TI: Hypertextuális Derrida, posztstrukturalista Nelson?
TI: Hypertext and Critical Theory (eredeti könyvcím)
AU: George P. Landow
NA: Ivacs Ágnes (fordító)
DT: könyvfejezet
PD: 1992 (eredeti angol verzió)
PD: 1997/04 (magyar elektronikus változat)
SO: Artpool Web -- "On line publikációk"
SO: URL: http://www.artpool.hu/onlinepublicationhu.html
KW: hipertext
KW: hálózatok
KW: memex
KW: elektronikus publikálás
NT: A MEK szövegváltozat az eredetihez képest javított.
NT: A közeljövőben egy javított változat várható a fordításból is.
//////////////// MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR \\\\\\\\\\\\\\\\
Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A
szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát
illetik (amennyiben az illető fel van tüntetve). Ha a szerző
vagy tulajdonos külön is rendelkezik a szövegben a terjesztési
és felhasználási jogokról, akkor az ő megkötései felülbírálják
az alábbi megjegyzéseket. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy
ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése
nem sérti mások szerzői jogait. A MEK üzemeltetői fenntartják
maguknak a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad
terjesztésének lehetőségét illetően, akkor töröljék azt a MEK
állományából.
Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható,
terjeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű
alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való
megfelelő hivatkozással használható. Minden más terjesztési és
felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét
kell kérni. Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig
benne kell maradnia.
A Magyar Elektronikus Könyvtár elsősorban az oktatási/kutatási
szférát szeretné ellátni magyar vagy magyar vonatkozású,
szabad terjesztésű elektronikus szövegekkel. A MEK projekttel
kapcsolatban a MEK-L@listserv.iif.hu lista e-mail címén lehet
információkat kapni és kérdéseket feltenni. A MEK központi
Internet szolgáltatásainak URL címei: <http://www.mek.iif.hu>,
<gopher://gopher.mek.iif.hu> és <ftp://ftp.iif.hu/pub/MEK>.
\\\\\\\\\\\\\\\\ HUNGARIAN ELECTRONIC LIBRARY ////////////////
GEORGE P. LANDOW
Hypertextuális Derrida, posztstrukturalista Nelson?
---------------------------------------------------
Fordította: Ivacs Ágnes
Az eredeti mű forrása:
George P. Landow: Hypertext and Critical Theory
The Johns Hopkins University Press, 1992.
Chapter One: Hypertextual Derrida, Poststructuralist Nelson?
http://twine.stg.brown.edu/projects/hypertext/landow/ht/contents.html
-----------------------------------------------------------------------
Landow a Brown University angol irodalom és művészettörténet
professzora. Itt közölt írása 1992-ben megjelent könyvének
első fejezete, amelyet hypertextre is átdolgozott.
homepage-e:
http://twine.stg.brown.edu/projects/hypertext/landow/cv/gplbio.html
e-mail címe: gplandow@brownvm.brown.edu
-----------------------------------------------------------------------
TARTALOM
A hypertext definíciója és a fogalom története
A hypertext fogalmának története
Jegyzetek a nyomtatott szövegben
Roland Barthes és az írható szöveg
Írás és olvasás hypertextes környezetben
Egyéb konvergenciák: intertextualitás, többjelentés és középpont nélküliség
Textuális nyitottság
Hypertext és intertextualitás
Hypertext és a több jelentés
A hypertext és a középpont nélküliség
Vannevar Bush és a hypertext ötlete
A memex
Memex, a költői gép
A virtualitás
Virtuális szöveg, virtuális szerzők és irodalmi számítástechnika
Jean Baudrillard és a digitalitás
A hálózat-paradigma
A hálózat nem-lineáris modellje a kortárs kritikai teóriában
A hálózat a marxista elméletben
A hypertextualitás és a korábbi információs rendszerek
Ok vagy konvergencia, befolyás vagy összefolyás?
Analógiák a Gutenberg-forradalommal
Bibliográfia (és a szöveg hivatkozásainak forrása)
---------------------------------------------------------------------------
Az okság problémája. Nem mindig könnyű meghatározni, mi lehetett az
oka egy bizonyos változásnak egy tudományágban. Mi tette lehetővé ezt
vagy azt a felfedezést? Miért jelent meg ez vagy az a fogalom? Honnan
ered ez vagy az az elmélet? Az efféle kérdések meglehetősen kínosak,
mert nincsenek egyértelmű módszertani elvek, amelyekre egy ilyen
elemzést alapozhatnánk. Még nagyobb a zavar a tudomány egészét
átformáló általános változások esetében. Több összefüggő változás
tovább fokozza a zavart. De talán az empirikus tudományok esetében hág
a tetőfokra: mert ott az eszközök, módszerek, intézmények, események,
ideológiák és érdekek szerepe jól látható, de nem lehet tudni, hogyan
működik ténylegesen egy ilyen összetett, sok tényezős képződmény. -
Michel Foucault: The Order of Things, XII-XIII.
Ha egy programozó elolvassa a Glas-t vagy a Grammatológiát,
egy digitalizált, hypertextuális Derridát talál, ha viszont
egy irodalomteoretikus olvassa a Literary Machines-t, egy
dekonstrukcionista vagy posztstrukturalista Nelsonra lel.
Megdöbbentő felismerés, hogy a hypertext, a kutatás e látszólag
egymástól független területei, nagyon is összetartanak. Az
irodalomelmélet szakértőinek megállapításai és a számítástechnika
teoretikusainak kijelentései jelentős hasonlóságot mutatnak.
E két terület szakértői - többnyire egymástól függetlenül - olyan
evidenciákkal szolgálnak, melyek nagy horderejű változások közepette
utat mutatnak a kortárs episztemébe. Bizonyos vagyok benne, hogy
Jacques Derrida és Theodor Nelson, Roland Barthes és Andries van
Dam írásaival egy paradigmaváltás vette kezdetét. Úgy vélem, mindkét
névpárból egy ismeretlen lesz az olvasók többsége előtt. Azok, akik
a számítástechnika területén munkálkodnak, jól ismerik Nelson és van
Dam gondolatait, míg azok, akik kulturális vagy irodalomelmélettel
foglalkoznak, tisztában vannak Derrida és Barthes elképzeléseivel.
Mind a négyen, mint a hypertext és az irodalomelmélet szakértői
közül sokan, amellett érvelnek, hogy a középpont, a margó, a
hierarchia, a linearitás fogalmára épülő konceptuális szerkezetet
fel kell váltani egy másikkal, ami a multilinearitáson, a
csomópontokon, a kapcsolóelemeken [links], a hálózatokon alapul.
Az emberi gondolkodásban végbemenő forradalmat jelző paradigmaváltás
csaknem minden résztvevője a nyomtatott könyv pozitívumaira és
negatívumaira adott közvetlen válasznak tekinti az elektronikus
írást. E válasznak komoly következményei vannak az irodalomban,
az oktatásban, a politikában.
A kompjúteres hypertext és a kritikai teória számtalan ponton
találkozik. Ezek közül a legfontosabb talán az, hogy míg a
kritikai teória a hypertext elméletét nyújtja, addig a hypertext
megtestesíti és a gyakorlatban kipróbálja az elmélet különböző
aspektusait, mindenekelőtt azokat, melyek a textualitáshoz, a
narratívához, az író-olvasó szerepéhez, funkciójához kapcsolódnak.
A hypertexttel a teoretikusok olyan laboratóriumra tesznek vagy tettek
szert, ahol kipróbálhatják elképzeléseiket. Nagyon fontos, hogy a
hypertext olvasása vagy a hypertexttel történő olvasás tisztázza
a kritikai teória alapgondolatait. J. David Bolter miközben arról
beszél, hogy a hypertextualitás a nyitott szöveg posztstrukturalista
elképzelését testesíti meg, rámutat: "ami a nyomtatásban természetellenes,
az természetessé válik az elektronikus médiumban, és ezt hamarosan nem
kell többé hangsúlyozni, mert meg lehet mutatni"(143). [*]
A hypertext definíciója és a fogalom története
----------------------------------------------
A hypertext fogalmának története
................................
Az S/Z-ben Roland Barthes olyan leírást ad az ideális textualitásról,
mely pontosan megegyezik azzal, amit kompjúter-hypertextnek nevezünk
- szavak (vagy képek) csoportjaiból számtalan útvonallal, lánccal,
nyomvonallal elektronikusan összekapcsolt, nyitott, soha sem
befejezett textualitást képező szöveg, melyet a link, a csomópont, a
hálózat, a háló és az útvonal kifejezéssel írunk le: "Ezt az ideális
szöveget - mondja Barthes, - sok-sok hálózat [réseau] alkotja, melyek
kölcsönös hatást fejtenek ki egymásra, de egyik sem élvez elsőbbséget
a másikkal szemben; ez a szöveg jelentők galaxisa, nem pedig
jelentettek struktúrája; nincs kezdete; nincs iránya; többféle úton
beléphetünk, és egyik sem nevezhető ki önkényesen a fő útvonalnak;
az általa mozgósított kódok olyan messzire kiterjednek, ameddig csak
a szem ellát, nem lehet őket meghatározni...; a jelentés rendszerei
megszállhatják ugyan ezt az abszolút plurális szöveget, de számuk soha
nem korlátozható, mert a nyelv határtalanságán alapul" (5-6 [angol
fordítás]; 11-12 [francia]).
Barthes-hoz hasonlóan Foucault is a hálózat és a kapcsoló elemek
[links] kategóriáival gondolja el a szöveget. The Archeology of
Knowledge című munkájában Foucault rámutat, hogy "a könyv határai
soha sem egyértelműek", mert "más könyvekre, más szövegekre, más
mondatokra történő hivatkozások rendszerének része: csomópont egy
hálózatban... a hivatkozások [egy] hálózatában" (23).
A legtöbb strukturalista és posztstrukturalista gondolkodóhoz
hasonlóan Barthes és Foucault is azokkal a kategóriákkal írja le
a szöveget, az irodalmat, illetve a bennük megjelenő hatalmi és
státuszviszonyokat, mint a kompjúter-hypertext. A hypertext kifejezés,
melyet Theodor H. Nelson alkalmazott először a hatvanas években,
utal az elektronikus szöveg egyik formájára, egy radikálisan új
információtechnikára és egy új publikálási formára. "A hypertext
alatt - fejti ki Nelson, - nem-folyamatos [non-sequential] írást
értek - olyan szöveget, mely elágazik, és választási lehetőséget
kínál az olvasónak, mely leginkább egy interaktív képernyőn olvasható.
