Castelvetro: Poétika

LODOVICO CASTELVETRO

POÉTIKÁJÁBÓL

A legboldogságosabb és legbölcsebb uralkodónak,

második Miksának

a rómaiak császárának, Németország, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország

stb. királyának, Ausztria stb. főhercegének, legkegyelmesebb Urának

Legdicsőségesebb és legkegyesebb Uralkodónk! Annyi és oly jelentős elfoglaltsága között, mint az állandó gondoskodás arról, hogy a törvények és a fegyverek alkalmas orvosságaival orvosolja a keresztény világ minden nemzetének és népének gondját-baját, kegyeskedjék Szent Felséged tekintetét lefelé fordítani a világi dolgok legmagasabb fokának császári magasságából, ahová nem kevésbé a saját, mint elődeinek igen nagy érdemeiért és páratlan erényeiért emelte fel az isteni gondviselés, és kegyeskedjék megtekinteni akár saját maga, akár igen nagy számban szolgálatára álló irodalmi szakértőinek egyike által ezt az én szerény kis ajándékomat, amelyet illő hódolattal és tisztelettel nyújtok át. Ez az ajándék pedig a legnagyobb filozófus, Aristotelés Poétiká-jának lefordítása és értelmezése. Ezzel akarom ugyanis kimutatni lelkem háláját, és kifejezni köszönetemet azért a jóindulatáért, amelyet végtelen kegyességében irántam és testvéreim iránt tanúsított. Minthogy vad és tomboló vihar tört ránk és vert le bennünket, Felséged helyet biztosított számunkra kegyes és hathatós védelmének árnyékában, ahová visszavonulhattunk és mint nyugodt és biztos kikötőben meghúzódhattunk, amíg jobb idők nem jönnek. Meg fogja világosan érteni, ha nem csalódom, hogy ez az én munkám talán nem lesz teljesen felesleges és haszontalan, hiszen Averroes, Aristotelés nagy kommentátora is foglalkozott ezzel a művel, magyarázva azt. Továbbá első ízben Giorgio Valla és Alessandro Pazzi, azután pedig más, irodalomban járatos emberek fordították le görögből latinra. Francesco Robortello, Vincenzo és Pietro Vittorio, nagy tehetségű és különböző tudományokban járatos férfiak mindhárman, egymásután hosszú fejtegetésekkel magyarázták és világították meg, s némelyikük latinra is lefordította. Bernardo Segni rövid jegyzetekkel tette világossá, egyszersmind olaszul tolmácsolta. Minthogy azonban ezeknek a jeles férfiaknak minden kiváló tehetségük és minden tudásuk ellenére sem sikerült hosszabb vagy rövidebb magyarázataik által minden kétséget eloszlatni, és érthetővé tenni az összes nehéz részeket, amelyekkel ez a könyvecske bőségesen zsúfolva van, így hát marad még nekem is, amit tegyek, amit mondjak, ahol kifejtsem szerény szellemem erejét, úgy hogy ne tegyem újra azt, amit ők már megtettek, és ne mondjam újra azt, amit ők már elmondtak. A nehézségeket ismerem, és bevallom, nem olyanok, hogy valamennyit meg tudtam volna oldani és érthetővé tenni azokat a helyeket, amelyeket elődeim kihagytak, vagy amelyekkel sikertelenül próbálkoztak. Ezért nem lesz csoda, hogyha azoknak, akik utánam újra nekifognak ennek a vállalkozásnak – ha véletlenül néhányan ismét belekezdenek ebbe a munkába – marad bőven anyaguk, amelyben kifejtsék és dicséreten módon megmutassák buzgalmukat és szorgalmukat. Ugyanúgy egyeseknek azok közül, akik lefordították latinra vagy olaszra, nem sikerült a szöveget áttenniök olyan jól és úgy, hogy a fordítást ne lehetne még hívebbé tenni, és sok helyen ne lehetne nagyobb világossággal a görög szavak értelmét megközelíteni. Nem állítom azonban, hogy új fordításomban nekem ez sikerült. De ha a figyelmes és elfogulatlan olvasó összehasonlítja fordításomat másokéval, könnyen megítélheti, hogyan áll a dolog. Nem szűnök meg hangoztatni, hogy a fent említett magyarázók igyekezete főleg arra irányul, hogy megvilágítsák az aristotelési szöveg szavait, és más auctorokban olyan helyeket találjanak, amelyek fényt deríthetnek és adatokat szolgáltatnak a históriákra, mesékre és olyan régi dolgokra vonatkozólag, amelyeket manapság nem ért meg mindenki, Aristotelés pedig csak általánosságban érintett, és csak mellékesen vett be ebbe a kis könyvbe. Míg tehát elődeim alig szólnak az Ars Poeticá-ról valamit, és azt is csak futólagosan, addig én megkíséreltem – talán több buzgalommal mint sikerrel –, hogy világossá tegyem ezt a művet. Nem kíméltem más írók tekintélyét, és a históriák, mesék és egyéb dolgok megértése céljából nem mellőztem a szavak megmagyarázását, főleg azokét nem, amelyekről úgy láttam, hogy mások nem világították meg kellően. Én nemcsak azt mutattam meg és tártam fel, amit a legnagyobb filozófus leírt ezen a néhány oldalon, hanem azt is, amit le kellett, vagy le lehetett volna írni azoknak teljes okulására, akik azt akarják megtudni, hogyan kell jól megírni egy költeményt, vagy pedig egyenesen azt akarják megbírálni, hogy a költői alkotásban megvan-e az, aminek meg kell lennie, vagy pedig nincs. Ugyanígy