francesco robortello

aristoteles-magyarázataiból

 

 

            A könyv szövegének magyarázása előtt szükségesnek érzem annak tisztázását, hogy mi is tulajdonképpen a költészet, mi a jelentősége, mi a célja, és mi a műalkotás anyaga. Az utóbbi kérdést tárgyalnám első helyen, mivel a többire akkor már könnyen adódik válasz.

            A költői mesterség anyaga az ékes beszéd (oratio), mint ahogyan mindazoké a mesterségeké, amelyek összefüggenek a beszéddel. Ezeknek a száma öt; mégpedig a megmutató beszéd, demonstratoria, így fordítjuk a görög àποδειχγχόν-t, továbbá a dialektika, retorika, szofisztika és poétika, mert a grammatikáról, amely bizonyos jelentéktelenebb dolgokat tárgyal, nincsen szándékunkban szólani. Mindezeknek közös anyaga az ékes beszéd. De mivel az ékes beszédnek is különféle a jelentősége és a formája, hol a tárgyalt dolgok mineműsége, hol a bármit előadó és bizonyítani kívánó személye szerint, ezért e beszédnek is minden egyébtől különböznie kell. Legsajátosabb, legjellemzőbb feladata: előadni azt, ami igaz és – mivel másképpen nem lehet – szükséges. A beszédnek bármelyik fajtája minél inkább eltér az igazságtól, annál közelebb kerül ahhoz, ami hamis. Az igaz és a hamis között pedig bizonyos távolságok szerint helyezkedik el a hiedelem (ένδοξον), a meggyőző (πιθανόν) és a látszat (φαινόμενον), amit latinul így mondhatnánk: probabile (amit helyesnek tarthatunk), suasorium (amit tanácsolhatunk), és apparens verum seu probabile quod videtur (látszólag igaz, vagy ami helyeselhetőnek látszik).

            Ezek közül minden egyes műfaj a megfelelő fajtát választja: a demonstratoria az igazat, a dialektika a helyeselhetőt, a retorika a tanácsolhatót, a szofisztika azt, ami helyeselhetőnek látszik, tehát csak valószínű; végül a poétika a hamisat vagy mesést.

Ilyen beszédet vállal hát magára a poétika…

            Azt hiszem, mindebből kellőképpen kitűnhetett, hogy az említett kategóriák közül mindegyiknek milyen jellegű beszéd az anyaga, és milyen a költészeté. Tehát mivel a költészet anyaga koholt és mesés beszéd, a költészet feladata nyilván az, hogy megfelelő mesét és hazugságot költsön, és ugyanígy nyilvánvaló, hogy az efféle hazugságok kieszelése elsősorban a költészet sajátja.

Aristotelés bizonysága szerint Homéros, tehát minden költészet őse, tanította elsőnek, hogy kell hazugságot megfelelő módon előadni. Ez pedig nem más, mint paralogismos, amelyről majd alkalmasabb helyen még mi is részletesebben kívánunk szólani.

            Összefoglalólag itt annyit mondhatunk, hogy a költői hazugságokban a hamis elvek igazakként szerepelnek, és ezekből helyes következtetések vonhatók le. Tudniillik – az általános vélekedéstől eltérőleg – nem minden mese tartozik a költészet világába. A poétika csak olyan dolgokról beszél, amelyek vagy vannak, vagy lehetségesek, vagy régi keletű nézet szerint vannak. Egyéneket viszont, akik valójában nem léteznek, nem talál ki, sem el nem nevez. Mivel tudniillik a poétika elsősorban utánozni akar, csak olyasmit utánozhat, ami van és cselekszik valamit. Tehát ha most valaki előhozná a háromfejű Kerberost, a háromtestű Chimairát, vagy más alvilági szörnyet, csak azt mondhatnám, hogy a költészet olyan dolgokat is előad, amelyek az emberek képzeletében élnek, és ilyen tárgyakban ugyanúgy jeleskedhetik, mintha valóban létező dolgokat adna elő.