Általában kapcsoló elemekkel [links] összekötött szövegdarabok
soraként képzelik el, melyek különböző útvonalakat biztosítanak az
olvasónak" (0/2). A hypertext, abban az értelemben, ahogy ebben az
írásban használom, szövegblokkokból összeállított szöveget jelöl
- amit Barthes lexiának nevez -, illetve az azokat összekötő
kapcsolóelemeket, azaz linkeket. A hypermedia egyszerűen kiterjeszti
a szöveg fogalmát a vizuális információra, hangra, animációra és
az adatok más formáira a hypertexten belül. Minthogy a hypertext,
mely éppúgy összekapcsolhatja a verbális diskurzus valamely részét
képekkel, térképekkel, ábrákkal és hanggal, ahogy más verbális
szakasszal, kiterjeszti a szöveg fogalmát a pusztán verbálison túlra,
nem teszek különbséget a hypertext és a hypermedia között. A hypertext
olyan információhordozót jelöl, amely összekapcsolja a verbális és
a non-verbális információt. Ebben a hálózatban szinonímaként fogom
használni a hypermédia és a hypertext fogalmakat. Az elektronikus
kapcsolóelemek összekötik a műhöz képest "külsődleges" lexiákat -
mondjuk, egy másik szerző kommentárját, hasonló vagy ellentmondó
szövegeket -, és a művön belülieket, miáltal egy olyan szöveget
hoznak létre, melyet nem-lineárisként, pontosabban, multilineárisként,
multiszekvenciálisként tapasztalunk meg. Bár minden lexián belül a
hagyományos olvasási szokások vannak érvényben, ha elhagyjuk egy
szövegegység homályba vesző határait, új szabályok és új tapasztalatok
lépnek érvénybe.
Jegyzetek a nyomtatott szövegben
................................
Egy szokásos humán vagy természettudományos tanulmány tökéletesen
megtestesíti a hypertextnek mint multiszekvenciálisan olvasott
szövegnek az alapfogalmát. Például, mondjuk egy James Joyce
Ulysses-éről írt tanulmány esetében elolvassuk a hagyományosan
főszövegnek nevezett részt, találkozunk a szövegvégi és lapalji
jegyzeteket jelző szimbólumokkal, és kilépünk a főszövegből, hogy
elolvassuk a jegyzetet, melyek lehetnek az érvelést alátámasztó
idézetek az Ulysses-ből vagy más szerzők méltatása, netán kritikája
stb. A jegyzet tartalmazhat még információt más irodalmi szövegekből
származó forrásokra, hatásokra és párhuzamokra nézve. Bármelyikről
legyen is szó, az olvasó követheti a jegyzetben megadott kapcsoló
linket egy másik szövegbe, így kiléphet magából a tudományos
tanulmányból. Ha befejezte a jegyzet olvasását vagy úgy dönt, hogy
nincs értelme részletesen kitérni rá az adott pillanatban, visszatér
a főszövegbe, és folytatja az olvasást a következő jegyzetig, amikor
is újra kilép a főszövegből. Ez a fajta olvasás képezi a hypertext
alapját és kiindulópontját. Tegyük fel, hogy elég, ha megérintjük azt
az oldalt, ahol egy jegyzet, utalás vagy hivatkozás jele feltűnik, és
máris megjelenik a szemünk előtt a jegyzetben foglalt anyag vagy akár
a teljes másik szöveg - jelen esetben a teljes Ulysses -, melyre az
adott jegyzet hivatkozik. A tudományos tanulmányok egy viszonyrendszerbe
helyezik magukat, amit a nyomtatott médium elrejt, s ezért viszonylag
nehezen követhetők, mert a nyomtatási technika térben szétválasztja
azt az anyagot, amire hivatkozunk (vagy amivel összakapcsoljuk [link]
a szöveget) és magát a hivatkozást. Ezzel szemben az elektronikus
hypertextben könnyű eligazodni, minden nehézség nélkül követhetők
az egyes hivatkozások, és látható a kapcsolatok teljes mezője. Ha
megváltoztatjuk azt a könnyedséget, mellyel egy ilyen kontextusban
tájékozódunk illetve az egyes hivatkozásokat követjük, akkor nemcsak
az olvasás tapasztalatát változtatjuk meg gyökeresen, de az olvasott
dolog természetét is. Például, ha lenne egy olyan hypertext rendszerünk,
amelyben a mi állítólagos Joyce-tanulmányunk össze volna kapcsolva
valamennyi idézett anyaggal, akkor az egy jóval nagyobb rendszer
részét képezné, ahol az egész sokkal fontosabb volna, mint az egyes
dokumentumok; a tanulmány ily módon sokkal szorosabban beágyazódna a
saját kontextusába, mint nyomtatott megfelelője.
Roland Barthes és az írható szöveg
..................................
A hypertext elmossa a határokat író és olvasó között, ezért
Barthes ideális szövegének egy másik vonását szemlélteti. Az
információ-technikában végbemenő legújabb változások teremtette
kedvező fényszögből Barthes különbségtétele az írói és olvasói
szöveg között alapvetően a nyomtatási technikán alapuló szöveg és
az elektronikus hypertext közötti distinkciónak tűnik, hiszen a
hypertext beteljesíti:
"az irodalmi műnek (az irodalomnak mint műnek) azt a célját, hogy
az olvasó többé ne fogyasztó legyen, hanem a szöveg létrehozója.
Irodalmunkat az a kíméletlen hasadtság jellemzi, melyet az irodalom
intézménye tart fenn a szöveg létrehozója és használója, tulajdonosa
és fogyasztója, szerzője és olvasója között. Az olvasó ily módon
egyfajta tétlenségre van kárhoztatva - intranzitív; egyszóval komoly:
ahelyett, hogy maga működne, ahelyett, hogy hozzáférne a jelölő
mágiájához, az írás öröméhez, be kell érnie a szöveg elfogadásának
vagy elutasításának sovány vigaszával: az olvasás nem más, mint
népszavazás. Az írói szöveggel szemben tehát ott az ellentétes érték,
a negatív, reaktív érték: a szöveg, amelyet lehet olvasni, de nem
lehet írni: az olvasható szöveg. Minden olvasható szöveget klasszikus
szövegnek nevezünk." (S/Z, 4)
Hasonlítsuk össze, hogyan írják le az eddigi legfejlettebb hypertext
rendszer, az Intermedia tervezői a hypertext feltételezte és
teremtette aktív olvasót:
"A hypertext dokumentumrendszer, mely egyszerre a szerző eszköze
és az olvasó médiuma, lehetővé teszi, hogy az egyes szerzők vagy a
szerzők egy csoportja összekapcsoljon [link] különböző információkat,
útvonalakat készítsen az azokkal összefüggésben álló anyag korpuszán
keresztül, magyarázattal lásson el meglévő szövegeket, és jegyzeteket
készítsen, melyek a bibliográfiai adatokhoz vagy a hivatkozott szöveg
korpuszához vezetik az olvasót... Az olvasók bizonyos szabályok
szerint, de nonszekvenciális módon barangolhatnak az össze kapcsolt
[linked], egymást keresztező utalásokkal, magyarázattal ellátott
szövegekben." (17)
Írás és olvasás hypertextes környezetben
........................................
Hogy fogalmat alkossunk arról, hogyan hozza létre a hypertext Barthes
írható szövegét, vizsgáljuk meg, miben különbözik ennek a könyvnek a
nyomtatott és a hypertext változata! Először is nem papírra nyomtatva
olvassuk, hanem a számítógép képernyőjén. A mai képernyők, minthogy
nem hordozhatók és nem lehet őket kézbe venni, egy kissé nehézkessé
teszik az olvasást. A hozzám hasonló embereknek, akik főként fekve
olvasnak, még kevésbé felel meg a monitor. Ugyanakkor, amikor azt
a jegyzetet olvassuk, hogy "S/Z , ford. Richard Miller (New York:
Hill and Wang, 1974), 5-6", az ennek megfelelő hypertext lexia
tartalmazhatja ugyanezt az információt, de valószínűbb, hogy egy
idézett szakasz, egy hosszabb szövegrész vagy fejezet formáját ölti
vagy felöleli Barthes művének teljes szövegét. Mi több, ez a szakasz
összekapcsolódik Barthes más, éppoly fontos megállapításaival, Barthes
követőinek megjegyzéseivel, Derrida és Foucault írásainak azon
szakaszaival, amelyek szintén a hálózatba kapcsolt szöveg fogalmára
vonatkoznak. Olvasóként el kell dönteniük, visszatérnek-e az én
fejtegetéseimhez, vagy az általam linkekkel javasolt kapcsolatokat
követik, vagy a rendszer más lehetőségeit kihasználva olyan
kapcsolatokat keresnek, melyeket nem ajánlottam. A hypertext
összetettsége, ami az egyedi szövegblokkokhoz vezető linkek
sokféleségében nyilvánul meg, aktív olvasót kíván.
A könyvvel és a hypertext jelenleg elérhető első kezdetleges
változatával (Hypercard, Guide) szemben egy teljes hypertext
rendszer ugyanazt a környezetet biztosítja az írónak és az olvasónak.
Ezért a szövegszerkesztő vagy kiadványszerkesztő programot megnyitva
jegyzeteket készíthetnek, vagy kritizálhatják az értelmezésem,
szövegem. A szövegemet nem változtathatják meg, de feljegyezhetik
észrevételeiket, és belinkelhetik az én dokumentumomba. Tehát sokféle,
a könyvtől eltérő lehetőség van az olvasható szöveg olvasására:
kiválasztották a maguk olvasási útvonalát, és miután Önök, mint
minden olvasó, egyéni útvonalat választanak, e könyv hypertext
verziója valószínűleg nagyon el fog térni a könyvtől, talán az
alternatív útvonalak értékét sugallja majd és talán kevesebb helyet
szentel az alapszövegben az idézett szakaszoknak. Talán hozzáláttak
jegyzeteket készíteni vagy észrevételeket tenni olvasás közben, ezek
között lehet olyan, amely maga is egy szöveg, mely alátámasztja vagy
ellentmond a szövegemben javasolt interpretációnak.
Egyéb konvergenciák: intertextualitás, többjelentés
---------------------------------------------------
és középpont nélküliség
-----------------------
Textuális nyitottság
....................