én tisztán látom azt is, hogy Aristotelés-nek ez a kis könyvecskéje csak kezdetleges, tökéletlen, csiszolatlan formája az Ars Poeticá-nak, amelyet a szerző valószínűleg azért őrzött meg, mert a tanítások és a rövid emlékeztetők gyűjteményéül szolgált a számára, hogy azonnal kéznél legyenek az adatok, amikor majd összeállítani és rendezni akarja az egész művet. Ezt meg is tette később, minthogy az ő csodálatos elméjéhez méltónak csak befejezett, csiszolt művet tarthatott. Ez a teljes mű azonban az idők viszontagságai miatt nem jutott a mi tudomásunkra. Ezt a tényt a többi magyarázó nem vette észre, minthogy nem tudtak más nézőpontra jutni, és ezt a kis művet nem annak hitték, ami, és megelégedtek azzal, hogy csupán azt magyarázhassák, amit leírva találtak. Mindezek alapján Szent Felséged könnyen megértheti, hogy az én munkám nemcsak, hogy nem felesleges és hiábavaló, minthogy másképp magyarázza vagy fordítja le ezt a művet, ahogy már mondtam, de világosan meg fogja érteni azt is, hogy munkám Aristotelés művének bizonyos módon hasznára is van. Szent Felségednek és őseinek jeles tettei önmagukban is nagymértékben felülmúlják más előkelő és dicső emberek tetteit, az azokat véghezvivő személyek legmagasabb nemesi rangjának viszonylatában is. Ezek a tettek tárgyul, megfelelő és illő anyagul szolgálnak a költészet azon ága számára, amellyel megéneklik és dicsőítik a félistenek emberfeletti cselekedeteit. Főképpen és különös súllyal ezt a részt tárgyalom és elemzem ebben a könyvecskében. Ezeknek a személyeknek a tetteit sok emelkedett tehetség írta meg versben eddig, írja jelenleg is, és fogja írni a jövőben, és talán éppen az én magyarázataim olvasásából származó tanulság felhasználásával. Bár nem merem remélni, mégis nagyon kívánom, hogy így legyen. A sok egyéb egyedülálló és dicső adottság között, amelyekkel felruházva Szent Felséged egyedül úgy tündököl, ahogy a fényes csillagokkal ékeskedik a mennybolt, valóban csodálatos a különböző nyelvek és főként az olasz nyelv teljes ismerete és tudása, ami által oly tisztán és hajlékonyan beszéli nyelvünket. Ez világosan mutatja, hogy nem kevésbé tanulmányozta, mint bármelyik másik nyelvet, és nem becsüli kevesebbre és nem szereti kevésbé egyik más nyelvnél sem. Ezért joggal hiszem, hogy ez a munkám éppen azért lesz kedves, mert ezen és nem egy másik nyelven írom. Minthogy pedig Szent Felségednek kedves lesz, mert ezen a nyelven van tollbamondva, amellyel foglalkozik, amelyre adta és szentelte magát, ugyanúgy nekem is kedves lesz. Egyrészt tehát főként ezért diktáltam munkámat olasz nyelven, másrészt azonban azt szeretném megmagyarázni, hogy művemet kevésbé rosszul alkottam meg ezen a nyelven, amelynek a megtanulására – nem tagadom – bizonyos időt fordítottam, és valamennyire előre is haladtam benne, sőt még írtam is néhányszor valami apróságot. Ezt nem tettem volna más nyelven, amelyben kevésbé gyakorlott, és kis híján kezdő író lettem volna. Ezenkívül azt tartottam, hogy ezt a kedvező alkalmat nem szabad elszalasztani, hogy egyszer kísérletet tegyek, amit – úgy látszik – eddig még senki sem próbált meg: lehetséges volna-e, hogy az olasz nyelvnek a tulajdon természetes szavaival fel lehessen tárni szellemünknek másfajta fogalmait is, mint a szerelem és más könnyű és népszerű dolgok fogalmait, lehetne-e vitázni és tárgyalni a művészetekről, a tudományokról, komoly és magasztos dolgokról anélkül, hogy elcsúfítanánk, beszennyeznénk a tisztaságát a barbár és skolasztikus szavak tisztátalanságával, anélkül, hogy megváltoztatnánk egyszerűségét görög és latin szavak hozzákeverésével, amikor a szükség nem kényszerít rá. Mindezt pedig azért, hogy felismerve ennek a nyelvnek a kielégítő voltát és értékét, ezen a területen se maradjon el tovább jogos dicsérete. Ha pedig ez a kísérlet nem fog hiábavalónak látszani, és nem fog mindenkinél visszatetszést kelteni, akkor úgy fogom vélni, hogy teljes mértékben megfizettek és megjutalmaztak minden fáradságomért és minden szorgalmamért, amit ebbe a munkába belefektettem. Nagyon szeretném, ha elég lenne ez, amit a munkálkodásomról mondtam, és biztos vagyok benne, hogy a munkám iránti jóindulat nem fog csökkenni azoknál, akik majd elolvassák. Ezért viselje homlokán mint jelet a dicsőséges császári nevet, legyen kiadva, kerüljön napvilágra, mint alázatos, legmagasabb Szent Felségedhez méltatlan ajándék. A leghőbb és legforróbb imával, amire csak képes vagyok, kérem az isteni gondviselést, hogy ne csak megőrizze és megtartsa Szent Felségedet nyugodt és boldog állapotában, amelyben jelenleg van, hanem adjon még nagyobb dicsőséget, nyugalmat és boldogságot annak, akinek kegyeibe a legalázatosabban ajánlva magam, ragaszkodó tisztelettel csókolom meg nagyhatalmú és jóságos kezét.

