CICERO

A SZÓNOK

1. Sokszor eltűnődtem azon, Brutusom, vajon melyik feladat súlyosabb és nagyobb: ha gyakori kérlelésedre nemet mondok, vagy ha teljesítem, amire kértél. Mert fölöttébb kíméletlen dolognak véltem, hogy megtagadjam kérését éppen annak, akit oly páratlanul kedvelek, s akiről érzem, mily hűséges barátom, kiváltképp, mikor kérése jogos, kívánsága tiszteletre méltó. Másrészt azonban úgy gondoltam, ekkora feladatra, melyet nemcsak hogy képességeimmel megoldani, de még eszemmel felfogni is nehéz, aligha vállalkozhat az, aki a tudós és bölcs férfiak megrovásától retteg. Mert mi volna súlyosabb feladat, mint eldönteni: melyik a legjobb fajtája s mintegy megjelenési formája a szólás művészetének, amikor oly nagy különbségek vannak a jó szónokok között! De, mivel annyiszor megkértél már erre, hozzáfogok, nem annyira a siker reményében, inkább csak kísérletképpen. Kívánságodnak engedek tehát, és inkább tudásommal maradok adósod, mintsem baráti készségemmel maradjak az, ha nem így cselekednék.

Azt kérdezed tehát, és nem is először immár, hogy az ékesszólásnak melyik fajtáját méltányolom a leginkább, s hogy melyiket tartom olyannak, amelyhez már semmi hozzá nem adható, amelyet a legszebbnek, a legtökéletesebbnek ítélek. Attól tartok azonban, ha kívánságodat teljesítve megrajzolom a keresett eszményi szónokot, sokak buzgalmát lelohasztom ezzel; és kishitűségtől elcsüggedve, nem lesz kedvük megkísérelni olyasmit, aminek elérésében nem bíznak többé. De mégis illő minden tőlük telhetőt elkövetniük azoknak, akik magasabb rendű és súlyosabb erőfeszítést kívánó célokra törnek. Ám ha valakiből netalán hiányoznék a rátermettség vagy a kiváló szellem ereje, vagy éppen kevésbé volna képzett a magasabb rendű tudományok ismereteiben: tartsa mégis az iramot, amennyire tudja. Hiszen annak, aki az első helyre tör, díszére válik még az is, ha a másodikon vagy harmadikon megveti a lábát. Mert a költők között is nemcsak Homerusnak van helye – hogy a görögökről szóljak – vagy Archilochusnak, Sophoclesnek, Pindarusnak, hanem vannak hozzájuk mérten másodrangúak, sőt még ennél is alacsonyabb rangsorban állók. A filozófia területén Arisztotelest sem riasztotta el az írástól Plato nagysága; és maga Arisztoteles sem lohasztotta le a többi filozófus buzgalmát a maga csodálatos tudományával és gazdag szellemével.

2. És nem csupán a jeles tudósok nem riadtak vissza a magasabb rendű tudományoktól, de még a művészek sem hagytak föl mesterségükkel, amiért nem tudták utolérni sem Ialysus szépségét – ezt Rhoduson láttam –, sem a Cosi Venusét. A többi szobrász sem adta fel a versenyt az olympiai Iuppiter képmása vagy a Lándzsavivő-szobor miatt, nem riadt vissza, hogy alkosson, hogy elérjen valamit; és oly számosan voltak, és ki-ki a maga nemében oly nagy érdemeket szerzett, hogy nemcsak a legnagyobbakat csodáljuk, hanem még a kisebbeknek is kijut a becsülésünkből.

Bámulatra méltó, hogy a szónokok, mégpedig a görög szónokok közül egy mily magasan kitűnik az összes többi közül. Mindazonáltal, bár volt Demosthenesük, sok más jeles és nagy hírű szónokuk is akadt; és akadtak korábban is, de később sem volt bennük hiány. Ezért semmi oka sincs, hogy megtörjön azok reménye, akik az ékesszólás tudományának szentelték magukat, sem, hogy buzgalmuk ellankadjon. Mert hiszen a tökéletesség reményét nem szabad feladnunk; és a kiváló dolgokban nagyok azok is, melyek egészen közel állnak a tökéleteshez.

De meglehet, hogy az eszményi szónokot képzeletben olyannak rajzolom meg, amilyen talán nem is volt még. Mert hiszen nem azt kutatom, akadt-e ilyen valaki, hanem hogy mi az, aminél semmi sem lehet tökéletesebb; ami az egész beszéd folyamán éppen nem gyakorta – sőt talán sohasem –, de a beszéd egy-egy részletében egyszer csak felcsillan, egyeseknél sűrűbben, másoknál ritkábban. Én azonban úgy vélem, semmi sem oly szép egyetlen műfajban sem, aminél ne volna még szebb az, ahonnan a másolat ered – mint emberi arcról az arckép –, amit sem szemünkkel, sem fülünkkel, sem egyetlen érzékszervünkkel fel nem foghatunk, amit csak gondolataink, elménk útján ragadhatunk meg. Így tehát Phidias szobrainál is – noha ebben a nemben még sohasem láttunk náluk tökéletesebbet – meg az említett festményeknél is, elgondolhatunk náluk még szebbeket. És az a mester, amikor megalkotta Iuppiter vagy Minerva szobrát, nem tekingetett senkire sem, hogy annak mására mintázza művét, hanem önnön lelkében lakozott a szépségnek valamely rendkívüli eszméje, s ő ezt szemlélte, erre szögezte tekintetét, ennek a mása irányította kezét, művészetét.

3. Ahogy tehát a formákban és alakokban van valami tökéletes és tündöklő, amelynek elképzelt eszményképét másolatban közelítik meg maguk a szemünkkel érzékelhető tárgyak: így látjuk a tökéletes ékesszólás eszményképét is lelki szemünkkel, így keressük annak visszhangját fülünkkel.

A dolgoknak e képeit nevezi ideáknak Plato, e nagy művésze és mestere nemcsak a gondolkodásnak, de a szónoklatnak is; ő azt állítja, hogy ezek az eszmék nem születnek, vagy örökkévalók, s a gondolkodás és értelem foglalja őket magában; a többi dolog viszont születik, meghal, elfolyik, tovatűnik, és nem marad huzamosabb ideig ugyanazon állapotban. Bármi legyen is tehát, amiről tudományosan és módszeresen értekezünk, vissza kell vezetnünk azt a maga mivoltának eredeti alakjáig és eszméjéig.

Látom azonban, hogy bevezetésem, melynek tárgyát nem a szónoklattan elméletéből, hanem a filozófia, méghozzá egy régi és kissé homályos filozófia mélyéről merítettem, némi megrovást vagy legalábbis csodálkozást von majd maga után. Mert vagy elcsodálkoznak: mi köze mindennek ahhoz, amit kutatunk; és ezeket a tárgy tüzetes áttekintése meggyőzi majd, hogy nem ok nélkül láttuk jónak ily mélyre hatolni; vagy megrónak, hogy a kitaposott útról letérve járatlan ösvényt fürkészünk.

Én azonban úgy veszem észre: sokszor azt hiszik rólam, új dolgokat mondok, amikor igen régi, de a legtöbbjük számára ismeretlen dolgokat mondtam; másrészt bevallom: ha szónok vagyok – ha ugyan az vagyok –, vagy ha egyáltalában vagyok valami, azt nem a rétorok iskoláinak, hanem az Academia sétányainak köszönhetem. Mert sokrétű és változatos eszmecserék színterei e sétányok, melyek mindenekelőtt Plato lába nyomát őrzik; ámde Plato és más filozófusok vitái részint erősen felajzották a szónokokat, részint támogatták őket. Hiszen a szónoki szókincs egész gazdagsága s mintegy erdeje tőlük ered, ha nem is csiszolták ki eléggé a törvényszéki ügyek számára; ezeket, ahogy ők maguk mondogatták, átengedték a parasztibb múzsáknak. Így a törvényszéki szónoklást, melyet megvetettek és elhárítottak maguktól a filozófusok, számos erős támasztópillérétől fosztották meg ugyan, de szép szavakkal és gondolatokkal gazdagon mégiscsak tetszést aratott a nép között, s a kevesek ítéletétől és megrovásától nem riadt vissza. Ekként a tudósokból a népet elbűvölő ékesszólás hiányozott, a szép szavú szónokokból pedig a választékos műveltség.

4. Tegyük fel tehát legelőször is – amit később majd jobban megértünk –, hogy filozófia nélkül senki sem válhat tökéletes szónokká. Nem mintha a filozófia mindent magában foglalna, hanem mert úgy segíti a szónokot, mint a színészt a tornacsarnok; a csekély dolgokat ugyanis sokszor igen helyesen vetjük össze a jelentősekkel. Mert senki sem beszélhet a különféle, jelentős tárgykörökről áradó szóbőséggel, gazdag változatossággal a filozófia ismerete nélkül. Hiszen Plato Phaedrus-ában még Socrates is azért nevezi Periclest kiválóbb szónoknak a többinél, mivel Anaxagoras, a természetbölcselő hallgatója volt; és tőle, úgy véli, nemcsak a többi kiváló és nagyszerű tudományt sajátította el Pericles, hanem gazdag és termékeny szellemet is, és tapasztalatokat gyűjtött arra nézve, ami az ékesszólásban a legfőbb: hogy az élőszó mily hangárnyalataival hozhatja rezgésbe a lélek egyes húrjait. Ugyanezt gondolhatjuk Demosthenesről is, akinek a leveleiből kitűnik, mily gyakori hallgatója volt Platónak. Valóban, a filozófusok tudománya nélkül nem tudjuk megkülönböztetni valamely dolog nemét és faját, sem magát a dolgot meghatározni és kifejteni, sem osztályokba sorolni; nem tudjuk megítélni, mi az igaz, mi a téves, sem a következményeket felismerni, sem az ellentmondásokat észrevenni s a kétes dolgokban dönteni. Minek is említsem a természettudományokat, melyek ismerete oly bőséges anyagot szolgáltat a szónoklat számára? És e sokféle tárgykör: az élet, a kötelességek, az erény, az erkölcsök alapos ismerete nélkül ugyan szónokolhat-e, megérthet-e valamit bárki is?