Barthes-hoz, Foucault-hoz és Mihail Bahtyinhoz hasonlóan Jacques
Derrida is rendszeresen használja a kapcsoló elem (liaisons) [link],
háló (toile), hálózat (résau) és az összefonódott (s'y tissent)
kifejezéseket, melyek a hypertextualitás mellett szállnak síkra;
de Barthes-tal ellentétben, aki az írható szövegre és annak
nem-lineáris voltára helyezi a hangsúlyt, Derrida a textuális
nyitottságot, az intertextualitást és konkrét szöveg esetében a külső
és belső megkülönböztetésének irreleváns voltát emeli ki. E hangsúlyok
kifejezetten tisztán kirajzolódnak, amikor azt mondja, hogy "bármely
más szöveghez hasonlóan, Platón szövege sem férne bele, legalábbis
virtuális, dinamikus, laterális módon, azokba a világokba, melyek a
görög nyelv rendszerét alkották". Derrida itt olyan, még használatban
lévő hypertext rendszerekről beszél, ahol az aktív olvasó a szöveg
felfedezésébe, próbálgatásába morfológiai elemzőkkel ellátott
szótárakat vonhat be, melyek az egyes szavakat rokonszókkal,
származékszavakkal, ellentétpárjaikkal kötik össze. Íme, egy újabb
tényező, amit Derrida és a többi teoretikus a nyelvvel kapcsolatos
látszólag túlzó igény részeként ír le, mely, mint kiderül, pontosan
az elektronikus virtuális formákkal, nem a fizikaiakkal mutatja be
az olvasás és az írás új ökonómiáját.
Derrida helyesen (mondhatnánk, idő előtt) felismeri, hogy a szöveg új,
szabadabb, gazdagabb formájának, mely közelebb áll a lehetséges, sőt
talán a tényleges, bár talán nem tudatos tapasztalathoz, a különálló
olvasási egységek léte a feltétele. Kifejti, hogy abban, amit Gregory
Ulmer "írása alapvető általánosításának" (58) nevez, létezik "az
elszakítás és a meghamisítás lehetősége is, ami hozzátartozik
valamennyi kimondott és írott jelzés struktúrájához, és amely minden
jelzést kialakít az írásban minden szemio-lingvisztikai kommunikáció
előtt és azon kívül... Minden jel, legyen nyelvi vagy nem nyelvi,
kimondott vagy írott... idézhető, idézőjelek közé tehető". Egy ilyen
idézhetőség, elkülöníthetőség következményei valójában meghatározónak
tűnnek a hypertext szempontjából, amely, teszi hozzá Derrida, "ily
módon elszakadhat bármely adott kontextustól, és határtalan számú új
kontextust teremthet teljességgel korlátozhatatlanul." ("Signature",
185).
Akárcsak Barthes, Derrida is úgy tekinti a szöveget, mint ami
különálló olvasási egységekből áll össze. Derrida szövegről alkotott
elképzelése "dekompozíciós módszeréhez" kapcsolódik, mely áthághatja
a filozófia határait. "Ennek az új filoszfemének a szerve a száj"
- mutat rá Gregory Ulmer -, a száj, ami harap, rág, ízlel... A
dekompozíció első lépése a harapás" (57). Derrida, aki a szöveget
a barthes-i lexiákhoz hasonlóan határozza meg, kifejti a Glas-ban,
hogy "a jelen munka témája és stílusa a "morceau", amit Ulmer
"falatnak, darabnak, morzsának, fragmentumnak; zenei kompozíciónak;
egy harapásnak, egy falás ételnek" fordít. "Ez a morceau - teszi hozzá
Derrida - mindig ki van szakítva, amint azt a neve is jelzi, ezért
nem felejtjük el, a fogunkkal." A fogak pedig, érvel Ulmer, "az
idézőjelre, zárójelre utalnak: ha idézzük (idézőjelek közé teszük)
a nyelvet, kiengedjük a markunkból az ellenőrző kontextust." (58)
Derrida útkeresése, erőfeszítése, hogy előtérbe helyezze a szövegnek a
nyomtatott médiumban való működésére vonatkozó felismerését - végül is
Derrida az írás lelkes támogatója az oralitással szemben -, a munkája
révén a nyomtatáshoz kötődő gondolkodó helyzetét, netán dilemmáját
példázza, aki jól látja ugyan annak hiányosságait, de minden
éleselméjűsége ellenére sem talál kiutat ebből a gondolkodásmódból.
Derrida, amint azt a hypertext tapasztalata mutatja, egy újfajta
szöveget keres: leírja, dícséri, de csupán az írás egy bizonyos
fajtájával azonosított eszközök - ebben az esetben a központozás
eszközei - kategóriáival tudja bemutatni. A marxisták felhívják a
figyelmet, hogy a gondolkodás a termelő erők és a termelési módok
függvénye, noha, ahogy látni fogjuk, kevés marxista vagy Marx-követő
néz szembe az irodalmi termelés legfontosabb módjával - azzal, amelyik
az írás és a nyomtatás technéjétől függ.
A diszkontinuitás e derridai hangsúlyából következik a hypertextnek
mint óriási kiterjedésű asszamblázsnak az elképzelése, amit én máshol
metaszövegnek neveztem, és amit Nelson "docuverse"-nek hív. Derrida
valójában a mozira használja az asszamblázs kifejezést, melyet a
nyomtatás vetélytársának, alternatívájának tekint. Ulmer rámutat,
hogy "a gram vagy a nyom a nyelvészet kollázsa/montázsa" (267), és
Derridát idézi a Speech and Phenomená-ból: "Az asszamblázs szó sokkal
inkább alkalmas arra, hogy sugallja: az itt javasolt össze-gyűjtés
fonadék-, szövedék-, vagy hálóstruktúrával rendelkezik, mely lehetővé
teszi, hogy az értelem vagy a jelentés kölönböző szálai vagy vonalai
szétváljanak és összekapcsolódjanak" (131). Ha tovább [...] azt a
felismerését sem, hogy egy ilyen montázsszerű textualitás megjelöli
vagy előtérbe helyezi az írás folyamatát, ennélfogva elutasítja a
hamis transzparenciát.
Hypertext és intertextualitás
.............................
A hypertext, amely egy alapvetően intertextuális rendszer, alkalmas
az intertextualitás olyan módon történő előtérbe helyezésére, melyre
a könyvben az oldalakhoz kötött szöveg nem képes. Már láttuk, hogy
a tudományos tanulmányok és a könyvek nem elektronikus formában
egyértelmű példával szolgálnak az explicit hypertextualitásra. Ezzel
szemben bármely irodalmi mű - ezt a kategóriát itt a gondolatmenet
kedvéért és takarékossági okokból a lehető legönkényesebb módon a
"magas" irodalomnak arra a fajtájára szűkítem, amit az egyetemen
olvasunk és tanítunk - az implicit hypertextualitás példája, nem
elektronikus formában. Vegyük megint példának Joyce Ulysses-ét! Ha
megnézzük, mondjuk a Nausicaa-részt, melyben Bloom Gerty McDowellt
bámulja a strandon, észrevesszük, hogy Joyce szövege itt "hivatkozik"
vagy "utal" (többnyire ezeket a kifejezéseket szoktuk használni) sok
más szövegre vagy olyan jelenségre, melyeket kezelhetünk szövegként,
így a Nausicaá-ról szóló részre az Odüsszeiából, a Gerty gondolatait
elárasztó és tápláló női magazinok hirdetéseire vagy cikkeire, az
akkori Dublinról és a katolikus egyházról felsorolt tényekre, illetve
a regényen belül más szövegrészekre vonatkozó anyagokra. A regény
hypertextes bemutatása ismét nem csupán az említett anyagokkal
kapcsolja össze ezt a szakaszt, hanem Joyce pályafutásának más
munkáival, kritikai magyarázatokkal és szövegvariánsokkal is. A
hypertext ebben az esetben lehetővé teszi, hogy explicitté, de nem
feltétlenül tolakodóvá tegyük azokat a hozzákapcsolt anyagokat,
melyeket egy tanult olvasó talál az eredeti szöveg körül.
T. Morgan felveti, hogy az intertextualitás "mint szövegeknek a
jelölés gyakorlata tágabb rendszeréhez vagy a jelek kultúrában való
használatához viszonyított strukturális elemzése" a szerző/mű/hagyomány
hármasáról áthelyezi a hangsúlyt a szöveg/diskurzus/kultúra hármasára.
Eközben "az intertextualitás felváltja az irodalomtörténet mint
jelrendszer fejlődésmodelljét az irodalom strukturális vagy
szinkronikus modelljével. E stratégiai fordulat legjelentősebb hatása
az, hogy mentesíti az irodalmi szöveget a pszichológiai, szociológiai,
történelmi determinizmustól, és megnyitja a kapcsolatok látszólag
határtalan játékának" (1-2). Morgan plasztikusan leírja a hypertext
(és hypermédia) intertextualitás alapvető következményeit:
nyilvánvalóan bekövetkezik egy ilyen felszabadító nyitás, mely
lehetővé teszi, hogy ilyen kapcsolatokat teremtsünk és tapasztaljunk.
Mindazonáltal, jóllehet a hypertext intertextualitás valószínűleg
leértékel mindenféle történeti vagy egyéb redukcionizmust, de
semmiképpen nem akadályozza meg a szerző és a hagyomány felől való
megközelítést. Az Intermédiával, a Hypercarddal vagy más hypertext
rendszerekkel eddig végzett kísérletek azt mutatják, hogy a hypertext
nem feltétlenül foglalja el a helyét ezeknek a megközelítéseknek.
A legérdekesebb a hypertextben talán nem az, hogy megfelel a
strukturalista és a posztstrukturalista kritika bizonyos elvárásainak,
hanem hogy számos lehetőséget kínál a gyakorlatban való kipróbálására.
Hypertext és a több jelentés
............................
Amikor megpróbáljuk elképzelni a szöveg új formájával (vagy
formájában) való írás és olvasás tapasztalatát, nem hagyhatjuk
figyelemen kívül Mihail Bahtyin gondolatait a dialogikus, polifonikus
és többjelentésű regényről, mely, mint írja: "nem egyetlen, más
tudatokat tárgyként elnyelő tudat egészeként van megkonstruálva,
hanem sok tudat kölcsönhatásából létrejött egészként, melyben egyik
tudat sem lesz teljes egészében egy másik tudat tárgya." (18)
A polifonikus irodalmi forma leírásában Bahtyin hypertextuális
fikcióként mutatja be a dosztojevszkiji regényt, ahol az egyes
hangok lexiák formáját öltik.
