antonio minturno

Poétikájából

Vespasiano Gonzaga: Már régóta óhajtanám Öntől, Minturno úr, hallani a toszkán költészetről való tanítását, ahogyan azt a görögről már régebben kifejtette. Ma itt, ha van ideje és kedve rá, szeretném, hogy kívánságomat kielégítse.

Minturno: Mi lenne kedvesebb előttem, mint engedelmeskedni oly kiváló személyiség és gazdám parancsának, amilyen Ön. Milyen és mennyi teendőt ne tennék félre, hogy megfeleljek akaratának, ha a magam fáradozását szükségesnek ismerném ily tudás átadásában. De mivel a természet Önt a legnemesebb tehetséggel ajándékozta meg, és hosszú tanulmányai a tudomány teljességével ruházták fel, a szerény tehetség és tudomány oly kis és sivár mezejéről, amilyen az enyém, ugyan mire lehet szüksége az Ön gazdagságának? Igaz, hogy a magasztos és isteni dolgok tanulmányozása, amelyekkel korai évei óta foglalkozott, nem fordították eddig szemeit oly alacsonyra, hogy lelke leszállt volna annak megismerésére, mi szerény képességeinket foglalkoztatja.

Vesp: Ne mondja szerény dolognak a költészetet, ha nem akarja, hogy meghazudtoljam azzal, amit Ön maga írt latinul a Poézisről sok más bölcs emberrel, aki minden más tevékenység elé helyezte, amazok királynőjének és istennőjének nevezve azt. Magamat illetőleg, nem tagadom, hogy sok évet töltöttem a tudományok tanulmányozásával, de világosan megvallom, hogy az Ön elméjének kertjében, mely duskál minden tudásban; nemcsak sok fa van tele a filozófia oly gyümölcseivel, melyeket birtokocskámnál sokkal nagyobbak és gazdagabbak is megirigyelnek, de a költészet virágainak rengeteg változata pompázik benne, melyeket sok-sok év óta az idők sötét köde fedett, s még most is eltakarná, ha az Ön tehetségének fénye fel nem fedte volna őket szemeink előtt. De – mint már mondtam – azt óhajtanám, hogy amit már latin nyelven megmutatott, most olaszul is kinyilvánítsa.

Min: Az Ön rólam táplált jó véleményét, kedves Uram, többre becsülöm és nagyobb hírt várok tőle, mintha e célból egy színházban vagy téren a leghíresebb tudósok, akik csak valaha léteztek, összegyűlnének. Az én poétám pedig ugyanúgy meg lesz tisztelve az Ön tanúsága által, mint az a költő Platón jelenlététől, akit minden hallgatója elhagyott és így szólt: Platón felér valamennyivel. Ezért, nehogy valaki e feleleteimből azt következtesse, hogy el akarom odázni az engedelmeskedést annak, aki nekem szabadon parancsolhat, nem várakoztatom többé. De hogy ne húzódjék tovább kívánságának teljesítése, Ön rendezze legjobb belátása szerint beszélgetésünk menetét.

Vesp: Úgy gondolom, ne tegyünk úgy, mint Platón, akinél Sókratés kérdezgeti azokat, akik tőle tanulni akarnak, hanem úgy mint Marcus Tullius, akit fia kérdez. Én fogom Önt faggatni arról, amit toszkán nyelven szeretnék hallani az Ön által latinul már igen bőven tárgyalt dolgokról.

Min: Legyen az Ön tetszése szerint. Így számon tarthatom, mit őrzett meg abból, amit írtam, Ön viszont rendezett formában hallhatja tőlem, amire kíváncsi.

Vesp: Mi a költészet?

Min: Különböző fajta embereknek utánzása különböző módon: szavakkal, összhanggal, mértékkel; külön-külön ezekkel, együttesen vagy némelyikükkel.

Vesp: Kérem, fejtse ki nekem ezt a meghatározást, hogy jobban megvilágosodjék előttem kérdésem.