5. E sokféle, nagyszerű ismeretet számtalan díszítőelemmel is föl kell ékesítenünk. Ezeket egykor csak azok tanították, akiket a szónoklás mestereinek tartottak. Ezért aztán senki sem éri el az ékesszólásban a valódi tökéletességet, mivel más a gondolkodás, más a beszéd tudománya, és mivel egyesek a dolgok, mások a szavak titkait kutatják. Így aztán M. Antonius, akit atyáink kora szónoki babérral koszorúzott, ez a természettől fogva éles eszű és okok férfi, egyetlen ránk maradt könyvében azt állítja, hogy sok világos beszédű szónokot látott ugyan, de ékesen szólót egyet sem. Szemlátomást képzeletében élt az ékesszólás eszményképe, erre tekintett föl lelki szemével, de a valóságban sehol sem látta. És mint fölöttébb éles elméjű férfi – mert az volt –, sok minden hiányát érezve önmagában is, másokban is, egyáltalán senkit sem talált, akit méltán nevezhettek volna ékesszólónak. Ha tehát sem önmagát, sem L. Crassust nem tekintette ékesszólónak, valóban a lelkében őrizhette az ékesszólásnak azt a mintaképét, mely tökéletes volt, s ezért azokat, akikből többé-kevésbé hiányzott ez a tökéletesség, nem sorolhatta a mintaképpel egy sorba.

Kutassuk föl tehát, Brutusom, ha tudjuk, azt a szónokot, akit sohasem látott Antonius, vagy aki egyáltalán nem is létezett soha: és ha utánoznunk és hű mását adnunk nem sikerül is – hiszen maga Antonius azt állította, hogy ez még egy isten számára is alig elérhető –, mégis, talán sikerül szavakkal kifejtenünk, milyennek kellene lennie ennek a szónoknak.

6. Általában három fajtája van a szónoki beszédnek, s ezekben külön-külön jeleskedtek is némelyek; de fölöttébb kevesen mindegyikben egyaránt – és mi éppen ezt tűztük ki célul. Mert akadtak fennkölt szónokok, hogy úgy mondjam, komoly gondolatokban gazdagok, méltóságos szavúak, tüzes beszédűek, szónoki fordulatokban, kifejezésekben bővelkedők, tekintélyesek, akik csodálatosan értettek hozzá, hogyan indítsák meg, hogyan ragadják magukkal a lelkeket – ugyanezt némelyek cicomátlan, komor, egyszerű szavakkal, nem nagy gonddal elrendezett és lezárt mondatokkal érték el; mások könnyedén, pallérozott, kerek beszéddel.

Ezzel szemben az egyszerű szónoklás hívei elmésen, mindent jól megvilágítva, de felnagyítás nélkül fejtegetnek, világos és tömör beszédre szorítkoznak. Ugyanebben a nemben egyesek okosan, de csiszolatlanul szólnak, szándékosan a faragatlan és járatlan szónokot színlelve; mások ugyanebben a szűkszavú stílusban egy kissé ékesebb szavúak, vagyis finomabbak, sőt, még szóvirágokkal és egy kevés díszítőelemmel is élnek.

Van azután egy bizonyos közbül eső, e kettő között lebegő és mintegy keverék szónoki stílus, amelyben nincs meg sem az utóbbiak elméssége, sem az előbbiek szóbősége; közel áll mindkettőhöz, de egyikben sem kiváló, részese mindkettőnek, vagyis inkább, őszintén szólva, egyikben sem részes. Ez egyhuzamban hömpölyög le, s a könnyedségen és egyenletességen kívül mit sem hoz magával; vagy belefon beszédébe néhány sallangot, mint egy virágfüzérbe; szavait és gondolatait csak halvány ékességek díszítik.

7. Ha azután egyesek e stílusfajták valamelyikében sikert arattak, nagy hírnévre tettek szert a szónokok között; de nézzük meg, vajon eleget tett-e annak, amit megkövetelünk tőle. Azt látjuk ugyanis, hogy voltak, akik hol ékesszólón és méltósággal, hol fortélyosan és finom elmésséggel beszéltek. Bárcsak a latinok között is találhatnánk ilyen szónoki eszményképet! Nagyszerű volna, ha nem kellene idegenben keresnünk, ha beérhetnénk a hazai példákkal! De én magam, aki a Brutus-ban megírt párbeszédünkben oly nagyon értékeltem a latinokat – egyesek buzdítására és a honfitársaim iránti szeretetből –, emlékszem, Demosthenest magasan fölébe helyeztem valamennyiüknek, mert ő egymaga közelítette meg az ékesszólásnak azt a fajtáját, melyet elképzeltem, s melyet még senkinél sem tapasztaltam. Egyetlen szónok sem volt nála méltóságosabb, elmésebb vagy mértéktartóbb. Figyelmeztetnünk kell tehát azokat, akiknek avatatlan szóbeszéde széltében elterjedt: ha azt kívánják, hogy attikaiaknak nevezzük őket, vagy atticizmussal akarnak élni beszédükben, Demosthenest csodálják leginkább, mert úgy hiszem, nála még maguk az athéniak sem voltak attikaiabbak. Tanulják csak meg, mi is az az atticizmus, s az ékesszólást az ő erejéhez, ne a maguk gyöngeségéhez mérjék. Manapság ugyanis ki-ki csak azt a nagyságot magasztalja, akinek utánzására még reménye lehet. Mindazonáltal úgy vélem, e legjobb szándékkal, de vajmi kevéssé szilárd ítélőképességgel megáldott férfiakat nem lehetetlen megtanítanunk arra: mi is az attikai szónokok különleges érdeme.

8. A szónokok ékesszólásának irányítója mindenkor a hallgatóság jó ízlése volt. Hiszen mindazok, akik tetszést akarnak aratni, hallgatóik hajlamára fordítják figyelmüket, ahhoz és azok tetszéséhez, kénye-kedvéhez igazodnak, idomulnak. Így például Caria, Phrygia és Mysia szónokai, minthogy a legkevésbé sem műveltek, s a legkevésbé sem kifinomult ízlésűek, egy bizonyos dagályos, a maguk füléhez idomított, mintegy zsírtól csöpögő beszédfajtát tettek magukévá. Ez a szomszédos rhodusiak tetszését sohasem nyerte meg, noha csak egy tengerszoros, nem is olyan széles, terül el közöttük. A görögöknek még kevésbé tetszett, az athéniak pedig mindenestül elvetették; oly romlatlan és kifinomult volt az ízlésük, hogy meg sem hallgattak olyan beszédet, ami nem volt tökéletes és választékos stílusú. A szónok, kényes ízlésüket szolgálva, egyetlen szokatlan, egyetlen fülüket sértő szót ki nem mert volna ejteni.

Így az a szónok, aki, mint említettük, magasan fölülmúlta a többit, Ctesipho érdekében mondott, fölöttébb kiváló beszédében szerény hangon kezdte mondanivalóját, míg a törvényeket fejtegette, csendesen beszélt, majd fokról fokra tűzbe hozta a bírákat, s végül is mind merészebben harsogott. Mindazonáltal még őbenne is, aki minden szavának súlyát gondosan latolgatta, talált kivetnivalót Aeschines, és gáncsoskodva, gúnyolódva faragatlanoknak, fülsértőknek, tűrhetetleneknek mondta szavait. Sőt még meg is kérdezte tőle, miközben szörnyetegnek nevezte őt: vajon szavak vagy szörnyszülöttek-e azok; úgyhogy Aeschines szerint még Demosthenes sem beszélt attikai szónoki stílusban. Mert hiszen mi sem könnyebb, mint megbélyegezni az úgynevezett lángoló szavakat, s az izzó lelkesedés kihunytával később gúnyt űzni belőlük. Így aztán Demosthenes is csak tréfásan védekezik, kijelentve, hogy Göröghon jóléte nem attól függ, hogy „ezzel vagy azzal a szóval élt-e, vagy hogy erre- vagy arrafelé hadonászott-e kezével”. Tehát hogyan hallgatnának meg Athénban egy mysiai vagy phrygiai szónokot, amikor még Demonsthenesnek is azt vetik a szemére, hogy émelygős? Amikor pedig mély, bömbölő hangján, ázsiai stílusban dagályos beszédbe kezd egy afféle szónok, ki tudná elviselni ezt? És ki ne óhajtaná, hogy mentől előbb hordja el magát?