Ha Derrida a "harapás" vagy a "darab" kedvező fényszögéből világítja
meg a hypertextualitást, akkor Bahtyin sajátvitalitása és hajtóereje
felől - ahogy megtestesít vagy megmutat egy hangot, egy nézőpontot,
a Rorty-féle párbeszédet. Bahtyin szerint tehát "a regényben magában
nem résztvevő 'harmadik személyek' egyáltalán nem jelennek meg.
Kompozicionálisan vagy a mű tágabb jelentésében nincs hely számukra."
(18) A hypertextualitás szempontjából ez ennek az információs
médiumnak egy lényeges tulajdonságára hívja fel a figyelmünket: a
hypertext nem fér össze a zsarnoki, egyjelentésű hanggal. A hang
mindig a pillanatnyi fókusz összetett tapasztalatából, az éppen
olvasott lexiából és az olvasási útvonal mentén folyamatosan
formálódó elbeszélésből csapódik le.
A hypertext és a középpont nélküliség
.....................................
Amikor az olvasók szövegek hálójában vagy hálózatában haladnak előre,
folyamatosan változtatják kutatásuk vagy tapasztalatuk középpontját -
s ezáltal a fókuszt vagy a szervező elvet is.
Más szóval, a hypertext olyan korlátlanul újraközéppontozható
rendszerként szolgál, melynek ideiglenes fókuszpontját az olvasó
jelöli ki, akiből ennek ellenére egy más értelemben válik valódi aktív
olvasó. A hypertext egyik alapvonása, hogy egymással összekapcsolt
szövegtestekből áll, melyek nem egy fő szervező tengely mentén
kapcsolódnak. Más szóval, a metatextnek vagy dokumentumsornak - annak
az entitásnak, mely a nyomtatási technikában meghatározza a könyvet,
a művet vagy egy szöveget - nincs középpontja. Igaz ugyan, hogy a
középpont hiánya problémát okozhat az írónak és az olvasónak is,
ám a hypertextet használva mindenki saját érdeklődését teszi meg
kutatása pillanatnyi de facto szervező elvének (vagy központjának).
A hypertextet olyan rendszerként tapasztaljuk meg, mely korlátlanul
középpont nélkülivé tehető és újra középpontozható részben azért, mert
a hypertext átmeneti középponttá, a tájékozódást és a továbbhaladást
segítő könyvtári katalógussá alakít bármely dokumentumot, mely egynél
több linkkel rendelkezik. A nyugati kultúra jóval a számítástechnika
megjelenése előtt ismerte már a hálózatba kapcsolt valóság
félig-meddig mágikus kapuit. A bibliai tipológia, mely olyan fontos
szerepet játszott az angol kultúrában a XVII. századtól a XIX.-ig, a
krisztusi elrendelés típusainak és előjeleinek kategóriáiban gondolta
el a bibliai történetet. Vagyis Mózes, aki a saját jogán létezett,
létezett Krisztusként is, aki beteljesítette a próféta jelentését.
Számtalan XVII. századi és viktoriánus prédikáció, traktátus és
szövegmagyarázat demonstrálja, hogy bármely személy, esemény vagy
jelenség mágikus ablakként szolgált az emberi üdvözülés isteni rendjének
összetett szemiotikájában. A jelentős eseményeket és jelenségeket
egyidejűleg több valóságban vagy valóságszinten megjelenítő bibliai
típushoz hasonlóan az egyes lexiák is szükségszerűen utat nyitnak a
kapcsolatok hálózatába. Feltéve, hogy az evangélikus protestantizmus
Amerikában megőrzi és továbbfejleszti a bibliai szövegmagyarázatnak
ezt a hagyományát, cseppet sem meglepő, hogy a hypertext első
alkalmázasai között ott volt a Biblia és az exegetikai tradíció.
A lexia nem csupán úgy működik, mint a típusok, de borgesi Alefekké
válik, olyan pontokká a térben, melyek minden pontot tartalmaznak,
mert ezek a pontok olyan kedvező látószöget nyújtanak, ahonnan
minden látható, ami rajtuk kívül esik - ha nem is egészen egyszerre,
de egymástól kissé távolabb, egy-két ugrásra, főként a teljes
szövegkeresővel felszerelt rendszerekben. Jorge Luis Borges Alefjével
ellentétben nem kell egy meghatározott helyről néznünk vászonzsákon
nyugtatva fejünket egy pincében. A hypertext dokumentum lesz az utazó
Alef.
A Structure, Sign, and Play in the Discourse of the Human Sciences
című írásában Derrida rámutat, hogy az a folyamat vagy eljárás, amit
ő középpont nélkülivé tételnek nevez, meghatározó szerepet játszott
a bekövetkezett szellemi fordulatban. Kifejti például, hogy "az
etnológia csak akkor születhetett volna meg mint tudomány, amikor már
megtörtént a középpont nélkülivé válás: amikor az európai kultúra -
és ennek következményeképpen a metafizika és a metafizikai kategóriák
története - már elmozdult, kiszorult a helyéről és arra kényszerült,
hogy ne tekintse magát többé a vonatkozás kultúrájának." (251) Derrida
egy szóval sem említi, hogy a szellemi vagy az ideológiai középpont
rossz lenne, hiszen Serge Doubrovsky kérdésére válaszul azt fejtegeti:
"Nem azt mondtam, hogy nincs középpont, hogy középpont nélkül kell
elboldogulnunk. Úgy gondolom, hogy a középpont funkció, nem pedig
létforma [being] - realitás, de funkció. És ez a funkció teljességgel
nélkülözhetetlen." (271)
Valamennyi hypertext rendszer lehetővé teszi, hogy az olvasó maga
válassza ki a kutatás vagy a tapasztalat középpontját. Gyakorlatban ez
az elv azt jelenti, hogy az olvasó nincs bezárva semmiféle szerkezetbe
vagy hierarchiába. Az Intermédiával szerzett tapasztalatok azt
mutatják, hogy azok számára, akik a szerzők szempontjából szerveznek
egy sétát a rendszerben - mondjuk, Keats-től Tennysonig -, a rendszer
régimódi, hagyományos és sok szempontból hasznos, szerző központú
megközelítést jelent. Másfelől viszont semmi sem kényszeríti az
olvasót arra, hogy ezt a módszert válassza, és azok az olvasók, akik
a korszakolás érvényességét kívánják vizsgálni, szervezhetnek sétákat
a korszakok alapján a viktoriánus vagy romantikus áttekintéseket véve
kiinduló- vagy középpontul, míg mások kiindulhatnak olyan ideológiai
vagy kritikai kategóriákból, mint például a feminizmus vagy a
viktoriánus regény. A gyakorlatban az olvasók többsége szövegközpontú
rendszerként használja a Brown University-n kidolgozott anyagokat,
érdeklődésük középpontjában az egyes művek állnak, s még ha azért
lépnek is be a rendszerbe, hogy egy bizonyos szerzőről keressenek
információt, sok időt töltenek a specifikus szövegeknek szentelt
lexiákkal, például a fikcióról és a nem fikcióról (Trollope The Way
We Live Now című művéről és Carlyle Hudson's Statue című írásáról)
szóló lexiák vagy egy bizonyos regény, mondjuk Gaskell North and
South-a, illetve információs és kontextuális anyagok (biográfiák,
kronológiák, a regény helyszínét és szereplőit elemző esszék,
evangélikus anglikanizmus, közegészség, munkásosztály, gyűlések
stb.) lexiái között keresgélve.
Vannevar Bush és a hypertext ötlete
-----------------------------------
A memex
......
A hypertext-szakértők Vannevar Bush 1945-ös, Atlantic Monthly-ban
megjelent úttörő jelentőségű tanulmányára vezetik vissza a
fogalom eredetét, melyben Bush mechanikusan összekapcsolt
információ-visszakereső gépek megépítését sürgette az információs
robbanással már akkor konfrontálódó tudósok és döntéshozók munkájának
megkönnyítésére. A minden tudományágban megmutatkozó, "egyre
terebélyesedő" kutatás láttán, Bush felismerte, hogy a publikációk
száma máris "messze meghaladja azt a mértéket, amit képesek lennénk
feldolgozni. Hihetetlen sebességgel gyarapodnak az ismereteink,
de a fonál, mellyel a minket érdeklő információt keressük az így
keletkezett labirintusban, a keresztvitorlázatú hajók óta nem
változott". (17-18) Bush felhívta a figyelmet, hogy "Hiába a számtalan
nagyszerű gondolat és hozzávezető gazdag tapasztalat, ha egyszer
archaikus építészeti formákba vannak zárva; s ha a kutatónak sikerülne
minden héten a felszínre hoznia egy gondolatot, akkor sem valószínű,
hogy lépést tudna tartani a mai eredményekkel." (29)
Bush szavaival élve, a probléma gyökere a "szelekcióban" - vagyis
az információ-visszakeresésben - keresendő, a szükséges információt
pedig legfőképpen azért nem találjuk meg, mert rosszak az információ
tárolására, rendszerezésére, iktatására szolgáló módszereink:
"Főként az indexelő rendszerek természetellenessége az oka annak,
hogy képtelenek vagyunk elérni a rögzített adatokat. Amikor bármely
adat tárolásra kerül, alfabetikusan vagy numerikusan iktatódik, az
információ pedig alosztályról alosztályra követve található meg
(ha ugyan megtalálható). Csak egy bizonyos helyen lehet, hacsak nem
készítünk másolatokat; szabályokra van szükség, hogy megtudjuk, milyen
úton juthatunk el az információhoz, a szabályok pedig fárasztóak.
