Xenophón
Ha olyanokkal beszélgetett Szókratész, akik valamely művészethez vagy mesterséghez értettek, és abból éltek, azoknak is tudott segíteni. Egyszer beállított Parrhaszioszhoz, a festőhöz, és szóba elegyedett vele.
- A festészet ugye azt utánozza, amit látunk? Ti, festők, színek segítségével utánozzátok a homorú és domború, homályos és fényes, kemény és lágy, érdes és sima, új és régi testeket?
- Helyesen mondod – válaszolta Parrhasziosz.
- Ugye, ha szép formát akartok ábrázolni, nemigen találtok olyan emberre, aki minden ízében kifogástalanul szép, ezért sok helyről s gyűjtitek össze, ami kiben-kiben tökéletes, és így teszitek szép látvánnyá az egész alakot?
- Így tesszük – mondta.
- Mondd csak, a leginkább megkapót, a legkellemesebbet, a legkedvesebbet, a legkívánatosabbat és a legszeretetreméltóbbat – vagyis a lélek természetét utánozzátok-e? – kérdezte. – Vagy azt nem lehet?
- Hogyan lehetne utánozni Szókratész, azt, aminek nincs se aránya, se színe, amiben semmi sincs abból, amit az előbb felsoroltál, s ami különben is teljesen láthatatlan?
- Van az úgy, hogy az ember barátságosan, van úgy, hogy ellenségesen néz valakire.
- Persze.
- És ez nem tükröződik a szemében?
- Dehogynem.
- Szerinted, aki törődik a barátaival, az ugyanolyan képet vág azok szerencséjéhez vagy balsorsához, mint aki nem?
- Zeuszra, dehogy. A szerencsére felderül, a balsorsra elborul a tekintete.
- Ugye ezt is lehet ábrázolni?
- Természetesen.
- De a méltóságteljes és a szabad emberhez méltó, a közönséges és a rabszolgára valló, a józan és a bölcs, a dölyfös és az illetlen viselkedés is átsüt az ember arckifejezésén és testtartásán, akár áll, akár mozog.
- Igazad van.
- Hát akkor ezek is utánozhatók?
- Bizony – válaszolta.
- Szerinted melyik alakot nézik szívesebben az emberek, amelyiken szép, jó és szeretetre méltó természet mutatkozik, vagy amelyiken csúf, rossz és gyűlöletes?
- Zeuszra, igen nagy a különbség, Szókratész!
Kleitónhoz, a szobrászhoz is ellátogatott, és szóba elegyedett vele.
- Látom és tudom is, hogy szépek az általad faragott futók és birkózók, ökölvívók és pankrátorok, de hogyan éred el azt, ami a nézők lelkét a legjobban megragadja, hogy szobraid élő embernek hatnak?
Kleitón habozott, és nem válaszolt azonnal. Szókratész erre hozzáfűzte:
- Ugye, élő emberek alakját veszed mintául a munkádhoz, így éred el, hogy szobraid élőnek tűnnek?
- Pontosan – válaszolta.
- Azáltal teszed őket az eleven emberekhez hasonlóvá és szemre hű másolattá, hogy a test tartását, hajlását, felegyenesedését, összegörnyedését és kinyúlását, megfeszülését és elernyedését utánozod?
- Pontosan azáltal – felelte.
- Nem okoz-e örömet a szemlélőnek, ha a cselekvés közben megörökített figura érzelmeit is kifejezésre juttatod?
- Nyilvánvalóan okoz.
- A küzdőt tehát fenyegető tekintettel kell ábrázolni, a győzteshez meg diadalittas illik?
- Természetesen.
- Ezek szerint a szobrásznak a lélek rezdüléseit a test alakjának segítségével kell kifejezni – vonta le a tanulságot.