9. Attikai stílusú szónoknak azokat kell tartanunk tehát, akik az attikaiak finom és kényes ízlésű füléhez alkalmazkodnak. Többfajta atticizmus van; hívei azonban csak az egyikről sejtik, milyen is az. Úgy vélik ugyanis, csak az a szónok él az atticizmussal, aki száraz és dísztelen stílusban beszél, a fontos csak az, hogy könnyedén és világosan szóljon. Ezek tévednek abban, hogy egyedül csak ez az atticizmus, abban viszont, hogy ez is atticizmus, nem csalatkoznak. Az ő megítélésük szerint ugyanis, ha csakis ez az atticizmus, még maga Pericles sem szólott attikai stílusban – noha minden ellenvetés nélkül neki ítélték egykor a legfőbb szónoki babért. Márpedig ha könnyed stílusban beszélt volna, sohasem állítja róla Aristophanes, a költő, hogy villámlott, mennydörgött, felkorbácsolta egész Göröghont. Ám legyen attikai szónok ama fölöttébb finom és csiszolt beszédű Lysias, az író – mert ugyan ki tagadhatná meg tőle? –, csak lássuk be, hogy Lysiasnál nem abban áll az atticizmus, miszerint könnyed és cicomátlan stílusú, hanem hogy nincs benne semmi szokatlan és oda nem illő szónoki fordulat. Tehát ékes szavakkal, méltósággal és gazdag szóbőséggel szónokolni, vagy az attikaiak sajátja, vagy ne legyen attikai szónok se Aeschines, se Demosthenes.

De íme, vannak, akik Thucydides tanítványainak vallják magukat, egy eddig ismeretlen, s a szónoklathoz mit sem értő csoport. Mert Lysias hívei legalább egy bírósági ügyek védelmében járatos szónokot követnek, aki, ha nem is nagy és fennkölt éppen, mégis finom és választékos stílusú, s a törvényszéki ügyekben kitűnően megállja a helyét. Thucydides ellenben történelmi eseményeket, háborúkat, harcokat örökít meg komoran és kétségkívül hitelesen, csakhogy tőle semmi sem vehető át törvényszéki és politikai használatra. Maguk a beszédek annyi homályos és burkolt gondolatot tartalmaznak, hogy alig érthetők; a nyilvánosság előtti beszédben ez a legeslegfőbb hiba. Hát miféle fonák ízlés szorult az emberekbe, hogy, noha megízlelték már a gabonát, még mindig makkon élnek? Az emberi táplálék nemesebbé válhatott az athéniak jóvoltából, s a nyelvezet nem válhatott azzá? Végül, melyik görög szónok merített valaha bármit is Thucydidesből? Mindamellett magasztalták valamennyien. Elismerem; de úgy magasztalták, mint az események bölcs, szigorúan hiteles, ünnepélyes szavú magyarázóját; nem mintha a törvényszéki ügyekben járatos lett volna, hanem mert a történelemben lezajlott háborúkat megörökítette. Sohasem sorolták tehát a szónokok közé. Sőt, még a neve sem maradt volna fenn, ha nem ír történelmet, noha fényes tisztségeket viselt, és előkelő családból származott. De mégsem a thucydidesi szavak, gondolatok méltóságát utánozza bárki is, hanem ha néhány csonka, összefüggéstelen mondatot elmondott valaki, amit akár tanítómester nélkül is összetákolt, máris Thucydides édestestvérének képzeli magát. Találkoztam már olyasvalakivel is, aki Xenophonhoz szeretett volna hasonlítani; Xenophon nyelvezete méznél édesebb ugyan, csakhogy teljesen idegen a forum zajától.

10. Térjünk vissza tehát a keresett szónok kialakításra váró eszményképéhez, és ékesítsük fel őt azzal az ékesszólással, melyet Antonius soha senkinél sem tapasztalt még. Fölöttébb súlyos és fáradságos feladatra vállalkozunk, Brutusom; de úgy hiszem, a szerető szív számára semmi sem nehéz. Mert szeretem és mindig is szerettem szellemi képességeidet, buzgalmadat, jellemedet. És napról napra forróbban szeretlek, nemcsak emésztő sóvárgással vágyakozva összejöveteleink, mindennapos társalgásaink s a te igen tudós fejtegetéseid után, hanem csodálatos híredért is, mely hihetetlen és látszólag össze nem egyeztethető képességekről: bölcsességgel párosult gyakorlati rátermettségedről tanúskodik. Mert van-e két oly távol eső dolog, mint szigor és nyájasság? Hasonlóképpen, akadt-e valaha nálad feddhetetlenebb jellemű s egyben szeretetreméltóbb férfiú? És van-e még oly nehéz feladat, mint megnyerni mindenki szívét a számtalan sok fél peres ügyeinek eldöntése közepette? Mégis sikerül még azokat is békés, kiengesztelődött szívvel útjukra bocsátanod, akik ellen meghoztad döntésedet. Így végül is eléred azt, hogy ámbár semmit sem teszel kedvezésből, mégis minden tetted kedves az emberek előtt. Úgyhogy az összes tartományunk közül egyedül Gallia nem lobog a közös tűzvészben; s ott magad élvezheted kormányzásod gyümölcseit, miközben Itália fényében ismertté leszel, s a legjobb polgárok dísze-virága és színe-java közt töltöd életedet. Milyen nagy szó már az is, hogy még legfontosabb teendőid közepette sem hagysz fel soha műveltséged gyarapításával! Vagy te magad írsz mindegyre valamit, vagy engem csábítasz írásra! Így hát nyomban nekiláttam ennek a munkának, alighogy Cató-mat befejeztem; ebbe sem kezdtem volna soha, hiszen rettegek e századtól, mely ellensége az erénynek, ha nem tartom bűnnek, hogy ellentmondjak neked, amikor egyre biztattál, felidézve Cató-nak számomra oly kedves emlékezetét. De szavamra, mostani művem megírásához egyedül a te kérésedre, némi vonakodás után mertem csak hozzálátni. Azt akarom ugyanis, hogy közös vétkünk legyen, ha majd nem bírom el a tárgykör roppant súlyát: a te bűnöd legyen az, hogy rám róttad ezt az erőmön felüli terhet – s az enyém, hogy elvállaltam. Mindazonáltal ítélőképességem eltévelyedéseiért kárpótol majd a neked tett szíves szolgálat érdeme.

11. De minden dologban a legnehezebb meghatározni a tökéletesség eszméjét – melyet görögül karakternek neveznek –, mert kiki mást és mást tekint tökéletesnek. Engem Ennius gyönyörködtet, mondja az egyik, mivel nem tér le a szavak ismerős ösvényéről; engem Pacuvius, úgymond a másik, minthogy minden egyes verssora ékes és finom mívű; Enniusnál sok a pongyolaság. A harmadik, tegyük fel, Acciust magasztalja. Hiszen különfélék az ízlések, akárcsak a görögöknél; és nem könnyű eldöntetni, melyik forma a legtündöklőbb. A festészetben némelyek a nyers, elnagyolt, rejtélyes, homályos képekben gyönyörködnek, mások viszont a ragyogó, vidám, harsogó színpompában. Mi az, aminek segítségével felállíthatsz valamiféle szabályt vagy zsinórmértéket, amikor minden kiváló a maga műfajában, és oly számtalan műfaj van? Ez az aggály nem riasztott vissza vállalkozásomtól; úgy vélem, minden műben van valami a tökéletesből, még ha rejtőzik is; és ezt csak az ítélheti meg, aki azt illető műfajban járatos.

Minthogy azonban a beszédnek számos fajtája van, méghozzá különfélék, egyazon mintához nem mérhetők: dicsérő beszédek, szónoki gyakorlatok, történelmi tárgyú szónoklatok és olyasfajta rábeszélő célzatúak, amilyen panegyricust Isocrates írt, és még sokan mások, a szofistáknak nevezett bölcselők; és a többi fajta szónoklat, mely egytől egyig távol áll a törvényszéki szócsatáktól, valamint az a műfaj is teljes egészében, melyet görögül epideikton-nak (díszbeszéd) neveznek, s melyet mintegy bámulat tárgyául, gyönyörködtetésre alkottak – mindezeket nem ölelem fel munkámban ezúttal. Nem mintha elhanyagolható volna, hiszen mintegy dajkája annak a szónoknak, akiről képet akarunk alkotni, és akiről kissé részletesebben óhajtunk szólni.

12. A szavaknak gazdag bősége meríthető e műfajból, és összefűzésük, zenei tagozásuk szabadabb lehetőséget élvez. Alkalom kínálkozik a gondolatok arányos összehangolására is, s a szavakból világos, szilárdan megépített, jól csiszolt körmondatok kerekíthetők; tudatosan nem rejtett fortéllyal, hanem közvetlenül és nyíltan alkotják meg a beszédet, úgy, hogy a szavak mintegy latra téve és párosával felelgessenek egymásnak; hogy sűrűn álljanak szemben az ellentétesek, s kerüljenek párhuzamba a szemben állók; s hogy a végső szavak összecsengjenek, s azonos hangokat zendítsen meg a záradék. A valóságban fennforgó ügyekben szót emelve, sokkal ritkábban tesszük meg ezt, és persze, csak leplezett módon. Isocrates azonban Panathenaicus-ában bevallja, hogy gondosan törekedett ezekre; ő ugyanis nem a bírósági szócsaták számára, hanem a fülek gyönyörűségére írta beszédeit.

Az ilyenfajta szónoki beszédeket állítólag a chalcedoni Thrasymachus művelte elsőnek, s a leontini Gorgias; majd a bizánci Theodorus és még sokan mások, akiket Socrates a Phaedrus-ban logodaidalos-oknak (ékes szavú) nevez. Sokuk nyelvezete zengzetes, de mintegy a születés pillanatában levő: apró mondatokra tördelt, holmi versikékhez hasonló és agyoncicomázott. Annál csodálatraméltóbb Herodotus és Thucydides, akiknek kora egybeesett az említett szofisták idejével, s ők mégis igen távol álltak az efféle cifraságoktól vagy inkább helytelenségektől; az egyik ugyanis akadálytalanul hömpölyög, mint a nyugodt folyó; a másik élénkebb sodrású, s a harcok leírásában méghozzá bizonyos harcias stílusban is ír; ahogy Theophrastus mondja, elsőnek ők vittek némi pezsgést a történetírásba, hogy gazdagabb és díszesebb stílusban merjen szólani, mint korábban.

