyét, minek következtében több esemény - éppen úgy, ahogy több fizikai tárgy - egy időben nem lehet egy és ugyanazon a helyen. Az elmélet hívei szerint tehát az események és a fizikai tárgyak nem alkotnak külön metafizikai kategóriát. A köztük lévő különbség pusztán fokozati: míg az események viszonylag gyorsan és néha kiszámíthatatlanul változnak, addig a fizikai tárgyak csak lassan és belsőleg koherens módon (Quine 1970).

 

4.2. Milyen viszonyban van a téridő-régió elmélet az előző fejezetekben tárgyalt elméletekkel?

Az események téridő-régió elmélete nem kompatibilis az endurantizmussal. Az endurantisták ugyanis éles különbséget tesznek a háromdimenziós fizikai tárgyak és az események között. Az endurantista - ellentétben az események téridő-régió elméletének híveivel - metafizikai-kategóriális különbséget lát például egy fa (mint háromdimenziós entitás, amely létezése minden pillanatában teljes egészében prezentálódik, és amelynek ennélfogva nincsenek temporális részei) és a fa élete (mint esemény, melynek temporális részei vannak) között.

Az események téridő-régió elmélete tehát kizárólag a perdurantizmussal konzisztens: a fizikai tárgyak és az események között nincsen metafizikai-kategoriális különbség; a fizikai tárgyak éppúgy, ahogy az események, temporális részeik fúziói.

Az elméletek egyik szokásos (és igen markáns) kombinációja tehát a következőképpen fest: (1) nominalizmus a tulajdonságok vonatkozásában, (2) nominalizmus a fizikai tárgyak vonatkozásában, (3) perdurantizmus a fizikai tárgyak perzisztenciájának vonatkozásában, és (4) az események téridő-régió elmélete.

 

4.3. A téridő-régió elmélet fő nehézsége

Az események téridő-régió elméletével szemben a legfontosabb ellenvetés az, hogy az elmélet szerint olyan esetekben is azonosítanunk kell eseményeket, amikor intuíciónk szerint több eseményről van szó.

Tegyük fel, hogy valaki átússza a Balatont és eközben megfázik. A Balaton átúszását és az illető személy megfázását intuitíve két különböző eseménynek tartjuk, mégis - mivel egy és ugyanazon téridő-régióban mennek végbe - az elméletnek egy és ugyanazon eseménynek kell tekintenie, és ez implauzibilis.

A téridő-régió elmélet híve válaszolhatja azt, hogy az iménti érv kizárólag abból meríti a meggyőzőerejét, hogy nagyon durván határozta meg az átúszás és a megfázás térbeli és időbeli tulajdonságait. Úgy állította be, hogy pontosan ugyanabban az időpontban kezdődött az átúszás és a megfázás, holott a megfázás egészen bizonyosan későbbi időpontban kezdődött és későbbi időpontban fejeződött be, mint az átúszás, illetve úgy állította be, hogy pontosan ugyanazon a helyen „történt" az átúszás és „ment végbe" a megfázás, holott az átúszás ott „történt", ahol az illető egész teste volt, a megfázás ezzel szemben az illető testének csak egy bizonyos részében „ment végbe".

Nézzünk egy precízebb formájú ellenvetést, Donald Davidsonét. (Ne zavarjon, hogy az elmélet hívei között is feltűntettem Davidsont: Davidson többször változtatta az álláspontját az események természetének vonatkozásában!) Íme a sokat idézett passzus:

Vajon a tér és az idő együttesen egyértelműen meghatároz egy eseményt; azaz szükséges és elégséges ahhoz, hogy az események azonosak legyenek egymással, hogy pontosan ugyanazt az időt és helyet foglalják el? [...] Jómagam nem vagyok bizonyos benne, hogy [...] az események esetében a tér és idő azonossága elegendően biztosítja az azonosságukat. [...] [Ú]gy tűnik [ugyanis], hogy természetes dolog azt állítani, hogy végbemehet két különböző változás egy szubsztancia egészében pontosan ugyanabban az időben. Például ha egy vasgolyó felhevül egy bizonyos percben, és ugyanebben a percben körbeforog [...], azt kell vajon mondanunk, hogy e két dolog egy és ugyanazon esemény? (1969/1998: 306)

Davidson szerint nem. A vasgolyó forgása és hevülése két különböző esemény.

Mit felelhet erre az érvre a téridő-régió elmélet híve? Azt, amit az előző ellenvetésre is: Davidson durván írta le a golyó forgásának és hevülésének időbeli tulajdonságait. Ugyanis nyilván a forgás hevítette fel a vasgolyót, következésképpen a forgásnak időben meg kellett előznie a hevülést, következésképpen a forgásnak és a hevülésnek különböznek az időbeli tulajdonságai, következésképpen a vasgolyó forgása és hevülése a téridő-régió elmélet szerint is két különböző esemény. A téridő-régió elmélet tehát működik: ott ahol intuitíve különbséget teszünk két esemény között, ott a téridő-régió elmélet is különbséget tesz.

Ez a védekezés azonban nem elég erős. Davidsonnak ugyanis csak annyit kell kikötnie: nem a forgás hevíti fel a forgó vasgolyót, hanem valami más, mondjuk a forgó vasgolyó alatt levő láng. A következőről van szó: adott egyrészről h helyen és t időben forgó vasgolyó mint esemény, másrészről adott az ugyanazon a h helyen és ugyanabban a t időben (nem a forgástól) hevülő vasgolyó mint esemény, melyeket a téridő-régió elmélet - lévén azonosak a térbeli és időbeli tulajdonságaik - egy és ugyanazon eseménynek tekint. Csakhogy a gondolatkísérletben szereplő két esemény intuíciónk szerint nem azonos; a két eseménynek különböznek az oksági tulajdonságai. Mástól forog a vasgolyó és mástól hevül. Mást képes okozni a forgó vasgolyó és mást a hevülő.

Mi következik mindebből? A legtöbb filozófus szerint az, hogy az események téridő-régió elmélete nem ad megfelelő vagy teljes leírást az eseményekről. Félreértés ne essék: az eseményeknek természetesen lényegi tulajdonsága mind a helye, mind pedig az ideje, Davidson ellenvetése azonban arra mutat rá, hogy e két tulajdonság együttesen nem elégséges ahhoz, hogy meghatározzunk egy eseményt, és ezzel meg tudjunk különböztetni egy másiktól.

 

4.4. A téridő-régió elmélet védelme: szükségszerű téridőbeli koincidencia (Myles Brand javaslata)

Mint láttuk: az az események téridő-régió elméletének legfőbb hibája, hogy olyan eseményeket is azonosnak tekint, amelyek intuíciónk szerint különböznek egymástól. A téridő-régió elmélet egy lehetséges védelme (lásd: Brand 1976, 1977) a következő: két esemény akkor és csak akkor azonos, ha szükségszerű, hogy a téridő ugyanazon régióját foglalják el. Vagyis: ellentétben a 4.1. részben proponált nézettel, mely szerint a és b esemény akkor és csak akkor azonos, ha de facto ugyanazt a téridő régiót foglalják el, Brand annyi módosítást tesz, hogy kiköti: a és b esemény akkor és csak akkor azonos, ha a-nak és b-nek ugyanazt a téridő régiót kell kitöltenie. Tézisszerűen:

a és b esemény akkor és csak akkor azonosak, ha logikailag nem lehetséges, hogy ne foglalják el ugyanazt a téridő régiót, vagyis ha logikailag nem lehetséges, hogy különbözzenek a tér és időbeli tulajdonságaik.

Amennyiben ezzel a kikötéssel élünk, megvédhető a téridő-régió elmélet Davidson ellenvetésével szemben. Ekképp: a de facto egy és ugyanazon a helyen forgó és hevülő vasgolyó valóban két esemény, ugyanis lehetséges volna a vasgolyónak csak forogni, de hevülni nem, illetve csak hevülni, de forogni nem, vagyis nem szükségszerű, hogy a vasgolyó egy időben és egy helyen forog és hevül. Egyszóval: különbözhetnének a vasgolyó forgásának és hevülésének mint eseményeknek a téridőbeli tulajdonságaik, függetlenül attól, hogy de facto épp koincidálnak.

Vedd észre: Brand javaslata - ellentétben a de facto téridő-régió elmélettel - megengedi azt, hogy egy időben és egy helyen egyszerre több esemény menjen végbe! Sőt, Brand valójában nagyon kevés egymással térben és időben koincidáló a és b eseményt tekint azonosnak, lévén nagyon kevés egymással térben és időben koincidáló a és b esemény között állhat fenn szükségszerű viszony. Nehéz elképzelni mást: azok az események koincidálnak szükségszerűen, amelyek leírása szemantikailag ekvivalens. Például: az az esemény, hogy Brutus megölte Caesart, és az az esemény, hogy Caesar meghalt Brutus által, vagy az az esemény, hogy Tamás fenékberúgta Ervint, és az az esemény, hogy Ervin fenékbe lett rúgva Tamás által, egy és ugyanazon események, ugyanis logikailag nem lehetséges, hogy az egyik végbemenjen egy helyen és egy időben, de a másik ne menjen végbe ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben.

 

4.5. Brand javaslatának bírálata

Brand javaslatával szemben a legfőbb ellenvetés a következő: milyen alapon gondolhatjuk azt a és b eseményről, hogy csak de facto és nem szükségszerűen koincidálnak? Például milyen alapon gondolja Brand azt, hogy a forgó és hevülő vasgolyó csak de facto és nem szükségszerűen koincidál? Ez a kérdés azért nagyon lényeges, mert ha csak annyit tudunk a és b eseményről, hogy a és b esemény téridőbelileg koincidál, vagyis hogy megegyeznek a térbeli és időbeli tulajdonságaik, akkor ez nem jogosít fel bennünket arra, hogy különbséget tegyünk de facto és szükségszerű koincidálásuk között. Ahhoz, hogy különbséget tegyünk de facto és szükségszerű koincidálásuk között, a és b eseményről valami mást is kell tudnunk.

A következőről van szó: annak a modális kijelentésnek, hogy „a végbemehetne b nélkül és b végbemehetne a nélkül", nincsen alapja abban az esetben, ha a-t is és b-t is pusztán téridőbeli tulajdonságaikkal azonosítjuk. Más szavakkal: ha csak annyit tudunk a-ról és b-ről, hogy milyen térbeli és időbeli tulajdonságokkal rendelkeznek, és úgy gondoljuk, hogy a és b kizárólag térbeli és időbeli tulajdonságokkal rendelkezik, akkor ez nem lesz elegendő ama modális intuíció alátámasztására, hogy a végbemehetne b, és b végbemehetne a nélkül. Davidson példájára alkalmazva: ha a vasgolyó forgásáról és a vasgolyó hevüléséről csak annyit tudunk, hogy hol és mikor mennek végbe, és azt gondoljuk, hogy a térbeli és időbeli tulajdonságaikon felül nem is rendelkeznek más tulajdonságokkal, akkor ezzel nem lesz indokunk arra, hogy azt higgyük, hogy a vasgolyó forgása megtörténhetne akkor is, ha a vasgolyó épp nem hevülne, és a vasgolyó hevülhetne akkor is, ha nem forogna. A dolog ugyanis éppen fordítva áll: azért tudjuk azt, hogy a vasgolyó forgása végbemehet a vasgolyó hevülése nélkül, és a vasgolyó hevülése végbemehet a vasgolyó forgása nélkül, mert a vasgolyó forgásának, illetve a vasgolyó hevülésének eseményét valójában nem csak a vasgolyó forgásának illetve hevülésének a térbeli és időbeli tulajdonságaival azonosítjuk.

Ez, amennyire látom, knock-out ellenvetés Brand javaslatával szemben. Úgyhogy amennyiben valaki ragaszkodik az események téridő-régió elméletéhez, más módon kell védelmeznie azt.

5. Az események oksági elmélete

5.1. Az oksági elmélet lényege

A 2.2.1. részben láttuk: az események létezése mellett a legtöbb filozófus azért kötelezi el magát, mert úgy gondolja, hogy az események az oksági viszonyok relátumai. Mármost ha valóban az események az oksági viszonyok relátumai, akkor az események rendelkeznek oksági tulajdonságokkal. Természetesnek tűnik tehát a javaslat: az eseményeket oksági tulajdonságaik alapján individuáljuk, vagyis aszerint, hogy mi okozza őket és ők maguk mit okoznak. Ne azt állítsuk, hogy egy esemény nem más, mint egy meghatározott téridő régió, hanem azt, hogy egy esemény nem más, mint a világban levő oksági folyamatokban meghatározott szerepet betöltő entitás. Ezt az álláspontot képviseli például Davidson (1969/1998).

Hogyan határozható meg így az események azonosságfeltétele?

e₁ és e₂ esemény akkor és csak akkor azonosak, ha e₁-nek, és e₂-nek ugyanazok az okai és ugyanazok a hatásai.

 

5.2. Oksági elmélet versus téridő-régió elmélet

Világosabb lesz az oksági elmélet, ha összevetjük a téridő-régió elmélettel. Három dolgot érdemes kiemelni.

(1) Ellentétben a téridő-régió elmélettel, mely szerint nincsen metafizikai-kategoriális különbség a fizikai tárgyak és az események között, az oksági elmélet szerint metafizikai-kategoriális különbség van közöttük. Ugyanis az események, nem pedig a fizikai tárgyak az oksági viszonyok relátumai. Az oksági elmélet hívei szerint a fizikai tárgyak a változásnak (így az eseményeknek) pusztán szubjektumai, azonban nem a fizikai tárgyak maguk azok a dolgok, melyek változásokat (így eseményeket) okoznak. Következésképpen: míg a téridő-régió elmélet a perdurantizmussal konzisztens, lévén nem különbözteti meg kategoriálisan egymástól az eseményeket és a fizikai tárgyakat, addig az oksági elmélet az endurantizmussal konzisztens, lévén kategoriális különbséget tételez az események és a fizikai tárgyak között.

(2) Az oksági elmélet immunis a téridő-régió elmélettel szemben felhozott ellenvetésekre. E szerint ugyanis a Balaton átúszása és az eközben való megfázás nyilvánvalóan különböző események, lévén más okai és hatásai (okozatai) vannak az átúszásnak és a megfázásnak, annak ellenére, hogy (tegyük fel, mégis) egy időben és egy helyen mennek végbe. Illetve: a forgó és eközben hevülő vasgolyó is két különböző esemény, lévén más okai és hatásai vannak a vasgolyó forgásának és a hevülésének, annak ellenére, hogy térbeli és időbeli tulajdonságaik megegyeznek. Az oksági elmélet híve tehát különbséget tud tenni az olyan térben és időben koincidáló események között, melyek megkülönböztetése a téridő elmélet híveinek nehézséget okoz. Ennek az az oka, hogy az események oksági individuálása finomabb az események térbeli és időbeli tulajdonságaival történő individuálásánál. Ennélfogva: az oksági elmélet - ellentétben a de facto téridő-régió elmélettel, és hasonlóan Brand elméletéhez - megengedi annak a lehetőségét, hogy egy időben a tér ugyanazon helyén egyszerre több esemény menjen végbe.

(3) Különbségeik ellenére van egy fontos hasonlóság az oksági és a téridő-régió elmélet között. Nevezetesen: mindkét elmélet extrinzikus vagy relációs tulajdonságaik alapján individuálja az eseményeket, ugyanis mind a térbeli és időbeli tulajdonságok, mind pedig az oksági tulajdonságok extrinzikusak. Következésképpen: mindkét elmélet tagadja, hogy az események rendelkeznek belső, ontológiai/metafizikai szerkezettel, vagyis mindkét elmélet irreducibilis, primitív, metafizikai alkotóelemek nélküli entitásoknak tekinti az eseményeket.

 

5.3. Az oksági elmélet nehézségei

Az események oksági elméletével szemben sok ellenvetés fogalmazódott meg. Íme ezek közül a három legfontosabb.

 

5.3.1. Az oksági elmélet körbenforgó

Méghozzá többféleképpen is az. Az egyik körbenforgás: (1) Az oksági viszonyok relátumai az események. (2) Az oksági viszony fogalma - Hume óta tudjuk - magában foglalja azt, hogy az okok különböznek a hatásaiktól (okozataiktól). Következésképpen (3) mivel különböznie kell az oknak és a hatásnak (okozatnak) egymástól, az oksági viszony megléte már előfeltételezi azt, hogy az okot és a hatást (okozatot) egymástól függetlenül azonosítottuk. Azért áll fenn tehát körbenforgás, mert ahhoz, hogy oksági viszonyról beszéljünk, előzetesen rendelkeznünk kell az ok és okozat (mint események) azonosítási kritériumával, lévén meg kell különböztetnünk őket egymástól, csakhogy az események oksági elmélete szerint az eseményeket okaik és okozataik alapján azonosítjuk.

A másik körbenforgás: az oksági elmélet szerint e₁ és e₂ esemény csak akkor azonosak, ha e₁-nek és e₂-nek ugyanazok az okai. e₁-nek és e₂-nek azonban az oksági elmélet szerint csak akkor ugyanazok az okai (melyek persze események!), ha ezen okoknak (mint eseményeknek) ugyanazok a hatásai. E hatások azonban nem mások, mint e₁ és e₂. Visszaértünk a kiindulóponthoz. Csak egy kört tettünk, nem jutottunk egy tapodtat sem előre.