Annál is inkább, mert ha végre megtaláltunk egy adatot, ki kell
lépnünk a rendszerből, és újra belépnünk egy másik úton." (31)
Bush legkíválóbb tanítványa, Ted Nelson rámutat, hogy "a
kategorizálásban nincs semmi rossz, de tény, hogy természeténél
fogva átmeneti: a kategória-rendszereknek félélete van, és néhány év
elteltével minden kategória meglehetősen ostobának tűnik... Abban,
hogy a ping-pong labdából a szabályos katonai névsorban Pong Balls,
Ping honvéd lesz, van némi univerzális." (Literary Machines, 2/49)
Az információ elérése nehézkes, mert az információ kezeléséhez használt
jelenlegi eszközeink nyomtatással és más fizikai úton rögzítik az
adatokat - ezzel szemben nekünk egy olyan információhordozóra van
szükségünk, mely az emberi agyhoz hasonló módon működik. Az ismeretek
tárolására és osztályozására szolgáló módszerek bemutatása után Bush
így panaszkodik: "Az emberi agy nem így működik." (As We May Think,
31, magyarul: Út az új gondolkodás felé, l. e kötetben.) Asszociációkat
követ. "Megragad" egy tényt vagy egy gondolatot, "és már kapcsol
is tovább arra, amerre az asszociációk vezetik az agysejtek által
hordozott bonyolult nyomvonalszövevénynek megfelelően. ". (32)
Bush azon fáradozik, hogy felszámolja a rossz osztályozási
rendszerekből fakadó korlátokat és lehetővé tegye, hogy "az
asszociáció útján történő szelekció" iránti természetes hajlamainkat
kövessük, szemben a természetellenes "indexeléssel történő
szelekcióval". Ehhez egy "memex" elnevezésű eszközt javasol, mely
jóval hatékonyabb, jóval emberközelibb mechanikus módszert kínál a
tények és a képzelet kezelésére. "A memex - mondja - olyan eszköz,
melyben egy magánszemély az összes könyvét, feljegyzését, kapcsolatát
tárolja, és olyan mértékben gépesített, hogy hihetetlenül gyorsan
és rugalmasan kikereshető a kívánt adat. Az emlékezőtehetség
meghosszabbítója." (32) Bush, aki a digitális számítástechnika
megjelenése előtt írta cikkét (a harmincas évek közepén kezdte a
memex gondolata foglalkoztatni), úgy képzelte el a memexet, mint
egy íróasztalt, mely áttetsző képernyőkkel, karokkal, gyors
mikrofilmkereső motorokkal van felszerelve.
A "memex lényege" azonban nem pusztán az információ-visszakeresés és a
jegyzetkészítés, hanem az "összekapcsoló indexelés" - amit a jelenlegi
hypertext rendszerekben linkelésnek nevezünk -, "aminek az a lényege,
hogy utasításunkra bármelyik tétel azonnal és automatikusan kiválaszt
egy másikat". (34) Ezek után Bush pontosan leírja, hogyan készítenek
majd az olvasók "végtelen nyomvonalakat" ezekből a linkekből:
"Egy nyomvonal kiépítése azzal kezdődik, hogy a felhasználó nevet ad
neki, betáplálja a nevet a kódfüzetébe, és beüti a billentyűzeten. A
kivetítőn ott a két összekapcsolandó tétel egymás mellett. Mindkettő
alatt üres kódhelyek találhatók, a pointer pedig úgy van beállítva,
hogy egy-egy helyet mutasson mindkét tételnél. A felhasználó megnyom
egy gombot, és a két tétel máris végérvényesen összekapcsolódik.
Mindkét kódhelyen megjelenik a kódszó. A kódhelyen emberi szemmel
nem látható pontok vannak, melyeket fotocella olvas le. A pontok
helyzete minden tételnél megadja a hozzákapcsolt másik tétel
index-számát. Ettől kezdve, ha bármikor kivetítésre kerül az egyik
tétel, a másik azonnal behívható a megfelelő kódhely alatti gomb
megnyomásával." (34)
Bush látnoki leírása, melyben kifejti, hogy a memex-felhasználó hogyan
készíti és követi a linkeket, azzal a lényegi felismeréssel párosul,
hogy az ilyen linkekből összeállított nyomvonalak egy újfajta
textualitást és újfajta írást teremtenek. "Több tétel nyomvonallá
történő összekapcsolása... - magyarázza, - pontosan úgy működik,
mintha valós tárgyakat gyűjtöttünk volna össze különböző helyekről és
kapcsoltunk volna egybe egy új könyvvé." "Ráadásul - teszi hozzá Bush
-, bármely tételt korlátlan számú nyomvonallal összekapcsolhatunk"
(34), és minden szövegblokk, kép vagy egyéb információ szerepelhet
egyszerre több könyvben is.
Nem kétséges, hogy ezek az új memex-könyvek jelentik az új könyvet,
vagy legalábbis az új könyv egyik változatát, és a könyvhöz hasonlóan
ezeket a nyomokat vagy hálókat is megoszthatjuk másokkal. Bush ismét
csak helyesen felveti, hogy "elkészül majd a lexikon teljesen új
formája, összekapcsoló nyomvonalak használatra kész szövevényével,
készen arra, hogy betápláljuk a memexbe és továbbfejlesszük" (35). Nem
kevésbé fontos, hogy írók-olvasók dokumentumcsoportokat cserélhetnek
egymás között, és új problémák megoldására használhatják azokat. Bush,
a technikai újítások iránt fogékony mérnök, példával is illusztrálja
a memex-felhasználót, aki "azt tanulmányozza, miért volt a rövid
török íj jobb a hosszú angol íjnál a keresztes hadjáratok csatáiban.
Memexébe számtalan e témába vágó könyv és cikk van betáplálva. Először
átlapoz egy lexikont, rábukkan egy érdekes ám vázlatos cikkre, és
otthagyja a kivetítőn. Ezután egy történelmi tárgyú könyvben talál egy
másik odavágó tételt, és összekapcsolja a lexikonban talált cikkel.
Így halad tovább, míg a sok tételből kiépít egy nyomvonalat. Időnként
megjegyzéseket fűz a tételekhez, melyeket vagy a fővonalhoz köt, vagy
egy mellékvonallal egy specifikus tételhez. Amikor bebizonyosodik,
hogy az abban a korban fellelhető anyagok tulajdonsága fontos szerepet
játszott az íjkészítésben, letér egy mellékvonalra, ahol megnézheti a
rugalmasságról írt szakkönyveket és a fizikai állandók táblázatát.
Ide hozzáfűzi saját kézírásos elemzését. A rendelkezésre álló anyagok
labirintusából tehát kiépít egy saját érdeklődésének megfelelő
nyomvonalat." (34-35)
És a memex-nyomvonalak, teszi hozzá Bush, "nem halványulnak el", mint
az emléknyomok, így amikor a kutató "évekkel később egy barátjával
beszélget, és az a különös jelenség kerül szóba, hogy az emberek még a
létfontosságú újításokat sem hajlandóak elfogadni" (35), reprodukálni
tudja az egy speciális téma vagy probléma vizsgálatához készített
nyomvonalakat, hogy valami máshoz felhasználja.
Memex, a költői gép
...................
Bush elképzelése, melyet három évtizeden át csiszolgatott, közvetlen
hatást gyakorolt Nelsonra, Douglas Englebartra, Andries van Damra
és a kompjúteres hypertext többi úttörőjére, így a Brown University
Információ- és Tudománykutató Intézetének (IRIS) kutatócsoportjára,
az Intermedia megalkotóira. Az Út az új gondolkodás felé és a
Memex Revisited című írásában Bush használta először a linkekkel
összekapcsolt szövegblokkok fogalmát, s szintén ő vezette be a link,
linkelés, nyomvonal, valamint a háló kifejezéseket a textualitás új
elképzelésének leírására. Bush memex-leírása számos más eredeti, sőt
radikális elképzelést tartalmaz a textualitásról. Mindenekelőtt az
írás és az olvasás gyakorlata gyökeres átalakításának szükségességét
hangsúlyozza, hogy az írás és az olvasás közelebb kerüljön egymáshoz,
mint a hagyományos könyv esetében. Másodszor, annak ellenére, hogy a
digitális számítástechnika megjelenése előtt alkotta meg a memex
elképzelését, Bush meglátta, hogy az általa javasolt változásoknak.
elengedhetetlen feltétele valamiféle virtuális textualitás. Harmadszor,
a szöveg átalakítása három gyökeresen új elemet tartalmaz: az
összekapcsoló indexelést (azaz a linkeket), a linkekből összeállított
nyomvonalakat és a nyomvonalak csoportját vagy hálóját. Ezekből az új
elemekből pedig egy rugalmas, fogyasztható szöveg elképzelése alakul
ki, mely elég nyitott - sőt talán önmagát veszélyeztetve nyitott -
ahhoz, hogy minden olvasó igényét kielégítse. Ezen felül kialakul az
összetett textualitás gondolata, hiszen a memexben a szövegek jelentik
(a) a hagyományos "művet" alkotó egyedi olvasási egységeket, (b)
teljes műveket, (c) nyomvonalakkal létrehozott dokumentumcsoportokat,
és esetleg (d) magukat a nyomvonalakat is, dokumentumok nélkül.
A kortárs kulturális és kritikai teória fényében Bush elképzelésében
talán az a legérdekesebb, hogy ez a mérnök az informatika azon
axiómáinak elutasításából indult ki, melyek Gutenberg óta fokozottan
meghatározták - sokak szerint egyenesen megteremtették - az európai
kultúrát. Ráadásul, Bush a kapitalizmus és az indusztrializmus sikerét
biztosító, alapvetően lineáris módszereket lényegében költői gépekkel
kívánta felváltani - olyan gépekkel, melyek az analógia és az
asszociáció útján működnek, melyek megragadják és reprodukálják
az emberi képzelet anarchikus csodáját. Bush minden bizonnyal úgy
vélekedett, hogy a tudomány és a költészet lényegében azonos módon
működik.
A virtualitás
-------------
Virtuális szöveg, virtuális szerzők és irodalmi számítástechnika
................................................................
A számítástechnika humán tudományokra gyakorolt jellegzetes hatása
annak köszönhető, hogy a számítástechnika elektronikus kódok
formájában, nem pedig fizikai felületen lévő fizikai lenyomatként
tárolja az információt. Az írás és a nyomtatás feltalálása óta a
tartós, változatlan nyelvi rekordok készítése és terjesztése állt az
informatika középpontjában. Mióta csak írás létezik nem egy szerző
hangoztatta, hogy ezek a rögzített rekordok, ha csak átmenetileg is,
de legyőzik a tér és idő korlátait, mert lehetővé teszik, hogy máshol
és más időben lévő emberekkel adatokat cseréljünk. A nyomtatás azzal
a lényeges többlettel rendelkezik, hogy ugyanabból a szövegből
több másolatot készíthetünk; ez a sokszorozás, mely másolatok
terjesztésével őrzi meg a szöveget, lehetővé teszi, hogy térben és
időben távol lévő olvasók felhasználhassák ugyanazt az információt.
Elizabeth Eisenstein, Marshall McLuhan, William M. Ivins, J. David
Bolter és sokan mások a nyomtatási technika kulturális hatásának
történetét kutatók közül kimutatták, hogy Gutenberg felfedezésének
hatására alakult ki az, amit ma humán tudományoknak és kritikának
nevezünk. Minthogy a könyv megjelenésével a tudósoknak többé már nem
kellett sérülékeny, a rendszeres használatban elöregedő kéziratokat
előállítaniuk az információ megőrzésére, kifejleszthették a tudomány,
az eredetiség és a szerzői tulajdon új elképzelését.