13. Időrendben Isocrates követte az említett szónokokat, akit ebben a műfajban mindenkor különbnek magasztalok a többieknél, noha olykor, szerényen és avatottan, ellenkező véleményen is voltál, Brutusom. De talán igazat adsz majd nekem, ha megtudod, mi az, amit magasztalok benne. Isocrates, mivel úgy látta, hogy Thrasymachus és Gorgias tudatosan apró egységekre tagolja mondatait – noha állítólag ők voltak az elsők, akik némi művészettel fűzték egybe a szavakat; Thucydides pedig darabosabb s hogy úgy mondjam, nem eléggé kerekded –, elsőként tett kísérletet rá, hogy szavakkal kiterebélyesítse és hajlékonyabb zenei tagolással kerekebbé tegye a mondatokat. Ebben a tanítómestere lett mindazoknak, akik a szónoklás vagy az írás terén a legkiválóbbak lettek, úgyhogy Isocrates házát az ékesszólás iskolájának tartották. Így hát, ahogyan jómagam a mi Catónk dicsérete mellett könnyen eltűrtem mások gáncsoskodásait, ugyanúgy Isocrates is, Plato tanúságtétele szerint, úgy látszik, semmibe se vette mások bírálatát. Mert a Phaedrus-nak talán a legutolsó lapján szereplő Socrates, mint tudod, pontosan ezekkel a szavakkal mondja: „Isocrates még most is ifjú, Phaedrusom; de el akarom mondani, mit várok tőle.” „Ugyan mit?” – kérdezi az. „Nagyobb tehetségűnek tartom, mintsem hogy Lysias szónoklataival egy sorba állítsam. Ezenfelül, természeténél fogva, nemesebb gondolkodású. Így aztán a legkevésbé sem csodálkoznék, ha idővel akár abban a szónoki műfajban, amelyet most művel, felülmúl majd mindenki mást, aki valaha is foglalkozott a szónoklattal, ahogyan most felülmúlja ifjú kortársait – vagy ha nem éri be ezzel, lelkének valamilyen isteni ösztönzésére még magasabbra tör. Mert e férfi szellemében természettől fogva benne él bizonyos filozófus hajlam.” Ezt jövendölte Socrates az ifjúról. És ezt mint éltesebb férfiról írja róla Plato, a kortársa, aki valamennyi szónokot ostorozza, és aki egyedül csak Isocratest csodálja. Azok pedig, akik nem kedvelik Isocratest, tűrjék el, hogy Socratesszel és Platóval együtt tévedjek.

Tehát az említett szónoki stílus, a díszbeszéd stílusa, kellemes, könnyed, gördülékeny, sziporkázó ötletekkel, szépen csengő szavakkal teljes; a szofisták stílusa ez: pompázásra alkalmasabb, mint párharcra; az iskolákba s a tornacsarnokokba való; megvetik és száműzik a forumról. De mivel ennek emlőin nevelkedett az ékesszólás, mely később magától is új színeket öltött és erőre kapott, nem volt fölösleges a szónoklatnak mintegy a bölcsőjéről szólanunk. De mindez csak játék, díszfelvonulás; szálljunk le immár a csatasíkra, a harc mezejére.

14. Minthogy három dolgot kell a szónoknak szem előtt tartania: hogy mit mondjon, hogy milyen elrendezésben mondja, s hogy miképpen mondja, teljes egészében ki kell fejtenünk, mi a legtökéletesebb minden egyes lépésnél; csakhogy a szónoklattanokban szokásos fejtegetésektől némiképp eltérően, nem állítunk fel semmiféle szabályt sem – hiszen nem is ezt tűztük ki célul –, csupán körvonalazzuk a tökéletes ékesszólás mintáját és eszményképét. Azt sem határozzuk meg, milyen eszközökkel érhető el ez; csupán azt, hogy milyennek is képzeljük.

Az első kettőről csak röviden; mert a legfőbb dicsőség elnyerésében nem oly jelentős, mint amilyen fontos, és számos tudományággal mégis csaknem közös szerepet töltenek be. Mert annak kigondolása és eldöntése, hogy miről is beszél az ember, igen lényeges ugyan – akár testben a lélek –, de mégis inkább okosság, mint ékesszólás dolga; hiszen mely téren nélkülözhető az okosság? Tudnia kell tehát a mi keresett eszményi szónokunknak, hogyan merítse érveit és bizonyítékait. Hiszen bármi is az, ami a peres ügyekben vagy a politikai gyűléseken szóban forog, fel kell derítenünk: fennáll-e, miben áll és milyen természetű dolog. Fennállása bizonyítékokból derül ki, mibenléte meghatározásokból, természete jó és rossz oldalainak megvilágításából. Hogy mindezt helyesen alkalmazza a szónok – nem az a hétköznapi, hanem ez a kiváló szónok –, perbeszéde fonalát a lehetőség szerint mindegyre eltéríti a szóban forgó személyektől és saját korától. Mert tágabb tere nyílik a fejtegetésnek általános, mint egyedi vonatkozásban; úgyhogy mindaz, ami általánosságban bizonyítást nyert, egyedi esetekben is bizonyítékul kell hogy szolgáljon. Ha tehát a kérdéses tárgykört a szóban forgó személyektől és saját kortársainktól elválasztottuk, általános síkra terelve, thesis (vitatétel, bizonyítandó tétel) a neve. Ebben képezte ki az ifjú szónokokat Aristoteles: hogy valamely ügy mellett és ellen ékesszólón és gazdag szóbőséggel tudjanak beszélni, nem filozófusok módján, szabatosan fejtegetve, hanem a szónokok dús szóözönével; és megírta számunkra a „topoi”-t – mert így nevezte művét –, mintegy a bizonyítékok ismérveinek forrását, ahonnan egy-egy ügy mellett és ellen szóló érveket meríthet a szónok.

15. A mi szónokunk tehát – mert nem akármiféle iskolai szavalót vagy törvényszéki szószátyár ügyvédet, hanem a legműveltebb, a legtökéletesebb szónok eszményképét keressük – könnyen áttekintheti e művet, mivel meghatározott lelőhelyek találhatók benne, és tárgykörök szerint válogathat a neki megfelelőkből; és meríthet az itt föllelhető, úgynevezett közhelyek forrásából is. De nem oktalanul tobzódik e bőségben, hanem mérlegre tesz és megválogat mindent; hiszen az azonos helyekről vett érvek fajtái nem használhatók fel egyenként minden időben és minden alkalommal. Józan ítélettel él tehát, és nemcsak kiválasztja, hanem alaposabban meg is fontolja, miről beszél majd. Mi sem termékenyebb az emberi szellemnél, kiváltképp a tudományokon csiszolódott szellemnél. De ahogyan a termékeny és kövér talajú szántóföldek nemcsak gabonát, de gyomot is ontanak, a gabona ádáz kártevőjét, így e közhelyekben is olykor semmitmondó vagy a szóban forgó ügytől idegen vagy hasznavehetetlen gondolatok születnek. A szónoknak tehát józan ítélettel, gondosan válogatnia kell belőlük. Másképp hogyan vet horgonyt, hogyan mozog otthonosan a számára hasznos gondolatok körében? Vagy hogyan enyhíti a kedvezőtlen körülményeket, hogyan ködösíti el, hogy borítja teljes homályba, ha lehet, mindazt, ami meg nem cáfolható? Vagy hogyan tereli másfelé a hallgatóság figyelmét, újabb érveket hozva fel, melyek szembeállítva, az ellenérveknél elfogadhatóbbak?

Mármost hogyan rendezze el gondosan kiválasztott beszédtárgyát a szónok? Mert három feladata közül ez a második. Mindenképpen pompás legyen a kezdet, beszédének bevezetését csiszolja ki ragyogóra; s amint a legelső rohammal hatalmába kerítette a lelkeket, gyöngítse meg, rekessze ki az ellenérveket; a maga érvei közül pedig a legerősebbeket részint beszédének az elején, részint a végén helyezze el, s a gyöngébbeket beszéde közepébe szője.

Íme, röviden és velősen összefoglaltuk először is azt, miben áll a szónoki beszéd első két összetevője. Ezek azonban, ahogy az imént mondtuk – bármily fontosak és jelentősek is –, kevesebb művészetet és munkát igényelnek.

16. Amint tehát a szónok kigondolta, miről beszéljen és hogyan építse fel mondanivalóját, legeslegfőbb feladata, hogy arra fordítsa figyelmét, hogyan is mondja el. Hiszen ismerjük a mi Carneadesünk mondását: „Clitomachus mindig ugyanazt mondja, Charmadas pedig még ugyanazokkal a szavakkal is.” Ha tehát még a filozófiában is oly fölöttébb fontos az előadásmód, noha abban a lényeget tekintjük, s nem a szavakat mérlegeljük, hogyan vélekedjünk akkor a szónoki beszédről, melyet teljes egészében az ékesszólás irányít? S ahogyan leveleidből kivettem, Brutusom: nem azt kutatod, milyennek képzelem én az eszményi szónokot tárgyának kiválasztása és anyagának elrendezése tekintetében, hanem, úgy látom, arra vagy kiváncsi: a szónoki beszéd melyik fajtáját tartom a legtökéletesebbnek. Nehéz kérdés ez – halhatatlan istenek! –, valamennyi közül a legnehezebb. Mert egyrészt a nyelv simulékony, lágy és oly hajlékony valami, hogy szót fogad, bármerre téríted is a beszéd fonalát, másrészt a természet adta képességek s az ízlések sokfélesége a legkülönbözőbb szónoki műfajokat eredményezte.