Egyesek szerint nem perdöntőek ezek az ellenvetések, és talán menthető az oksági elmélet (lásd e problémáról: Katz 1978, Lombard 1986: 41-5, Lowe 2002: 226-8), mindenesetre a legtöbb filozófus konklúzívnak tekinti ezeket az ellenvetéseket, és emiatt elveti az oksági elméletet.

 

5.3.2. Az oksági elmélet következményei nehezen vállalhatók

Az események oksági elmélete olyan metafizikai tézisek mellett kötelez el bennünket, melyek elfogadása ad hocnak tűnik. A következőről van szó. Az oksági elmélet szerint az eseményeket okaik és hatásaik individuálják, vagyis az eseményeket más eseményekhez való viszonyaik határozzák meg. Mármost ha az eseményeket más eseményekhez való viszonyaik határozzák meg, akkor minden esemény létezése más események létezésétől függ. Következésképpen: ha elfogadjuk az oksági elméletet tanítását, akkor azt kell állítanunk: (1) nem lehetséges olyan esemény, amelyet semmi nem okoz, (2) olyan esemény, amely semmit nem okoz, (3) olyan esemény amelyet semmi nem okoz és amely semmit nem okoz. Azt kell tehát állítanunk, hogy nem lehetségesek izolált események. E tézis mellett azonban nemigen lehet a priori módon érvelni.

 

5.3.3. Az oksági elmélet sikertelen

Miért? Azért, mert lehetséges, hogy különböző eseményeknek ugyanaz az oka, és ugyanaz a hatása. Myles Brand (1976) a következő példát hozza. Tegyük fel, hogy egy fizikai tárgy a-ra és b-re fízionál, és kis idővel később a és b fúzionál. Ebben az esetben értelemszerűen két eseményről kell beszélnünk: az egyik esemény az, ami a-val történt, a másik esemény az, ami b-vel történt. Csakhogy a két eseménynek pontosan ugyanaz az oka (jelesül: a fízió) és pontosan ugyanaz az okozata (jelesül: a fúzió). Vagyis: az oksági elmélet szellemében azt kell állítanunk, hogy az a-val történt dolgok és a b-vel történt dolgok egy és ugyanazon eseménynek számítanak, holott ez nyilvánvalóan kettő darab esemény.

6. Az események tulajdonságexemplifikáció elmélete

Ha az események téridő-régió és oksági elmélete ellen felhozott ellenvetések konklúzívak, és sokak szerint azok, akkor ez arra utal, hogy az eseményeket nem lehet pusztán extrinzikus vagy relációs tulajdonságaik alapján individuálni. Kézenfekvőnek tűnik a feltételezés: ellentétben az események téridő-régió és oksági elmélet tanításával, az események igenis rendelkeznek belső, ontológiai szerkezettel. Más szavakkal: érdemes az eseményeket nem primitív, irreducibilis, hanem ontológiailag strukturált partikuláréknak tekinteni, és azt gondolni, hogy az eseményeket metafizikai alkotóelemeik individuálják.

Az elméletet, mely szerint az események ontológilag strukturált partikulárék, az események tulajdonságexemplifikáció elméletének (property exemplification view) nevezzük (Kim 1966, 1969, 1973, 1976/1998, Martin 1969, Davis 1970, Goldman 1970, 1971, Thomson 1971, Lombard 1979, 1986, Bennett 1988). Az alábbiakban az elmélet kidolgozójának és fő képviselőjének, Jaegwon Kimnek a nézeteit mutatom be. Nem mulasztom el azonban bemutatni azt sem, hogy Kim elméletét milyen irányokban fejlesztették tovább.

 

6.1. Kim elméletének lényege

Kim szerint az események három metafizikai alkotóelemből állnak: egy vagy több tárgyból (szubsztanciából) (x), egy tulajdonságból vagy relációból (F), és egy időpontból vagy időintervallumból (t).

Vegyük azt az eseményt, hogy valaki felemeli a kezét. A tulajdonságexemplifikáció elmélet szerint ebben az esetben az illető személy a tárgy vagy szubsztancia (x), a kéz felemelése a tulajdonság (F), melyet az illető személy exemplifikál, és amikor mindez történik, a kérdéses időpont vagy időintervallum (t). Vegyük azt az eseményt, hogy két biliárdgolyó összekoccan. A tulajdonságexemplifikáció elmélet szerint ebben az esetben a két biliárdgolyó a két tárgy vagy szubsztancia (x), összekoccanásuk a tulajdonság (F), melyet a két biliárdgolyó exemplifikál, és amikor mindez történik, a kérdéses időpont vagy időintervallum (t). Az állítás tehát: minden eseményt egy alkotóelem-hármas <x, F, t> határoz meg; és egy esemény nem más, mint valamilyen tárgy/tárgyak (szubsztancia/szubsztanciák) tulajdonság vagy reláció exemplifikálása(i) egy adott időben.

Megjegyzés: talán zavarónak találod, hogy tulajdonságnak nevezi valaki a kéz felemelését és két biliárdgolyó összekoccanását. Nos, abban az értelemben nevezzük ezeket tulajdonságnak, hogy számtalan partikuláré (személy) instanciálhatja vagy exemplifikálhatja a kéz felemelését (azaz számtalan partikuláré emelheti fel a kezét), és számtalan partikulárépáros instanciálhatja az összekoccanást (azaz számtalan partikulárépáros koccanhat össze).

Kim elméletének két alapelve van. Az első annak a feltételeit határozza meg, hogy mikor létezik (vagy történik) egy esemény, a másik pedig annak a feltételeit határozza meg, hogy a és b esemény mikor azonosak. Íme e két elv:

„Létezési feltétel: Egy esemény <x, F, t> csak abban az esetben létezik, ha x szubsztancia rendelkezik F-fel t időpontban.

Azonossági feltétel: <x, F, t> = <x, F, t> csak abban az esetben, ha x = y, F = Q, és t = t'". (Kim 1976/1998: 311).

Az azonossági feltétel világosnak tűnik, hadd fűzzek azonban négy kiegészítő megjegyzést a létezési feltételhez:

(1) Kim szerint nem minden <x, F, t> hármas határoz meg egy eseményt. Vegyük azt az eseményt, hogy Brutus megöli Caesart. Abból, hogy létezik az <x, F, t> hármas, vagyis létezik Brutus, létezik Caesar megölése, és létezik Caesar megölésének pillanata, önmagában még nem következik az, hogy a kérdéses esemény megtörténik. Lehetséges ugyanis, hogy Brutus nem exemplifikálja a Caesar megölésének tulajdonságát. Azért van szükség az események létezési feltételére, mert ez mondja ki azt, hogy egy szubsztancia exemplifikál egy bizonyos tulajdonságot t-ben, vagyis - hangsúlyosabban fogalmazva - azt, hogy fennáll annak az esete, hogy egy szubsztancia exemplifikál egy bizonyos tulajdonságot t-ben: fennáll annak az esete, hogy Brutus exemplifikálja Caesar megölésének tulajdonságát.

(2) Kim megkülönböztet egymástól két dolgot: egyrészről ama tulajdonságokat, melyeket egy adott esemény exemplifikál, másrészt ama (úgynevezett konstitutív) tulajdonságot, melynek egy szubsztancia általi exemplifikálása egy adott időpontban meghatároz egy eseményt. Példa: Caesar halála mint esemény exemplifikálja azt a tulajdonságot, hogy Rómában történt. Viszont Caesar halálának mint eseménynek nem ez a konstitutív tulajdonsága. Caesar halálának mint eseménynek ugyanis a következőképpen fest az ontológiai szerkezete: Caesar mint konstitutív tárgy/szubsztancia exemplifikálja a meghalás tulajdonságát mint konstitutív tulajdonságot egy adott időpontban, i.e. 44-ben mint konstitutív időpontban.

(3) Terminológia. Kim az események konstitutív tulajdonságát általános eseménynek (generic event) nevezi. Ez határozza meg az események típusát vagy fajtáját, amelyhez a kérdéses partikuláris esemény tartozik. Kim azt mondja ezzel, hogy a konstitutív tulajdonság konstitutív tárgy általi partikuláris exemplifikációja egy partikuláris esemény, vagyis az általános esemény egy példánya. Példa: a gyilkosság általános esemény. Számos különböző tárgy exemplifikálhatja a gyilkosság konstitutív tulajdonságát. Az az esemény, hogy Brutus meggyilkolta Caesart, partikuláris exemplifikációja a gyilkosság konstitutív tulajdonságának, vagyis a gyilkosság mint általános esemény egy példánya.

(4) Kim nem foglalkozik a tulajdonságok metafizikai státusával, vagyis azzal a kérdéssel, hogy a tulajdonságok vajon univerzálék, halmazok, vagy trópusok. A tulajdonság fogalmát semleges értelemben érti.

 

6.2. A létezési feltétel nehézségei

A létezési feltétellel szemben két fő ellenvetést szokás felhozni. Ezeket már csak azért is érdemes bemutatni, mert ennek során a tulajdonságexemplifikáció elmélet két, Kimétől eltérő változatának felvázolására is jó lehetőség nyílik.

 

6.2.1. A szubjektum nélküli események problémája

A létezési feltétel szerint minden eseménynek három metafizikai alkotóeleme van: konstitutív tárgy, konstitutív tulajdonság és konstitutív időpont vagy időintervallum. Ha ezek közül bármelyik hiányzik, a létezési feltétel szerint nem beszélhetünk eseményről. Az ellenvetés: számos olyan esemény létezik, melynek nincsen konstitutív tárgya. Olyanokra szokás gondolni, mint az időjárási viszonyok vagy fényviszonyok változásai: beborul az ég, kitör a vihar, lehül az idő, felmelegszik az idő, besötétedik, kivilágosodik, szürkül, hirtelen fény támad stb. Ezeket mindenki eseményeknek tekinti, holott nem létezik olyan tárgy, amely exemplifikálná mondjuk a beborulás vagy az elsötétedés tulajdonságát. Egyszóval: a létezési feltétellel az a baj, hogy az következik belőle, hogy nem léteznek szubjektum nélküli események, azonban intuíciónk szerint - lásd az iménti példák - ilyenek igenis léteznek.

Egyszerű, de komoly ellenvetés ez: úgy tűnik, valamit módosítani kell a létezési feltételen. Ilyen irányú javaslattal állt elő Jonathan Bennett (1988). Bennett szerint éppen amiatt, mert kétségkívül léteznek olyan események, melyeknek nincsen konstitutív tárgya, a létezési feltételt nem úgy kell megfogalmazni, hogy egy tárgy/szubsztancia exemplifikál egy tulajdonságot egy adott időpontban, hanem úgy, hogy egy téridő-régió (Bennett (1988: 88) szavával: zóna) exemplifikál egy tulajdonságot egy adott időpontban. Amikor például beborul, akkor egy meghatározott téridő-régió exemplifikálja a beborulás tulajdonságát egy adott időben.

Vigyázz, nehogy összemosd Bennett javaslatát az események téridő-régió elméletével! Bennett nem azt mondja, hogy a téridő-régió maga az esemény, hanem azt, hogy a téridő-régió az események egyik metafizikai alkotóeleme.

E meggondolás fényében a következőképpen fest a létezési feltétel Bennett-féle átalakítása:

Módosított létezési feltétel: Egy <x, F, t> esemény csak abban az esetben létezik, ha x téridő-régió (zóna) rendelkezik F-fel t időpontban.

 

6.2.2. A változás nélküli események problémája

Az események létezési feltétele nem szabja meg, hogy a konstitutív tárgynak milyen típusú tulajdonságot kell exemplifikálnia, és így a létezési feltétel szerint az állapotok is eseményeknek számítanak. Például: a létezési feltétel szerint azt is eseménynek kell neveznünk, hogy az asztalom ma piros, hiszen az asztalom (mint konstitutív tárgy) exemplifikálja a pirosságot (mint konstitutív tulajdonságot) a mai napon (konsitutív időintervallumban). Más szavakkal: a létezési feltétel szerint lehetségesek úgynevezett változás nélküli események (ezek az állapotok), és ez implauzibilis.

Mondhatná valaki, hogy pusztán terminológiai kérdés, hogy az állapotokat eseményeknek tekintjük-e vagy sem. Nem múlik rajta semmi. Tévedne, mégpedig két okból. Egyrészt azért, mert a legtöbbünk intuíciója szerint az esemény fogalma elválaszthatatlan a változás fogalmától. Másrészt - és ez a fontosabb - azért, mert ha a fizikai tárgyak állapotait is eseményeknek tekintjük, akkor a tulajdonságexemplifikáció elmélet nem tudja metafizikai-kategoriálisan megkülönböztetni az eseményeket a fizikai tárgyaktól. (Éppen így érvel például Macdonald (2005: 198-201) Kim elméletével szemben, mondván ez a legsúlyosabb problémája az elméletnek.)

Úgy tűnik tehát, valamit módosítani kell a létezési feltételen, hogy az kizárja az események közül a fizikai tárgyak állapotait. Éppen ilyen irányú javaslattal állt elő Brian Lombard (1979, 1986).

Lombard szerint különbséget kell tenni a fizikai tárgyak statikus és dinamikus tulajdonságai között. Statikus tulajdonságokon Lombard egy fizikai tárgy ama tulajdonságait érti, melyek megléte azt implikálja, hogy a kérdéses fizikai tárgy egy időben egy bizonyos állapotban van, dinamikus tulajdonságokon pedig ama tulajdonságait, melyek megléte azt implikálja, hogy a kérdéses fizikai tárgy valamilyen vonatkozásban megváltozik. Statikus tulajdonságok például a színek: az asztalom piros. Ennek megfelelő dinamikus tulajdonság az, hogy bepirosodik. Dinamikus tulajdonsággal rendelkezni tehát annyit tesz, mint olyan tulajdonsággal rendelkezni, melynek megléte azt implikálja, hogy egy fizikai tárgy egy bizonyos statikus tulajdonságát elveszítve egy másik statikus tulajdonságra tesz szert.

Mármost Lombard állítása az, hogy egy esemény nem más, mint egy szubsztancia dinamikus tulajdonságexemplifikálása egy bizonyos időpontban vagy időintervallumban. E szerint: nem léteznek változás nélküli események. Egy fizikai tárgy statikus tulajdonságexemplifikációja (állapota) nem esemény. Metafizikai-kategoriális különbség van a fizikai tárgyak és az események között.

A statikus és dinamikus tulajdonságok megkülönböztetésének fényében a következőképpen hangzik a létezési feltétel Lombard-féle átalakítása:

Módosított létezési feltétel: Egy <x, F, t> esemény csak abban az esetben létezik, ha x szubsztancia rendelkezik F dinamikus tulajdonsággal t időpontban.

 

6.3. Az azonossági feltétel nehézségei

Az azonossági feltétellel szemben szintén két fő ellenvetést szokás felhozni. Ezek bemutatása során Kim tulajdonságexemplifikáció elméletének több, eddig még nem említett jellemvonása is felszínre kerül.

 

6.3.1. A túlságosan finoman tagoltság problémája

Az azonossági feltétel szerint a és b esemény akkor és csak akkor azonos, ha a és b valamennyi alkotóeleme megegyezik: ugyanaz a tárgy exemplifikálja ugyanazt a tulajdonságot ugyanabban az időpontban vagy időintervallumban.

Könnyen belátható: az azonossági feltétel - szemben az események téridő elméletével, és hasonlóan Brand elméletéhez és az oksági elmélethez - megengedi annak a lehetőségét, hogy egy helyen, egy időben egyszerre több esemény menjen végbe. Az azonossági feltétel szerint például a vasgolyó forgása és a vasgolyó hevülése numerikusan különböző események, lévén a vasgolyó mint konstitutív tárgy az egyik esetben a forgás, a másik esetben a hevülés konstitutív tulajdonságot exemplifikálja.

Mármost az azonossági feltétellel (és egyáltalán a kimi elmélettel) szemben leggyakrabban felhozott ellenvetés az, hogy a tulajdonságexemplifikáció elmélet az eseményeket túlságosan finomszemcsésesen (too fine-grained) individuálja. Vagyis ahogy a de facto téridő-régió elmélettel az a legfőbb baj, hogy olyan eseményeket is azonosít, melyek intuíciónk szerint különböznek, Kim elméletével az a legfőbb baj, hogy olyan eseményeket is különbözőnek tekint, melyek intuíciónk szerint azonosak.

Ezt az ellenvetést úgy is meg szokás fogalmazni, hogy az azonossági feltétel annyira finoman tagolja az eseményeket, melynek eredményeképpen valójában tényeket és nem eseményeket kapunk. Az azonossági feltétel szerint ugyanis - hangzik az ellenvetés - minden egyes szemantikailag különböző leíráshoz különböző esemény tartozik, ez azonban a tények, és nem az események sajátossága. Ahogy egy bírálója fogalmaz: Kim „összemossa az eseményeket a tényekkel" (Bennett 1991: 626, és lásd még Bennett 1988: ch. 1 és ch. 5).

(E ponton elnézésedet kell kérnem: ha ugyanis figyelmesen olvastál, akkor e nehézségre már akkor rájöttél, amikor az elméletet (oldalakkal korábban) meghatároztam. Már akkor fel kellett, hogy tűnjön: mennyire hasonlít Kim eseményfogalma „A fizikai tárgyak létezése az időben" című fejezet 3.2.2. részében meghatározott tényfogalomhoz.)

Vegyük a következő két eseményleírást:

(1) Sebastian éjfélkor sétálgat a városban.

(2) Sebastian éjfélkor kényelmesen sétálgat a városban.