Min: Minden utánzásban három dolgot kell megkülönböztetni. Először azt a dolgot, mit utánozni akarunk, azután amivel utánozunk és végül az utánzás módját. A dolgok, amiket utánozunk: az emberek erkölcsei, érzelmei és cselekedetei, amelyek háromfélék. Az első a mi korunk embereinél jobbakéi, a másik az ezekhez hasonlóké, a harmadik a rosszabbaké. A jobbakon az isteneket, hősöket vagy félisteneket – bármiképp nevezzük őket – értjük. A rosszabbak a Szilének Cyklopsok és mindazok, akik nevetésre indítanak. Jobbaknak vehetjük még a fejedelmeket és híres embereket, akik kiváltak akár vitézségükkel, akár a többiekénél nagyobb méltóságukkal mind ebben, mind más korokban. Viszont a rosszabbak közé számítjuk a parasztokat, pásztorokat, munkásokat, élősdieket, mindenkit, aki megérdemli, hogy rajta nevessünk, s azokat, akiket valami nevezetes hiba vagy helyzetüknek alacsonysága miatt nemteleneknek tartunk. Hozzájuk hasonlók a középszerűek, a polgárok, akik sem az erény, sem a szerencse kiválóságával nem emelkednek embertársaik fölé. A költészet az emberek e fajtáját épp csak annyira tartja számon, mint a festészet. A festők között Polygnótos a legjobbakat, Pausias a legrosszabbakat, Dionysios a középszerűeket ábrázolta. Különbözőek az utánzás eszközei is, mert a festők a színekkel és vonalakkal; a színész és histrió hangjával és taglejtéseivel, a költő – mint mondtam – szavakkal, harmóniával, mértékkel dolgozik. S mértéknek nevezem azokat az ütemeket és szüneteket, melyeket a latinok numerusnak és a görögök ritmusnak hívtak az énekben, hangszeres zenében, szavalásban, táncban, taglejtésben és egyéb testmozdulatban. A költészet vagy csupán szavakat használ, mint az, amit a görögök és latinok epikának neveztek; vagy a hangok és hangszerek harmóniáját, mint a zene; vagy a ritmust, mint a tánc. A szavakat pedig kétféleképp alkalmazza: vagy szabadon attól a szótag megkötöttségtől, mely meghatározott számával a verssort alkotja – s ilyenek Platón és Alexamenés Párbeszéd-ei, Sophrón és Xenarchos mimusai és Boccaccio Novellá-i –, vagy meghatározott mértékkel fűzve és szorítva össze a szavakat; mit versnek nevezünk, mint a hőskölteményben; vagy a szavakat énekkel és tánccal is kísérve, mint a ditirambikus és nomikus költészetben; vagy végül a szavakat hol csupán az énekkel, hol a tánccal is kötve össze, ahogyan a komédiában és a tragédiában is történik.

Vesp: Hány része van hát a Poézisnek?

Min: Általánosságban három: az epikus, szcénikus és mélikus vagy lírai – bárhogyan akarjuk nevezni.

Vesp: Mi az epikus költészet?

Min: Az a költészet, mely nem ruházza fel a szavakat azokkal a díszítményekkel, amiket más nővéreinek a zene és tánc kölcsönöz gyönyörködtetésünkre, hanem a szavakat versmértékre szabja, ahogyan a heroikus-, bukolikus- és pásztorköltészetben látjuk, vagy kötetlen formát alkalmaz, amit általában prózának hívnak. Ugyanis mi egyéb az antikoknak sok dialógusa és sok mimusa, mint költői próza, melyben a beszélgetők szokásai és érzései a leggondosabb kifejezésre találnak? Boccaccio novellái sem egyebek. Ma a vígjátékokat is csak prózában írják. Én dicsérem ezt a modern szokást, de úgy tartom, hogy jobb őket versben írni, erről esetleg majd még beszélünk.

Vesp: Hány része van a verses epikának?

Min: Sok: az elégia, epigramma, Homéros és Orpheus himnuszai, a hősi és bukolikus költemények tartoznak alája, mert ez alá a név alá foglalunk minden olyan költeményt, melynek tökéletességéhez nincsen szükség sem az énekre, sem a táncra. Ide sorolható a terza rima, ahogyan abban Dante istenien szólt a Pokol-ról, Tisztítótűz-ről és Paradicsom-ról; Petrarca Triumfus-ai, és az ottava, mely igen alkalmas a híres és dicső emberek nevezetes és kiváló tetteinek ünneplésére, ahogyan az Orlandóról és Rinaldóról olaszul írott könyvekből látjuk. De ez utóbbiakban aszerint, hogy mennyire tükrözik a természetet, nincsen vagy alig van fénye a költői művészetnek. Idevágnak azok a pásztori beszélgetések is, melyeket eklogáknak hívunk, és a rímtelen tizenegyesek, amik újabban jöttek divatba. A két epikai forma – próza és vers – vegyülhet is. Ilyenek a mi Sannazarónk Árkádiá-ja, Boccaccio Ametó-ja és az én Szerelmes Amor-om.