Szent Felségednek legalázatosabb és leghívebb szolgája

Lodovico Castelvetro

(Poetica d’Aristotele volgarizzata et sposta

Per Lodovico Castelvetro. Vienna 1570.)

[A költészet első feltalálói]

…A költészet első feltalálói azok az emberek voltak, akik természetüknél fogva hajlamosabbak voltak az utánzásra és a zenére, mint a többiek. Ezt a hajlamukat nem mélyenszántó és aprólékos elmélkedéssel fokozták, hanem azáltal, hogy ösztönösen, anélkül hogy gondoltak volna rá, versbe foglalták azt, amit éppen mondani akartak. Az első főrészben – a fent mondottak alapján – nagyon is világosan kitűnt, hogy azok voltak a költészet első feltalálói, akiket a természet az utánzás és a zene iránti erősebb hajlammal áldott meg. Ezért, ha a költészet tartalma az utánzás, eszköze pedig – ahogy mondottuk – a vers, akkor ebből nyilván következik, hogy a természetüknél fogva ezekre a dolgokra hajlamos emberek lettek a költők, és azok lettek közülük az elsők, akik a többieknél erősebben hajlamosak voltak. Azt pedig tudjuk, hogy a vers részes a zenében és a harmóniában, egyébként nem lenne vers. Abból pedig, hogy az utánzás és a harmónia az ember természetes tulajdonsága, az következik, hogy ehhez a művészethez kezdettől fogva nem mesterfogásokkal közeledtek, hanem ösztönösen és természetesen, aszerint, ahogy valakit tehetségének heve hajtott. De minthogy valaki tagadhatná, hogy az utánzás az embernek természetes tulajdonsága, Aristotelés ezt négy érvvel bizonyítja, melyek a következők. Az első így szól: az a dolog természetes tulajdonság az ember számára, amely már gyermekkora óta beleoltva megtalálható benne. Az utánzás pedig az ember ama kora óta van meg, tehát nyilvánvaló, hogy természetes tulajdonság az ember számára. A második ezt mondja: az a dolog természetes tulajdonsága az embernek, amit jobban tud csinálni, mint más élőlények. Az ember pedig alkalmasabb és hajlamosabb az utánzásra bármilyen más élőlénynél, tehát az emberben természetes tulajdonság az utánzás. A harmadik érv úgy véli: az természetes tulajdonsága az embernek, amelynek a segítségével kezdettől fogva csinál valamit. Márpedig az emberek életük első éveiben az utánzás által tanulják meg azt, amit megtanulnak. Ebből következik, hogy az emberek természetes tulajdonsága az utánzás. A negyedik és utolsó érv pedig ez: az természetes tulajdonsága az embernek, ami mindenkinek örömet szerez. Az utánzás pedig mindenkinek örömet szerez, tehát természetes tulajdonsága az embernek. Abban pedig senki nem kételkedett, hogy a harmónia természetes tulajdonsága az embernek, ezért Aristotelés ezt nem is bizonyítja, hanem feltételezi, mint nyilvánvaló és mindenki által elfogadott tényt. Mivel mindkét dolog természetes tulajdonsága az embernek, szerinte ebből az következik, hogy azok voltak a költészet első feltalálói, akik e két dologból a természettől többet kaptak. Az is következik továbbá, hogy az első időkben hosszadalmas és bonyolult okoskodások nélkül gyakorolták ezt a művészetet: έοίχασι δέ γεννήσαι μέν όςωζ τήν ποιητχήν αίτίαι δύο τινέζ. Az elmondottak alapján világos, hogy két ok egyesülése hozza létre a költészetet: az egyik az utánzás, mint a költészet anyaga, a másik a vers és a harmónia, mint annak eszköze. De nem beszél Aristotelés a harmadik okról, amely közrejátszik mint mód, mert ez inkább csak az egyik eszköznek, azaz a versnek a tulajdonsága, semmint az egész költészeté, χαi αϋταi φυσιχαί.[1]

Ebből következik, hogy Aristotelés nem osztotta azt a nézetet, hogy a költészet isten különös ajándéka, amelyet az egyik embernek inkább juttatott, mint a másiknak, ahogyan jóstehetség adományát és más hasonló természetfölötti, nem minden embernél előforduló kiváltságokat. Kétségtelenül igyekszik mellőzni azt a nézetet, amelyet egyesek Platónnak tulajdonítanak, amely szerint a költészetet isteni szikra lobbantotta fel az emberek lelkében. Ez a nézet a tömeg tudatlanságától nyerte eredetét és a költők hiú dicsvágya növelte, táplálta…

(Uo. 35a-36a.)

[A költészet és történelem]