Ellenvetés: az azonossági feltétel szerint azt kell mondanunk, hogy az (1) és (2) leírás két különböző eseményre referál, ugyanis az (1) esetben Sebastian a sétálgatás, a (2) esetben a kényelmesen sétálgatás konstitutív tulajdonságot exemplifikálja. Mivel pedig Sebastian két különböző konstitutív tulajdonságot exemplifikál, az (1) és a (2) leírás által meghatározott eseménynek numerikusan különböznie kell egymástól. Intuíciónk szerint azonban ezek azonosak.

Jogos ez az ellenvetés? Nem, és ezt Kim világosan meg is mutatja (1976/1998: 317-20). Kim szerint ugyanis nem arról van szó, hogy Sebastian a két esetben két különböző konstitutív tulajdonságot exemplifikál: egyszer a sétálgatást, másszor a kényelmes sétálgatást. A két esetben Sebastian ugyanazt a konstitutív tulajdonságot exemplifikálja, nevezetesen a sétálgatást; a „kényelmesen" adverbium csak módosítja a már meghatározott, már individuált esemény leírását. Egyetlen eseményről van tehát szó, melynek a következőképpen fest a metafizikai szerkezete: Sebastian mint konstitutív tárgy exemplifikálja a sétálgatás konstitutív tulajdonságot éjfélkor mint konstitutív időpontban. A kényelmesség nem tartozik az esemény konstitutív elemei közé, hanem inkább az (imént vázolt metafizikai szerkezettel rendelkező) eseménynek magának a tulajdonsága.

Következésképpen: az azonossági feltétel nincsen összeütközésben az intuíciónkkal, lévén a (helyesen értett) azonossági feltétel szerint is ugyanarra az eseményre referál az (1) és a (2) leírás. Ennélfogva: az azonossági feltétel - szemben Bennett állításával - nem mossa össze az eseményeket a tényekkel, lévén az (1) és (2) ugyanarra az eseményre, de különböző tényre referál.

De folytatódhat az ellenvetés: ha nem is mossa össze az azonossági feltétel az eseményeket a tényekkel, azért még igaz az, hogy túlságosan finoman tagol. Az következik ugyanis belőle - a sztenderd példát említve -, hogy az az esemény, hogy Brutus megölte Caesart, és az az esemény, hogy Brutus leszúrta Caesart numerikusan különböző események, ugyanis Brutus mint konstitutív tárgy egyszer a leszúrás, másszor a megölés konstitutív tulajdonságot exemplifikálja. Ez pedig szembenáll intuíciónkkal, mely szerint egy és ugyanazon eseményről van szó.

Kim Davist (1970), Thomsont (1971) és Goldmant (1971) követve valóban expressis verbis azt állítja, hogy két eseményről van szó. Ez azonban - szerinte - nem mond ellen az intuíciónak. Ahogy fogalmaz:

Az események azonosságának [általam] javasolt kritériuma alapján a Brutus Caesar megölése és Brutus Caesar leszúrása különböző eseményeknek számít. És hasonlóan: a „Brutus megölte Caesart" és a „Brutus leszúrta Caesart" különböző eseményeket írnak le. Vegyük észre, hogy nem abszurd azt állítani, hogy Brutus Caesar-megölése nem ugyanaz, mint Brutus Caesar-leszúrása. Továbbá: megmagyarázni Brutus Caesar-megölését (miért ölte meg Brutus Caesart) nem ugyanaz, mint megmagyarázni Brutus Caesar-leszúrását (miért szúrta le Brutus Caesart) [...]. (Kim 1966: 281, kiemelés az eredetiben)

Tanulságos, ahogy Davidson e passzusra reagál:

[...] Kim észrevételére szerint nem abszurd azt mondani, hogy Brutus Caesar-megölése nem azonos Brutus Caesar-leszúrásával. Azt hiszem, ennek plauzibilitása abból a vitathatatlan tényből fakad, hogy nem minden szúrás ölés is egyben. Hajlamosak vagyunk azt mondani: lehetséges lett volna, hogy ez a szúrás nem vezet halálhoz, így hogyan lehetne azonos az öléssel? Természetesen a halál nem azonos a szúrással; később történik. De sem ez, sem az a tény, hogy bizonyos szúrások nem ölések, nem mutatja azt, hogy ez a partikuláris szúrás nem ölés volt. Igenis Brutus Caesar-leszúrása eredményezte Caesar halálát; így van ez tényszerűen, noha természetesen nem szükségszerű, hogy az azonos Brutus Caesar-megölésével. (1969/1980: 171, kiemelés az eredetiben)

Hogyan döntenél? Kinek van igaza? Kimnek, aki szerint a (le)szúrás és a megölés különböző általános események, minek következtében nem lehet azonos Brutus Caesar leszúrása Brutus Caesar megölésével, vagy Davidsonnak, aki szerint noha a (le)szúrás valóban nem szükségszerűen azonos a megöléssel, ebben az esetben azonban - történeti tény lévén - de facto igenis azonosak. Amennyire látom: a filozófusok nagy része e ponton inkább Davidson álláspontjával rokonszenvez, de nincsenek konklúzív érveik Kim álláspontjával szemben.

 

6.3.2. A konstitutív elemek lényegi mivoltának problémája

Az azonossági feltétel szerint - hadd ismételjem meg - a és b esemény akkor és csak akkor azonos, ha a-nak és b-nek minden alkotóeleme azonos. Kim bírálói szerint ez azt implikálja, hogy egy esemény minden egyes alkotóeleme lényegi alkotóeleme az illető eseménynek. Ez azt jelenti, hogy ha egy adott esemény bármelyik alkotóeleme más volna, mint ami, akkor más eseményről volna szó. Másként fogalmazva: egy esemény nem rendelkezhet egyetlen más konstitutív elemmel sem, mint amellyel ténylegesen rendelkezik; minden esemény lényegileg rendelkezik a konstitutív szerkezetével.

A bírálók szerint az azonossági feltétel e következménye implauzibilis. Szerintük ugyanis a három alkotóelem közül nem mindegyik lényeges, sőt nem kizárt, hogy egyik sem az. Vegyük újra azt az eseményt, hogy Sebastian éjfélkor kényelmesen sétálgat a városban, és nézzük az alkotóelemeit külön-külön.

Először is: annak az eseménynek, hogy Sebastian éjfélkor kényelmesen sétálgat a városban, nem lényegi eleme az, hogy Sebastian éjfélkor sétálgat. Ha ugyanis Sebastian történetesen öt perccel korábban, vagy öt perccel későbben indult volna sétálgatni a városban, attól még ugyanarról az eseményről (sétálgatásról) volna szó.

Másodszor: annak az eseménynek, hogy Sebastian éjfélkor kényelmesen sétálgat a városban, nem lényegi eleme a sétálgatás sem. Ha ugyanis Sebastian sétálgatása végefelé kicsit megszaporázná a lépteit, vagyis egy kis időben a sietés és nem a sétálgatás tulajdonságát exemplifikálná, attól még ugyanarról az eseményről (sétálgatásról) volna szó.

Harmadszor: annak az eseménynek, hogy Sebastian éjfélkor kényelmesen sétálgat a városban, talán még maga Sebastian sem lényegi eleme. Tegyük fel, hogy Sebastian éjféli sétálgatása valójában egy titkos társaság rituáléja, melynek tagjai sorsolással döntik el, hogy melyik tagjuk indul éjféli sétálgatásra, és történetesen ez alkalommal Sebastian nevét sorsolták ki. Történhetett volna azonban úgy is, hogy nem Sebastian, hanem Mario nevét sorsolják ki, és ennélfogva Mario sétálgatott volna éjfélkor a városban. Ettől még ez ugyanaz az esemény volna, ugyanaz a rituális sétálgatás. (E gondolatkísérlet Davidsontól (1971/1980) származik.)

Az ellenvetés tehát a következő: az azonossági feltételből az következik, hogy egy eseménynek valamennyi alkotóeleme lényegi eleme, azonban - ahogy láttuk - egy esemény azonossága szempontjából sem annak időpontja, sem annak típusa, sem annak szubjektuma nem lényeges. Az azonossági feltétel következménye tehát hamis, ennélfogva az azonossági feltétel tarthatatlan.

Hogy válaszol erre az ellenvetésre Kim? Úgy, hogy tagadja, hogy az azonossági feltételből bármiféle esszencializmus következne. Szerinte abból, hogy egy e eseményt mint metafizikailag összetett entitást alkotóelemei individuálnak, nem következik az, hogy ezen alkotóelemek közül bármelyik is lényegi eleme e-nek. Éppen úgy nem következik, mint ahogy a fizikai tárgyak sztenderd azonossági kritériumából, jelesül hogy a és b fizikai tárgy akkor és csak akkor azonos, ha a és b térben és időben koincidál, sem következik, hogy a fizikai tárgyak lényegileg vannak akkor és ott, amikor és ahol ténylegesen vannak. Vagy, egy másik analóg példát említve: éppen úgy nem következik esszencializmus az azonossági feltételből, mint ahogy egy halmaz azonosságának extenzionális kritériumából (hogy tudniillik a halmazt akkor azonos b halmazzal, ha valamennyi elemük közös) sem következik az, hogy egy adott halmaznak minden eleme lényegi eleme (Kim 1976/1998: 321).

A filozófusok egy részét nem győzi meg Kim válasza, elvégre az pusztán analógiákra támaszkodik; ám e helyütt nem akarok mélyebben belemenni a vitába.

Ott tartunk tehát, hogy Kim tagadja, hogy az azonossági feltételből bármiféle esszencializmus következne. Ennek ellenére Kim nem zárja ki, hogy az eseményeknek igenis vannak lényegi alkotóelemeik. Csak annyit állít: ha valamely alkotóelemről kiderül, hogy lényegi eleme az eseményeknek, akkor ez nem azért van, mert következik az azonossági feltételből. Külön-külön meg kell vizsgálni valamennyi alkotóelemet, és külön-külön el kell döntenünk, hogy az események lényegi tartozéka-e, vagy sem. Lássuk!

Először is: Kim szerint a konstitutív tárgy lényegi eleme az eseményeknek. Ha ez nem azonos, akkor nem beszélhetünk ugyanarról az eseményről. Nem igaz tehát az, hogy ha Sebastian helyett Mario sétálgatna éjfélkor a városban, akkor ez ugyanaz az esemény volna. Sebastian és Mario sétálgatása épp annyira különböző esemény, mint ahogy az az esemény, hogy neked fáj a fejed különbözik attól az eseménytől, hogy nekem fáj. Elképzelhető, hogy a fejfájásaink teljesen hasonlók, vagyis minőségileg ugyanolyanok, azonban e két (mentális) esemény nem ugyanaz, lévén az egyik fejfájás a tiéd, a másik fejfájás az enyém. Vagy: Mario és Sebastian sétálgatása éppen úgy nem lehet ugyanaz az esemény, mint ahogy nem lehet ugyanaz az esemény az én születésem és a Te születésed.

Másodszor: Kim szerint a konstitutív tulajdonságok esszenciális volta kevésbé bizonyos. Vegyük a tiszta eseteket. A konstitutív tulajdonságok abban az értelemben esszenciálisak, hogy az az esemény, hogy Sebastian éjfélkor sétálgat a városban, nem lehet azonos azzal az eseménnyel, hogy Sebastian éjfélkor fut, vagy esetleg négykézláb mászik a városban. (...)

Harmadszor: Kim szerint a konstitutív idő az események legkevésbé esszenciális alkotóeleme. Valóban: attól, hogy Sebastian öt perccel korábban vagy öt perccel későbben sétálgatna a városban, még ugyanarról az eseményről beszélnénk. De azért természetesen nem hagyható teljesen figyelmen kívül a konstitutív idő. Ugyanarról az eseményről volna akkor is szó, ha Sebastian egy nappal később sétálna? Vagy egy hónappal később? Vagy egy évvel később?

(...)

7-5. Felhasznált irodalom

- Bennett, Jonathan (1988) Events and Their Names, Cambridge: Cambridge University Press.

- Bennett, Jonathan (1991) 'Precis of Events and Their Names', Philosophy and Phenomenological Research 51, pp. 625-28.

- Brand, Myles (1976) 'Particulars, Events, and Actions', in M. Brand and D. Walton (eds.) Action Theory, Dordrecht: Reidel, pp. 133-57.

- Brand, Myles (1977/1996) 'Identity Conditions for Events', in Roberto Casati and Achille Varzi (eds.) Events, Aldershot: Dartmouth, pp. 363-71.

- Chisholm, Roderick M. (1970) 'Events and Propositions', Noûs 4, pp. 15-24.

- Chisholm, Roderick M. (1970) 'States of Affairs Again', Noûs 5, pp. 179-89.

- Chisholm, Roderick M. (1976) Person and Object: A Metaphysical Study, London: George Allen & Unwin Ltd.

- Davidson, Donald (1966) 'The Logical Form of Action Sentences', in Nicholas Rescher (ed.) The Logic of Decision and Action, Pittsburgh: University of Pittsburgh Press, pp. 81-95.

- Davidson, Donald (1967/2004) ‘Oksági viszonyok', in Farkas Katalin és Huoranszki Ferenc (szerk.) Modern metafizikai tanulmányok, Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, pp. 135-49.

- Davidson, Donald (1969/1998) 'The Individuation of Events', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 295-309.

- Davidson, Donald (1971/1980) 'Eternal vs. Ephemeral Events', in uő. Essays on Action and Events, Oxford: Clarendon Press, pp. 189-203.

- Davidson, Donald (1985) 'Reply to Quine on Events', in E. LePore and B. McLaughlin (eds.) Actions and Events: Perspectives on the Philosophy of Donald Davidson, Oxford: Basil Blackwell, pp. 172-7

- Davis, Lawrence H. (1970) 'Individuation of Actions', Journal of Philosophy 67, pp. 520-30.

- Field, Hartry 2003) 'Causation in a Physical World', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmermann (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 435-60.

- Goldman, Alvin (1970) A Theory of Human Action, New York: Prentice-Hall.

- Goldman, Alvin (1971/1996) 'The Individuation of Action', in Roberto Casati and Achille Varzi (eds.) Events, Aldershot: Dartmouth, pp. 329-42.

- Horgan, Terence (1978) 'The Case Against Events', Philosophical Review 87, pp. 28-47.

- Huoranszki, Ferenc (2001) Modern metafizika, Budapest: Osiris Kiadó.

- Katz, D. (1978) 'Is the Causal Criterion of Event Identity Circular?', Australasian Journal of Philosophy, Vol. 56, pp. 255-9.

- Kim, Jaegwon (1966) 'On the Psycho-Physical Identity Theory', American Philosophical Quarterly, 3, pp. 277-85.

- Kim, Jaegwon (1969) ‘Events and Their Descriptions: Some Considerations', in Nicholas Rescher (ed.) Essays in Honor of Carl G. Hempel, Dordrecht: Reidel, pp. 198-215.

- Kim, Jaegwon (1973) ‘Causation, Nomic Subsumption, and the Concept of Event', Journal of Philosophy 70, pp. 217-36.

- Kim, Jaegwon (1976/1998) ‘Events as Property Exemplifications', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 310-26.

- Lemmon, E. J. (1967) 'Comments on Donald Davidson's „The Logical Form of Action Sentences"', in Nicholas Rescher (ed.) The Logic of Decision and Action, Pittsburgh: University of Pittsburgh Press, pp. 96-103.

- Lombard, Brian Lawrence (1979/1996) 'Events', in Roberto Casati and Achille Varzi (eds.) Events, Aldershot: Dartmouth, pp. 177-212.

- Lombard, Brian Lawrence (1986) Events: A Metaphysical Study, London: Routlegde.

- Lowe, Jonathan E. (2002) A Survey of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press.

- Macdonald, Patricia (2005) Varieties of Things: Foundations of Contemporary Metaphysics, Oxford: Blackwell.

- Martin, Richard (1969) 'On Events and Event-Descriptions', in J. Margolis (ed.) Fact and Existence, Oxford: Oxford University Press, pp. 63-73, 97-109.

- Mellor, D. H. (1995) The Facts of Causation, London: Routlegde.

- Quine, Willard Van Orman (1960) Word and Object, Cambridge, Mass.: MIT Press.

- Quine, Willard Van Orman (1970) Philosophy of Logic, Englewood Cliffsb (NJ): Prentice-Hall.

- Quine, Willard Van Orman (1985/1996) 'Events and Reification', in Roberto Casati and Achille Varzi (eds.) Events, Aldershot: Dartmouth, pp. 107-16.

- Russell, Bertrand (1912/1976) 'Az ok fogalmáról', in uő. Miszticizmus és logika, Budapest: Magyar Helikon, pp. 291-337.

- Simons, Peter (2003) 'Events', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmermann (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 357-85.

- Thomson, Judith Jarvis (1971) 'The Time of a Killing', Journal of Philosophy 68, pp. 115-32.

 

8-5. Ajánlott irodalom

- Bennett, Jonathan (1996) 'What Events Are', in Roberto Casati and Achille Varzi (eds.) Events, Aldershot: Dartmouth, pp. 137-51.

- Casati, Roberto and Varzi, Achille (2006) 'Events', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/events/

- Dretske, Fred (1967/1996) 'Can Events Move', in Roberto Casati and Achille Varzi (eds.) Events, Aldershot: Dartmouth, pp. 415-28.

- Gill, K. (1993/1996) 'On the Metaphysical Distinction Between Processes and Events', in Roberto Casati and Achille Varzi (eds.) Events, Aldershot: Dartmouth, pp. 477-96.