Némelyek a bőséges szóáradatot, a szavak hömpölygését kedvelik, a gyors sodrású beszédben látják az ékesszólás lényegét. Mások a meg-megszakított, rövid mondatokra tagolt beszédben lelik kedvüket, mely lélegzetvételnyi szünetekhez juttat. Akad-e még két ennyire különböző dolog? Mégis, mind a kettőben van valami nagyszerű. Egyesek könnyed és egyenletesen áradó, világos és szinte kristálytiszta stílusra törekszenek. És íme, mások meg holmi zord szigort alkalmaznak szavaikban, szinte gyászos komorsággal beszélnek. Így tehát, ami az imént említett felosztásunkat illeti – hogy egyesek a fennkölt, mások a könnyed, ismét mások a helyes mértékkel vegyített szónoki stílus képviselői –, ahány fajtáját felsoroltuk a szónoki beszédnek, ugyanannyi fajta szónokkal ismerkedhetünk meg.

17. És mivel a kívántnál máris szélesebb körre terjesztettem ki feladatomat – hiszen te csak a szónoki beszéd fajtáinak megvilágítására kértél, s én röviden a tárgykör megválasztására és elrendezésére is kitértem –, most sem csak pusztán a beszéd, hanem a szónoki előadás módjairól is szólani fogok, s így egyetlen részletkérdés sem marad magyarázat nélkül; az emlékezetbe vésésről ugyanis nincs mit mondanom e helyt, minthogy ennek számos tudományágban közös szerepe van.

A szónoklás mikéntje pedig két dologtól függ: az előadás módjától és az ékesszólástól. Az előadásmód ugyanis mintegy a test ékesszólása, mivel a hang és a taglejtések alkotják együttesen. A hangnak annyi árnyalata van, ahányféle az érzelmeknek; ezeket főként a hang idézi fel. Amikor tehát a tökéletes szónok – akire kezdettől fogva utal értekezésünk – azt kívánja, hogy érzelmektől áthevültnek lássék, s ezzel felszítsa a hallgatóság szenvedélyét is, ennek megfelelően szabályozza majd hangja zengését. Többet is szólanék erről, ha itt volna az ideje, hogy ezt fejtegessük, vagy ha te magad kértél volna rá; szólnék a taglejtésről s az ezzel összefüggő arcjátékról is. Szavakkal el sem mondható, mennyire lényeges, hogyan él mindezzel a szónok. Hiszen gyönge szónokok is gyakran arattak már babért az ékesszólás terén előadásmódjuk érdemével; és sok tehetséget tartottak már gyönge szónoknak gyatra előadó-képessége miatt. Így aztán Demosthenes nem ok nélkül tulajdonítja az első, második és harmadik főszerepet az előadás módjának. Ha tehát az ékesszólás enélkül mit sem ér, az előadás módja azonban még az ékesszólás nélkül is ily hatalmas: a legnagyobb jelentősége kétségkívül ennek van a szónoklás terén.

18. Az a szónok tehát, aki az ékesszólás babérjaira vágyik, mennydörgő hangon szónokol, amikor ostoroz, lágyan, ha szelíden szól, hangját letompítva, hogy komolynak lássék; megható hangszínezettel, hogy részvétet ébresszen.

Mert hiszen csodálatos valami az emberi hang természete; mindössze három hangszínből: a hajlékonyan változóból, az élesből és a tompából áll elő oly nagy hatalmú, oly elbűvölő sokfélesége, mely az énekben jut el a tökéletesség fokára. A beszédben is lappang ugyanis valami rejtett zeneiség; nem a phrygiai és cariai szónokok beszédeinek szinte éneklő befejezéséről van szó, hanem arról, amiről Demosthenes és Aeschines is említést tesz, amikor egyik a másik szemére veti a hajlékonyan változó hanglejtést. Demonsthenes még sok egyebet is kifogásol Aeschinesben, noha nemegyszer elbűvölő és csengő hangúnak mondja őt. Ebben a tekintetben jónak látom megjegyezni azt is a hajlékony hanglejtés elsajátítására vonatkozólag, hogy maga a természet, mintegy ütem szerint szabályozva az emberi beszédet, minden szóban elhelyezett egy hangsúlyt, nem többet egynél, mely nem kerülhet előbbre a három utolsó szótag valamelyikénél. Annál is inkább a természetet kell követnie vezérként a fülek gyönyörködtetését szolgáló szónoki buzgalomnak. Szép zengésű hangra kell törekednünk; az ugyan nem tőlünk függ, hogy milyen a hangunk, de tőlünk függ annak gyakorlása és kiművelése. A tökéletes szónok tehát változatos és sokszínű hangárnyalattal beszél; végigjár a hanglétra minden fokán, majd fölemelve, majd leeresztve hangját.

Taglejtésével is úgy kell takarékoskodnia, hogy egyetlen fölösleges mozdulatot se tegyen. Egyenesen és méltóságos testtartással álljon; csak ritkán járkáljon fel-alá, és ne nagyon hosszasan; mértékkel tehet egy-egy lépést előre, de azt is csak ritkán; ne lógassa a fejét ernyedten; ne bűvészkedjék az ujjaival; ne doboljon ujja hegyével a szavak ütemére. Inkább egész törzsével irányítsa mozgását, derekának férfias hajlításával; karjait szétvetheti, ha mennydörög, összefonhatja, ha szelíden szól. Ami az arckifejezést illet, ez a leglényegesebb a hang után; mennyi méltóságot, mennyi bájt önthet a szónoki beszédbe! Részint arra kell ügyelned, hogy a mesterkéltséget, az arcfintorokat elkerüld; részint arra, hogy szemjátékod nagyon is mértékletes legyen. Mert ahogyan az arc a lélek tükre, akként a szem a lélek lámpása: felragyogásának és elborulásának váltakozó mértékét azok a dolgok szabályozzák, amelyekről szó lesz.

19. De határozzuk meg immár a tökéletes szónok és a valódi ékesszólás mibenlétét. Már maga a név is elárulja, hogy ebben az egyben, vagyis a szónoklásban a legkiválóbb; a többit ez mind magában rejti. Nem a beszéd tárgyának megválasztásáról, elrendezéséről vagy az előadásmódról kapta nevét a szónok, noha mindezt felöleli a szónoki beszéd – hanem az ékesszólásról nevezték el görögül rhétor-nak, latinul eloquens-nek (ékesszóló). Mert a szónokban meglevő többi adottság egy részét bárki más is magáénak vallhatja, de a beszédnek – tehát az ékesszólásnak – legfőbb képességét egyedül a szónokoknak kell átengednie. Akadtak ugyan filozófusok is, akik ékesen szóltak – hiszen Theophrastus is isteni nyelvezetéről kapta nevét, és Aristoteles magát Isocratest idézte ilyen okból; Xenophonról pedig azt beszélik, hogy ajkán szinte a múzsák szava szólt; és mindazok közül, akik csak írtak vagy szónokoltak valaha is, toronymagasan kiemelkedett Plato szavainak bájával és méltóságával –, mindazonáltal az ő beszédeiben nem volt meg a forumi szónok felkorbácsoló, ösztönző ereje. Ők a tudósokhoz szólnak, s inkább csillapítani akarják a szenvedélyüket, mint felszítani. Ekként a békés, a legkevésbé sem nyugtalanító tárgykörökről tanítás céljából értekeznek, nem azért, hogy magukkal ragadják a hallgatóságot. Éppen azért némelyek úgy látják, hogy túlzásba viszik a szónoklást a filozófusok, amikor tetszésre törekednek. Nem nehéz tehát külön választanunk ettől a fajtától a most szóban forgó ékesszólást. Hiszen a filozófusok beszéde nyugodt, az árnyas csarnokokat kedveli, nincs telizsúfolva a nép kedvelte gondolatokkal, kifejezésekkel, s nem köti gúzsba a mondatok zenei tagolása, hanem szabadabban árad. Nincs benne semmi harag, semmi gyűlölet; nincs semmi ádáz, semmi panaszos, semmi fortélyos; hanem tiszta, szerény, valamiképp szűziesen romlatlan. Így inkább beszélgetésnek mondható, mint beszédnek. S ámbár a beszélés minden fajtája beszéd, mégis egyedül a szónok beszéde jelölhető ezzel a sajátos elnevezéssel.

A szofisták szónoklásmódját – akikről fentebb szóltam – a hasonlóság miatt még inkább meg kell különböztetnünk a törvényszéki szónokétól, mert ők mindazt a szóvirágot beszédükbe fűzik, amelyekkel a szónok él. De abban különböznek az utóbbitól, hogy céljuk nem a szenvedélyek felkorbácsolása, hanem inkább csillapításuk; nem a meggyőzés, hanem a gyönyörködtetés; és ezt leplezetlenebbül teszik, és sűrűbben, mint mi; mondataikban inkább az összecsengésre, mint a meggyőző erőre törekszenek; gyakran eltérnek a tárgytól, meséket szőnek előadásukba; képes értelmű kifejezéseket alkalmaznak, s úgy rendezik el őket, mint festők a tarka színfoltokat, hasonlót a hasonlóval, ellentétest az ellenkezőjével párosítanak, és gyakran a legtávolabbi fogalmakat is hasonló módon határozzák meg.