…A költészet a történelem hasonmása vagy utánzása. Mert ahogyan a történelem két főrészre oszlik, azaz anyagra és szavakra, úgy a költészet is két fő részre oszlik, amelyek hasonlóképpen anyag és szavak. És éppen ebben a két részben rejlik a történelem és a költészet közötti különbség is. Ugyanis a történelem részére az anyagot a történész nem a saját fantáziájából meríti, hanem a világ dolgainak a folyása, vagy pedig Isten nyílt vagy rejtett akarata szolgáltatja azt. A történettudomány csak a szavakat kapja a történésztől, mégpedig olyanokat, amelyeket a mindennapi beszédben használunk. A költészet anyagát viszont a költő képzelete találja ki vagy képzeli el, és nem olyan szavakat használ, amelyekkel a közbeszédben élünk, hiszen az emberek nem szoktak egymással versben beszélgetni. A költői nyelvet a poéta munkája folytán mértékes verssorokban elrendezett szavak alkotják. A költészet anyagának hasonlónak kell lennie a történelem anyagához, de nem kell, hogy ugyanaz legyen. Mert ha ugyanaz volna, akkor nem volna hasonló, és ha nem volna hasonló, akkor az előbb említett anyagot illetően a költő egyáltalán nem dolgozott volna, nem mutatta volna meg szellemének élességét a kitalálásban, és ezért nem is érdemelne dicséretet. Különösen nem azt a dicséretet, amely által őt inkább isteni, mint emberi személynek tartják, aki önmagától kitalált történetet képes alkotni olyan dolgokból, amelyek nem kevésbé gyönyörködtetők és valószínűek, mintha a világ dolgainak a folyása, vagy a végtelen, a nyílt vagy titkos isteni gondviselés okozta volna azokat. Mert ha a költő a történelemből, azaz a már megtörtént dolgokból merít anyagot, nem fáradozik vele semmit, mégcsak az sem derül ki, hogy jó vagy rossz költő-e, azaz tud-e vagy nem tud a valósághoz hasonló dolgokat szépen kitalálni, és azokat elhihetővé tenni. Ilyesmiért bizony nem lehet megdicsérni, sőt szidni szokták, és úgy vélik, hogy nincs elég ítélőképessége, mert ezt a dolgot nem ismerte fel. Vagy pedig romlott, csaló természetűnek tartják, aki a költői szavak burkával és színével akarta lépre csalni az olvasókat vagy a hallgatókat, mintha ezek alatt a szavak alatt költői anyag rejlene, és ebből akar magának hamis dicsőséget szerezni. Ezért Lucanust, Silius Italicust és Girolamo Fracastorót Giosepho c. költeménye okán ki kell zárni a költők sorából, és meg kell fosztani őket a dicsőséges költői címtől, mivel írásaikban a történészektől előbb már tárgyalt anyagot dolgoztak fel. De még ha nem is tárgyalták volna ezt az anyagot már előbb a történészek, akkor is bőven elég ok a kizárásra, hogy ezek a dolgok hamarabb már megtörténtek, és nem ők találták ki azokat. Ezek után érthető, hogy a tudomány vagy a művészet nem alkothatja a költészet anyagát, és nem lehet őket dicséretes módon költeménybe foglalni, minthogy a tudomány és a művészet, amelyeket a filozófusok és a művészek kellő és igaz okfejtéssel már megvizsgáltak és feldolgoztak, a történelem és a már megtörtént dolgok körébe tartoznak. Ami pedig a költőt illeti, ő csupán költői szavakkal burkolja be a tudománynak vagy a művészeteknek azt a tényét, amelyet már mások feltaláltak és megírtak, és amelyeknek már megírták a történetét: ebben a költőnek nincs semmi olyan szerepe, amelyre hivatkozva azzal dicsekedhetnék, hogy ő költő. Ezért ne csodáljuk, ha olyan verselők nem fogadhatók be a költők táborába, mint Empedoklés, Lucretius, Nikandros, Serenus, Girolamo Fracastoro a Siphilo c. költeményével, Aratos, Manilius, Giovanni Pontano az Uránia c. költeményének tárgya alapján, Hésiodos és Vergilius pedig a földművelésről szóló költeményeik miatt. Még ha fel is tesszük, hogy ők elsőnek találtak fel vizsgálódásukkal egy versben kifejezett olyan tudományt vagy művészetet, amelyet senki más filozófus és művész még nem fedezett fel, még akkor sem nevezhetők költőnek. Mert ha vizsgálódásukkal megtalálták volna annak a tudománynak vagy művészetnek az igazságát, akkor azt találták volna meg, ami megvolt és örökké meglesz azoknak a dolgoknak a természetében, amelyekkel az a tudomány foglalkozik, illetve amelyeken az a művészet alapul. Így pedig a jó filozófus, vagy a jó művész tisztét töltötték be, de nem a jó költőét, akinek az a feladata, hogy vizsgálódásával utánozza az emberek sorsfordulatainak valóságát, és ezáltal az utánzás által gyönyörködtesse a hallgatókat, a természeti és a mellékes dolgok rejtett valóságának a felkutatását pedig a filozófusra és a művészre hagyja az ő sajátos örömet okozó eljárásukkal, amely nagyon távol esik a költő gyönyörködtetési és tanítási módjától. Ezen túlmenve a tudományoknak és a művészeteknek az anyaga – egy másik könnyen érthető ok miatt – nem lehet a költészet tárgya, minthogy a költészetet egyedül csak a gyönyörködtetésre és felüdülésre találták fel, hogy gyönyörködtesse és felüdítse a műveletlen tömeg, a köznép lelkét, amely nem érti az okfejtéseket, sem a felosztásokat, sem a körmönfont érveket, amelyek távol állnak a műveletlen emberek gyakorlatától, és amelyeket a filozófusok alkalmaznak, kutatva a dolgok igazságát, és a műveszek, amikor művészetükről tárgyalnak. Minthogy pedig a nép ezt nem érti, szükségszerűen unatkozik és viszolyog, mikor valaki erről beszél, mert mód felett bosszantó dolog, ha valaki úgy beszél, hogy nem tudjuk megérteni. Következésképp ha elfogadnánk azt, hogy a tudomány és a művészetek anyaga a költészet tárgyául szolgálhat, akkor azt is elfogadnánk, hogy a költészetet vagy nem a gyönyörködtetés céljára találták fel, vagy nem a műveletlen emberek számára, hanem tanítás céljára, valamint az irodalomban és a vitatkozásokban finomra csiszolódott elmék számára. Az pedig, hogy ezt hamis állításnak kell tartanunk, be fog bizonyosodni a következőkben. Minthogy a költészetet – amint említettem – a köznép gyönyörködtetésére és felüdítésére találták fel, olyan dolgokat kell tárgyul választania, amelyeket a köznép meg tud érteni, és amelyek megértve elszórakoztatják őt, azaz olyan dolgokat, amelyek mindennap megtörténnek, amelyekről a nép maga között beszél, amelyek hasonlók a világ meséihez, történeteihez. Ezért mondjuk, az anyagot tekintve, hogy a költészet a történelem hasonmása vagy utánzása. Az ilyen anyag, mivel utánzás, nemcsak dicsőséget szerez a feltalálónak és költővé teszi, formálja őt, hanem sokkal jobban gyönyörködtet, mint a valóban megtörtént dolgok története. Ennek okáról majd a maga helyén fogunk beszélni. Vegyük még hozzá azt is, hogy versben van írva, ami csodás beszéd és gyönyörködtető sok oknál fogva. Közülük néhányat már említettünk, mint pl. azt, hogy a költő felemelheti a hangját a pódiumon anélkül, hogy ezzel sértené az illendőséget, azért hogy a nép jól halljon mindent, a többi okokról pedig majd később lesz szó. Mivel tehát a tudományok és a művészetek anyugát a nép nem érti, azt nem csupán mint a. költemény általános tárgyát kell kerülni és mellőzni, de még attól is óvakodni kell, hogy ne használjuk fel azoknak a tudományoknak és művészeteknek valamely részét sem a költemény egyik helyén. Ebben a tekintetben különösen hibáztak – pedig semmi sem kényszerítette őket erre – Lucanus és Dante a Commediá-ban, mert a csillagászat segítségével határozzák meg az évszakokat, a nappal és az éjszaka óráit. Ebbe a hibába nem esett soha Homéros, sem Vergilius az Aeneis-ben. Ezért csak csodálkozhatom egy kissé Quintilianus-on, aki nem is akarja, hogy más jól megérthesse a költőket, csak az, aki kitanulta a csillagászat tudományát és járatos a filozófiában…

