Fogalomtár etika szakosoknak

Igazságelméletek

Igazságelméletek: Az arra irányuló vizsgálatok eredményei, hogy mit nevezünk igazságnak, mit, mire vonatkozóan, milyen körülmények között tekinthetünk igaznak. Az igazság kérdése, értelme, kritériuma nem egy probléma a filozófiai problémák közül, hanem a szó szoros értelmében a filozófia alapproblémája: amennyiben a filozófia, önmeghatározása szerint, igaz tudás (episztemé) akar lenni, önnön lehetőségére és alapjaira kérdez rá, amikor az igazságra kérdez. Az igazság kérdésének megközelítésében talán az első legfontosabb szempont, hogy mit tekintünk igaznak, abban az értelemben, hogy mire vonatkoztatjuk az igaz jelzőt. A filozófiatörténetben, Arisztotelész igazság-definíciója óta, igaznak a kijelentést tekintjük. Az ő meghatározása nyomán a középkor során fogalmazzák meg az igazság legelfogadottabb meghatározását, mely így hangzik veritas est adequatio intellectus et rei: igaz egy kijelentés akkor, ha a kijelentésben elgondolt és kimondott (intellectus) megegyezik (adequatio) azzal a dologgal, a dolgokkal (rei) mint tényekkel, amire a kijelentés vonatkozik. Ebből a bevett igazság-felfogából ered az ún korrespondencia-elv, mely szerint az igazság kritériuma a megfelelés, illetve a helyes megfelelés valamely gondolat vagy kijelentés és a világ valamilyen tényállása között. Ebben az értelemben a megfelelés esetén a kijelentés valami hozzá képest mást, „külsődlegest”, „transzcendenst” ér el. Az emberi tudás bizonyos területein azonban olyan kijelentésekkel operálunk, melyek nem a „világ tényeire” vonatkoznak, hanem más kijelentésekre vagy fogalmakra. Az ilyen kijelentések igazsága nem egy világbeli létező felmutatásával igazolható, hanem azzal, hogy megvizsgáljuk, összhangban áll-e a kijelentésünk más, korábbi kijelentésekkel. Ilyenkor a koherencia-elvet érvényesítjük, vagyis azt vizsgáljuk, hogy a kijelentéseink összetartoznak-e, nincs-e közöttük olyan feszültség, mely megbontaná az egységüket. Ez a feszültség logikailag értendő, és az ellentmondást jelenti. Vagyis egy koherensen igaz elmélet minimális feltétele, hogy az elméletet alkotó kijelentések ellentmondásmentes viszonyban álljanak egymással. Ha most azt kérdezzük, hogy e két elmélet közül, melyik az „erősebb” vagy alapvetőbb, és egyáltalán hogyan viszonyulnak egymáshoz, akkor azt kell mondanunk, hogy a koherencia-elv egy elmélet minimális igazság-kritériumát fogalmazza meg. A legkevesebb, amit egy elmélettől el lehet várni ahhoz, hogy igazságérvényre tartson igényt, az az, hogy ellentmondásmentes legyen. Azért csak minimális, de nem elégséges kritérium, mert nem mindegy, hogy milyen (alap)kijelentésekkel állnak az elmélet kijelentései ellentmondásmentes, koherens viszonyban. Nyilván az alapkijelentéseknek szükségképpen, úgymond önmagukban, más kijelentésektől függetlenül is igaznak kell lenniük. A természettudományokban igazságukat nem nyerhetik mástól, csak attól, ha megfelelnek valamely tényállásnak. Úgy látszik tehát, hogy a korrespondencia-elv alapvetőbb, hiszen a koherencia-elv megkívánja az érvényesülését. Ha most eljátszunk azzal a gondolattal, hogy mennyiben kell érvényesülnie a koherencia-elvnek a korrespondencia-elvben, vagyis lefordítva, hogy vajon a tényekkel való megfelelés eleve ellentmondásmentességhez vezet-e, akkor nehéz helyzetbe kerülünk. Mert tulajdonképpen arra a kérdésre kellene válaszolnunk, hogy az ellentmondás(mentesség)-törvénye az emberi gondolkodás törvényszerűsége-e vagy pedig ontológiai törvény. Eddig azokat az igazság-meghatározásokat tekintettük át, amelyek igazságon a kijelentés igazságát értik. Különös figyelmet érdemel M. Heidegger ontológiai igazságelmélete, amely nem csak egy eredendőbb igazság-felfogást dolgoz ki, de azt is igyekszik megmutatni, hogy a hagyományos filozófiai igazság-meghatározások és –elméletek miképpen származnak ebből az eredendőbb igazságfogalomból. Szerinte az igazság az emberi létezés eseménye, valami, ami megtörténik az emberrel és csak az emberrel történik meg. Ez a létesemény (Ereignis), mely által a lét az elrejtettségből kiemelkedve felfedetté válik. Az igazság görög megnevezése, az alétheia, arra utal, hogy az igazság kettős negáció eseménye: a léthe a feledést, az elfedettséget, a rejtőzködést jelenti, az a- fosztóképző pedig ennek megszüntetésére. Bár az igazság esemény, ez azonban nem jelenti azt, hogy az ember passzív, épp ellenkezőleg a lét rejtőzködésből való kiszakítását, az elfedettség megszüntetését ki kell harcolnia, ami által az ember, helyesebben „az alkotó, a költő, a gondolkodó, az államférfi”a létezőt kiemeli az elrejtettségből, a harcban összegyűjti, és a mű tömbjébe kényszerítve létezővé teszi. Most lesz létező a létező. Ezt az összegyűjtést nevezné meg görögül a legein, logosz szócsalád. Az igazság eseményében tehát a lét logosszá lényegül, elfedettből felfedetté, a szétszórtból összeszedetté, értelem-nélküliből, értelemmé lesz. Az eseményben megtörténő a logoszban egybegyűlve rögzül, ismételhetővé, átadhatóvá, megoszthatóvá válik. Innen ered aztán, Heidegger szerint, az az Arisztotelésznél végérvényessé váló nézet, hogy az igazság mindig a kijelentés igazságát jelenti. Ugyancsak említést érdemel az ún. pragmatista igazság-felfogás, mely szerint az igazság társadalmi konvenció kérdése: azt tartjuk igaznak, amit a többség, vagy az uralkodó vélekedés annak tekint. Ennyiben minden igazságunk privilegizált vélekedés csupán.

„Téves, ha a létezőről azt mondjuk, hogy nem létezik és a nemlétezőről, hogy létezik. Igaz viszont, ha létezőt létezőnek és a nemlétezőt nemlétezőnek mondjuk” (Arisztotelész: Metafizika 1011b.)

K. L.