            Azt hiszem, most már kellőképpen kifejtettem, mi a költői mesterség anyaga: tudniillik hamis vagy mesés, hazugságokkal teljes beszéd. Az is kellőképpen tisztázva van, hogyan koholják a költők ezeket a hazugságokat, milyen mesés tárgyakat válasszanak, és melyeket kerüljenek. Most az következik, amit már eleve célul tűztem ki: hogy ennek a mesterségnek a céljáról szóljak valamit. A poétika, ha figyelmesen vizsgáljuk a kérdést, minden erejével azon van, hogy gyönyörködtessen és esetleg használjon is. Mert nincsen különb gyönyörűség az emberek számára, mint az, amely valóban méltó szabad emberhez, mint az, amihez szellemi képességünk, gondolkodásunk révén juthatunk. Hányszor megtörténik, hogy olyan jelenségek, amelyek természetes valójukban félelmet és borzadályt keltenek az emberekben, mihelyt a természetből mintegy kiemelve, csak bizonyos hasonlósággal vannak ábrázolva, fölöttébb gyönyörködtetnek bennünket. Mindenki megborzad, ha egy bősz oroszlánt, szarvaival öklelő bikát, vagy egy gyorsan tovasikló kígyót pillant meg. Ha azonban ugyanezeket ékes szavakkal adják elő, márványba faragják, ércbe öntik, vagy színesen lefestik, máris nagy gyönyörűséggel szemléljük. Ebben tehát hasonló a márvány-faragás és az ércszobrászat, a festészet és a költészet; éppen csak hogy a leírások eszköze és anyaga az emberi szó.

            Mi más tehát a költői mesterség célja, mint az, hogy mindenféle emberi cselekvés, mindenféle érzelem, minden élő és élettelen dolog megjelenítésével, leírásával, utánzásával gyönyörködtessen? És mivel ez az utánzás és megjelenítés beszéd útján történik, megállapíthatjuk, hogy a poétika célja az utánzó beszéd, miként a retorikában a meggyőző beszéd. Éppen ezért nagyon találó Cicerónak az a vígjátékról tett megjegyzése, amelyet azonban a költészet egészére vonatkoztathatunk, hogy az nem más, mint „az élet utánzása, a mindennapi élet tükre, a valóság hasonmása”.[1] Amennyiben pedig a dolgok megjelenítése a beszéd útján valósul meg, az is nyilvánvaló, melyik a legigazibb és legerősebb műfaj. A dolgok képeit a gondolkodás fogadja be, a gondolkodás képeit a beszéd és a szó fejezi ki, amiből az következik, hogy minden dolog megjelenítése vagy írott, vagy előadott beszéd útján történhetik. A költői beszéd pedig akár az erényeknek, akár a hibáknak nem a belső tulajdonságait jeleníti meg, hanem magukat a cselekvéseket, amelyek bármilyen tulajdonságból eredhetnek. Mivel ugyanis a tulajdonság a lélek mélyén rejtőzik és szemmel nem látható, másképpen megjeleníteni sem lehet, csak cselekvéseken keresztül, amelyeket viszont mindenki láthat és megítélhet.

            De nemcsak költői, hanem színészi megjelenítés is van. A kettő különbözik egymástól; a színészek ugyanis olyan képességgel és erővel rendelkeznek, hogy utánozni tudják, valósággal megjelenítik az emberek szokásait, érzelmeit, külső formáját és cselekvéseit, mégpedig olyan meggyőzően, hogy hallgatóik és nézőik mindezt el is hiszik. A költő ezzel szemben minden képességét csupán az emberi jellemek érzékeltetésére és leírására használja, úgyhogy az egyik mintegy némán jelenít meg valamit, ami szavakra van alapozva, a másik pedig beszédesen és a megjelenítendőt szóval, arckifejezéssel, taglejtéssel érzékeltetve. Nyilvánvaló, hogy a színészet alá van rendelve a költészetnek, de azért mind a kettő azzal foglalkozik, hogy olvasóinak, illetőleg nézőinek lelke alkalmassá váljék ama dolog képmásának befogadására, amelyet megjeleníteni igyekszenek. A színi megjelenítés vagy cselekvés ugyanis valamiképpen összekapcsolja az emberi gondolkodással és képzelettel a megjelenített és előadott dolog képmását, vagyis mintegy magát a dolgot az érzékeléssel.

            Az efféle megjelenítés hatásosan mozgatja meg az emberi lelket: egyszer haragra és őrjöngésre tüzeli, máskor szelídségre indítja és lecsendesíti; hol szánakozásra, sírásra, könnyekre készteti, hol pedig nevetésre és jókedvre. És bár a költészet nem szorul máshonnan vett segítségre, hogy sajátos feladatát, az utánzást megvalósítsa – mint például énekszóra, mértékekre, taglejtésekre, arckifejezésre és mindarra, amit színpadinak mondhatunk –, néha mégis ezekhez a hangokhoz, külsőségekhez, gesztusokhoz és egyebekhez folyamodik, mivel nem csekély segítséget jelentenek abban, hogy az emberi lélekben előkészítsék az utat mindenféle érzelem és megrázó élmény számára.