- Hacker, P. M. S. (1982/1996) 'Events and Objects in Space and Time', in Roberto Casati and Achille Varzi (eds.) Events, Aldershot: Dartmouth, pp. 429-47.

- Kenny, Anthony (1963) Action, Emotion and Will, London: Routledge.

- Lombard, Brian Lawrence (1995) 'Event Theory', in Jaegwon Kim and Ernest Sosa (eds.) A Companion to Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 140-4.

- Lombard, Brian Lawrence (1998) 'Ontologies of Events', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 277-94.

- Loux, Michael J. (1997) 'Kinds and Predications: An Examination of Aristotle's Theory of Categories', Philosophical Papers 26, pp. 3-28.

- Loux, Michael J. (1998) Metaphysics, A Contemporary Introduction, London/New York: Routledge, pp. 155-63.

- Lowe, Jonathan E. (1998) The Possibility of Metaphysics. Substance, Identity, and Time, Oxford: Clanrendon Press, pp. 84-105, 136-53, 154-73.

- Parsons, Terence (1990) Events in the Semantics of English. A Study in Subatomic Semantics, Cambridge, Mass.: MIT Press.

- Schneider, Susan (2006) 'Events', in The Internet Encyclopedia of Philosophy, http://www.iep.utm.edu/e/events.htm

- Tiles, J. E. (1981) Things That Happen, Aberdeen: Aberdeen University Press.

- Vendler, Zeno (1957) 'Verbs and Times', Philosophical Review, 66, pp. 143-60.

6. fejezet: Lehetséges világok

1. A lehetséges világok fogalma

1.1. Természetes meggyőződéseink

Ahogy természetes világképünkhöz tartozik, hogy léteznek fizikai tárgyak és azok tulajdonságai, ugyanúgy természetes világképünk része az is, hogy úgy gondoljuk: a legtöbb dolog lehetne másmilyen, mint amilyen valójában, és történhetne másképpen, mint ahogyan ténylegesen történik. Például: az előttem levő asztal barna, de lehetne éppenséggel fekete is. Mit jelent ez? Azt, hogy ha bizonyos dolgok a világban másként alakultak volna, mint ahogyan ténylegesen alakultak, és az asztalos történetesen nem barnára, hanem feketére festi ezt az asztalt, akkor ez az asztal most fekete volna és nem barna. Másik példa: a Második Világháború 1945-ig tartott, de tarthatott volna 1946-ig is. Mit jelent ez? Azt, hogy ha a világban bizonyos dolgok másképp alakultak volna, mint ahogyan ténylegesen alakultak, és mondjuk az Egyesült Államok nem dob 1945 augusztusában atombombákat Japánra, akkor a Második Világháború elhúzódhatott volna akár 1946-ig is. Általánosan fogalmazva: amennyiben úgy gondoljuk, hogy p kijelentés lehetséges, azaz p-nek fennállhat az esete, akkor úgy gondoljuk: van a dolgok elrendezésének olyan módja, amelyben p fennáll. Természetesen: a dolgok elrendezésének olyan módja is van, amelyben p nem áll fenn.

Ahogy természetes világképünk része az, hogy bizonyos dolgokról úgy gondoljuk, hogy lehetnének másképpen is, mint ahogyan ténylegesen vannak, ugyanúgy természetes világképünk része az is, hogy bizonyos dolgokról viszont úgy gondoljuk, hogy nem lehetnének másképp, mint ahogyan ténylegesen vannak, ugyanis szükségszerűen vannak úgy, ahogyan ténylegesen vannak. Ilyen szükségszerű dolgoknak gondoljuk például a matematikai és a logikai igazságokat. Például: a „2 + 2 = 4" olyan fajta dolog, amely nem lehetne másképp, mint ahogyan ténylegesen van; azaz bármilyen más módon volnának is a világban a dolgok, mint ahogyan ténylegesen vannak, attól még „2 + 2 = 4" igaz volna. Másképpen fogalmazva: nem tudnának a dolgok olyan módon lenni, hogy a „2 + 2 = 4" kijelentés hamis legyen. Megint csak másképpen fogalmazva: a „2 + 2 = 4" kijelentés minden körülmények között igaz, és semmilyen körülmények között nem hamis.

 

1.2. A lehetséges világok sztenderd meghatározása

Mindenekelőtt hadd szögezzem le (nehogy úgy tűnjön, hogy kisajátítom a metafizika számára a lehetséges világok fogalmát!): lehetséges világokról a metafizikán kívül a nyelvfilozófiában és a formális szemantikában is beszélünk. Ez utóbbiakkal most nem foglalkozom.

A lehetséges világok fogalma a metafizikában a fentebbi, valamennyiünk által elfogadott megfontolásokra támaszkodik; a lehetséges világokról szóló beszéddel a mindennapi, természetes modális meggyőződéseinket tesszük explicitté. A „lehetséges világok" terminus ugyanis semmi egyéb, mint ontológiai szakkifejezés arra a módra, ahogyan a dolgok lehetnek. Az a mód, ahogyan a mi világunkban a dolgok vannak (az előttem fekvő asztal barna, a Második Világháború 1945-ben ért véget stb.) csak egyetlen mód, ahogyan a dolgok lehetnek. A dolgok lehetnének (lehettek volna) más módon is, mint amilyen módon ténylegesen vannak. E módokat, ahogyan a dolgok lehetnek illetve lehetnének, nevezzük lehetséges világoknak.

Félreértés ne essék: lehetséges világokon nem az egyes lehetséges helyzeteket értjük, mint például azt, hogy az előttem levő asztal fekete, vagy hogy a Második Világháború 1946-ig tartott, hanem annak a teljes módját, ahogyan a dolgok lehetnének! (Each possible world is a complete way that everything could be.) Ez annyit jelent, hogy egy lehetséges világ lehetséges helyzetek rendszere; egy lehetséges világ olyan helyzetek összessége, melyek együttesen fennállhatnak.

 

1.3. Szükségszerűség, lehetségesség, kontingencia

A lehetséges világok fogalmának segítségével módunkban áll értelmezni a „szükségszerűen igaz, hogy...", „lehetséges, hogy...", „kontingensen igaz, hogy..." kezdetű modális kijelentéseinket. Mégpedig úgy, hogy kvantifikáló kifejezéseket lehetséges világokra alkalmazunk. A „szükségszerű" esetében univerzális, a „kontingens" és a „lehetséges" esetében pedig egzisztenciális kvantort. Ekképp:

(1) Egy p propozíció akkor szükségszerűen igaz, ha p minden lehetséges világban igaz.

Például: a „szükségszerűen igaz, hogy 2 + 2 = 4" kijelentés a lehetséges világok terminológiájában kifejezve annyit tesz: „minden lehetséges világban igaz, hogy 2 + 2 = 4".

(2) Egy p propozíció akkor lehetségesen igaz, ha van olyan lehetséges világ, amelyben p igaz.

Például: az a kijelentés, hogy „lehetséges, hogy agy vagyok egy tápoldattal teli tartályban" a lehetséges világok terminológiájában annyit tesz: „van olyan lehetséges világ, amelyben agy vagyok egy tápoldattal teli tartályban".

(3) Egy p propozíció akkor kontingensen igaz, ha van olyan lehetséges világ, amelyben p igaz, és van olyan lehetséges világ, amelyben p hamis.

Például: az a kijelentés, hogy „kontingensen igaz, hogy az előttem levő asztal barna" a lehetséges világok terminológiájában kifejezve annyit tesz, hogy „ebben a lehetséges világban az előttem levő asztal barna, de van olyan lehetséges világ is, amelyben az előttem levő asztal nem barna".

Vedd észre: az a különbség a lehetségesség és a kontingencia között, hogy a szükségszerű igazságok egyúttal lehetségesek is, azonban nem kontingensek!

2. De dicto és de re modalitások

De dicto modalitáson olyan modalitást értünk, ahol a „szükségszerű", illetve „lehetséges" modális operátor a kijelentés egészére vonatkozik. Ekképpen: „szükségszerű, hogy p", „lehetséges, hogy p". Amikor tehát de dicto értelemben beszélünk modalitásról, akkor ezzel egy kijelentés bizonyos tulajdonságáról beszélünk, arról a tulajdonságáról, hogy szükségszerűen vagy lehetségesen igaz. Az eddigiek során mindvégig de dicto modalitásokról volt szó, és ezeket a de dicto modális mondatokat a világok feletti kvantifikációval értelmeztük.

A de dicto modalitásokat meg kell különböztetni a de re modalitásoktól. A de re modalitások nem propozíciókra vonatkoznak, hanem arra, hogy egy adott tárgy (vagy individum) egy adott tulajdonságával lényegileg rendelkezik-e avagy sem. Más szavakkal: a de re modalitások arra a módra vonatkoznak, ahogyan egy adott tárgyhoz (vagy individumhoz) egy adott tulajdonság tartozik, azaz lényegileg (szükségszerűen) vagy csak akcidentálisan (kontingensen). Plauzibilisnek tűnik például azt gondolni, hogy Szókratészhez szükségszerűen tartozik az embernek levés tulajdonsága, azaz Szókratész szükségszerűen instanciálja az embernek levés tulajdonságát, de csak kontingensen tartozik az a tulajdonság, hogy Platón tanára, vagyis csak kontingensen istanciálja a Platón tanárának levés tulajdonságát.

Világosabb lesz a de dicto és a de re kontextus megkülönböztetése, ha példamondatokkal szemléletem. Vegyük azt a kijelentést, hogy „naprendszerünkben a bolygók száma kilenc". (Ne foglalkozzunk most azzal, hogy újabban egyes csillagászok vitatják a Plutó bolygó mivoltját, és így azt állítják, hogy naprendszerünkben összesen csak nyolc bolygó van.) E kijelentéssel kapcsolatba a következő de dicto és de re kijelentéseket állíthatjuk:

(1) De dicto kontextusban: „szükségszerű, hogy a naprendszerünkben a bolygók száma nagyobb, mint hét".

(2) De re kontextusban: „e naprendszer bolygóinak száma szükségszerűen nagyobb mint hét".

Világos a különbség a de re és a de dicto kontextus között. Míg az (1) (de dicto) kijelentés hamis, ugyanis nem szükségszerűen igaz az, hogy naprendszerünk bolygóinak száma nagyobb, mint hét, hiszen lehetséges volna, hogy naprendszerünk csak öt bolygót tartalmazzon, vagyis van olyan lehetséges világ, melyben a naprendszerünkben kevesebb, mint hét bolygó található, addig a (2) (de re) kijelentés igaz, ugyanis a kilenc (melyre úgy referáltunk, hogy a „bolygók száma a naprendszerünkben") szükségszerűen nagyobb hétnél.

Nézzünk egy fordított esetet. Vegyük azt a kijelentést, hogy „Laura Bush nem hajadon". E kijelentéssel kapcsolatban a következő de dicto és de re kijelentéseker állíthatjuk:

(3) De dicto kontextusban: „szükségszerű, hogy a First Lady nem hajadon".

(4) De re kontextusban: „a First Lady szükségszerűen nem hajadon".

Ebben az esetben a (3) (de dicto) kijelentés igaz, ugyanis a First Lady definíciószerint nem más, mint az adott ország elnökének a felesége, vagyis analitikusan igaz, hogy „a First Lady nem hajadon", ezzel szemben a (4) (de re) kijelentés hamis, mert az a nő, akire a kijelentésben a „First Lady" kifejezéssel referálunk, nem szükségszerűen ment férjhez. Lehetséges lett volna, hogy zárdába vonul és apáca lesz, vagyis van olyan lehetséges világ, melyben az illető nő zárdába vonul és apácaként él, azaz hajadon marad.

Mármost annak analógiájára, hogy egy kijelentés igaz bizonyos lehetséges világokban és hamis más lehetséges világokban, mondhatjuk azt, hogy egy adott tárgy létezik bizonyos lehetséges világokban és nem létezik más lehetséges világokban. Az ugyanis, hogy milyen tárgyak léteznek, annak a függvénye, hogy épp mely lehetséges világ(ok)ról van szó. Más szavakkal: ha vesszük az összes lehetséges világot, akkor bizonyos tárgyak léteznek bizonyos lehetséges világokban, de nem léteznek másokban. Én (mármint Tőzsér János) létezek bizonyos lehetséges világokban, de mivel nem vagyok szükségszerű létező, vagyis olyan dolog, amely minden lehetséges világban létezik, vannak olyan lehetséges világok, amelyben nem létezem.

A következőképpen dönthetjük el, hogy egy adott tárgynak melyek a lényegi vagy szükségszerű tulajdonságai és melyek az akcidentális vagy kontingens tulajdonságai. Nézzük először a lényegi vagy szükségszerű tulajdonságok esetét:

Ha a tárgy lényegileg vagy szükségszerűen rendelkezik F tulajdonsággal, akkor (i) ebben a világban a F, és (ii) minden lehetséges világban, amelyben a létezik, a F. Más szavakkal: F lényegi vagy szükségszerű tulajdonsága a-nak akkor és csak akkor, ha nem létezik olyan lehetséges világ, amelyben a létezik, de a nem F.

E meghatározás szerint: az a de re kijelentés, hogy „Szókratész szükségszerűen ember", azt jelenti, hogy minden olyan lehetséges világban, amelyben Szókratész létezik, Szókratész instanciálja az embernek levés tulajdonságát. Illetve: nem létezik olyan lehetséges világ, amelyben Szókratész ugyan létezik, de nem instanciálja az embernek levés tulajdonságát.

Most nézzük az akcidentális vagy kontingens tulajdonságok esetét:

Ha a tárgy akcidentálisan vagy kontingensen rendelkezik F tulajdonsággal, akkor (i) ebben a világban a F, de (ii) van legalább egy lehetséges világ, amelyben a létezik, de a nem F.

E meghatározás szerint: az a de re kijelentés, hogy „Szókratész akcidentálisan rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy Platón tanára", azt jelenti, hogy ebben a világban Szókratész Platón tanára, de van(nak) olyan lehetséges világ(ok), mely(ek)ben Szókratész létezik, azonban nem Platón tanára.

A nézetet, mely szerint a tárgyak rendelkeznek lényegi tulajdonságokkal, esszencializmusnak nevezzük. És még egyszer: a tárgy F tulajdonsága akkor esszenciális tulajdonság, ha minden lehetséges világban, amelyben a létezik, a F.

3. A lehetséges világok ontológiai státuszának problémája

Az eddigiekben a lehetséges világok fogalmát pusztán heurisztikus értelemben használtam, és nem foglalkoztam a lehetséges világok természetével, vagyis azzal a kérdéssel, hogy metafizikai státusukat tekintve mik is tulajdonképpen a lehetséges világok. E fejezet hátralevő részében ezzel a kérdéssel foglalkozom.

A lehetséges világok metafizikai státusa kapcsán az elméletek két fő típusát kell megkülönböztetni: realista és antirealista elméleteket. Az antirealisták szerint nem léteznek lehetséges világok. A lehetséges világokról való beszéd pusztán heurisztikus eszköz vagy modell arra nézvést, hogy megértsük a mindennapi modális kijelentéseinket, az olyanokat mint hogy „az előttem levő asztal lehetne fekete". A realisták szerint ezzel szemben ontológiailag el kell köteleződnünk a lehetséges világok létezése mellett. Mármost ha elköteleződünk a lehetséges világok létezése mellett, akkor azt állítjuk: nem a mi világunk az egyetlen világ, amely létezik, vagyis azt, hogy a mi világunk csak egyetlenegy a számtalan létező lehetséges világ közül. Vagyis: az a mód, ahogyan a mi világunkban a dolgok vannak, csak egyetlen módja annak, ahogyan a dolgok lehetnek; számtalan más mód is létezik, ahogyan a dolgok lehetnének. Ha tehát elköteleződünk a lehetséges világok létezése mellett, akkor tagadjuk azt, hogy a lehetséges világokról szóló beszéd pusztán kényelmes, heurisztikus segédeszköze annak, hogy jobban megértsük a mindennapi modális kijelentéseinket. Következésképpen: ha elkötelezzük magunkat a lehetséges világok létezése mellett, akkor a lehetséges világok mint létezők természetéről is számot kell adnunk.

A lehetséges világok metafizikai státusa vonatkozásában napjainkra három meghatározó elmélet kristályosodott ki: a filozófusok legnagyobb része e három valamelyikét képviseli. Az antirealisták fikcionalisták, vagyis azt állítják, hogy a lehetséges világokat az olyan fikcionális entitások mintájára kell értelmezni, mint Harry Potter, Zsákos Bilbó vagy Obi-Wan Kenobi. A realisták vagy genuin realisták, azaz úgy gondolják, hogy a lehetséges világok éppen olyan genuin, konkrét entitások, mint ez a világ, vagy ersatzrealisták, és úgy vélik, hogy a lehetséges világok pusztán absztrakt entitások. (Az „Ersatz" kifejezés németül „pótlék"-ot jelent; az „ersatzrealizmus" megnevezés tehát a genuin realizmus álláspontja felől nyer értelmet; azt jelenti, hogy a genuin realizmus perspektívájából a lehetséges világok mint absztrakt entitások csak amolyan világpótlékok (world-surrogates). E fejezet hátralévő részében ezt a három elméletet mutatom be. (M. J. Cresswell (1972/1979) és David Armstrong (1989, 1997) úgynevezett modális kombinatorizmusával, valamint Takashi Yagisawa úgynevezett modális dimenzionalizmusával (2002) nem foglalkozom.)