Vesp: A költészet mely területére sorolja Hésiodost és Vergilius Georgicá-ját, Empedoklés, Lucretius, Aratos és Manilius munkáit?

Min: Egyikhez sem tartoznak, ha igaz a költészet ama meghatározása, mit Aristotelést követve adtunk. A nevezettek ugyanis azokban az írásaikban nem akartak semmit sem utánozni vagy elképzelni, hanem Hésiodos és Vergilius a földmívelést, Empedoklés és Lucretius a dolgok természetét, Aratos és Manilius a csillagok neveit, formáját, felkeltét és lenyugtát akarják tanítani. Sallustiust sem lehetne poétának nevezni, akkor sem ha történetét nem prózában, hanem versben írta volna. Ugyanígy Horatius sem méltó inkább a költő névre, mikor versben tanít a költészet művészetére, mint Aristotelés, aki prózában írt róla. Az írót az utánzás teszi költővé, s nem a versmérték vagy a szótagszám…

Vesp: Miután megmagyaráztad, mi tartozik az epikus költészethez, utána két nővére következik, a szcénikus és mélikus: Mi hát a művészet?

Min: Az, mely az utánzásban majd csak versekben szól, majd énekkel, vagy együtt énekkel és tánccal is díszíti beszédét a színpadon. Ének és tánc nélkül, valamint színpadon kívül nem is jelentkezik…

Vesp: Hány leánya van?

Min: Három: a tragédia, komédia és szatíra.

Vesp: Most nem kérdezlek ezekről egyenként. Lesz rá idő és hely később. De mi a mélikus költészet?

Min: Az, amit versben, énekben és táncban látunk meg hallunk.

Vesp: Ama három emberfajtából, mit a költészet utánoz, az egyes műfajok melyeket ábrázolják? Miután megmutattad az utánzás különböző módjait, hadd ismerjem meg az utánzandó dolgok közti különbséget is.

Min: Szívesen. Mivel az utánzók a cselekedeteket utánozzák, melyek szerint vagy jóknak, vagy gonoszaknak tartjuk az embereket (hiszen a szokások majdnem mindég vagy jók, vagy rosszak s ezért vétkesekre meg erényesekre oszlanak), magatartásukat is helyesnek vagy gonosznak tartjuk. Lehet az jobb, hasonló vagy rosszabb a mi korunk embereinél. Eszerint nagyok és híresek, középszerűek vagy alacsonyrendűek és szürkék az antik századoknak a modernekkel való összehasonlítása nélkül. S bár az eposz és tragédia a nagyokat és legkiválóbbakat, a komédia és szatíra a gyatrábbakat és kisebbeket tárgyalja, mindegyik műfajban valamennyinek utánzása megtalálható.

[A lovageposz]

Min: …Azok, akik ez álomképekben valami új művészetet keresnek, azt hiszem, lombos fákat és zöld füvet keresnek Etiópia sivatagaiban. Nem egyéb ez, mint törvényt keresni olyan emberekben, akik minden törvény természetes ellenségei, állandóságot a változatosságban, bizonyságot a tévelygésben. Nem bírnak ők olyan tekintéllyel, hogy inkább higgyünk nekik, mint Aristotelésnek és Horatiusnak. De ha igaz a művészet, melyet ezek a homérosi költészet alapján tanítanak, nem látom, hogyan lehet egy mást és különbözőt felállítani. Az igazság csak egy, s ami egyszer igaz, igaz kell hogy maradjon örökre. Bármiként változzanak is az idők, a szokások és az élet, változásuk nem érinti az igazság állandóságát. Ezért az idők fordulása nem hozhatja magával, hogy egy költemény egy teljes és megfelelő terjedelmű cselekménynél többet öleljen fel, amivel minden valószerűen és ésszerűen feleljen meg és legyen kapcsolatban. Ezen túl a művészet minden igyekezetét a természet utánzására fordítja, s annál jobban megfelel feladatának, minél hívebben ragaszkodik hozzá. De a művészet minden ága más szabályokhoz igazodik, melyekhez működését szabja. Az eszme, melyben tevékenysége tükröződik, ugyanaz: a természet, s a forma is azonos, miben a művészetek mindegyike tükröződik. Egyetlen elv vezérli az építőművészt, amelyhez az épület minden változatában ragaszkodnia kell. A festészet és szobrászat, valamint a többi utánzó művészet hasonlóképpen egyetlen elvet igyekezett szem előtt tartani. S bár mindegyikük változás alá esett, ez nem lényegét, hanem csak járulékos tulajdonságait, az utánzás módját meg a díszítéseket érintette. Azért hogy a festészet a vonallal kezdte, aztán hozzájárult a szín, aztán megtalálta a fényt s árnyat s ama világosságot köztük, mit a görögök tónusnak neveznek, majd a színek összehangolását, nem változott meg benne soha úgy az utánzás, hogy ne maradt volna meg mindig egy teljes egész ábrázolásánál. Így, ha a költői műfajok különbözők is (mert más az eposz, más a dráma és más a költészet, s mindegyik más-más eszközöket, stílust, formát, utat követ), mégis mind tiszteletben tartják az anyag egységét az utánzásban.