Helyesen állapította meg Aristotelés, hogy a hangok, mértékek és effélék mintegy részei vagy eszközei a költői mesterségnek. És ez méltán van így, mert azok a dolgok, amelyekből minden művészet áll és gazdagodik, részint olyanok, hogy szükségesnek mondhatók, részint pedig olyanok, hogy a művészet, bár nélkülük is fennállhat, hozzájárulásuk esetén mégis dúsabb, tartalmasabb, és tisztjének még inkább meg tud felelni.

            De visszatérek a beszéd útján megvalósítható megjelenítésre. Ennek a hallgatóság lelkébe utat törni nem akárki képes, mert nincs annál nehezebb, mint hogy az emberek valamit hallgatva úgy megragadják azt elméjükkel, mintha látnák. Nem is képes ilyenre csak a tudós, okos, éles elméjű és találékony ember, aki mások jellemét mintegy magára ölti, különféle emberek egyéniségét veszi át, magáról mintegy megfeledkezvén. Alkalmasint ezért is mondja Platón a költői ihletről szóló könyvében, hogy a költők nem holmi mesterség megtanulásának, hanem Apollón ihletésének és a Múzsák ösztönzésének köszönhetik képességüket; és nemcsak a költők, hanem a költők előadói és tolmácsolói is úgy mozognak, mint a mágnes érintésére összeálló gyűrűk: egyik a másikat mozgatja meg, egészen az utolsóig. Platón szerint az utolsó ilyen gyűrű az előadó; az első az ihlető istenség, a közbeeső pedig a költő. Nem is tud zengeni semmit a költő, csak ha megszállotta az istenség, és lelkével nem is maga rendelkezik. Aristotelés a Problémák-ban ugyanezt jegyezte fel a syrakusai Marathosról: versírás közben annyira nem volt eszméletnél, hogy nem is a maga, hanem valamely istenség száján keresztül szólott. De erre következtethetünk Karkinos költő halálának körülményeiből is, akit ugyancsak Aristotelés az Etiká-ban említ. Az Aristotelés-magyarázó Eustratios írja, hogy egy kígyó akkor harapta meg, amikor minden figyelmét összpontosítva készülő darabján gondolkozott.

            A legkiválóbb költőknek ebből a megfeszített erővel folytatott gondolkodásából kellőképpen láthatjuk, hogy mások eltérő egyéniségét utánozni és megjeleníteni nagyon nehéz dolog, mert ehhez az szükséges, hogy a magukéból mintegy kivetkőzve, mások vonásait öltsék magukra. A különféle költői előadások és utánzások pedig, amilyen sokfélék, olyan sokféle haszonnal is járhatnak az emberekre nézve. Mert ha valamely kiváló férfi erényeit és dicsőségét szólaltatják meg és utánozzák, azzal az embereket is az erényre ösztönzik; ha viszont a hibákat jelenítik meg, tőlük az emberek sokkal jobban elijednek és távol tartják magukat, mintha bármilyen más buzdításban lett volna részük. Így ha színpadon borzalmas dolgoknak és veszedelmeknek az utánzása, előadása megy végbe, megfogyatkozik az emberekben az eszeveszett vakmerőség és meggondolatlanság. Ha sajnálatra méltó dolgokat játszanak, a hallgatóság lelke is szelídebbé válik, szánakozásra hajlik. Minden további szószaporítás nélkül megállapíthatjuk, hogy minden költői utánzás és előadás, amely cselekvéssel van egybekötve, az emberek lelkét felrázza, szelídebbé teszi, szorongással tölti el, sarkallja, megtöri, feltüzeli. Ezért van az, hogy Strabón az első könyvben, ahol hosszasan vitázik Eratosthenésszel – aki szerint a költők csak gyönyörködtetnek, de nem használnak –, kijelenti, hogy a költők az élet tanítómesterei és szebbé tevői, akiket a régiek joggal neveztek σωφρονιστής-eknek, erkölcsre nevelőknek.



[1] „Imitationem vitae, speculum consuetudinis, imaginem veritatis.”