Mint látni fogod: a két realista elmélet tárgyalása lényegesen nagyobb hangsúlyt kap. Ennek egyrészt az az oka, hogy egy realista elméletet általában hosszabb kifejteni, mint egy antirealistát, másrészt az, hogy e két elmélet bemutatása kapcsán különösen jó alkalom nyílik megmutatni, hogy a modalitással kapcsolatos intuitív meggyőződéseink hogyan kapcsolódnak a metafizika más problémái kapcsán meglévő intuitív meggyőződéseinkhez. Más szóval: betekintést nyerhetünk abba, hogyan függnek össze a különböző ontológiai kategóriák egymással.

4. Fikcionalizmus

4.1. Miért nem lehet minden további nélkül tagadni a lehetséges világok létezését?

Természetesnek tűnik azt gondolni, hogy a lehetséges világokról szóló beszéd tényleg nem egyéb, nem több mint hasznos, kényelmes, célravezető, heurisztikus módja annak, hogy a mindennapi modális állításaink jelentését olyan állításokkal fejezzük ki, melyekben nem szerepelnek modális terminusok. Amikor tehát egy „lehetséges, hogy p" típusú mondatot úgy fejezünk ki, hogy „van olyan lehetséges világ, amelyben p", akkor ez utóbbival pusztán csak parafrazeáljuk, átfogalmazzuk az előbbi mondatot. Következésképpen: annak ellenére, hogy a lehetséges világok terminológiája tényleg fontos eszköz a kezünkben ahhoz, hogy megértsük illetve modelláljuk a mindennapi modális kijelentéseinket, a lehetséges világok ontológiai státuszának kérdéséből nem kell különösebb ügyet csinálni. Egyszerűen: nem léteznek lehetséges világok; nem létezik az entitásoknak olyan osztálya, melyet lehetséges világoknak nevezünk. Mivel pedig nem léteznek lehetséges világok, metafizikai természetük vizsgálata nem ró ránk további feladatot. (E természetes nézetet nevezik még modális deflácionalizmusnak is.)

Az egyik legfontosabb megfontolás, ami e (természetes) nézet mellett felhozható az, hogy ontológiailag takarékos álláspont. E nézet híve Occam borotvájára hivatkozhat: egy jelenség magyarázata során nem szabad szaporítani a létezőket mint magyarázó entitásokat, amennyiben azok létezése feltételezése nélkül is boldogulunk. E nézet híve úgy gondolja: minden további nélkül boldogulunk a lehetséges világok létezése nélkül is.

E természetes nézet azonban majdnem bizonyosan nem tartható. A fő probléma vele a következő: ha azt állítjuk, hogy (1) a lehetséges világokról szóló kijelentéseink a számunkra ismerős modális kijelentések puszta átfogalmazásai, vagyis egy lehetséges világokról szóló kijelentésnek ugyanaz a jelentése, mint egy számunkra ismerős modális kijelentésnek, és (2) a számunkra ismerős modális kijelentéseket a szó szoros értelmében igaznak tekintjük, akkor a lehetséges világokról szóló beszédünket is a szó szoros értelmében igaznak kell tekintenünk, vagyis azt kell állítanunk, hogy léteznek lehetséges világok.

Ezt könnyű belátni. Vegyük a következő, mindennapi modális kijelentést:

(1) Garri Kaszparov lehetne két méter magas.

A természetes nézet szerint az (1) jelentését tekintve azonos a következő kijelentéssel:

(2) Van olyan lehetséges világ, amelyben Garri Kaszparov két méter magas.

Mármost ha (1) a szó szoros értelmében igaz, és (1) és (2) ugyanazt jelenti, akkor igenis el kell köteleződnünk a lehetséges világok létezése mellett, ugyanis a (2)-ből logikailag következik, hogy:

(3) Van legalább egy lehetséges világ.

Ha konklúzív ez az (igen egyszerű) okfejtés, és valószínűleg az, akkor ez azt mutatja: nem beszélhetünk a lehetséges világok létezéséről teljesen ártatlanul; nem állíthatjuk, hogy a lehetséges világokról való beszédünk a természetes modális kijelentéseink puszta átfogalmazásai.

 

4.2. Hogyan lehetünk antirealisták?

Legyünk fikcionalisták! A modális fikcionalisták (például: Rosen 1990, 1993, 1995, Noonan 1994, Menzies and Pettit 1994, Divers 1999) szerint a lehetséges világok fikcionális entitások. A következőről van szó. Vegyük a következő mondatot:

(1) Van egy varázslófiú (tudniillik Harry Potter), akit Voldemort el akar pusztítani.

Az (1) mint egzisztenciális kijelentés a szó szoros értelmében véve hamis, ugyanis Harry Potter nem létezik. Ha azonban az (2)-t úgy tekintjük, mint egy meghatározott fikció (nevezetesen: a Harry Potter fikció) egy mondatát, akkor igaz mondatot kapunk:

(2) A Harry Potter fikció szerint van egy varázslófiú, akit Voldemort el akar pusztítani.

Mi is történt? Az, hogy az egzisztenciális kvantifikációt „a Harry Potter fikció szerint..." hatókörébe utaltuk. Mit nyertünk ezzel? Azt, hogy úgy tehetünk, mintha létezne Harry Potter, és „színlelhetjük" azt, hogy bizonyos kijelentések igazak Harry-ről (például az a kijelentés, hogy „Harry Pottert Voldemort el akarja pusztítani"), holott tudjuk, hogy nem létezik Harry Potter, és ennélfogva nem lehet róla szó szerint igaz kijelentést tenni.

A fikcionalisták szerint a lehetséges világokról szóló beszédünket az olyan fiktív entitásokról szóló beszéd analógiájára kell értenünk, mint amilyen Harry Potter. Vegyük a következő modális kijelentést:

(3) Garri Kaszparov lehetne két méter magas.

A fikcionalisták szerint e mondat jelentése - ellentétben a természetes/deflácionalista nézettel - nem azonos a következőével:

(4) Van olyan lehetséges világ, amelyben Garri Kaszparov két méter magas.

Miért nem azonos? Azért nem, mert a (3) kijelentés a szó szoros értelmében igaz, a (4) kijelentés azonban - lévén éppen úgy nem léteznek lehetséges világok, mint ahogy Harry Potter sem létezik - a szó szoros értelmében véve hamis. Hogyan kell a lehetséges világok fogalmaiban parafrazeálni a (3) kijelentést, hogy igaz kijelentést kapjunk? Ekképp:

(5) A lehetséges világok fikciója szerint van olyan lehetséges világ, amelyben Garri Kaszparov két méter magas.

Általánosan megfogalmazva a fikcionalizmus tézisét:

(6) Lehetséges, hogy p = A lehetséges világok fikciója szerint van olyan világ, amelyben p.

A fikcionalista szerint e megoldás erénye az, hogy ugyanúgy beszélhetünk lehetséges világokról, és élvezhetjük ennek valamennyi teoretikus gyümölcsét, mint azok, akik elkötelezték magukat a létezésük mellett, anélkül azonban, hogy felvállalnánk azt a terhet, melyet a lehetséges világok melletti ontológiai elkötelezettség jelent. A fikcionalista stratégia ugyanis lehetővé teszi számunkra, hogy úgy tegyünk, mintha léteznének lehetséges világok, melyekről bizonyos kijelentések igazak. Mondhatjuk például azt, hogy „van olyan lehetséges világ, amelyben Garri Kaszparov két méter magas". Ehhez mindössze az kell, hogy e kijelentés elé gondoljuk „a lehetséges világok fikciója szerint..." prefixumot.

Egyszóval: ahogy megmondhatjuk azt, hogy milyen volna Harry Potter, ha létezne olyan dolog, mint Harry Potter, ugyanúgy meg tudjuk mondani, hogy milyen volna egy lehetséges világ, ha léteznének olyan dolgok, mint lehetséges világok. Csakhogy: ahogyan nem létezik Harry Potter, éppen úgy nem léteznek lehetséges világok sem.

5. Genuin realizmus

5.1. A lehetséges világok természete

A genuin vagy robusztus realizmus szerint (Lewis 1973, 1986) - szemben az antirealista fikcionalizmussal - léteznek lehetséges világok. Mégpedig, és ettől genuin vagy robusztus realizmus az elmélet neve, a lehetséges világok metafizikai státusukat tekintve pontosan ugyanolyanok mint az aktuális világ, vagyis az a világ, amelyben élünk. Következésképpen ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyenek a lehetséges világok, akkor erről nem kell különösebben sokat elmélkednünk. Elegendő körülnézni a világunkban; a lehetséges világok ugyanis éppen olyanok, mint az a világ, amelyben élünk.

Miért, milyen a mi a világunk? Lewis szerint a világunk „egy nagy fizikai tárgy" (1986: 1). Lewis ezzel azt állítja: a világunk metafizikai-kategoriálisan nem különbözik a mindannyiunk számára ismerős fizikai tárgyaktól. Ahogy egy mindannyiunk számára ismerős fizikai tárgy nem egyéb, mint (téridőbeli) részeinek (mint konkrét partikuláréknak) a mereológiai összege, ugyanúgy a világunk sem egyéb, mint (egymással téridőbeli és oksági viszonyban álló) részeinek (mint konkrét partikuláréknak: naprendszereknek, bolygóknak, állatoknak, embereknek, növényeknek, ásványoknak stb.) a mereológiai összege. Az egyedüli különbség a számunkra ismerős fizikai tárgyak és a világunk között az, hogy a világunk sokkal nagyobb, mint a számunkra ismerős fizikai tárgyak: a világunk ugyanis a leginkluzívebb vagy legkomprehenzívebb fizikai tárgy (1986: 1). Egyszóval: a világunk nem egy óriási tartály, amely ilyen és ilyen konkrét partikulárékat tartalmaz, hanem mindazon konkrét partikulárék maximális vagy teljes mereológiai összege, melyek között téridőbeli és oksági viszonyok állnak fenn.

Mármost mivel (1) a többi lehetséges világ ugyanolyan fajtájú dolog, mint ez a világ, és mivel (2) ez a világ egy nagy fizikai tárgy, ennélfogva a genuin realizmus szerint a lehetséges világok is nagy fizikai tárgyak, azaz téridőbeli és oksági viszonyban álló konkrét partikulárék maximális vagy teljes mereológiai fúziói. Természetesen léteznek olyan lehetséges világok, amelyek nagyon különböznek a mi világunktól. Léteznek például olyan lehetséges világok, amelyekben a mi világunkhoz képest nagyon különbözőek a fizikai törvények, és mondjuk a tárgyak felfelé „esnek". Lewis genuin realizmusa szerint azonban annak ellenére, hogy e lehetséges világok nagymértékben különböznek a mi világunktól, e különbség „mégsem kategoriális különbség" (1986: 2). Miért? Azért, mert ezek a lehetséges világok is ugyanolyan metafizikai státusú entitásokat tartalmaznak, mint a mi világunk: konkrét partikulárékat vagyis fizikai tárgyakat. David Lewis szavaival összefoglalva:

Ha valaki megkérdezi, miféle dolgok [a lehetséges világok], [a] kérdezőt egyszerűen csak arra kérhetem, ismerje be, hogy tudja, miféle dolog a mi világunk, az aktuális világ, majd megmagyarázhatom, hogy a többi világ is afféle dolog, nem eltérő fajtájú, csak a történései különböznek. (1979/2004: 92)

Bizonyára felmerült benned a kérdés: nem félrevezető-e a genuin realizmus értelmében lehetséges világokról beszélni, amikor ezek éppen úgy léteznek, mint a mi világunk, és éppen olyan metafizikai státusúak, mint a mi világunk? De, és ezért a továbbiakban nem is lehetséges világokról, hanem egyszerűen világokról fogok beszélni.

Hány világ létezik? A genuin realista szerint annyi világ létezik, ahány módon az aktuális világ lehetne másmilyen. Mivel számtalan módon lehetne az aktuális világ másmilyen, számtalan világ létezik.

Hol vannak ezek a világok és milyen viszonyban vannak egymással? A genuin realista szerint a világok között nincsen sem térbeli távolság, sem időbeli különbség, és okságilag sem hatnak egymásra. Nem úgy kell tehát elképzelni a világokat, mint egymástól nagyon távoli csillagrendszereket, melyeket távcsővel azért megfigyelhetünk. Az általunk megfigyelhető távoli csillagrendszerek ugyanis szintén a mi világunk részei, viszont a többi világ nem része a mi világunknak, és így nem megfigyelhető. A többi világ pontosan ugyanolyan önállóan létező entitás, mint a mi világunk, de a mi világunktól tér-időbelileg és okságilag elzárt. Következésképpen a világok között nem lehetséges átfedés (overlap) sem, vagyis nem létezhetnek olyan konkrét partikulárék, melyek egyszerre több világnak is a részei.

Azzal, hogy Lewis a világokat téridőbeli és oksági viszonyban álló konkrét partikulárék teljes vagy maximális mereológiai összegeként érti, kizár bizonyos világokat, melyek létezését prima facie elfogadnánk. Egyrészt tagadja az olyan világok létezését, melyek bizonyos, egymástól okságilag elzárt szigetvilágokból állnak, azaz nem engedi meg olyan világok létezését, melynek részei között nincsen semmiféle oksági kapcsolat. Másrészt tagadja az olyan világ vagy világok létezését, melyekben nem léteznek konkrét partikulárék. Visszautasítja tehát a metafizikai nihilizmust, mely szerint lehetséges olyan világ, amely teljesen üres. Világos, hogy miért kell visszautasítania. Azért kell visszautasítania, mert ha a világok nem tartályok, hanem részeik mereológiai összegei, akkor nem létezhet olyan világ, amelynek nincsenek részei. (Egyes filozófusok (például Rodriguez-Pereyra 2004) szerint a genuin realizmus igenis konzisztens lehet a metafizikai nihilizmussal, ha bizonyos absztrakt entitások létezése mellett elkötelezzük magunkat, de ebbe a problémába most nem mélyednék bele.)

Miért van inkább létező, mint semmi? E híres metafizikai kérdésre a genuin realizmus szellemében a következőképpen kell felelnünk: azért van inkább létező, mint semmi, mert nem lehetséges az, hogy semmi ne legyen.

 

5.2. Genuin realizmus és nominalizmus

Lewis elmélete bizarr science-fictionnek tűnik - nyugodj meg, nem csak te vagy így ezzel! Maga Lewis is tisztában van azzal, hogy elmélete szemben áll a természetes meggyőződéseinkkel:

Amikor a modális realizmus azt állítja, mint ahogy azt állítja, hogy megszámlálhatatlanul végtelen szamár és proton és pocsolya és csillag és a Földhöz teljesen hasonló bolygó létezik, és olyan város, mint Melburne, és olyan ember, mint te magad [...], akkor nem csoda, ha vonakodsz elfogadni az állítást. (1986: 133)

Miért érdemes akkor elfogadni az elméletet? Lewis szerint az elmélet magyarázóereje miatt, amely felülmúlja más metafizikai elméletek magyarázóerejét. Az elmélet több jelenséget képes magyarázni konzisztensen, mint az alternatív elméletek, és - leszámítva az elmélet kiindulópontját - kevesebb intuitív meggyőződésünkkel áll szemben, mint a riválisai.

E helyütt nem tudom a lewisi genuin realizmus valamennyi erényét bemutatni (jócskán van neki), csak két dolgot emelnék ki. Az egyiket rövidebben, a másikat hosszabban tárgyalom.

A genuin realizmus egyik erénye az, hogy a modalitások reduktív magyarázatát képes nyújtani. Vegyük a következő modális kijelentést:

(1) Garri Kaszparov lehetne két méter magas.

Az (1) kijelentés akkor igaz, ha:

(2) Van olyan lehetséges világ, amelyben Garri Kaszparov két méter magas.

Ez eddig rendben is van, ezt valamennyi lehetséges világ realista elfogadja. A genuin realista specialitása abban áll, ahogyan a (2)-t értelmezi. Azaz ekképp: létezik olyan világ, amely metafizikai státusát tekintve pontosan ugyanolyan, mint a mi világunk, amelyben létezik Garri Kaszparov, aki pontosan ugyanolyan hús-vér ember, mint a mi világunkban létező Kaszparov, és amely hús-vér Kaszparov a szó szoros értelmében rendelkezik a két méter magasság tulajdonságával. Vagyis, és ez a lényeg: a genuin realista azt állítja, hogy az (1) kijelentést egy konkrét partikuláré (ember!) kategórikus (azaz nem modális) tulajdonsága teszi igazzá. Egyszóval: a genuin realizmus szerint nem léteznek saját jogukon modális tulajdonságok, a világ alapvető elemei között nem szerepelnek a modalitások. Alapvetően ugyanis csak kategórikus tulajdonságokkal rendelkező fizikai tárgyak léteznek, s minden egyes igaz modális kijelentést valamilyen kategórikus tulajdonsággal rendelkező fizikai tárgy tesz igazzá.