[Történet és költészet]

Vesp: Hogyan mondja el a poéta azt, amit története tartalmaz?

Min: Nem úgy, ahogyan megtörtént, de ahogyan valószínűen vagy szükségszerűen megtörténhetett volna. Mert ez épp a különbség közte és a történész között. A történész úgy mondja el az eseményeket, ahogyan megtörténtek, – ő úgy, ahogyan kellett volna vagy valószínűnek látszik, hogy megtörténjenek. Nem az a lényeges különbség köztük, hogy egyik ritmust és mértéket tart, a másik szabad és kötetlen, mert ha a Titus Livius vagy Sallustius által előadottakat versbe foglalnám is, az csak történet maradna, nem válna költészetté.

[A komédia]

Min: … Nagyon dicséretesnek tartanám, ha a mieink Aristophanés és az új latin írók komédiáit követnék (mert szép tehetségű emberek érdeméből azok is olvashatják őket már nyelvünkön, akik latinul és görögül nem értenek, ha nem is a leghívebben, de elegendő útmutatásképpen) és nem pocsékolnák munkájukat mások – parabolanók,[1] bergamóiak, szicíliaiak vagy spanyolok – gúnyolására, avagy hiú szerelmek tárgyalására, mintha elégiát vagy szerelmi daloskönyvet akarnának írni. Ezen persze nem azt értem, hogy az utánzásban vagy fordításban ne mondhassanak mást, mint amit az antikokban találnak, s ne másíthassanak rajtuk semmit. Sok minden gyönyörködtette akkor a hallgatókat, ami ma untatna, sok minden kellemesen hatott azokon a nyelveken, ami a mienken rosszul hangzanék…

[A szatíra]

Ang: Mi a szatirikus költészet?

Min: Ez, miről beszélni ígértem, azaz a tragikus szatíra, kevert utánzás, mi megfelelő terjedelemben egy tökéletes és teljes, ünnepélyes és komoly történetet tárgyal kellemes és vonzó beszéddel. Olyan személyeket szerepeltet, akik részben furcsák és nevetségesek, részben hősiek és tiszteletre méltóak, s olyan cselekedetekre ragadtatják magukat, melyek fecsegéseikkel és kiszólásaikkal kacagásra indítanak, de némely más szerencsétlen és ijesztő ténnyel részvétet is keltenek…

Ang: Igazíts útba, hogy megértsem, mik ennek a költészetnek a jellemvonásai?

Min: Ne feledd, és vedd figyelembe, hogy ez (mint mondottam) nem tiszta, hanem kevert költői forma. Ne legyen tehát olyan ünnepélyes, mint a tragédia, de attól ne is térjen el annyira, hogy a komédia közvetlenségének útjára tévedjen. Amennyire a mese méltósága megengedi, igyekezzék kellemes előadásra. Ébresszen nevetést, nem vigyorgást vagy gúnykacajt, hanem mosolyt és vidámságot. Szórakoztasson szellemes mondásokkal, de ne szócsépléssel, s ne feledje soha, hogy minden szatirikus volta ellenére tragédia és nem komédia. A tréfában és nevettetésben legyen olyan, mint egy szemérmes, szerény és tiszteletre méltó családanya a játékban és házi ünnepségben, nem pedig kicsapongó és szemtelen. Az istenek, félistenek és egyéb nagy és nevezetes személyek, akiket benne szerepeltetünk, ne vetkőzzenek ki méltóságukból, s ne térjenek el a hozzájuk illő beszédtől és szokásoktól. A Szatírok és Szilének – bármi bárdolatlanok és vadak – beszédükben legyenek tiszták és egyszerűek; bár természetüknél fogva nevetésre indítanak, ne legyenek mosdatlan szájúak, és méltatlanok a szemérmes és romlatlan fülekhez…

(L’arte poetica. I-II.)

---

[1] Parabolano tulajdonképpen kórházi szolgát, teherhordót jelent; átvitt értelemben nevetséges fecsegő, kómikus alak.