Bár a nyomtatással előállított rögzített, sokszorozott szöveg
nagyban közrejátszott az irodalom, az oktatás és a kutatás modern
fogalmának kialakulásában, hangsúlyozza Bush és Nelson, mégis a
szöveg fizikai megjelenítésén alapuló információ-visszakereső rendszer
lényeges problémáját veti fel - azaz, hogy az információ rögzített,
változtathatatlan lineáris formában történő tárolása megnehezíti az
információ-visszakeresést.
Két oldalról közelíthetjük meg ezt a problémát. Először is, nincs
olyan információ-elrendezés, ami mindenkinek megfelel. Másodszor,
jóllehet a lineáris és a hierarchikus elrendezés is egyfajta rendszer
szerint tárolja az információt, előfordulhat, hogy egyik rendszer
sem felel meg bizonyos felhasználók igényeinek. Írástudók, tudósok,
kiadók és mások, akik könyvek előállításával foglalkoztak, szép
számmal találtak fel eszközöket az elmúlt évszázadok során az
információfeldolgozás és -visszakeresés meggyorsítására. A
kéziratkultúrát fokozatosan felváltották az oldalak, fejezetek,
bekezdések és szóközök. A könyvtechnika a lapszámozás, az indexelés
és a bibliográfiák bűvöletébe esett. Ezek tették lehetővé a tudományt,
ha nem is volt mindig könnyű vagy megfelelő a használatuk.
Az elektronikus szövegszerkesztés jelenti a következő jelentős
fordulatot az információtechnikában a könyvnyomtatás után. Éppoly
ígéretes (vagy fenyegető) radikális változásokat hoz majd a
kultúrában, mindenekelőtt az irodalomban, az oktatásban, a
kritikában és a tudományban, mint Gutenberg nyomdája.
A szöveg alapú számítástechnika inkább elektronikus, mint fizikai
szövegeket termel majd, és a tintáról az elektronikus kódra történő
átállás - amit Jean Baudrillard az "érzékelhetőről" a "digitálisra"
történő áttérésnek nevez ( Simulations, 115) - olyan információtechnikát
eredményez, mely összeegyezteti a rögzítettséget és a rugalmasságot, a
rendet és az elérhetőséget - ám ennek ára van. Minthogy az elektronikus
szövegszerkesztés a számítógép által használt kódok használatából áll,
minden szöveg, amit az író-olvasó a képernyőn lát, virtuális szöveg.
Az optikából vett hasonlattal szólva, a kompjúteres szakemberek
"virtuális gépekről" beszélnek, melyeket egy olyan operációs rendszer
teremtett, amit a felhasználók úgy érzékelnek, mintha saját gépükön
dolgoznának, miközben valójában több száz másikkal osztják meg a
rendszert.
Hasonlóképpen, valamennyi szöveg, amit az író vagy olvasó a számítógép
képernyőjén lát, egy speciálisan számára készített verzió, míg a
primér elektronikus verzió a kompjúter memóriájában van. Ennélfogva
mindaddig egy elektronikus változattal dolgozunk, míg mindkét verzió
egybe nem esik, amikor az író azt a parancsot adja a számítógépnek,
hogy "mentse el" az egyik változatot a memóriába helyezéssel. Ezen a
ponton a képernyőn látható és a számítógép memóriájában található
szöveg nagyjából egybeesik, ám az olvasó az elraktározott szövegnek
mindig egy virtuális képét látja, nem az eredetit; valójában az
elektronikus szövegszerkesztés leírásában az ilyen distinkciónak
nem sok értelme van.
Bolter szerint az elektronikus írás "legfurcsább tulajdonsága", hogy
"nem közvetlenül hozzáférhető sem az író, sem az olvasó számára.
A szöveg darabjai egyszerűen nem mérhetők emberi mértékkel. Az
elektronikus technika eltávolítja vagy kivonja az írót és az olvasót a
szövegből. Ha a fény felé tartunk egy mágneses szalagot vagy optikai
diszket, egyáltalán nem látunk rajta szöveget.... Az elektronikus
médiumban a fejlett technika több rétegének kell az író vagy olvasó
és a kódolt szöveg közé lépnie. A késleltetésnek olyan sok rétege van,
hogy az író vagy olvasó aligha képes eldönteni, a képernyőn van-e
a szöveg, a tranzisztor memóriában, vagy a winchesteren?" (Writing
Space, 42-43)
Jean Baudrillard és a digitalitás
.................................
A magát Walter Benjamin és Marshall McLuhan követőjének valló Jean
Baudrillard-t, úgy tűnik, egyszerre elbűvöli és elborzasztja az,
amit ő egy ilyen digitális kódolás mindent átitató hatásának nevez,
noha a példák alapján, melyeket felhoz, úgy tűnik, mintha gyakran
nem lenne tisztában vele, melyik média alkalmazza. Baudrillard
megközelítésének erőssége és gyenge pontja az ismeretek és az
információ digitalizálásáról tett megállapításaiban rejlik. Helyesen
észreveszi, hogy az érzékelhetőtől a digitálishoz történő elmozdulás
korunk kultúrájának meghatározó vonása, de félreérti - jobban
mondván, csak részben érti meg - ennek a következményeit. Úgy véli,
a digitalitás bináris oppozíciót foglal magában: "A digitalitás
világunk része. Ott van minden üzenetben, a társadalom minden jelében.
A legkonkrétabb megjelenési formája a teszt, a kérdés/válasz, az
inger/reakció" (Simulations, 115). Baudrillard nagyon tisztán
kimutatja ezt az ekvivalenciát - melyet helytelenül, axiomatikusnak
vél - abban a megállapításában, miszerint "az igazi teremtő formula,
mely magában foglalja az összes többit, és amely valami féleképpen
a kód tartós formája, bináris, digitális" (145). Ebből arra a
következtetésre jut, hogy a digitalitás legfontosabb jellemzője a
"kibernetikai kontrollal... az új operációs konfigurációval" való
kapcsolata, hiszen ennek a "digitalizálás a metafizikai elve (Leibnitz
Istene) és a DNS a prófétája" (103).
A digitalizálásban, amin az elektronikus számítástechnika alapul,
a gépi kód alapszintjén, illetve a programnyelvek jóval magasabb
szintjén valóban benne van a binaritás. De ebből még nem következik
egy teljes gondolatvilág vagy episztemé, ahogy azt Baudrillard naivan
feltételezi. Részben természetesen igaza van: talán felismerte az
inger/reakció modell és a digitalizálás meghatározó kapcsolatát. Az
a tény azonban, hogy létezik a hypertext, világosan mutatja, hogy a
digitalizálás nem szükségszerűen zár vagy a lineáris, vagy a bináris
oppozíciók világába.
Derridával ellentétben, aki a könyv, az írás és az írás technikájának
szerepét hangsúlyozza, Baudrillard soha sem veszi tekintetbe a
verbális szöveget, melynek hiánya szembeszökően végigkíséri
gondolatmenetét és alattomban átalakítja. Elméletével véleményem
szerint részben az a probléma, hogy figyelmen kívül hagyja a
digitalizált verbális szöveget, és az információ digitális kódolásáról
túl könnyedén siklik át: 1. az inger/reakció, vagy/vagy modellre és
2. olyan más nem alfanumerikus (vagy nem az íráshoz kapcsolódó)
médiumokra, mint a fényképezés, a rádió, a televízió. Meglepő, hogy
bár helyesen rámutat a digitalitás posztmodern világban játszott
szerepére, többnyire olyan médiumokat hoz példának, melyek - abban
az időben különösen - sokkal inkább az analóg technikán, mint a
digitálison alapulnak - ráadásul valamennyi nagyon eltér a másiktól,
és különböző hatást fejt ki. Míg a hang és a vizuális információ
analóg rögzítése szeriális, lineáris haladást igényel, a digitális
technika megszünteti a szekvencia szükségességét azáltal, hogy
közvetlenül eljuthatunk egy bizonyos információhoz. Vagyis, ha egy
kazettán meg akarunk keresni egy Bach-szonáta részletet, folyamatosan
végig kell néznünk a kazettát. A legújabb lejátszókon viszont már
lehetőség van a zenerészeket elválasztó üres helyekre ugorva
felgyorsítani ezt a folyamatot. Ezzel szemben, ha digitálisan
rögzített zenében szeretnénk megtalálni valamely részt, azonnal
eljuthatunk a keresett szakaszhoz, megjelölhetjük későbbi használatra,
és olyan módon kezelhetjük, ami analóg technikával elképzelhetetlen
volna - például azonnal újrajátszhatunk egy-egy szakaszt anélkül,
hogy vissza kellene csévélnünk az anyagot.
Miközben Baudrillard a nem alfanumerikus médiumokra összpontosítja
figyelmét és nyilván valóan összekeveri az analóg és a digitális
technikát, nem ismeri fel, hogy a digitalizálás is megakadályozhatja,
blokkolhatja, elkerülheti a linearitást és a binaritást, melyet
sokszorozással, igazi olvasói aktivitással, valamint hálózatok közötti
elágazásokkal cserél fel. Baudrillard korunk valóságának egy olyan
fő szálát, alkotóelemét írja le, amely potenciálisan szemben áll a
multilineáris, hypertextuális szállal.
A hypertext mellett, a számítógépes humán tudományok számos aspektusa
a szöveg virtualitásából fakad. Mindenekelőtt, az egyes alfanumerikus
szimbólumok könnyű kezelése egyszerűbb szövegszerkesztést eredményez.
Az egyszerűbb szövegszerkesztés viszont nagymértékben megkönnyíti a
régimódi, hagyományos tudományos művek szerkesztését - megbízható,
feltehetőleg hiteles szövegek készítését kéziratokból vagy könyvekből
- akkor, amikor az egységes, egyjelentésű szöveg fogalma talán éppen
átalakulóban vagy eltűnőben van.