20. Ennek a műfajnak közeli rokona a történetírás, amelynek elbeszélésmódja csillogó, s amely gyakran ad leírást a tájakról vagy a harcokról; még szónoklatokat, lelkesítő beszédeket is belesző anyagába. E beszédekben azonban a lassú sodrású, folyamatos előadásmód a kívánatos, az ékesszólás tüzes, lendületes stílusával szemben. A szóban forgó ékesszólást külön kell választanunk a történetírók stílusától is, nem kevésbé, mint a költőkétől.

Mert hiszen a költők is feltették a kérdést: mi az, amiben ők maguk különböznek a szónokoktól. Korábban úgy látszott, hogy leginkább a zeneiségben és a versmértékekben; manapság már a szónokok is sűrűn alkalmazzák a zenei ütemet. Mert bármi legyen is az, ami valamiféle versmérték lejtését dobolja fülünkbe – még ha távol áll is a verstől, mert ez a szónoklatban valóságos vétekszámba megy –, zenei ütem a neve, melyet görögül rhytmos-nak mondanak. Ezért úgy látom, Plato és Democritus beszélgetéseit, noha távol állnak a verstől, némelyek inkább tartják annak, mint a vígjátékírók műveit, mivel heves sodrásúak, s a szavak legragyogóbb gyöngyszemeit használják fel. A vígjátékíróknál azonban, azonkívül, hogy versikékben szólnak, semmi egyéb nincs, ami elütne a hétköznapi beszédtől. De mégsem ennek az ellenkezője legfőbb érdeme a költőnek; ámbár annál dicséretesebb, ha szónoki erényekre tör, noha a versmérték szorosabban gúzsba köti őt. Én azonban, egyes költők fennkölt és pompás hangvétele ellenére, mégis úgy vélem, hogy nagyobb szabadsággal élnek, mint mi, szóalkotás és szófűzés tekintetében; másrészt kevesek gyönyörködtetésére szolgálnak, inkább szavakkal, mint mondanivalóval. És végül, ha akad is egy és más közös vonás bennük az ízlés, a szavak megválogatása tekintetében, ettől még nem nehéz észrevennünk, miben különböznek egyebekben; efelől semmi kétségünk sem marad. És ha kérdéses volna is valami e téren, ez akkor sem lényeges kitűzött tárgykörünk szemszögéből.

Különválasztottuk tehát a szónoki beszédet a filozófusok, a szofisták, a történetírók, a költők ékesszólásától; most azt kell kifejtenünk, milyen is legyen a szónok.

21. Az ékesszóló szónok tehát – őt keressük ugyanis Antonius útmutatása alapján – az lesz, aki a forumon s a közügyeket illető kérdésekben meggyőzően, fület gyönyörködtetőn, megindítóan beszél. A meggyőzés alapvető feltétele a szónoklatnak; a gyönyörködtetés kellemes; a lelkek megindítása maga a győzelem. Ez valamennyi közül legtöbbet tehet valamely ügy sikerre vitelében. Csakhogy ahányféle a szónak feladata, annyiféle a stílus is: egyszerű a bizonyításban, mérsékelt a gyönyörködtetésben, magával sodró erejű a lelkek megindításában. Ebben az utóbbiban rejlik egyedül a szónok minden ereje. Biztos ítéletre s a legkiválóbb képességekre van szüksége a szónoknak ahhoz, hogy megfelelően alkalmazza, mintegy összevegyítse e három különféle stílust; először is eldönti, hol mire van szükség, s azután úgy tud majd szólani, ahogy az ügy megköveteli.

Ámde az ékesszólásnak is, mint minden egyébnek, a bölcsesség az alapja. Mert ahogy az életben, úgy a beszédben is, mi sem nehezebb, mint észrevenni, mi az illő. Ezt a görögök prepon-nak (illendő) nevezik; nos, mi mondjuk csak decorum-nak (helyénvaló, szép, díszes). Sok kiváló tanítás van erre vonatkozólag, s e kérdés valóban méltó is a beható tanulmányozásra. Ismeretének hiánya számos hibát okoz nemcsak az életben, de még sokkal gyakrabban a költészet és a szónoki beszéd terén.

A szónoknak ügyelnie kell arra, mi a helyénvaló, nemcsak gondolatai, hanem kifejezései tekintetében is. Mert nem élhetünk ugyanolyan fajta kifejezésekkel a szónoki beszédben a vagyoni helyzettől, a viselt tisztségtől, a tekintélytől, az életkortól vagy akár a helytől, az időponttól, a hallgatóságtól függetlenül; hanem a beszéd minden egyes részletében, akárcsak az életben, tekintetbe kell vennünk, mi a helyénvaló. Ez magától a szóban forgó ügytől függ, s a szereplőktől: azoktól, akik beszélnek, és azoktól, akik hallgatják őket. Ezt a széltében-hosszában terjedelmes tárgykört ezért a filozófusok rendszerint a feladatokról szóló értekezéseikben fejtegetik, nem amikor magáról az igazságról vitatkoznak; a grammatikusok a költői művek magyarázatában, a rétorok a szónoki beszéd minden fajtája és részlete taglalásakor. Mert mennyire nem helyénvaló fenséges szavakkal és közhelyekkel élni holmi tyúkpörök védelmében a bíróság előtt, vagy szerény és szürke szavakkal szólni a római nép méltóságáról!

22. Íme, ez általánosságban vonatkozik az illendőségre; mások azonban vagy a saját személyükben, vagy a bíró, sőt még ellenfeleik személyét illetően is vétenek ellene, és nemcsak mondanivalójukkal, hanem gyakran szavaikkal is. És noha tárgyi alap nélkül semmi ereje sincs a szónak, mégis nemegyszer ugyanaz a gondolat más-más szavakkal kifejezve hol tetszést arat, hol visszatetszésbe ütközik. Minden dologban ügyelnünk kell arra, hogy meddig mehetünk; és noha mindennek megvan a maga határa, mégis a túl sok sértőbb lehet, mint a túl kevés. Ebben a tekintetben Apelles szerint azok a festők is vétenek, akik nem érzik meg, mennyi az elég.

Jelentős kérdés ez, Brutusom, magad is jól tudod; és kifejtése egy külön vaskos tekercset venne igénybe. De szóban forgó tárgykörünkhöz ennyi is elég: amikor valamit helyénvalónak nevezünk – mert hiszen mindig, minden tettünkben és szavunkban, a legcsekélyebbektől a legjelentősebbekig, ezt juttatjuk érvényre –, mondom, ha valamit helyénvalónak, másvalamit pedig helytelennek nevezünk, ennek nagy jelentősége mindenkor megmutatkozik; de más-más lapra tartozik, és óriási különbség, hogy valamit helyénvalónak vagy szükségesnek nevezel-e. A „szükséges” ugyanis feladatot jelöl, melyet mindig és mindenben teljesítenünk kell, a „helyénvaló” pedig alkalmazkodást, idomulást az időponthoz és a személyekhez; leggyakrabban tetteinkre érvényes ez, de szavainkra éppen úgy, sőt még arckifejezésünkre, taglejtésünkre, viselkedésünkre is. Ennek ellentéte a „helytelen”. Ha tehát a költő menekül ettől, mint a legsúlyosabb hibától; ha vét még akkor is, ha igaz beszédet ad a gazember szájára, s az ostobáéra bölcset; ha a festő Iphigenia feláldozását ábrázolva észreveszi, hogy amikor Calchas szomorú, Ulysses még búsabb, és Menelaus is gyászol, Agamemnon fejét befödve kell megfestenie, mert az a mélységes fájdalom ecsettel meg nem örökíthető; és végül, ha a színész is azt keresi, mi a helyénvaló, mit gondolsz, mit kell tennie akkor a szónoknak? Ügyelnie kell arra – minthogy ily nagy fontosságú e kérdés –, hogy mit sző beszédébe, annak mintegy minden ízébe; mert hiszen napnál világosabb, hogy a beszéd minden egyes részletét, de gyakran még az egyes beszédeket is teljes egészükben, más-más stílusban kell előadnunk.

23. Következő lépésünk tehát, hogy minden egyes szónoki stílus jellegét és alapvető szabályait felkutassuk. Nagy és nehéz feladat ez, ahogy már többször is kijelentettük; ámde induláskor kellett volna megfontolnunk, mit teszünk; most már ki kell feszítenünk vitorláinkat, bármerre sodorjon is a szél. Először is annak a szónoknak a képét kell megrajzolnunk, akit egyedül tartanak attikainak.