A genuin realizmus másik erénye az, hogy a nominalizmus ontológiájának konzisztens kifejtését teszi lehetővé. Mint ahogy a 2. fejezet 3.2.1. részében láttuk: Lewis osztálynominalista, aki úgy gondolja, hogy F tulajdonsággal rendelkezni nem más, mint egy olyan halmaz/osztály elemének lenni, amelynek valamennyi eleme F. Nem léteznek tehát saját jogukon tulajdonságok, a tulajdonságok redukálhatóak konkrét partikulárék halmazaira/osztályaira. Az 2. fejezet 3.2.2. részében azonban láttuk: az az osztálynominalizmusnak a legfőbb problémája, hogy nem tudja kezelni a koextenzív tulajdonságok problémáját. A probléma az, hogy például a „szívvel rendelkezés" illetve a „vesével rendelkezés" a konkrét partikuláréknak különböző tulajdonságai, de e két különböző tulajdonsággal rendelkező partikulárék osztálya vagy halmaza egy és ugyanaz. Következésképpen az osztálynominalizmus összeomlik; a koextenzív tulajdonságok esete ugyanis azt mutatja, hogy nem azonosíthatjuk a tulajdonságokat halmazokkal.

Mármost Lewis genuin realizmusának segítségével képes megmenteni az osztálynominalizmust, és ezzel azt az ontológiát, mely szerint minden, ami létezik, partikuláris entitás. A következőképpen. Történetesen a mi világunkban a szívvel rendelkezés és a vesével rendelkezés tulajdonságával rendelkező partikulárék ugyanazt a halmazt alkotják. És természetesen léteznek olyan más világok is, amelyekben szintén ugyanazt a halmazt alkotják. Csakhogy - és a döntő pont - léteznek olyan világok is, ahol a vesével rendelkezés és a szívvel rendelkezés tulajdonságával rendelkező partikulárék különböző halmazokhoz tartoznak. Léteznek ugyanis olyan világok, ahol a vesével rendelkező individumok nem rendelkeznek szívvel, és fordítva, olyan világok, amelyben a szívvel rendelkező individumok nem rendelkeznek vesével. (Nem kell ehhez mást feltenni, mint egy különös genetikai csavart.) Következésképpen: az osztálynominalizmussal szemben felhozott ellenvetés nem áll, ugyanis a vesével rendelkező partikulárék világokon átívelő halmaza különbözik a szívvel rendelkező partikulárék világokon átívelő halmazától, lévén e halmazoknak nem ugyanazok az elemei. Lewis szavaival:

Például a szamárnak levés tulajdonsága nem más, mint minden szamár osztálya. [...] [E]z az osztály nem csak mi világunkban élő aktuális szamarakat tartalmazza, hanem a nem aktuális, más világokban létező szamarakat is. (1983/1998: 164)

Vagyis ha elfogadjuk a Lewis féle genuin realizmust, akkor (és úgy tűnik: csak akkor!) kitarthatunk az osztálynominalizmus mellett, mondván kizárólag partikulárék léteznek, mivel a tulajdonságnak nevezett dolgok valójában nem mások, mint partikulárék világokon átívelő halmazai.

A nominalizmus genuin realista védelmének mindazonáltal van egy apró szépséghibája. Nevezetesen: az elmélet valóban képes elszámolni a kontingensen koextenzív tulajdonságok eseteivel, mint például a vesével rendelkezés és a szívvel rendelkezés, azonban nem képes elszámolni a szükségszerűen koextenzív tulajdonságokéival, az olyanokéval mint a „háromszögű" és „háromoldalú". E tulajdonságokat azért nem lehet két különböző világokon átívelő halmazzal azonosítani, mert nem lehetséges olyan eleme a háromszögű partikulárék halmazának, amely nem eleme a háromoldalú partikulárék halmazának, és fordítva. E nehézség azonban Lewis és hívei szerint nem dönti romba az elméletet.

Hadd foglaljam össze tézisszerűen Lewis nominalista ontológiáját. (Erről lásd még: Loux 1998: 175-180, Divers 2002: 45-6, Bács 2007: 9-15.) Figyeld meg, mennyire markáns Lewis álláspontja!

(1) Léteznek fizikai tárgyak mint konkrét partikulárék.

(2) A fizikai tárgyak vagy számunkra ismerős fizikai tárgyak, vagy világok.

(3) A fizikai tárgyak részeik mereológiai fúziói.

(4) Léteznek a fizikai tárgyaknak halmazai/osztályai.

(5) A halmazok/osztályok absztrakt partikulárék: világokon átívelő entitások.

(6) Minden, ami létezik vagy halmaz/osztály, vagy fizikai tárgy. Következésképpen: minden, ami létezik partikuláré.

(7) Minden egyes fizikai tárgy eleme bizonyos halmazoknak/osztályoknak. Minden egyes fizikai tárgynak vannak ugyanis tulajdonságai, és egy tulajdonsággal rendelkezni nem más, mint a megfelelő halmaz/osztály elemének lenni.

(8) Nem léteznek saját jogukon tulajdonságok: egy tulajdonság nem más, mint fizikai tárgyak halmaza.

(9) Nem léteznek saját jogukon modalitások: minden igaz modális kijelentés igazságalkotója (truthmakere) valamilyen kategórikus tulajdonsággal rendelkező fizikai tárgy.

 

5.3. Az aktuális világ

Mivel a genuin realizmus szerint a lehetséges világok ugyanolyan metafizikai státusú entitások, mint az aktuális világ, ennélfogva a genuin realizmus szerint puszta illúzió az a szilárd meggyőződésünk, hogy az aktuális világunk ontológiailag kitüntetett más lehetséges világokhoz képest. Ahogy Lewis fogalmaz:

Más világok lakói joggal nevezhetik aktuálisnak saját világukat, ha ezen a kifejezésen ugyanazt értik, mint mi; hiszen az „aktuális" szó általunk meghatározott jelentése szerint minden i világban magára i-re utal. Az „aktuális" indexikus kifejezés, miként az „én", az „itt" vagy a „most": referenciája a megnyilatkozás vagy a használat körülményeitől függ, azaz attól a világtól, ahol elhangzik. (1973/2004: 92-3)

A következőről van szó: az „aktuális" pusztán kontextuális kifejezés, olyan indexikus kifejezésekhez hasonlóan, mint az „én" vagy az „itt". És ahogyan az „én" vagy az „itt" kifejezés nem utal semmiféle speciális ontológiai tulajdonságra, éppen úgy nem utal az „aktuális" kifejezés sem. Ahogyan az „én" kifejezés nem egy ontológiailag kitüntetett létezőre referál, lévén más emberek pontosan ugyanolyan ontológiai státussal rendelkeznek, mint én, éppen úgy az „aktuális világ" kifejezés sem valamilyen ontológiailag kitüntetett létezőre referál, lévén a többi világ pontosan ugyanolyan ontológiai státussal rendelkezik, mint az aktuális. Hanem ahogyan az „én" kifejezésnek kizárólag az a szerepe, hogy segítségével a sok (ugyanolyan ontológiai státusú) ember közül kijelöljem (pick out) saját magam, éppen úgy az „aktuális" kifejezésnek kizárólag az a szerepe, hogy segítségével kijelöljük a sok (ugyanolyan ontológiai státusú) világ közül azt a világot, amelynek mi magunk a lakói vagyunk. És ahogy ha az „én" kifejezést nem én használom, hanem valaki más, akkor annak az a szerepe, hogy az illető saját magát jelölje ki, éppen úgy ha az „aktuális" kifejezést egy másik világ lakója használja, akkor annak az a szerepe, hogy az illető azt a világot jelölje ki, amelynek ő maga a lakója.

Világosabb lesz a dolog, ha párhuzamba állítjuk Lewis lehetséges világokról szóló felfogását a fizikai tárgyak perzisztenciájának (a 4. fejezet 2. részében már ismertetett) általa képviselt perdurantista elméletével. Emlékezz vissza: a fizikai tárgyak perzisztenciája kapcsán két alapvető elméletet különböztettünk meg. Az endurantizmust, mely szerint a fizikai tárgyak létezésük minden pillanatában teljes egészükben jelen vannak, és a perdurantizmust, mely szerint a fizikai tárgyaknak létezésük minden pillanatában csak egy temporális részük van jelen. Láttuk: az endurantizmus a prezentizmussal, a perdurantizmus az eternalizmussal kapcsolódik össze természetes módon. Mármost amikor Lewis azt állítja, hogy minden világ éppen úgy létezik, mint az aktuális világ, és az „aktuális" kifejezés pusztán csak kijelöli a mi világunkat, de nem határoz meg egy kitüntetett ontológiai státusú létezőt, ez teljesen - és Lewis mint perdurantista számára tudatosan vállaltan - analóg azzal az esettel, amikor a perdurantista mint eternalista azt állítja, hogy nem csak a jelen, hanem minden idő létezik, és a „jelen" kifejezés nem határoz meg egy kitüntetett ontológiai státusú létezőt, hanem csak kijelöli azt a pillanatot, amikor a beszélő éppen beszél. A két elmélet közti analógia tehát a következő: ahogy számtalan, ugyanolyan ontológiai státusú világ létezik, és ezek közül csak az egyik az aktuális világ, ugyanúgy minden idő ugyanolyan ontológiai státussal rendelkezik, és ezek közül csak az egyik a jelen. Ahogy az aktuális világ ontológiailag nem kitüntetett, éppen úgy a jelen sem az.

Terminológiai megjegyzés: a fentebbieket úgy lehetne összefoglalni, hogy a genuin realizmus szerint létezni nem csak aktuálisan lehet, vagyis nem csak az létezik, ami aktuálisan létezik. Azt az álláspontot, mely szerint léteznek lehetséges, de nem aktuális tárgyak (there exist possible but nonactual objects), posszibilizmusnak nevezzük. A genuin realizmus tehát posszibilizmus.

 

5.4. Világok közötti azonosság

Ha más világok ugyanolyan konkrét partikulárékat (individumokat) tartalmaznak, mint a mi világunk, akkor - elég világos - nem beszélhetünk az individumok világok közötti vagy világokon átívelő azonosságáról (transworld identity). Lewis tudatosan vállalja elméletének ezt a következményét. Sőt, amellett érvel, hogy az individumok világok közötti azonossága összeegyeztethetetlen az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvényével, mely szerint: ha a = b, akkor minden, ami igaz a-ra, az igaz b-re is.

Íme az érv. Tegyük fel, hogy x individum létezik két világban, v₁-ben és v₂-ben. Nevezzük x-t mint v₁-ben létező individumot „x v₁-ben"-nek, és x-t mint v₂-ben létező individumot „x v₂-ben"-nek. Mivel v₁ és v₂ világ különbözik, ezért e két világban másként történnek a dolgok. Tegyük fel, hogy „x v₁-ben" egy napon horgászni megy, „x v₂-ben" pedig olvas a sötét szobájában, minek következtében „x v₁-ben" szépen lebarnul, míg „x v₂-ben" sápadt fehér marad. Mármost mivel „x v₁-ben" és „x v₂-ben" inkonzisztens tulajdonságokkal rendelkezik (az egyik barna, a másik fehér), ezért „x v₁-ben" nem lehet azonos „x v₂-ben"-nel. Következésképpen ha ki akarunk tartani az individumok világok közötti azonossága mellett, akkor azt csak az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvényével szemben tehetjük, ami azonban vállalhatatlan ár. Fordított irányból mondva: az az egyetlen módja annak, hogy ne kerüljünk szembe az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének (feladhatatlan!) Törvényével, hogy tagadjuk az individumok világok közötti azonosságát, s ezzel azt állítsuk, hogy minden egyes individum világhatárolt (world-bound), azaz minden individum egy és csak egy világban létezik.

A helyzet - ahogy a metafizikában már megszokhattad - nagyon különös. Lewis érvelése az individumok világok közötti azonossága ellen nagyon meggyőző, azonban az az állítása, hogy minden individum világhatárolt, első pillantásra implauzibilis. Miért? Azért, mert ha egy x individum kizárólag egyetlen világban létezhet, akkor a dolgok nem lehetnek másképp x-szel kapcsolatban, mint ahogyan ténylegesen vannak. Miért? Egyszerűen azért, mert azt mondani, hogy a dolgok lehetnének másképp x-szel kapcsolatban, mint ahogyan ténylegesen vannak, éppen annyit tesz, mint azt mondani, hogy x létezik más lehetséges világokban, mely világokban a dolgok másképp vannak x-szel kapcsolatban, mint ténylegesen. Ha azonban x kizárólag egyetlen világban létezhet, akkor minden x-szel kapcsolatos dolog szükségszerűen van úgy, ahogy ténylegesen.

Elmondom más szavakkal. Ha egy x individum nem létezhet egynél több világban, akkor valamennyi tulajdonság, melyet x instanciál, x lényeges tulajdonsága. Miért? Azért, mert azt mondani, hogy x-nek F nem lényeges (vagyis kontingens) tulajdonsága, éppen annyit tesz, mint azt mondani, hogy x létezik más lehetséges világokban, mely világokban nem rendelkezik F tulajdonsággal. Ha azonban nem létezik világok közötti azonosság, és x világhatárolt, azaz x csak egyetlen világban létezhet, ahogy Lewis állítja, akkor nincsen különbség x de re kontingens és lényeges tulajdonságai között. Pontosabban fogalmazva: x nem instanciálhat kontingens tulajdonságokat.

Lewis vitatja, hogy elméletéből ez következik. Úgy gondolja: akkor is különbséget tehetünk az individumok kontingens és lényeges tulajdonságai között, ha visszautasítjuk az individumok világok közötti azonosságának az eszméjét. Vagyis akkor is különbséget tehetünk de re kontingens és lényegi tulajdonságok között, ha tagadjuk, hogy egy individum azonos lehet egy másik világban levő individummal. Lewis állítása szerint ugyanis a „kontingens versus lényegi" megkülönböztetéshez nem szükséges az azonossági reláció. Megteszi a hasonlósági reláció is. Íme Lewis megoldása:

Te az aktuális világban létezel és nem egy másikban, de vannak hasonmásaid (counterparts) különböző más világokban. A hasonmásaid hasonlítanak rád tartalomban és kontextusban egyaránt. A hasonmásaid jobban hasonlítanak rád, mint amennyire más dolgokra hasonlítanak a saját világukban. De ők mégsem teljesen te vagy. Mindegyik közülük ugyanis a saját világában van, és egyedül te vagy itt az aktuális világban. (1986: 112)

Hogyan garantálja a hasonmásreláció a de re lényegi és kontingens tulajdonságok megkülönböztetését? A következőképpen: egy tulajdonság akkor lényegi tulajdonsága egy individumnak, ha annak minden hasonmása instanciálja a kérdéses tulajdonságot, és egy tulajdonság akkor kontingens vagy akcidentális tulajdonsága egy individumnak, ha egyes hasonmásai instanciálják, más hasonmásai azonban nem instanciálják a kérdéses tulajdonságot. Ezen az alapon Szókratésznak lényegi tulajdonsága, hogy ember. Szókratész szükségszerűen instanciálja az „emberség" tulajdonságát, ugyanis egyetlen dolog sem tud annyira hasonlítani Szókratészre, ami nem instanciálja az „emberség" tulajdonságát, mint ami instanciálja, következésképpen Szókratész minden hasonmása instanciálja az „emberség" tulajdonságát. Ezzel szemben Szókratésznak akcidentális tulajdonsága, hogy Platón tanára, ugyanis Szókratész számos hasonmása közül nem mindegyik instanciálja a „Platón tanárának levés" tulajdonságát.

Az előző, 5.3. részben párhuzamba állítottam Lewis lehetséges világokról szóló elképzelését a fizikai tárgyak perdurantista eternalista elméletével. Ezt most is érdemes megtenni. Az analógia most a következő. A perdurantista eternalista szerint a különböző temporális részek numerikusan különböző entitások, mégis valamennyi temporális rész egy temporális nyúlvány része. Hasonlóan: én és a hasonmásaim numerikusan különböző entitások vagyunk, mégis egy (világokon átívelő) modális nyúlvány részei vagyunk. Egyszóval annak mintájára, hogy a perdurantista szerint léteznek temporális nyúlványok, a genuin realista szerint léteznek modális nyúlványok.

Egyetlen diszanalógia van csak a „temporális nyúlvány - temporális rész", illetve a „modális nyúlvány - egyes individum" viszony között. Nevezetesen az, hogy amikor temporális kontextusban mondom, hogy „én", akkor ezzel a kifejezéssel az egész temporális nyúlványra referálok, ha azonban modális kontextusban mondom, hogy „én", akkor egy modális nyúlványnak csak egy részére vagy szakaszára referálok. A modális nyúlvány részei vagy szakaszai ugyanis csak hasonlósági relációban állnak egymással, míg a temporális nyúlvány részei a hasonlósági reláción felül téridőbeli közelségi és oksági viszonyban is. (Lásd: a 4. fejezet 2.2.5. részét.)

 

6. Ersatzrealizmus

David Lewis genuin realizmusának vagy posszibilizmusának - az elmélet magyarázóereje ellenére - nem sok követője akad. A legfőbb oka ennek az, hogy az elmélet tényleg bizarr science-fictionnek tűnik, és ahogy Gideon Rosen fogalmaz vele kapcsolatban: „nem sok hasznunk származik egy olyan filozófiából, amelyben nem vagyunk képesek komolyan hinni" (1990: 330). De miért nem vagyunk képesek a lewisi világokban hinni? Azért, mert alapvető intuitív meggyőződésünk szerint az „aktuális" kifejezés igenis világunk ontológiailag kitüntett tulajdonságára referál. A legtöbben úgy gondoljuk: minden, ami létezik, aktuálisan (az aktuális világunkban, a mi világunkban, ebben a világban) létezik, vagyis létezni annyi, mint aktuálisan létezni, és Lewis e meggyőződésünkkel szemben állítja azt, hogy léteznek dolgok, melyek nem aktuálisan, vagyis nem a mi aktuális világunkban léteznek.