Másodszor, a szövegek kivágásának, másolásának vagy más formában
történő használatának egyszerűsége megteremti a tudományos kompozíció
új formáit, melyekben a kutató jegyzetei és az eredeti adatok
érezhetően szorosabban összekapcsolódnak a tudományos szöveggel,
mint azelőtt. Michael Heim szerint ahogy az elektronikus textualitás
mentesíti az írást a papírnyomtatási technika korlátaitól,
"elképzelhetetlen mennyiségű információ, köztük további szövegek,
válnak majd azonnal elérhetővé egyetlen írás elektronikus felszíne
alatt... Egy kis méretű kompjútert egy telefonhoz kötve, egy egész
szakma olyan "könyveket" olvashat majd, ahol a lábjegyzetek további
"könyvekké" terjeszthetők ki, ezek pedig az emberi ismeretek egészét
rendszerező adatbázisok rengetegére nyílnak" (10-11). A tudományos
szövegek kezelhetősége, ami annak köszönhető, hogy a számítógépek
rendkívül nagy sebességgel végzik az adatbázisokban a keresést,
lehetővé teszi a teljes szövegkeresést, a nyomtatott, illetve
dinamikus szómutatókat és a szövegszerkesztés más módjait, aminek
a segítségével a humán tudományok kutatói új kérdéseket tehetnek
fel. Mi több, miközben írunk, "a formálódó szöveg összekapcsolódik
az egész információvilággal" (161).
Harmadszor, az elektronikus virtuális szöveget, melynek megjelenítését
és formáját az olvasók a saját használatukra alakíthatják,
kiegészíthetjük egy teljesen új elemmel - az elektronikus vagy
virtuális linkkel, mely úgy alakítja át a szöveget, ahogy mi
tapasztaltuk, akik a könyvön nőttünk fel. Az elektronikus linkelés
hypertextet alkot, egy blokkokból és linkekből alkotott textuális
formát, mely multilineáris olvasási útvonalakat kínál. Heim kifejti,
hogy az elektronikus szöveg szerkesztés szükségképpen linkeléssel
működik, a linkelés pedig egy új írástérbe helyezi át a szöveget,
az olvasót és az írót:
"A szövegszerkesztés fizikai keretében történő gondolat-kialakítás
megkülönböztető jegyei összekapcsolódnak az információkezelés
automatizmusával, és a szöveg eddig példa nélkül álló linkelését
eredményezik. A linkelés alatt nem valamiféle olyan laza fizikai
kapcsolatot értek, mint a könyvtárban ugyanabban a fizikai térben
található könyvek esetében. A szöveg eredetileg a latin szövés és
egymásba szövődött anyag kifejezéséből ered, és túlzottan pontos
jelentésre tett szert a szövegszerkesztés esetében. Az elektronikus
alkotórészben való linkelés interaktív, vagyis a szövegek azonnal
egyazon fizikai keretbe helyezhetők." (160-161)
A hálózat-paradigma
-------------------
A hálózat nem-lineáris modellje a kortárs kritikai teóriában
............................................................
A hypertext különféle leírásai, elképzelései és a kritikai
teória egyaránt a hálózat modelljére vagy paradigmájára helyezik a
hangsúlyt. A hálózatnak legalább négy jelentése szerepel a meglévő
és a tervezett hypertext rendszerek leírásában. Először is, az egyes
nyomtatott munkák, melyek hypertextként blokkok, csomópontok vagy
lexiák formáját öltik linkek és útvonalak hálózatába kapcsolva. A
hálózat ebben az értelemben a nyomtatott szöveg elektronikus linkekkel
összekapcsolt elektronikus megfelelőjét jelöli. Másodszor, hálózatnak
tekintjük lexiák bármiféle gyűjteményét, akár egy verbális szöveg
eredeti szerzője által, akár valaki más által több szerző szövegéből
összeállított lexiákról van szó. Vagyis azokat a dokumentumcsoportokat,
melyek képlékeny határaiknál fogva bizonyos értelemben egy mű
hypertextuális megfelelői, néhány jelenlegi rendszerben hálónak
nevezzük.
Harmadszor a hálózat kifejezés egy olyan elektronikus rendszert is
jelöl, mely az egyes gépek, munkaállomások, író-és-olvasó-helyek
számára az információ elérését biztosító számítógépekből valamint
kábelekből és vezetékes kapcsolatokból épül fel. Ezek a hálózatok
lehetnek Lokal Area Network-ök (LAN), mint például az Ethernet,
mely gépek sorát köti össze egy intézménnyel vagy annak egy részével,
például egy osztállyal vagy egy adminisztrációs egységgel. A hálózatok
lehetnek még Wide Area Network-ök (WAN), melyek földrajzilag különféle,
egymástól távol eső szervezeteket kapcsolnak össze. A nemzeti és
nemzetközi wide-area hálózatok korai formái között szerepel a
brit JANET, az Egyesült Allamokbeli ARPANET, a tervezett Nemzeti
Kutatási és Oktatási Hálózat (NREN) és a BITNET, mely egyetemeket,
kutatóközpontokat és laboratóriumokat köt össze Észak-Amerikában,
Európában, Izraelben és Japánban. A hálózat negyedik, hypertexthez
kapcsolódó jelentése a kifejezés kritikai teóriában való használatához
áll közel. A hálózat ebben a tág értelemben mindazoknak a fogalmaknak
az összességét jelöli, amire nincs szó, és amire más szavakat
használunk, amíg nem találunk jobbat, vagy mindaddig, amíg az egyik
közülük tágabb jelentést nem nyer vagy önmagát tágabban nem értelmezi:
mint az "irodalom", az "információvilág" (infoworld), a "docuverse",
azaz "minden írás" az alfanumerikus és a derridai értelemben. A
nagy kiterjedésű, intézményeket és helyeket összekötő hypertext
rendszerekhez szükséges majdani wide-area hálózatok megjelenítik,
megtestesítik majd az akkori információvilágokat, beleértve az
irodalmat is. Más szóval, az információhoz jutás a hálózat bizonyos
részéhez való hozzáférést feltételezi majd. A hypertextuális világban
való publikálás a hálózathoz való, akár korlátozott, hozzáférésen
múlik.
A hálózatnak a hypertextben központi szerepet játszó analógiája,
modellje vagy paradigmája mindenütt jelen van a strukturalista és
posztstrukturalista elméleti írásokban. A hálózat és alkotórészeinek
modellje magában foglalja a linearitás elutasítását, mind a forma,
mind az értelmezés tekintetében, gyakran szokatlan alkalmazásokban.
A linearitás-ellenes gondolkodásra elég egyetlen példa. Noha a
narratológusok szinte kivétel nélkül az elbeszélés alapvető
linearitását hangsúlyozzák, a kritikusok újabban kezdik azt
nem-lineárisnak tekinteni. Barbara Herrnstein Smith például arról
beszél, hogy "a diskurzus természeténél fogva a narratív formákban
a nemlinearitás sokkal inkább szabály, mint kivétel." (Narrative
Versions, Narrative Theories, 223) Tekintettel arra, hogy egy másik
fejezetben foglalkozom majd a lineáris és a nem-lineáris narráció
kérdésével, csak arra szeretném itt felhívni a figyelmet, hogy a
nem-linearitás olyan fontossá, egyenesen divatossá vált a kortárs
kritikai teóriában, hogy Smith meglátása - akár helyes, akár nem -
úgyszólván elkerülhetetlen.
A nem-lineáris vagy linearitás ellenes gondolkodás jelentősége tetten
érhető abban a rendszerességben és központiságban, ahogy Barthes és
mások a kapcsoló elem (link), a háló, a hálózat, valamint az útvonal
kifejezéseket alkalmazzák. Derrida minden más gondolkodónál gyakrabban
használja a link, a háló, a hálózat, a mátrix, illetve az összefonódás
fogalmát a hypertexttel kapcsolatban; szintúgy Bahtyin, akinél a
kapcsoló elem (link) (Problems, 9, 25), a linkelés (9), az egymással
való összekötöttség (19) és az összefonódás (72) kifejezésekkel
találkozhatunk. Barthes-hoz, Bahtyinhoz és Derridához hasonlóan
Foucault is a hálózat kategóriáiban gondolja el a szöveget, és
pontosan ugyanerre a modellre támaszkodva írja le "magának a tudásnak
az archeológiai elemzését". A The Order of Things-ben azt fejtegeti,
hogy ez a feladat arra kényszeríti, hogy elutasítsa a kortársait
foglalkoztató "ünnepelt vitákat", és megállapítja, hogy "át kell
alakítani a gondolkodás általános rendszerét, melynek hálózata
pozitív esetben lehetővé teszi az egyidejű és láthatóan egymásnak
ellentmondó vélemények kapcsolatát. Ez a hálózat határozza meg azokat
a feltételeket, melyek lehetővé teszik a vitát vagy a problémát,
és ez hordozza a tudás történeti hitelességét" (75). A rend Foucault
szemében részben a "belső törvény, a rejtett hálózat"; a "hálózat"
pedig olyan jelenség, amely "összekapcsolhat" (127) egy sor különféle,
gyakran ellentmondó osztályozást, megfigyelést, interpretációt,
kategóriát és megfigyelési szabályt. The Dreams of Reason című
művében Heinz Pagels felveti, hogy a hálózat miért rendelkezik olyan
nagy vonzerővel azok számára, akik gyanakodnak a hierarchikus vagy
lineáris modellekre. Pagels szerint "a hálózatnak nincsen 'alja'
vagy 'teteje'". Inkább olyan kapcsolatok sokaságából áll, melyek
fokozzák a hálózat alkotórészei között lehetséges kölcsönhatásokat.
Nincs központi végrehajtó hatalom, amely ellenőrzése alatt tartaná a
rendszert" (20). Pagels azt is elmondja, hogy a hálózat olyan hatékony
elméleti modellként működik a természettudományokban, amely - egyben
kutatási programot is kínálva - különböző tér- és idősíkon képes leírni
egy sor jelenséget. A hálózat modellje olyan eltérő területeken
dolgozó tudósokat foglalkoztat, mint az immunológia, az evolúció és
az agykutatás.
"Az immunrendszer - akárcsak az evolúciós rendszer -, a tanulás és az
emlékezet adottságával rendelkező, hatékony mintafelismerő rendszer.
Ebből a vonásából sokan arra a következtetésre jutottak, hogy egy, az
immunrendszert szimuláló dinamikus számítógépes modell is rendelkezne
a tanulás és az emlékezet képességével... Az evolúciós rendszer egy
több százezer éves időskálát fog át, az immunrendszer napokat, az
agy ezredmásodperceket. Vagyis, ha megértjük, hogyan ismeri fel és
pusztítja el az immunrendszer az antigéneket, talán azt is megértjük
majd, hogy a neuronhálózat hogyan ismeri fel és pusztíthatja el a
gondolatokat. Végeredményben, az immunrendszert és a neuronhálózatot
is egymást ingerlő és gátló, magasan specializált sejtek billiói
alkotják, mindkettő tanul és emlékezik. (134-135)
A hálózat a marxista elméletben
...............................