(Uo. 16a-17a)

[A történeti valóság és költői valószínűség közötti különbségről]

A természet folytán előbb volt a valóság, mint a valószerűség, előbb az ábrázolandó, mint az ábrázolt dolog. Mivel pedig a valószerű teljesen a valótól függ s feléje tekint, ahogyan az ábrázolt dolog az ábrázolandótól függ s feléje tekint, nem bírhatunk korábbi közvetlen ismerettel a függő és másra tekintő dologról, ha nincs előbb tudomásunk azokról, amelyektől függenek és amelyek felé tekintenek. Ezért szükséges, hogy teljes és ésszerű ismerettel bírjunk a valóságról s az ábrázolandó dologról előbb, mint a valószerűről és ábrázoltról, ha kimerítően és helyesen akarunk ítélni a valószerűről és az ábrázolt dologról, s arról, vajon megvan-e bennük minden, ami szükséges, azaz megfelelnek-e egészben vagy részben a valóságnak s az ábrázolt dolognak. Ugyanígy a történet valóban megtörtént emlékezetes emberi tettek előadása, a költészet viszont valószerű elbeszélése a jövőben lehetséges emberi cselekvéseknek. Ennek következtében a történet az ábrázolandó, a költészet az ábrázolt dolog…

(Uo. 3a.)

[A történetírás és a költészet különböző volta]

A történelem dolgait, akár a természet folyása szerint vagy annak ellenére adódnak, vagy esetlegesek akár a véletlen, akár az akarat révén, még akkor is, ha csak megtörténésüknek a lehetősége forog fenn, soha sem tekintik úgy, mint amik megtörténhetnek, hanem mindig mint olyanokat, amelyek már megtörténtek. Mivel pedig megtörténtekként és ama személyekhez rögzítettekként kezeljük őket, akikhez az esetet egyénileg kötjük, csak konkrét adottságaiban vizsgálhatjuk őket. Innen van, hogy ezek általában a történetírás és nem a költészet tárgyát alkotják, kivéve egyes részeiket, amelyekről később lesz szó, másrészt pedig a megtörténhető, de a még meg nem történt dolgok általában a költészet és nem a történetírás anyagát teszik.

(Uo. 103a.)

[Komoly és vidám költészet]

Miután Aristotelés rámutatott már a költészet feltalálóira, általánosságban beszélve róluk, most különös figyelemmel vizsgálja őket, és azt mondja, hogy a költészet két részre oszlott, aszerint, ahogyan a vele foglalkozó emberek is kétfelé természetűek. Az emberek között vannak ugyanis komoly, méltóságteljes egyének és vannak vidám kedélyű, hétköznapi lelkek. Ezért aztán a komolyak és méltóságteljesek feltalálták a költészet egyik fajtáját, és azzal foglalkoztak, ami komoly, méltóságteljes, hozzájuk hasonló. A vidám kedélyűek és hétköznapiak pedig feltalálták a költészet másik fajtáját, és azzal foglalkoztak, ami vidám és hétköznapi dolog, ami őhozzájuk hasonló. Figyeljük meg, hogy feljebb az utánzásról, azaz az utánzandó emberekről és az ő cselekedeteikről beszélve, Aristotelés három fajtájukat különbözteti meg, aszerint, hogy az emberek jobbak, rosszabbak nálunk, vagy pedig hozzánk hasonlók, és ennek megfelelően a költészet is három műfajra oszlott. Itt pedig anélkül, hogy megemlékeznék a három műfajról, csupán kettőről tesz említést, bár az anyag szerint megoszló költői műfajokról beszél. Ám ez a költészet három részre volt osztva, és feltalálói, akik szintén emberek voltak, hasonlóképp ebbe a hármas felosztásba sorolhatók, minthogy egyesek komolyak, mások vidám kedélyűek, ismét mások a kettő között voltak oly módon, hogy mindenki a maga természetét követve, egyesek létrehozhatták a komoly, mások a vidám költészetet, nemkülönben a kettő között levő emberek is létrehozhatták a kettő között levő költészetet.

(Uo. 41b.-42a.)

[A nagyság]