A legtöbb filozófus nem rokonszenvez tehát a genuin realizmussal (posszibilizmussal), de sokan közülük az antirealista fikcionalizmust sem fogadják el. Ezek a filozófusok realisták. Úgy gondolják: léteznek ugyan lehetséges világok, de nem a lewisi értelemben léteznek. E filozófusok olyan elméletet akarnak alkotni, mely szerint kizárólag az aktuális világ létezik, és minden, ami létezik, az aktuális világban létezik, mindazonáltal léteznek lehetséges világok.

E kombináció fából vaskarikának tűnik. Az az állítás ugyanis, hogy kizárólag az aktuális világ létezik, és minden, ami létezik, az aktuális világban létezik, első pillantásra szemben áll azzal az állítással, hogy léteznek lehetséges világok, lévén első pillantásra a „léteznek lehetséges világok" mondat éppen azt jelenti, hogy léteznek olyan világok, amelyek nem azonosak az aktuális világgal. Más szavakkal: amikor más lehetséges világok létezését állítjuk, akkor - úgy tűnik - ezzel azt állítjuk, hogy nem az aktuális világ az egyetlen világ, ami létezik. Úgy tűnik tehát, hogy amennyiben nem akarunk antirealisták lenni a lehetséges világok vonatkozásában, az egyetlen lehetőségünk elfogadni Lewis genuin realizmusát vagy posszibilizmusát.

E kombináció azonban - mint hamarosan megmutatom - mégsem fából vaskarika. Konzisztensen állítható az, hogy (1) csak az aktuális világ létezik, és minden, ami létezik, az aktuális világban létezik, és (2) léteznek lehetséges világok. Sőt, mondhatni a kortárs metafizikában épp e kombináció a legelfogadottabb. Messze többen képviselik, mint a fikcionalizmust és a genuin realizmust.

Az alapgondolat a következő. Egyetlen világ van, amely konkrét partikulárékat (fizikai tárgyakat) tartalmaz, a mi világunk. Az a világ, amelyben élünk. Világunkban azonban a konkrét partikulárék mellett léteznek bizonyos absztrakt entitások is, mely absztrakt entitások reprezentálják azokat a módokat (vagy: megfelelnek azoknak a módoknak), amilyen a világunk lehetne (our world contains abstract entities which represent or correspond to, the ways the world might have been). Mármost ezek a világunkban (vagyis aktuálisan!) létező absztrakt entitások a lehetséges világok, mely lehetséges világok közül a mi világunk (az a világ, amelyben élünk) csak egyetlenegyet aktulizál.

Az előző bekezdésben mondottakkal valamennyi ersatzista/aktualista egyetért. Álláspontjuk csak abban különbözik egymástól, hogy milyen típusú absztrakt entitásoknak tekintik a lehetséges világokat: Robert M. Adams (1974) propozícióknak, Alvin Plantinga (1974, 1976/2004, 1983) körülményeknek (state of affairs), Robert Stalnaker (1976/2004) és Peter Forrest (1986/1998) pedig univerzáléknak. Egyes filozófusok (például Rudolf Carnap 1947, és mostanában Sider 2002) különböző mondatok szemantikai interpretációiból, azaz lingvisztikai entitásokból igyekeznek megkonstruálni a lehetséges világok fogalmát, anélkül hogy tulajdonképpen elköteleznék magukat absztrakt entitások létezése mellett. E filozófusokat lingvisztikai ersatzistáknak nevezzük. Az ő nézeteikkel e helyütt nem foglalkozom, de annyit elmondhatok, hogy megoldásuk nagyon hasonlít a következő pontban tárgyalt propozícióersatzizmushoz.

 

6.1. Az ersatzrealizmus változatai

6.1.1. Propozícióersatzizmus

Nézzük először az aktualizmusnak azt a változatát, amely propozíciókból építi fel a lehetséges világokat (Adams 1974). Ehhez először is értelemszerűen azt kell tisztázni, hogy mik is pontosan a propozíciók. Propozíciókon szokásosan mondataink, gondolataink illetve hiteink tartalmát (content) értjük, azt a valamit, ami lehet igaz vagy hamis. Egy propozíció tehát nem más, mint az a valami, amit gondolunk vagy hiszünk.

Mármost azok a metafizikusok, akik szerint a propozíciók mint absztrakt tárgyak önálló ontológiai kategóriát alkotnak, úgy vélik, hogy amikor például azt mondjuk, hogy „Szókratész bölcs", akkor ezzel nem pusztán egy referáló nyelvi aktust valósítunk meg, hanem állítást teszünk, melyet anélkül nem lehetne tenni, hogy volna valamilyen dolog, amit állítanánk. E dolgok a propozíciók.

A propozíciórealista filozófusok általában a propozíciók alábbi tulajdonságait emelik ki:

(1) A propozíciók az egyes nyelvektől függetlenül létező entitások, lévén egy és ugyanazon propozíciót több különböző nyelven, és egy nyelven belül többféleképpen ki lehet fejezni. A propozíció nem más, mint az az entitás, amelyet különböző nyelveken kifejezhetek; létezik tehát egy, az egyes nyelvektől független jelentés (maga a propozíció), melyet kimondhatok magyarul, németül, angolul stb., és mindhárom esetben ugyanazt a propozíciót állítom. Más irányból mondva: mivel egy és ugyanazon propozíciót különböző nyelveken és egy nyelven belül különböző mondatokkal is ki lehet fejezni, ezért a propozícióknak az egyes nyelvektől független entitásokoknak kell lenniük. Ha ugyanis az egyes nyelvektől függő entitások volnának, akkor nem tudnánk egy és ugyanazon propozíciót különböző mondatokkal kifejezni.

(2) Azon felül, hogy a propozíciók függetlenek az egyes nyelvektől, elmefüggetlenek is. Ezt azért kell külön pontban hangsúlyozni, mert valaki éppenséggel mondhatná azt, hogy a propozíciók függetlenek ugyan az egyes nyelvektől, de ez pusztán azt jelenti, hogy a nyelv független a gondolkodástól, és hogy maguk a propozíciók mentális természetű entitások (lásd például Chomsky 1966, 1980, 1986, Fodor 1975). Az, hogy a propozíciók elmefüggetlenek, azt jelenti, hogy egy propozíció létezése szempontjából kontingens, hogy valaki épp gondolja-e a kérdéses propozíciót, vagy sem. Ennélfogva például a „Szókratész bölcs" propozíció igaz lehet valamennyi mentális aktus távollétében vagy hiányában is. Ha azonban egy adott propozíció igaz lehet valamennyi mentális állapot távollétében vagy hiányában, vagyis akkor is, ha történetesen soha nem gondolta senki, akkor értelemszerűen létezhet is minden mentális állapot hiányában vagy távollétében.

(3) A propozíciók rendelkeznek reprezentációs tartalommal, azaz igazak vagy hamisak lehetnek. Vegyük a következő két propozíciót: „Kaszparov sakkozó" és „Kaszparov atléta". Mindkét propozíció létezik, mindkét propozíció egy meghatározott lehetőséget reprezentál, a különbség közöttük pusztán az, hogy az első igaz, a második azonban hamis.

(4) A propozíciók metafizikai státusukat tekintve megegyeznek a platóni univerzálék metafizikai státusával. Ne legyen félreértés: az állítás nem az, hogy a propozíciók univerzálék, a propozíciók ugyanis nem olyan entitások, amelyeknek instanciái lehetnek. A propozíciók partikulárék. Az analógia inkább a következő: ahogy az univerzálék platóni felfogása szerint léteznek olyan univerzálék, melyeket egyetlen konkrét partikuláré sem instanciál, ugyanúgy a propozíciórealizmus szerint léteznek olyan propozíciók, amelyek hamisak. Vagyis: ahogy a platóni univerzálék esetében különbség van a létezésük és az instanciálódásuk között, ugyanúgy a propozíciók esetében különbség van a létezésük és az igazságuk között.

Hogyan épülnek fel a propozíciókból a lehetséges világok? A propozícióersatzista válasza: egy lehetséges világ nem más mint propozíciók sorozata. Mégpedig olyan sorozata, amely teljes módon reprezentálja azt, ahogyan a dolgok lehetnének. Egy lehetséges világ tehát propozíciók maximális sorozata. De ez még nem minden. Egy lehetséges világ mint maximális propozíciósorozat nem tartalmazhat egymásnak ellentmondó propozíciókat. Vagyis egy lehetséges világnak mint maximális propozíciósorozatnak konzisztensnek kell lennie. Összefoglalva tehát: egy lehetséges világ nem más, mint propozíciók maximális és konzisztens sorozata. Máshová téve hangsúlyt: egy lehetséges világ nem más mint propozíciók maximális és konzisztens sorozata, mely propozíciók ha igazak volnának, akkor az általuk meghatározott lehetséges világ aktuális volna.

A propozícióersatzizmus a modalitások nem-reduktív elmélete. Miért? Azért, mert a konzisztencia fogalma, melyre az elmélet híve hivatkozik, amikor egy lehetséges világot meghatároz, modális fogalom. Az ugyanis, hogy bizonyos propozíciók együttesen konzisztensek, semmi egyebet nem jelent, mint hogy e propozíciók együttesen igazak lehetnek. Mi teszi igazzá például azt a modális kijelentést, hogy „Kaszparov lehetne két méter magas"? Nem az, hogy létezik egy másik világban egy hús-vér Kaszparov, aki két méter magas, vagyis nem egy fizikai tárgy, ahogy a genuin realista állítja, hanem az, hogy a „Kaszparov két méter magas" propozíció eleme propozíciók egy olyan sorozatának, melyek együttesen igazak lehetnének. Ellentétben tehát a genuin realizmussal, a propozícióersatzizmus szerint a modalitások a világ irreducibilis elemei közé tartoznak.

 

6.1.2. Körülményersatzizmus

Nézzük most az ersatzrealizmusnak azt a változatát, amely a körülményekből (state of affairs) építi fel a lehetséges világokat (Plantinga 1974, 1976/2004, 1983). Mik a körülmények? A körülmények nem mások, mint partikulárék és univerzálék nem mereológiai fúziói; partikulárék (intrinzikus vagy relációs) tulajdonságinstanciálásai. Olyanok, mint a Mars pirossága, Szókratész bölcsessége, a hármas szám prímszám volta, Magyarország EU-tagállam volta, Szolnok Budapesttől száz kilométerre levősége stb.

A körülményersatzisták szerint a körülmények - hasonlóan a propozíciókhoz - metafizikai státusukat tekintve megegyeznek a platóni univerzálék metafizikai státusával. Azaz: ahogy az univerzálék platóni felfogása szerint léteznek olyan univerzálék, melyeket egyetlen konkrét partikuláré sem instanciál, ugyanúgy a körülményersatzizmus szerint léteznek olyan körülmények, melyek nem állnak fenn. Vagyis: ahogy a platóni univerzálék esetében különbség van a létezésük és az instanciálódásuk között, ugyanúgy a körülmények esetében különbség van a létezésük és a fennállásuk között. Ahogy Plantinga egy elvtársa fogalmaz:

Körülményeken [...] olyan absztrakt tárgyakat értünk, amelyek szükségszerűen léteznek, s amelyek közül néhány, de nem mindegyik előfordul, fennáll [...]. A körülmények [...] semmilyen módon nem függenek a létezésükben a konkrét, individuális dolgoktól. Még akkor is, ha nem volnának konkrét, individuális dolgok, végtelenül sok körülmény létezne. (Chisholm 1976: 114)

A körülmények e meghatározása - mint bizonyára észrevetted - alapvetően különbözik a körülmények korábban (a 4. fejezet 3.2.2. részében) adott meghatározásától. Azon a helyen a „körülmény" fogalmát azonosnak vettem a „tény" fogalmával, és úgy határoztam meg, mint a kontingensen igaz propozíciók truthmakerét. Abban a kontextusban tehát a körülmények - mint truthmakerek - metafizikai státusukat tekintve konkrét partikulárék voltak, ugyanis csak konkrét partikulárék tehetnek igazzá kontingesen igaz propozíciókat. Ebben a kontextusban azonban - mint látod - absztrakt partikulárék.

Miből fakad ez a fogalmi zavar? Abból, hogy ebben a kontextusban nem csak az igaz propozícióknak felelnek meg körülmények, hanem a hamis propozícióknak is. Például annak a hamis propozíciónak, hogy „a Mars kék" megfelel a Mars kéksége mint körülmény. Annak a hamis propozíciónak pedig, hogy „a póknak hat lába van", megfelel a pók hatlábúsága mint körülmény. Ebben a kontextusban tehát a következőképpen függenek össze a fogalmak: minden igaz és hamis propozíciónak megfelel egy körülmény. A tények (mint az igaz propozíciók truthmakerei) azokkal a körülményekkel azonosak, amelyek fennállnak. Léteznek azonban olyan körülmények is, melyek nem állnak fenn, mint például a Mars kéksége és a pók hatlábúsága.

Mi értelme van efféle entitások létezését feltételezni? Az - és most jutottam el végre a modalitásokig -, hogy e (nem fennálló) körülmények megfelelnek (correspond to) bizonyos lehetséges helyzeteknek. Például a Mars kéksége mint (nem fennálló) körülmény annak a lehetséges helyzetnek felel, hogy Mars kék. A pók hatlábúsága mint (nem fennálló) körülmény annak a lehetséges helyzetnek felel meg, hogy a póknak hat lába van. Általánosan: minden egyes körülmény megfelel egy lehetséges helyzetnek, de a körülmények közül nem mindegyik áll fenn.

Hogyan épülnek fel a körülményekből a lehetséges világok? A körülményersatzista válasza: egy lehetséges világ nem más, mint körülmények együttese. Mégpedig olyan együttese, amely teljes módon megfelel annak, ahogyan a dolgok lehetnének. Egy lehetséges világ tehát körülmények maximális együttese. Plantinga ezt a következőképpen magyarázza el:

Mondjuk azt, hogy K körülmény magában foglalja K' körülményt akkor, ha nem lehetséges, hogy K fennáll és K' nem áll fenn; és mondjuk azt, hogy K kizárja K'-t, ha nem lehetséges, hogy mindkettő fennáll. Maximális körülmény tehát az, amely minden egyes K körülményt vagy magában foglal vagy kizár. És egy lehetséges világ nem más, mint olyan körülmények rendszere, melyek lehetségesek és maximálisak. (1976/2004: 337)

A körülményersatzizmus - hasonlóan a propozícióersatzizmushoz, és ellentétben a genuin realizmussal - a modalitások nem-reduktív elmélete. Miért? Azért, mert amikor az elmélet híve meghatároz egy lehetséges világot, akkor egy modális fogalmat használ. Azt állítja: csak azok a körülmények alkotnak egy lehetséges világot, amelyek együttesen fennállhatnak, s az „együttesen fennállhatnak" bizony modális kifejezés. Mi teszi igazzá például azt a modális kijelentést, hogy „Kaszparov lehetne két méter magas"? Nem az, hogy létezik egy másik világban egy hús-vér Kaszparov, aki két méter magas, vagyis nem egy fizikai tárgy, ahogy a genuin realista állítja, hanem az, hogy a Kaszparov két méter magas volta mint körülmény része körülmények egy olyan sorozatának, melyek együttesen fennállhatnának. A körülményersatzizmus tehát - hasonlóan a propozícióersatzistához, és ellentétben a genuin realizmussal - a modalitásokat a világ irreducibilis elemeinek tekinti.

 

6.1.3. Strukturálisuniverzálé-ersatzizmus

Nézzük végezetül az ersatzizmusnak azt a változatát, amely a lehetséges világokat strukturális univerzáléknak tekinti (Stalnaker 1976/2004, Forrest 1986/1998). Ehhez hadd idézzem Robert Stalnaker David Lewis álláspontjával vitatkozó híres passzusát:

Ha a lehetséges világok a dolgok lehetséges állásának a módozatai, akkor az aktuális világra inkább az „ahogyan a dolgok állnak" leírás illik, semmint az „én és környezetem". Az „ahogyan a dolgok állnak" nem maga a világ, hanem annak egy tulajdonsága vagy állapota. [...] [Mármost] ha a tulajdonságok anélkül létezhetnek, hogy lenne, ami instanciálja őket, akkor a „mód, ahogyan a világ van" létezhet anélkül is, hogy maga a világ, amely úgy van, létezne. [Ama tétel], hogy a dolgok számtalan különböző módon állhatnának, elfogadásával együtt tagadhatjuk, hogy létezik bármi más, ami az aktuális világhoz lenne hasonlatos. (1976/2004: 102, kiemelések tőlem, T.J.)

A következőről van szó. A lehetséges világok (mint módok, ahogy a dolgok lehetnek) metafizikai státusukat tekintve nem partikulárék illetve ezek sorozatai vagy rendszerei, hanem tulajdonságok/univerzálék. (Ennyiben a strukturálisuniverzálé-ersatzizmus nemcsak a genuin realizmussal, hanem a propozícióersatzizmussal is, és a körülményersatzizmussal is szembenáll.) (...)

Hasonlóan a propozíciókból illetve körülményekből építkező ersatzizmushoz, és ellentétben a genuin realizmussal a strukturálisuniverzálé-ersatzizmus is a modalitások nem-reduktív elmélete. Azért nem reduktív, mert egy, a mienkétől különböző lehetséges világ mint strukturális univerzálé olyan entitás, amely instanciálódhatna, de történetesen nem instanciálódik. Az „instanciálhatóság" azonban a maga részéről modális fogalom, következésképpen a lehetséges világokat az univerzáléersatzista is más modális fogalmakkal definiálja. (...)