Ennek nyelvezete nyugodt, egyszerű, a hétköznapi beszédet mintázza, s a népies kifejezésektől távolabb áll gyakorlatban, mint megítélésben. Hallgatói ezért, noha nincsenek szónoki képesség birtokában, mégis azt képzelik, ők maguk is tudnának így beszélni. Mert sokan úgy vélik, mi sem könnyebb, mint az egyszerű stílusú beszéd utánzása; de ha valóban megkísérli valaki, meglátja, hogy mi sem nehezebb ennél. Mert ha nem is nagyon vérbő stílus ez, mégis van benne valami életerő, s ha nem is hatja át a legtüzetesebb szónoki hév, mégis hogy úgy mondjam, frissen viruló. Először is oldjuk fel tehát mintegy a mondat ütemének kötelékei alól. Hiszen a szónoknak, magad is jól tudod, szem előtt kell tartania a mondatok bizonyos zenei ütemét, megszabott törvényszerűség alapján – erről majd később szólunk –, de csak másféle szónoki stílusban; az egyszerű stílusból ezt száműznünk kell mindenestül. Kötetlen legyen ez a beszédfajta, de mégse csapongó, s noha szabadon jár-kel, ne kószáljon féktelenül szanaszét. Arra se törekedjék, hogy szót a szóval mintegy összeragasszon; ez a hiatus (hézag, hangrés) valahogy kellemesen hangzik a magánhangzó-torlódásokban; olyan szónoknak kedves nemtörődömségét mutatja, aki a mondanivalóra és nem a szavakra helyezi a hangsúlyt. De annak a szónoknak, aki e kettő – a körmondatok zenei üteme és a szavak összefűzése – tekintetében szabadabb, egyéb dolgokra kell majd ügyelnie. Mert nem szabad, hogy hanyagul építse föl ezeket az összevont, rövidebbre szabott mondatokat; van azonban olyasfajta hanyagság is, mely művészi hatású. Mert ahogy némelyik asszony nincs felcicomázva, és éppen ez illik hozzá, éppen úgy ez az egyszerű beszédstílus az, amely még díszítőelemek nélkül is gyönyörködtet. Mindkettőben van valami, amivel elbűvöl, de ez nem vehető észre. Félre kell tennie tehát minden feltűnő díszt, akár a csillogó gyöngysort: még hajfodorító sütővasat sem szabad használnia; el kell vetnie a szépítőszereket: a fehér arcfestéket s a pirosítót is mindenestül; csak a választékos finomság és a jó ízlés maradjon meg beszédében. Színtiszta latinsággal szóljon, világosan és érthetően, ügyelve arra, mi a helyénvaló.

24. Egyvalami hiányzik még, amit Theophrastus negyedikként a szónoklat érdemei közé sorol, s ez az ékes szavú, kellemes és gördülékeny beszéd, a finom és sziporkázó ötletek, melyek mintha csak a homályból villannának elő; az effajta szónoki beszédnek ez az uralkodó jellege. De kellő áhítattal nyúljon a szónok ezekhez az eszközökhöz; mert a mi eszközeink ezek valamiképpen, a gondolatok és a szavak díszítőelemeiben rejlő, más-más természetű javaink. A szavak díszítése pedig kétféle jellegű: az egyik az önmagukban vett, külön szavaké, a másik a szavak elrendezésében áll. Az önmagukban tekintett szavak esetében, ha eredeti értelmükben vett, közhasználatú kifejezésekkel élünk, akkor a legjobb hangzásúak s a tárgyat leginkább megvilágítók aratnak tetszést; ha idegen kifejezésekkel, akkor a szerencsés szóátvételek, a máshonnan merített, mintegy kölcsönszavak – akár azokból alkotott származékszavak, akár újak, akár régi és szokatlan kifejezések. A régi és szokatlan kifejezések is az eredeti értelmükben vett szavak körébe tartoznak ugyan, csakhogy ritkán élünk velük. A szavak összefűzése pedig akkor tetszetős, ha olyan összecsengő hatást vált ki, mely a szavak megváltoztatásával nem maradna meg, ha a gondolat értelme megmaradna is. A gondolat díszítőelemei ugyanis – melyek szilárdan megmaradnak akkor is, ha változtatunk a kifejezéseken –, tömeges számuk ellenére, ritkán ragyogók.

Az egyszerű stílusú szónoki műfaj képviselője tehát, bár választékos beszédű, új szók alkotásában mégsem vakmerő; a képes értelmű kifejezésekkel mértékletesen, a régiekkel takarékosan él; s a szavak és gondolatok egyéb díszítőelemeit is csak szerényen alkalmazza. De talán sűrűbben él olyan szóképekkel, melyek folyvást közszájon forognak nemcsak a városlakók, hanem a falusi nép körében is, mint az utóbbiaknál a „gyöngyöző bor, szomjazó föld, viruló vetés, kövér kalász” kifejezések. Mi sem merészebb ezeknél; de vagy találó a hasonlat, vagy helyénvalónak látszik, ha a szóban forgó dologra nincs külön kifejezés, így a szóképet megvilágítás, nem üres szójáték céljára alkalmazzuk. Az egyszerű stílus képviselője ezzel a díszítőelemmel egy kissé szabadabban élhet, mint a többivel; de mégsem annyira tetszése szerint, mintha fennkölt szónoki stílusban beszélne.

25. A helytelenség tehát – s hogy ez mi, az az ellenkezőjéből tűnik ki – akkor is szembeszökő, amikor merészebb szóképet alkalmaz a szónok, méghozzá az egyszerű stílusú beszédben, mely másfajta stílusba talán beleillenék. Azt az összhangot azonban, mely a szavak összefűzésében a mondatot oly ékességgel ékesíti, amiket a görögök, mintha csak taglejtések volnának, skhemá-nak (szó-, beszédalakzat) neveznek – és ugyanezt a szót a gondolat díszítőelemeire szintúgy átviszik –, az egyszerű szónoki stílus képviselője, akit méltán mondanak egyesek attikainak, ha nem kizárólagos jelleggel teszik, ugyancsak alkalmazhatja beszédében, de valamivel mértéktartóbban. Mert ahogy egy lakoma elkészítésében, aki kerüli a fényűzést, nemcsak takarékosnak óhajt látszani, de választékos ízlésűnek is, a szónok szintúgy megválogatja majd, mivel éljen. Mert éppen a szóban forgó szónoknak takarékosan kell bánnia a legtöbb díszítőelemmel. A finom elmeéllel szónokolónak kerülnie kell az imént említett stílusalakzatokat: hasonló szembeállítását a hasonlóval, az összecsengő zárószavakat, a mondatok azonos lejtésű zenei záradékait s a betűk cserélgetésével rögtönzött, szinte mesterkélt szójátékokat, nehogy a túlságos gonddal felépített arányosság nyíltan leleplezze tetszéshajhászását. De az emelkedettebb és harsányabb hangot megkívánó szóismétlések is idegenek ettől az egyszerű szónoki stílustól. A többi szóalakzatot használhatja vegyesen, csak fel kell lazítania, szét kell tördelnie a szófűzés szoros rendjét, és minél köznapibb szavakkal, minél természetesebb szóképekkel kell élnie. A gondolat díszítőelemei közül is csak azokat használja fel, melyek nem feltűnően csillogók. Ne szólaltassa meg a hazát, ne idézze fel a holtakat az alvilágból, ne gyűjtsön egy kévébe mindent, hogy egyetlen körmondatba zsúfolja. Az erősebb tüdejű szónokoknak való az ilyesmi, el sem várhatjuk, meg sem követelhetjük ezt most megrajzolt szónokunktól; legyen ő hangvételében is, stílusában is csöndesebb. A gondolat díszítőelemeinek nagy része megilleti azonban a szerényebb stílusú szónokot is, csak kevesebb cicomával kell alkalmaznia ezeket – hiszen ilyennek ábrázoljuk őt.

Mindezt kiegészíti még a taglejtés – nem tragikus, nem színpadias, hanem a test mérsékelt mozdulatai – s a sok mindent kifejező arcjáték; nem afféle arcfintorok, hanem a szónok saját érzelmeit, mondanivalóját természetes módon aláfestő arckifejezés.

26. Az ilyen stílusú beszédet tréfálkozással is fűszerezheti a szónok, s ez rendkívül értékes lehetőség az előadó számára. Két fajtája van ennek: egyik a finom élcelődés, másik a gúnyolódás. Mindkettővel élhet; csakhogy az egyiket akkor alkalmazza, ha valamit közvetlen kedvességgel akar elbeszélni, a másikat, ha gúny céltáblájává, nevetség tárgyává akar tenni valakit. Az utóbbinak több fajtája is van; de most más tárgyra térünk. Ám arra mégis figyelmeztetjük a szónokot: úgy űzze tréfáit, hogy ne sütögesse el túl sűrűn őket, nehogy bohócnak nézzék, ne legyen szeméremsértő, mint holmi színész; se féktelen, mint holmi gazfickó, ne űzzön tréfát a sorscsapásokból, nehogy kegyetlennek tartsák; se a bűntényekből, nehogy nevetésbe fúljon a gyűlölet; ne tréfáljon a maga vagy a bírák személyéhez méltatlanul, se a körülményekhez nem illőn, mert mindez a már említett helytelen dolgok sorába tartozik. Kerülje az orvosolhatatlan sérelmeket; csak ellenségeibe döfjön fullánkot, de azokba se folyvást, s ne is mindegyikükbe, akárhogyan. Ezeket kivéve úgy éljen a szónok a tréfa fűszerével s a finom élcekkel, hogy ezeknek az atticizmus új képviselőinek egyikénél sem tapasztaltam még, noha ez kétségkívül a legszíntisztább atticizmus.

Ilyennek képzelem én az egyszerű stílus szónokának eszményképét, aki nagy szónok mindazonáltal, és a legigazibb atticista; mert hiszen az egész sava-borsa és romlatlan frissessége az attikai stílus sajátja. De nem minden attikai szónok mestere a könnyed élcelődésnek; Lysias és Hyperides kellő mértékben az volt, Demades pedig a többieket is felülmúlta, ahogy mondják. Demosthenest kevésbé tartják annak, noha szerintem senki sem szólott nála finomabb szellemességgel; ő azonban nem annyira a gúnyos tréfák, inkább a könnyed élcek mestere volt. Az előbbi élesebb elme, az utóbbi nagyobb művészet sajátossága.