…A természet által létrehozott dolgoktól bizonyos nagyságot követelünk meg ahhoz, hogy szépek legyenek, mint pl. az állatok csak akkor szépek, ha a kellő nagysággal rendelkeznek. Ezt a kellő nagyságot a fajtájukban szokásos termet szerint mérlegeljük. Ezért egy embert, nagyság tekintetében akkor ítélünk szépnek, amikor eléri a tökéletes emberi mértéket. Ha pedig túlhaladná az emberi faj szokásos mértékét, akkor szörnynek tartanánk és nem természetes embernek. A mérték ilyen túllépése miatt tartják szörnyetegnek az óriásokat, és nem fordul elő, hogy szépnek neveznék őket, minden mérhetetlen nagyságuk ellenére sem. De a mesterségesen létrehozott és a természetes dolgokat utánzó alkotásokban nem követeljük meg, hogy azok ne haladják túl a fajtájukban kötelező nagyságot, vagy annál kisebbek legyenek azért, hogy ezáltal szépek lehessenek. Ez igen jól látható a festmények és szobrok esetében, amelyeket a természetesnél nagyobb vagy kisebb mértékük miatt nem tartunk többé vagy kevésbé szépeknek. Sőt, egy festett vagy szoborban ábrázolt bármilyen nagyságú emberi alak kisebb vagy nagyobb lesz a nézők szemében, úgy hogy az emberi faj általános termetének a mértékét veszi fel, és akár nagy, akár kicsi a kíséretét képező dolgoknak (házaknak, fáknak, kutyáknak, lovaknak) mintául és kötelező mértékül szolgál. Az összes többi dolgoknak ugyanis a festett vagy a szoborban megmintázott emberhez arányítva kell nagyoknak vagy kicsiknek lenniök, ahogyan a valóságban is a szokásos termetű élő emberhez viszonyítva nagyok vagy kicsik. Mert főleg a festészetben és a hasonló művészetekben válik valóra az a mondás, hogy az ember legyen minden dolog mértéke. Az alakokat nagyra festik és a szobrokat nagyra mintázzák bizonyos viszonylatokban, amelyek közül az egyik a távolsági viszony. Minthogy a festményeket vagy a szobrokat a nézők szemétől távol helyezik el, nagyoknak kell lenniök, hogy az emberi látás úgy foghassa fel őket, mint azokat a dolgokat, amelyek természetes nagyságban kellő távolságra vannak előttünk. Ezért Rómában a Trajanus császár tiszteletére a róla elnevezett fórumon felállított oszlopon a földön álló nézők előtt akkorának tűnnek fent, az oszlop csúcsa felé is a márványba vésett alakok, amekkorák a lenti, a talapzat felé állók, vagy pedig a középsők. Ugyanis alulról kezdve bizonyos mérték szerint vannak mintázva, és feljebb haladva ez a mérték egyre növekszik, de oly észrevétlen növekedéssel, hogy a szem nem tudja követni a fokról fokra növekvő nagyobbodást, úgy hogy egyenlő mértékűeknek tartja őket. A másik szempont, amely miatt a festett alakokat és a szobrokat nagyra csinálják az, hogy bemutassák a művészet kiválóságát, mert a kis alakokon és a kis szobrokon nem lehet úgy felismerni a meglevő hibákat, mint a nagyokon, ahol bármily kis hiba is szembetűnik. Ezért a rossz festők és a rossz szobrászok kicsire csinálják alkotásaikat, hogy ne mindenki vehesse egykönnyen észre hiányosságaikat. Ám a dolgukat értő, jó művészek, amennyiben megfelelő képességgel rendelkeznek és biztosak művészetük kiválóságában, alakjaikat nagyra alkotják, mert tudják, hogy nem fog rajtuk senki kivetni valót találni. Ilyen művész volt – mint egy másik alkalommal már mondottuk – Michelangelo Buonarroti, mert a nagyméretű alkotásokon a legkisebb hiba is, ha van, szembetűnik. Ugyanis csak az az alkotás szép igazán, amelyen nem lehet felfedezni semmiféle rútságot, de ha volna ilyen, akkor azt azonnal észre kellene venni. És valójában nem szép az, ami csak látszólag szép, valójában pedig rút, de bizonyos okoknál fogva a rútság nem látszik meg rajta. Lehetséges azonban még egy szempont, amely arra indítja a fent említett művészeket, hogy alkotásaiknak nagy formátumot adjanak. Ez pedig az, hogy inkább veszik tekintetbe a megmintázott személy nagy tekintélyét és fenségességét, mint testalkatának méreteit. Így azután van Rómában Constantinusnak, a nagy császárnak néhány márványszobra, amelyek nagy mértékben meghaladják a császár testalkatát, amely nagyon kicsiny volt. Pheidias pedig a Pisában látható Olympiai Jupiter elefántcsont szobrát[2] oly nagyra mintázta, hogy nem fért volna be a templomba, ha álló testhelyzetben alkotta volna meg. A Constantinus-szobrok alkotói, valamint a Jupiter szobor alkotója, Pheidias, úgy látták, hogy ha szobraikat a közönséges méretre mintázták volna, nem fejezték volna ki méltóképpen egy oly nagy császár és egy oly nagy isten méltóságát és fenségét. Tehát: a természetes dolgok nagysága különböző a festészet és más hasonló művészetek által mesterségesen alkotott dolog terjedelmétől. A természeti dolgok dicsérendő nagyságának sem nagyobbnak, sem kisebbnek nem szabad lennie azoknál a határoknál, amelyek meg vannak állapítva a dolgok minden faja számára. A mesterségesen létrehozott dolgok nagysága azonban, anélkül hogy az hiba lenne, nagyobb is, kisebb is lehet a természetes nagyságnál, vagy azzal egyenlő is lehet a művész, tetszése szerint. Ez érvényes még akkor is, ha bizonyos okokból inkább nagyobbra alkotja őket a művész, mint kisebbre vagy természetes nagyságúra.

(Uo. 97a-97b.)

[Aristotelés véleményének bírálata]

Aristotelés úgy látta, hogy a tragédia meséi általában a sorsváltozás végével fejeződnek be, és a megtörtént, a mese által tartalmazott dolgok nem tarthatnak tovább, mint amíg a nap egy fordulatot tesz a fél földgömb felett, azaz 12 óra hosszat. Minthogy pedig nem ismerte fel az egy mesébe gyűjtött cselekmények ezen időtartamának igazi okát, azt képzelte, hogy ez a nézők és hallgatók emlékezetének befogadóképessége miatt van így, akik addigra szinte elfelejtenék a mese első részeit, mire az utolsó részeket hallanák és látnák, ha az sok napon át tartó cselekményt tartalmazna. Nem vette tekintetbe, hogyha ez lett volna az oka annak, hogy a tragédia meséjének időtartamát rövidre szabják, és csupán néhány órányi anyagra korlátozzák, akkor ugyanúgy az eposz meséjét is néhány órányi anyagra kellett volna szűkíteni, és rövidebbre szabni az időtartamot, márpedig – ahogy Aristotelés mondja – az Odysseia mégis sok napon, sőt sok éven át lejátszódó cselekményeket tartalmaz, amelyek egyetlen főcselekmény alá, Odysseusnak Trójából való hazatérése alá vannak rendelve. Azoknak pedig, akik az eposz meséjét hallgatják és nézik, nem kell hogy élesebb legyen az emlékező tehetségük mint azoknak, akik a tragédia meséjét nézik és hallgatják. Sőt az utóbbiak emlékezetének kevésbé kell élesnek lennie, mint az előbbiekének. Ugyanis jobban megmaradnak és mélyebb gyökereket eresztenek azoknak a dolgoknak a képei, amelyeket a szem és a fül útján rögzített az emlékezet, mint a csak fül útján rögzített emlékképek.