 

6.2. Az ersatzrealizmus ontológiája

Az ersatzrealizmus előbb bemutatott három változatát figyelembe véve, négy pontban foglalnám össze annak ontológiáját.

(1) A lehetséges világok, értsük őket akár propozíciók maximális és konzisztens sorozataként, akár körülmények maximális rendszereként, akár strukturális univerzálékként, absztrakt entitások, melyek reprezentálják azokat a módokat, illetve megfelelnek azoknak a módoknak, amilyen a világunk lehetne.

(2) A lehetséges világok, értsük őket akár propozíciók maximális és konzisztens sorozataként, akár körülmények maximális rendszereként, akár strukturális univerzálékként, szükségszerűen léteznek. Mivel szükségszerűen léteznek, léteznek az aktuális világunkban is. Mivel pedig az aktuális világunkban léteznek, maguk is aktuális létezők.

(3) A lehetséges világok metafizikai státusa megegyezik a platóni univerzálék metafizikai státusával. Ha a lehetséges világok propozíciók maximális és konzisztens sorozatai, akkor különbség van a propozíciók létezése és a propozíciók igazsága között. Ha a lehetséges világok körülmények maximális rendszerei, akkor különbség van a körülmények létezése és a körülmények fennállása között. Ha pedig a lehetséges világok strukturális univerzálék, akkor különbség van a strukturális univerzálék létezése és a strukturális univerzálék instanciálódása között. Egyszóval: különbség van a lehetséges világok létezése és a lehetséges világok valamelyikének a mi világunk általi aktualizálása között. E kettősség megléte alapvető eleme az ersatzrealizmus ontológiájának. E kettősségre alapozva lehet csak összhangban az ersatzista azzal a tézissel is, hogy (i) léteznek lehetséges világok (értve ezen azt, hogy számtalan, a mi világunk által nem aktualizált lehetséges világ létezik), és azzal a tézissel is, hogy (ii) csak egyetlen konkrét partikulárékat tartalmazó világ létezik (értve ezen azt, hogy a mi világunk csak egyetlen lehetséges világot aktualizál).

(4) Saját jogukon léteznek modális tulajdonságok, és nem redukálhatók konkrét partikulárék kategórikus tulajdonságaira.

 

6.3. Az aktuális világ

Ellentétben a genuin realista álláspontjával, az ersatzista szerint az aktuális világunk ontológiailag kitüntetett létező. A propozícióersatzista úgy gondolja, hogy a propozíciók teljes és konzisztens sorozatai közül az tünteti ki ontológiailag az aktuális világot, hogy melyik igaz. A körülményersatzista úgy gondolja, hogy a körülmények maximális rendszerei közül az tünteni ki ontológiailag az aktuális világot, hogy melyik áll fenn. A strukturálisuniverzálé-ersatzista pedig úgy gondolja, hogy a különböző strukturális univerzálék közül az aktuális világot az tünteni ki ontológiailag, hogy melyik instanciálódik. Mármost mivel mind az igazság, mind a fennállás, mind az instanciálás valamilyen ontológiailag kitüntetett tulajdonságra utal, ezért az „aktuális" kifejezésnek is valamilyen ontológiailag kitüntetett entitásra kell utalnia.

Ahogy a genuin realizmus bemutatása kapcsán utaltam a modalitások és a temporalitás közti párhuzamra, ezt most is érdemes megtenni. Ahogy ugyanis a genuin realizmus a perdurantista eternalizmussal, úgy az ersatzizmus a prezentista endurantizmussal analóg.

A következő analógiákat kell megemlíteni: ahogy a prezentista endurantista szerint ontológiailag kitüntetett a „jelen", ugyanúgy az ersatzista szerint kitüntetett az „aktuális". Ahogy a prezentista endurantista szerint csak a jelen létezik, és nem létezik sem a múlt, sem a jövő, ugyanúgy az ersatzista szerint csak az aktuális világ létezik, és nem léteznek nem aktuális világok. Illetve: ahogy a prezentista endurantista szerint a jelenben léteznek absztrakt idők, melyek a már nem létező múltat, és a még nem létező jövőt reprezentálják, ugyanúgy az aktuális világunkban léteznek lehetséges világok mint absztrakt entitások, melyek reprezentálják a módokat (illetve megfelelnek a módoknak), amilyen a világunk lehetne.

Annak ellenére, hogy az ersatzrealizmus megoldása felel meg inkább az aktuális világunkkal kapcsolatos természetes meggyőződéseinknek, az ersatzrealizmus megoldásában is van valami zavaró. Nevezetesen az, hogy ha a lehetséges világokat absztrakt entitásoknak tekintjük, ahogy az ersatzista teszi, akkor az aktuális világunkat is absztrakt entitásnak kell tekintenünk, ugyanis az aktuális világunk is (egy) lehetséges világ. Ahogy Plantinga fogalmaz:

Egy lehetséges világ [...] absztrakt tárgy. Következésképpen [...] az aktuális világ maga is absztrakt tárgy. Nincs tömegközéppontja, sem nem konkrét tárgy, sem nem mereológiai összege konkrét tárgyaknak [...] és nincsenek térbeli részei se. (1976/2004: 338)

 

Ez azonban nagyon különös álláspont, ugyanis sziklaszilárd meggyőződésünk, hogy a világunk és bennünket körülvevő tárgyak és emberek nem absztrakt, hanem konkrét entitások.

Természetesen ezt az ersatzista sem vitatja. Szerinte a fogalmak a következőképpen függenek össze. Különbséget kell tenni a mi világunk (azaz: a világ, amelyben élünk) és az aktuális világ között. A mi világunk valóban konkrét partikulárékat (fizikai tárgyakat) (is) tartalmazó entitás, s mint olyan kontingens létező. Azért kontingens, mert lehetséges volna, hogy ne létezzen. Az aktuális világ ezzel szemben ugyanolyan metafizikai státusú entitás, mint a többi lehetséges világ; absztrakt, s mint olyan szükségszerűen létezik.

 

6.4. Világok közötti azonosság

Az ersatzisták szerint létezik világok közötti azonosság, és Lewis érve, mely szerint az individumok világok közötti azonosságának a feltételezése inkonzisztens az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvényével, nem konklúzív.

Az ersatzisták szerint Lewis érve azért nem konklúzív, mert a kiindulópontja hamis. Azt a helyzetet ugyanis, hogy x individum létezik v₁ és v₂ világban, nem úgy kell leírni, hogy van egy „x v₁-ben" és egy „x v₂-ben" nevű individum. Ha így kezdjük, akkor valóban lefut az érv: mivel v₁ és v₂ lehetséges világ különbözik egymástól, ezért a „x v₁-ben" nevű individum, és a „x v₂-ben" nevű individum rendelkezni fog különböző tulajdonságokkal, ennélfogva az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvénye miatt „x v₁-ben" és „x v₂-ben" nem lehet azonos.

Csakhogy valójában ekképp kell leírni a helyzetet: x individum rendelkezik a „v₁-ben F", és a „v₂-ben nem F" tulajdonsággal. Vagyis: minden tulajdonságot, amellyel x rendelkezik vagy rendelkezhetne, világindexálni kell. Ha pedig a tulajdonságok világindexáltak, akkor nem sérül az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvénye, ugyanis például x ama tulajdonsága, hogy „barna v₁-ben" nem inkonzisztens azzal a tulajdonságával, hogy „fehér v₂-ben".

Könnyű felismerni: az ersatzista védekezése Lewis érvével szemben analóg az eternalista endurantista védekezésével a perdurantista érvével szemben. Emlékezz csak vissza! Ez volt perdurantista endurantizmus elleni érve: ha (1) endurantistaként azt állítjuk, hogy a fizikai tárgyak időben levő perzisztálása numerikus azonosságot feltételez, és (2) feltételezzük azt, hogy lehetséges változás, vagyis egy fizikai tárgy t₁-ben F, t₂-ben nem F tulajdonsággal rendelkezhet, akkor tagadnunk kell az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvényét. És ez volt az eternalista endurantizmus védelmében felhozott érv: a fizikai tárgyak nem simpliciter rendelkeznek tulajdonságokkal, hanem tulajdonságaik magukban foglalnak egy meghatározott időponthoz vagy időintervallumhoz való relációt. E szerint: egy fizikai tárgy változása során valójában az „F t₁-ben" és a „nem F t₂-ben" tulajdonságokkal rendelkezik, mely tulajdonságok nem inkonzisztensek egymással, következésképpen - ha ki is tartunk amellett, hogy a fizikai tárgyak időben való perzisztálása numerikus azonosságot feltételez - nem kerülünk összeütközésbe az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvényével.

Az analógia tehát a két érv között a következő: ahogy az eternalista endurantista elkerülendő az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvényével való összeütközést időindexálja a tulajdonságokat, éppen úgy az ersatzista ugyancsak elkerülendő az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvényével való összeütközést, világindexálja a tulajdonságokat.

Ott tartunk, hogy az ersatzista szerint Lewis érve az individumok világok közötti azonossága ellen nem konklúzív. Ezzel azonban még semmit nem mondtunk arról, hogyan érti az ersatzista az individumok világok közötti azonosságát. A megoldás kulcsa az ersatzista szerint az, hogy belássuk: a világok közötti azonosság problémája nem valóságos metafizikai probléma, melyre valamilyen szofisztikált megoldást kellene találnunk. Pontosabban fogalmazva: csak azok számára valóságos metafizikai probléma, akik - mint Lewis - a lehetséges világokat ugyanolyan ontológiai státusú entitásoknak tekintik, mint azt a világot, amelyben élünk. Nekik nyilván az, ugyanis mondaniuk kell valamit arról, hogy milyen viszony áll fenn mondjuk Garri Kaszparov mint ebben a világban létező konkrét partikuláré és a más világokban létező Garri Kaszparovok mint konkrét partikulárék között.

Ahhoz, hogy belássuk, hogy az individumok világok közötti azonosságában az égvilágon semmi rejtélyes nincs, az ersatzista szerint mindössze azt kell pontosan megérteni, hogy mit jelent egyáltalán az, hogy egy individum létezik olyan lehetséges világokban, melyek nem azonosak az aktuális világgal. Michael Loux szerint ezt a következőképpen kell érteni:

Az, hogy én létezem olyan lehetséges világokban, melyek nem azonosak ezzel a világgal, [az ersatzista szerint] semmi egyéb mint, hogy léteznek körülmények velem kapcsolatban, amelyek fennállhatnának, de nem állnak fenn, illetve hogy léteznek kontingensen hamis propozíciók rólam" (1998: 196, kiemelések tőlem, T.J.).

Ha e perspektívából nézzük, akkor valóban nem létezik az individumok világok közötti azonosságának a problémája. (...)

7-6. Felhasznált irodalom

- Adams, Robert M. (1974) 'Theories of Actuality', Noûs, 8, pp. 211-31.

- Armstrong, David M. (1989) A Combinatorial Theory of Possibility, Cambridge: Cambridge University Press.

- Armstrong, David M. (1997) A World of States of Affairs, Cambridge: Cambridge University Press.

- Bács, Gábor (2007) Genuine Realist Metaphysics of Modality, PhD értekezés, Budapest: ELTE.

- Carnap, Rudolf (1947) Meaning and Necessity: A Study in Semantics and Modal Logic, Chicago: University of Chicago Press.

- Chisholm, Roderick M. (1976) Person and Object: A Metaphysical Study, London: George Allen & Unwin Ltd.

- Chomsky, Noam (1966) Cartesian Linguistic, New York: Harper & Row.

- Chomsky, Noam (1980) Rules and Representations, New York: Columbia University Press.

- Chomsky, Noam (1986) Knowlegde of Language, New York: Praeger.

- Cresswell, M. J. (1972/1979) 'The World is Everything that is the Case', in Michael J. Loux (ed.) The Possible and the Actual, Ithaca: Cornell University Press, pp. 129-45.

- Divers, John (1999) 'A Modal Fictionalist Result', Noûs, 33, pp. 317-46.

- Divers, John (2002) Possible Worlds, London: Routlegde.

- Fodor, Jerry (1975) The Language of Thought, Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

- Forrest, Peter (1986/1998) 'Ways Worlds Could Be', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 117-27.

- Lewis, David (1973) Counterfactuals, Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

- Lewis, David (1973/2004) 'Lehetséges világok', in Farkas Katalin és Huoranszki Ferenc (szerk.) Modern metafizikai tanulmányok, Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, pp. 91-98.

- Lewis, David (1983/1998) 'New Work for a Theory of Universals', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 163-97.

- Lewis, David (1986) On the Plurality of Worlds, Oxford: Blackwell.

- Loux, Michael J. (1998) Metaphysics, A Contemporary Introduction, London/New York: Routledge.

- Menzies, Peter and Pettit, Philip (1994) 'In Defence of Fictionalism About Possible Worlds', Analysis 54/1, pp. 27-36.

- Noonan, Harold (1994) 'In Defence of the Letter of Fictionalism', Analysis, 54/3, pp. 133-9.

- Plantinga, Alvin (1974) The Nature of Necessity, Oxford: Oxford University Press.

- Plantinga, Alvin (1976/2004) 'Actualism and Possible Worlds', in Tim Crane and Katalin Farkas (eds.) Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 334-49.

- Plantinga, Alvin (1983) 'On Existentialism', Philosophical Studies, Vol. 44, pp. 1-20.

- Rodriguez-Pereyra, Gonzalo (2004) 'Modal Realism and Metaphysical Nihilism', Mind 113, pp. 683-704.

- Rosen, Gideon (1990) 'Modal Fictionalism', Mind 99, pp. 327-54.

- Rosen, Gideon (1993) 'A Problem for Fictionalism About Possible Worlds', Analysis, 53/2, pp. 71-81.

- Rosen, Gideon (1995) 'Modal Fictionalism Fixed', Analysis, 55/2, pp. 67-73.

- Sider, Theodore (2002) 'The Ersatz Pluriverse', Journal of Philosophy, 99, pp. 279-315.

- Stalnaker, Robert (1976/2004) 'Lehetséges világok', in Farkas Katalin és Huoranszki Ferenc (szerk.) Modern metafizikai tanulmányok, Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, pp. 99-109.

- Yagisawa, Takashi (2002) 'Primitive Worlds', Acta Analytica 17, pp. 19-37.

8-6. Ajánlott irodalom

- Bács, Gábor (2005) 'Lehetséges világok', Kellék 27-28, pp. 135-40.

- Chihara, Charles (1998) The Worlds of Possibility, Oxford: Clarendon Press.

- Crane, Tim and Farkas, Katalin (2004) 'Necessity. Introduction', in Tim Crane and Katalin Farkas (eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University Press, pp. 301-12.

- Cresswell, M. J. (1985) Structured Meanings, Cambridge, Mass.: Bradford Books/MIT Press.

- Fine, Kit (2003) 'The Problem of Possibilia', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 161-79.

- Frege, Gottlob (1918/2000) 'A gondolat', in uő. Logikai vizsgálódások, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 191-217.

- Huoranszki, Ferenc (2001) Modern metafizika, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 122-67.

- Kripke, Saul (1971/2004) 'Azonosság és szükségszerűség', in Farkas Katalin és Huoranszki Ferenc (szerk.) Modern metafizikai tanulmányok, Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, pp. 39-68.

- Kripke, Saul (1972/2007) Megnevezés és szükségszerűség, Budapest: Akadémiai Kiadó.

- Lewis, David (1986/1998) 'Against Structural Universals', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 198-218.

- Lowe, Jonathan E. (2002) A Survey of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 115-33.

- Loux, Michael J. (1979) 'Introduction: Modality and Metaphysics', in uő. (ed.) The Possible and the Actual, Ithaca: Cornell University Press, pp. 15-64.

- Lycan, William G. (1979) 'The Trouble with Possible Worlds', in Michael J. Loux (ed.) The Possible and the Actual, Ithaca: Cornell University Press, pp. 275-316.

- Lycan, William G. (1994) Modality and Meaning, Dordrecht and Boston: Kluwer Academic Publishers.

- Lycan, William G. (1998) 'Possible Worlds and Possibilia', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 83-95.

- Menzel, Christopher (2005) 'Actualism', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/actualism/

- Nolan, Daniel (2002) 'Modal Fictionalism', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/fictionalism-modal/

- Pollock, John L. (1985) 'Plantinga on Possible Worlds', in James E. Tomberlin and Peter Van Inwagen (eds.) Alvin Plantinga, Dordrecht: Reidel, pp. 121-44.

- Rescher, Nicholas (1975) A Theory of Possibilty, Oxford: Blackwell.

- Sider, Theodore (2003) 'Reductive Theories of Modality', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 180-208.

- Stalnaker, Robert (1995) 'Modalities and Possible Worlds', in Jaegwon Kim and Ernest Sosa (eds.) A Companion to Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 333-7.

- Ujvári, Márta (2003) 'Idő, modalitás és kontextusfüggőség', in úő. (szerk.) Érvek és kontextusok, Budapest: Gondolat Kiadó, pp. 158-98.

- Yagisawa, Takashi (2005) 'Possible Objects', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/possible-objects/

- Wetzel, Thomas (2003) 'States of Affairs', in Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/states-of-affairs/

- Zalta, E. (1983) Abstract Objects: An Introduction to Axiomatic Metaphysics, Dordrecht: Reidel.