27. A második stílusfajta gazdagabb és valamivel acélosabb, mint az imént tárgyalt egyszerű stílus; de szerényebb a hamarosan sorra kerülő, fennkölt szónoki beszédnél. A második fajtában szinte elenyészően kevés a szónoki hév, de annál több benne a kellem. Gazdagabb, mint az előbbi magvas stílus, de a díszes, áradó szavúnál szerényebb.

A szónoki beszéd minden díszítőeleme beleillik ebbe a stílusba; legfőbb jellemvonása a kellemes hatás. A görögöknél sokan jeleskedtek ebben, de az én megítélésem szerint a phalerumi Demetrius felülmúlta valamennyit. Beszéde nyugodtan és szelíden árad, szóképek, névcserék tarkítják tündökölve, mint a csillagok.

Névátvitelnek azt nevezem, mint már gyakran elmondottam, amikor a hasonlóság alapján átvisszük valamely szó jelentését egy másikra, vagy díszítő célzattal, vagy a nyelv fogyatékossága miatt. A szókép esetében az eredeti szót egy másik, azonos jelentésű szó helyettesíti, szoros értelmi összefüggésük alapján. Az utóbbinál is névátvitel történik ugyan, de másképpen, amikor azt mondja Ennius: árva a város, a vár…, és megint másképpen, ha a vár helyett hazát mondott volna; s amikor azt mondja:

Rémületes harctól riadoz, remeg Afrika földje

az afrikaiakat Afrikára cseréli. A rétorok ezt hypallagé-nak (fölcserélés) nevezik, mert mintegy fölcserélődnek benne a szavak egymással; a grammatikusok metonymiá-nak (névmásítás), mivel a nevek megváltoznak benne. Aristoteles pedig mindezeket a szóátvitellel s a mesterkélt szóhasználattal helyezi egy sorba, melynek katakhrésis (visszaélés; helytelen szóhasználat) a neve; például, amikor sekélylelkűséget mondunk kislelkűség helyett, visszaélve a rokon szavakkal, ha szükséges, vagy mert tetszik, vagy mert odaillő. S amikor több szókép is követi egymást egyfolytában, teljesen megváltozik a szónoki beszéd. Ezért ezt a fajta stílusalakzatot allegóriá-nak (más beszéd; képes beszéd) nevezik a görögök helyes műszóval, noha Aristoteles elnevezése még jobb ennél, aki mindezeket képes értelmű kifejezéseknek minősíti. A phalerumi Demetrios sűrűn alkalmazza e díszítőelemeket, s ez igen kellemessé teszi stílusát; számos szókép fordul elő nála, de szócsere nem valami gyakran.

Ehhez a stílusfajtához – a szerény és mérsékelt hangvételűről beszélek – a szavak valamennyi díszítőeleme jól illik, s a gondolaté is szép számmal. Szélesen áradó, tudós fejtegetésekbe bocsátkozhat a szónok ebben a műfajban, s a közhelyeket minden erőltetés nélkül beleszőheti beszédébe. Mit szaporítsam a szót? A filozófusok iskoláiból többnyire ilyen szónokok kerülnek ki. És ha nem állítjuk szemtől szembe ezt a most tárgyalt stílust a másikkal, amelyik jobban duzzad a szónoki erőtől, akkor önmagában véve megérdemli a dicséretet. Ragyogó, virágos, festői és csiszolt nyelvezetű szónoki beszédfajta ez, mely a szavak, a gondolatok minden báját magához köti. Ez a szofisták forrásaiból áramlott át a törvényszéki szónokokhoz teljes egészében; s minthogy az egyszerű stílus képviselői megvetették, a fennkölt stílus hívei száműzték maguktól, a most tárgyalt, középutat választók között honosodott meg.

28. A harmadik fajta szónoki stílus a pompás, a bőven áradó, méltósággal teljes, ékesszóló, a legtüzetesebb szónoki hévvel átfűtött. Ez az a beszédfajta, amelynek pompáját és gazdagságát mindenkor megcsodálták a néptömegek, és eltűrték, hogy államügyekben döntő ereje legyen. Ezt a lendületes, harsányan zengő ékesszólást azonban csak megcsodálják, csak bámulattal tekintenek föl rá, de senki sem reméli, hogy elsajátíthatja valaha is. Ez az ékesszólás az, amely megérinti a lelkek húrjait, s tetszése szerint játszik rajtuk. Hol összezúz mindent, hol belopódzik a szívekbe; újfajta vélekedés magvait hinti el, és kigyomlálja a régit. De nagy a különbség e között és a fentebb említett szónoki stílusfajták között. Az, aki egyszerű szavakkal és finom elmeéllel szól, és azon fáradozik, hogy beszéde okos és világos legyen, és nem tör magasabbra, kitűzött célját elérve nagy szónok lehet, ha nem is a legnagyobb; nem áll síkos talajon, s ha egyszer megvetette a lábát, sohasem esik el. A középúton állónak pedig, akit szerénynek és mérsékeltnek neveznek, ha jól fölvértezte magát a saját tudományával, nem kell tartania beszédének kétes és bizonytalan sikerétől; és ha szónoklata olykor kevésbé sikerül is, ahogy az gyakran megesik, mégsem kockáztat nagy veszedelmet, hiszen nem a magasból zuhan le. De a mi szónokunk, akit a többi fejedelmévé teszünk, a fennkölt, a szónoki hévtől lángoló, aki csak erre az egyre született, ha csak ebben az egyetlen műfajban műveli ki magát, ha csak ezt az egyet tanulmányozza, s a mag dúsan áradó stílusát nem vegyíti a másik kettővel, a legnagyobb mértékben megvetésre méltó. Mert az egyszerű stílus szónoka okos és világos beszédéért máris jó szónok; a középúton álló kellemes; a leggazdagabb stílusú azonban, ha sosem változtat hangnemet, szinte nem is látszik olykor épeszűnek. Mert aki semmit sem tud nyugodtan, csöndesen, megfelelő felosztással, meghatározással, világosan, kellemesen előadni – kivált, amikor egyes tárgyköröket teljes egészükben, másokat részben ilyen módon kell fejtegetni –, s lángoló szavakkal szónokol, mielőtt fokonként előkészítette volna rá hallgatóit: az ilyen őrjöngeni látszik az épeszűek között, s mintegy bortól ittasan tombolni a józanok között.

29. Megragadtuk tehát a keresett szónokot, Brutusom, de csak képzeletben; mert ha kézre keríthettem volna, még ő maga sem beszélt volna rá minden ékesszólásával sem, hogy útjára bocsássam. De végül is valóban megtaláltuk azt az ékesszólót, akit Antonius sohasem látott. Milyen is tehát? Röviden összefoglalom, s majd bővebben kifejtem azután. Ékesszóló az a szónok, aki apró ügyekben egyszerűen, jelentős ügyekben méltósággal, középszerűekben mértéktartón szónokol.

De hiszen sohasem akadt ilyen, mondod. Nem is; mert én nem arról beszélek, mit láttam, hanem arról: mit kívánok látni. És visszatérek Platónnak a már említett fogalmához és eszményképéhez, melyet ha nem is szemlélhetünk, képzeletben mégis megragadhatunk. Mert nem az ékesszóló személyt keresem, nem is valami halandó, enyészetes dolgot, hanem éppen azt a valamit, aminek birtokában ékesszóló válhat valakiből; és ez semmi egyéb, mint maga az ékesszólás, melyet csak lelki szemünkkel szemlélhetünk. Az lesz tehát ékesszóló, ismétlem újra meg újra, aki az apró ügyekben egyszerűen, a középszerűkben mértéktartón, a jelentősekben méltósággal tud szólani. Védőbeszédünk Caecina érdekében teljes egészében a praetori döntés alapján folyt le; homályos pontokat meghatározásokkal tisztáztuk; hivatkoztunk a polgári jogra, a bizonytalan kifejezéseket megmagyaráztuk. Manilius törvényjavaslata érdekében dicsérő beszédet kellett tartanunk Pompeiusról; mértéktartó stílussal juttattuk érvényre a dicsérő beszéd minden gazdagságát. A római nép joga és felsége forgott kockán teljes egészében Rabirius perével kapcsolatban; tehát a szónoki fokozás minden fajtáját igénybe vettük lángoló beszédünkben. Időnként azonban mérsékelni kell ezt a stílust, s a többivel váltogatni. Ugyan melyik fajta stílus nem található meg a Verres elleni öt vádbeszédben? Az Avitus, a Cornelius ügyében mondott szónoklatokban, vagy védőbeszédeink java részében? Választhattunk volna ezekből is példaképet, ha nem gondolnánk, hogy közismert valamennyi, s hogy ki-ki válogathat belőlük, ha akar. Mert nincs olyan jeles szónoki tulajdonság az egyik műfajban sem, amelyből ne volna meg valamicske szónoki beszédünkben, ha nem is a maga tökéletes mivoltában, de legalább kísérletképpen, nagy körvonalakban. Ha nem érjük is el célunkat, nézzük meg mégis, mi volna a helyes teendő.

Mert hiszen nem a saját személyünkről van most szó, hanem a szónoklat tudományáról; és ebben a tekintetben oly távol áll tőlünk saját műveink csodálata, oly zordak és mogorvák vagyunk, hogy még maga Demosthenes sem elég tökéletes a szemünkben. Ő, noha páratlanul kitűnik valamennyiünk közül a szónoklat minden műfajában, mégsem elégíti ki mindig szépre szomjas, érzékeny fülemet, amely mindig valami mérhetetlen nagyra, valami elérhetetlenre sóvárog.