Ezért mondotta Horatius:

Csak hallott dolgok nem rázzák úgy meg a lelkünk,

Mint ez, amit biztos szemmel meglátva a néző

Önmaga érzékel[3]…

Ettől eltekintve jól láthatta Aristotelés, hogy a mesék olyan dolgok, amelyek nincsenek kívül a világ általános folyásán, és ezért nem terhelik annyira az emlékezetet, hogy ki kellene esniök belőle, ha túllépnek az előírt határt. 'Tehát nem az emlékezet gyengesége miatt kell ilyen rövid időtartamot szabni a tragédiának, amelyen belül lefolyhat, hanem – amint már utaltunk rá – a színrehozás és a nézők kényelme miatt csak annyi időre terjedhet ki az előadás, amennyit a valóban lefolyó cselekmény venne igénybe. A nép ugyanis nem tud elviselhetetlen kényelmetlenség nélkül 12 óránál többet a színházban eltölteni.

(Uo. 96b-97a.)

[A tragédia terjedelme]

…Ezt a nagyságot egyszerűen a mese természete szerint határozzuk meg minden külső szempont nélkül ... έν δσωι μεγέθει χατά τό είχόζ ή τό άναγχαίον έφεξήζ γενομένων…[4] Az lesz tehát a megfelelő időtartam, amennyi idő alatt – egymás után történvén a dolgok, a valószínűség vagy a szükségszerűség szerint – végbemegy a változás a szerencsétlenségből a boldogságba, vagy a boldogságból a szerencsétlenségbe. Ennek a változásnak az ideje ne legyen se nagyon hosszú, se nagyon rövid, azért, hogy nagyobb örömet érezzünk a boldogság miatt, és nagyobb szomorúságot a szerencsétlenség miatt. Mert ha a szerencsétlenségnek boldogsággá való változása túlságosan sokat várat magára, úgy tűnik, nem érzünk olyan örömet, mint amikor nem késik annyit. Ezért találjuk Boccacció-nál a Madonna Beritola c. novella bevezetésében: ,,Én egy nem kevésbé igaz, mint megható történetet szeretnék elmesélni, amelyben – bár szerencsésen végződik – annyi és oly hosszantartó szomorúság volt, hogy alig hihetem, hogy a rákövetkező öröm valaha is meg tudná azt édesíteni.”[5] Ugyanígy, ha a boldogságból a szerencsétlenségbe való átmenet megvalósulása nagyon sokáig húzódik, nem érzünk olyan éles fájdalmat, mint amikor nem késik olyan sokáig. Ezért mondta I. Károly, Nápoly és Szicília királya, amikor tudomására jutott a szicíliai lázadás szomorú története: ,,Uram Istenem, ha már úgy tetszett neked, hogy a sorsomat ellenem fordítsd, akkor azt is add meg, hogy a bukásom lassú legyen.” Másrészt a jóról rosszra, vagy a rosszról jóra való hirtelen sorsfordulat nem váltja ki azt a nagy fájdalmat, amit a kellő időben esedékes fordulat váltana ki, tehát jól mondta Petrarca:

Et fia se io dritto estimo un modo di pietate uccider tosto.

Hasonlóképp, a hirtelen sorsváltozás nem kelti azt az örömet, amit a lassú változás keltene, ezért helyesen mondta Petrarca:

Questa eccelentia é gloria, se io non erro grande a natura, a me sommo diletto.[6]

(Uo. 97a-97b.)

[Az idő- és helyegység]

…Aristotelés különös figyelemmel beszél arról az időtartamról, amelyet a tragédia legfeljebb kitölthet, és ez: egy napfordulat, holott az eposz cselekményének időtartama nincs meghatározva. Az eposz ugyanis el tud mesélni szavakkal előadva sok év alatt történő és különböző helyeken lefolyó cselekményt, hiszen a szavak minden nehézség nélkül közvetítik értelmünk számára az időben és helyben különböző dolgokat. Ezt azonban nem teheti meg a tragédia, amelynek tárgyát korlátozott térben és rövid idő alatt lejátszódó cselekménynek kell alkotnia, azaz nem másutt és nem máskor, hanem azon a helyen és az alatt az idő alatt kell lejátszódnia a cselekménynek, ahol és amikor a szereplők tartózkodnak tevékenységük közben. De ahogyan korlátozott tér a színpad, úgy rövid az az idő, amelyet a nézők kényelmesen eltöltenek a színházban ülve. Én nem gondolnám, hogy ez az idő túlhaladja a napfordulót, vagyis a tizenkét órát, amint Aristotelés mondja, mivel a testi szükségletek miatt, mint az evés, ivás, a has és a hólyag fölösleges terhének eltávolítása, alvás és más egyéb szükségletek miatt a nép nem tud a fent említett időn túl a színházban tartózkodni, és nem is lehet megértetni velük, hogy több nap és éjszaka telt el, amikor ők nyilvánvalóan tudják, hogy csak néhány óra múlt el, a maguk részéről nem tudják elfogadni a megtévesztést, amelyet ráadásul az érzékek is felismernek. Ezért azután szeretnők látni, mit tudnak mentségül felhozni Plautus és Terentius arra a hibájukra, hogy egyik-másik vígjátékukban egy napnál tovább tartó eseményt mutattak be. Bár az eposz – mint mondottuk – nincs alávetve e törvény kényszerítő erejének és nemcsak sok nap, de sok év alatt, és nemcsak egy tágas helyen, de egymástól nagyon is távol eső helyeken lejátszódó cselekményt is elmesélhet, mindazonáltal nem nyújthatja a meséjét olyan hosszúra, hogy megszűnjék annak a valószínűsége, hogy egyszeri alkalommal fel lehessen olvasni a hallgatóság előtt. Tehát az eposzt annyi óra alatt lehessen felolvasni, amennyi idő alatt a nép kényelmesen tudja azt meghallgatni, ugyanazon okoknál fogva, amelyek miatt a tragédia nem nyúlhat hosszabbra egy napfordulatnál. Ezért találták ki, hogy az eposzt olyan hosszúságú könyvekre osztják, amilyeneket a költő valószínű, hogy egyszeri alkalommal kényelmesen elő tud adni, a hallgató pedig meg tudja hallgatni. Éppen ezért csodálkozom azokon, akik azt állítják, hogy Aristarchos volt Homéroa Iliás-ának és Odysseiá-jának első felosztója, aki az említett művek mindegyikét huszonnégy könyvre osztotta. Ugyanis nem tudom elhinni, minthogy hihetetlen dolognak látszik, hogy Homéros, aki mindenki másnál előrelátóbb volt, azt a hibát követte volna el, hogy folyamatosan egybeír huszonnégy könyvet minden megszakítás nélkül, és ezt neki előadnia, másoknak pedig meghallgatniok kellett volna egy ültő helyükben!

(Uo. 60b-61a.)

[A katarzis a tragédiában]

Meg kell vizsgálni, hogy ezektől a szenvedélyektől való megtisztulás avagy felszabadulás, ha ugyan megtörténik, mennyire nevezhető hédonének, azaz örömnek és gyönyörnek, vagy pedig közvetlenül hasznosságnak kell-e nevezni, minthogy a léleknek keserű orvosság által megszerzett egészségét szolgálja. A részvétből és aggodalomból eredő öröm tehát valójában olyan öröm, mit fentebb közvetett élvezetnek mondtunk. Fájdalmat érezve a mást méltatlanul ért nyomorúságon, jónak érezzük magunkat, mert az igazságtalan dolgok bántanak bennünket. E felismerés természetes önszeretetünk folytán, nagy örömöt okoz nekünk. Ehhez járul még az a nem csekély élvezet, hogy tapasztalván a szenvedéseket, melyek másokat minden ok nélkül érnek, és amik velük vagy a hozzánk hasonlóakkal is megtörténhetnek, hallgatólag is titkon megtanuljuk, mennyi szerencsétlenségnek vagyunk alávetve, és hogy nem lehet bízni a világ dolgainak csendes folyásában, ami így sokkal nagyobb örömöt okoz nekünk, mintha ugyanezt másnak vagy egy tanítónk szavaiból tudnók meg…

(Uo. 299.)

[A költő lényegbevágó és mellékes hibája]

…Kétségtelen, hogy nagyobb hiba kevéssé meggyőzően ábrázolni az ábrázolandó dolgot, mint azzal tévedni, hogy olyan részletet tulajdonítunk az utánzott tárgynak, amilyennel az a természet szerint nem rendelkezik… Így tévedés nem tudni azt, hogy a nőstényszarvasnak nincsenek agancsai, de minthogy olyan országban élő emberek számára, ahol nincsenek se hím, se nőstényszarvasok, ez megbocsátható tévedés, azért a meggyőző ábrázolási művészetnek sem lényeges, hanem csupán járulékos hibája. …Így csodálatosképpen agancsai voltak annak a nőstényszarvasnak, amelyet Eurystheus parancsára Héraklés űzött és ejtett el, és a hír szerint agancsai aranyból voltak. Erről – ha jól emlékszem – Diodorus Siculus beszél. Ezt a szarvast nagy becsben tartotta Petrarca is, amikor ezt mondotta:

Fehér ünő tűnt hirtelen szemembe

arany szarvakkal homlokán a réten[7]

Ezzel azt akarja hangsúlyozni, hogy részére nem volt kisebb fáradság Laura szerelme után járni, mint Héraklésnek az aranyszarvú nőstényszarvast űzni.

(Uo. 338b; 339a; 339b.)

[Költészet és állam]

Egy városállam helyes kormányzása megköveteli minden kívülről jövő és belső ártalom kiküszöbölését, s arról való gondoskodást, hogy polgárai kívülről békében és belülről egyetértésben éljenek a vidám, erkölcsös és tiszteletre méltó életre vonatkozó minden dolgokkal egyetemben. De a költészet helyes gyakorlása azt követeli meg, hogy összehangolt szavakkal olyan emberi cselekvést utánozzon, ami a jövőben lehetséges, s az eset újsága folytán gyönyörködtető.

A városállam kormányzásának a célja is más, mint a költészeté. A városállam kormányzása ugyanis a harmonikus együttélést illeti a test és lélek javára, míg a költészet célja az egyszerű gyönyört és a hallgatók szórakozását szolgálja. Nem tagadom azonban, hogy a költészet művészete alá van vetve a városállam kormányzásának mint elsődleges művészetnek, amelynek a poétikával együtt még sok más művészet van alávetve. Abból, hogy az államkormányzat és költészet szabályai különböznek, és semmi más művészet szabályai nem egyeznek meg a költészetével, ésszerűen következik, hogy az államkormányzás és minden más művészet ellen elkövetett tévedéseket nem szabad a költészet hibájául felróni. Ugyanígy másrészt a poétika szabályai ellen való vétségekkel nem szabadna semmi másik művészetet terhelni. Mindazonáltal, mivel a költészet alá van rendelve a városkormányzatnak, s az alkalmazza, a költészet hibáit a kormányzat rovására szokták írni. Ezért a városállam közhivatalnokainak gondja van arra, hogy ne lehessen színre hozni olyan tragédiákat és komédiákat, vagy előadni olyan hőskölteményeket, melyek tisztességtelen vagy egyéb jellegükkel megronthatják a szent és szigorú erkölcsöket, avagy amelyek gyalázkodók és híján vannak a költészet amaz irányának, amely megfelel a maga céljainak.

(Uo. 327b.)