A posztstrukturalizmusból merítő Terry Eagleton és a hozzá hasonló
marxista gondolkodók egy olyan hálózatmodellre vagy képre
támaszkodnak, ahová a konnekcionisták csatlakoznak (lásd Eagleton:
Literary Theory, 14, 33, 78, 104, 165, 169, 173, 201). Az ortodox
marxisták ezzel szemben, akiket hagyományos érdek (vagy őszinte hit)
fűz a lineáris narratívhoz vagy meta-narratívhoz, a hálózatot és a
hálót főként a hibák jellemzésére hasznáják. Pierre Machery ezért
első látásra kissé szokatlannak tűnhet, mikor Barthes-ot, Derridát
és Foucault-t követve más szövegekhez való viszonyának hálózatába
helyezi a regényt. Machery úgy véli, hogy "a regény kezdetben
könyvek hálózatában helyezkedik el, ami felváltja a valós viszonyok
összetettségét, és egy másik világot épít fel". Machery következő
mondatából azonban kiderül, hogy a posztstrukturalistákkal és a
posztmodern teoretikusokkal ellentétben, akik a hálózatot egy nyitott,
szabad helyzet paradigmájának tekintik, ő korlátozónak, behatárolónak
tartja azt: "Egy korpusz egészébe, kapcsolatok összetett rendszerébe
zárva, a regény betűjében, hivatkozásában, ismétlésében, folytatásában
egy tárgy, mely most egy kimeríthetetlen világhoz kezd hasonlítani."
(268)
Frederic Jameson, aki a The Political Unconscious című művében
azzal vádolja Louis Althussert, hogy a "felületes totalizálás" és
a "jelenségek varrat nélküli hálójának" (27) benyomását kelti,
jóval határozottabban, jóval gyakrabban teszi meg ezeket a hálózati
modelleket a hiba forrásának. Amikor például a liberális tradíció
"spekulációval szemben tanúsított előítéletét" kritizálja a Marxism
and Form-ban, "az egyes tények vagy tételek kiemelését" - ami azzal
jár, hogy elvész "azoknak a kapcsolatoknak a hálózata, melyekbe az
adott tétel bele van ágyazva" - úgy állítja be, mint a liberalizmus
eszközét arra, hogy megakadályozza az embereket, "az egyébként
elkerülhetetlen következtetések levonásában a politika szintjén".
A hálózatmodell itt teljes és megfelelő kontextust kínál, melyet
egy a marxistától különböző gondolkodásmód nyom el, de amely még
itt is csupán a premarxista társadalom leírásához szükséges. Jameson
megismétli ezt a paradigmát a Herbert Marcuse-ről szóló fejezetben,
amikor kifejti, hogy "a valódi vágy azt kockáztatja, hogy feloldódik
és elvész a piacrendszert alkotó álkielégülések határtalan hálózatában
(Marxism and Form, 100-101). A hálózat itt ismét csak egy bűnös
társadalom összetettségének leírásához szükséges paradigmaként
szolgál. Ugyanígy történik a Sartre-ról szóló fejezetben, amikor
Jameson Marx fetisizmus fogalmát taglalja, amely szerinte úgy
mutatja be "a fogyasztási cikkeket és az azok között lévő kapcsolatok
'objektív' hálózatát" mint "a társadalmi élet valóságát" elfedő
csalóka látszatot, mely "magában a munkafolyamatban rejlik" (Marxism
and Form, 296).
A hypertextualitás és a korábbi információs rendszerek
------------------------------------------------------
Ok vagy konvergencia, befolyás vagy összefolyás?
................................................
Milyen a viszonya az elektronikus számítástechnikának először
is a hypertexthez, aztán az elmúlt három vagy négy évtized
irodalomelméletéhez? Az Elvetham Hallban 1990 májusában a technikáról
és a humán tudományok jövőjéről tartott konferencián J. Hillis Miller
felvetette, hogy "a viszony... összetett, nem-lineáris, nem-okozati,
nem-dialektikus és túlságosan is súlyosan determinált. Többnyire
nem illenek rá a "kapcsolat" definiálására szolgáló hagyományos
paradigmák" (11).
Maga Miller remek példát hoz a kritikai teória és a technika
konvergenciájára. Mielőtt felfedezte volna a kompjúter-hypertextet,
a szövegről és (az intepretációs) szövegszerkesztésről írt: módszere
felettébb ismerősnek tűnhet annak, aki olvasott vagy dolgozott már
hypertexttel. Fiction and Repetition című művében kifejti, hogyan
olvas egy Hardy-regényt, leírását bahtyini hypertextualitásnak
nevezhetnénk: "Minden szövegrész egy csomópont, metszéspont,
fókuszpont, ahová a többi szövegrészből jövő vonalak összetartanak
és ahonnan a regénybe vezetnek, s minden csomópont tartalmaz minden
vonalat". Egyetlen szövegrész sem élvez prioritást a többivel szemben
abban az értelemben, hogy fontosabb volna, vagy "a többi eredete vagy
vége" (58) volna.
The Critic as Host (1979) című írásában "az interpretáció dekonstrukciós
stratégiájára hozott 'példájában'" hasonlóképpen leírja az egymástól
távoli részekből összekapcsolt szövegblokkot, melyben az útvonalak
egy folyamatosan táguló, növekvő metaszövegbe, univerzumba vezetnek.
A dekonstrukciós stratégiát alkalmazza "egy kritikai esszé idézett
töredékére, mely egy másik esszéből való idézetet tartalmaz, akár
egy parazita gazdája testében". A mikrobiológiából vett hasonlatnál
maradva Miller kifejti, hogy "a "példa" fragmentum, akárcsak valamely
anyagnak azok a parányi részecskéi, melyeket kis kémcsőbe téve
vegyelemzéssel vizsgálnak. Ebből a néhány kifejezésből kiindulva,
kontextusról kontextusra haladva olyan messzire jutunk, vagy annyit
veszünk ki a nyelv e parányi darabjából, hogy a rész magába foglalja
az indoeurópai nyelvcsalád valamennyi nyelvét mint szükséges
környezetet, ezeknek a nyelveknek a teljes irodalmát és fogalmi
gondolkodását, valamint a háztartási gazdálkodás, az ajándék-adás
és -kapás társadalmi struktúráinak minden permutációját" (Miller:
The Critic as Host, 223).
Miller rámutat, hogy Derrida "Glas" című írása és a személyi
számítógép többé-kevésbé egy időben jelentek meg. Mindkettő tudatosan
és szándékosan azon munkálkodik, hogy kivonja a használatból a
hagyományos lineáris kódex-könyvet és felcserélje az új multilineáris
multimédia hypertexttel, amely hamarosan a kultúra, illetve a
kulturális formák vizsgálatának meghatározó kifejezési formája lesz.
Az 'elméletnek' a digitális forradalommal az irodalmi kutatásban
és annak átalakításában aratott 'diadala' ugyanannak az elsöprő
változásnak két különböző aspektusa." (Literary Theory, 20-21)
Tény, hogy ez az elsöprő változás számtalan tényezőből tevődik össze,
de van egy téma, ami a hypertextről (illetve a memexről) szóló
írásokban és a kortárs kritikai teóriában is megjelenik - a nyomtatási
kultúra korlátai, a könyv kultúrája. Bush és Barthes, Nelson és
Derrida - akárcsak a többi író, aki ezekkel, a feltehetőleg előre nem
látható módon összefonódó témákkal foglalkozik -, valamennyien abból
a vágyból indulnak ki, hogy felszámolják a nyomtatás korlátait. Ennek
a közös tervnek a megvalósításához először fel kell ismerni a könyv
óriási hatalmát, mert csak akkor van esélyünk megszabadulni ezektől
a korlátoktól, ha már tudjuk, hogyan formálta és informálta a könyv
életünket.
Ebből a kontextusból nézve Claude Lévi-Strauss leírása, melyet a The
Savage Mind-ban és a mitológiát taglaló tanulmányaiban fejt ki az írás
előtti gondolkodásról részben a könyv kultúrájának középpont nélkülivé
tételére tett kísérletnek tűnik -, kísérletnek, kívülről bemutatni
írástudó kultúránk korlátait, még ha csupán rövid időre tudunk is
kívül kerülni rajta. Baudrillard, Derrida, Jean-François Lyotard,
McLuhan és mások az elektronikus, nem-kompjúteres médiumokra, a
rádióra, televízióra és a filmre helyezik a hangsúlyt, és egyöntetűen
a nyomtatáson alapuló informatika jövőbeni jelentőségét vitatják,
gyakran azoknak az előnyös szemszögéből, akik úgy vélik, hogy a
hangot, mozgást és vizuális információt alkalmazó analóg médiumok
gyökeresen átalakítják majd az emberi természettel és az emberi
kultúrával szembeni elvárásainkat.
Derrida kiemelkedik az elismert kritikusok és a kritikai teoretikusok
sorából mint az a gondolkodó, aki a legpontosabban látja a digitális,
nem pedig analóg rendszereken alapuló, kötetlen formájú informatika
jelentőségét. Rámutat, hogy "az információ-visszakeresés gyakorlati
módszereinek fejlődése olyan mértékben kiterjeszti az 'üzenet'
lehetőségeit, hogy az üzenet többé már nem egy nyelv 'írott'
fordítása, nem egy jelölt átvitele, mely a maga integritásában
kimondott maradna." (10) Más jelentékeny teoretikusokkal ellentétben
Derrida megértette, hogy az elektronikus számítástechnika illetve a
médiumokban történt változások kikezdték a lineáris modellnek és a
könyvnek mint a kultúrát uraló paradigmáknak a hatalmát. "A lineáris
írás vége - jelenti ki Derrida - valójában a könyv vége" - még akkor
is -, "ha az új írások - legyenek irodalmi vagy elméleti szövegek -
hagyják magukat könyvformába illeszteni." (Of Grammatology, 86) Ily
módon, mutat rá Ulmer, "a grammatológiai írás a könyvbe iktatásától
való elszakadásért folytatott küzdelmet példázza" (13).
Derrida szerint "a 'könyv' formája jelenleg az általános zűrzavar
időszakát éli, és míg ez a forma kevésbé természetesnek, történetét
tekintve kevésbé áttetszőnek tűnik, mint valaha... a könyvforma
egyedül már nem képes többé megoldani... azoknak az írási
folyamatoknak az esetét, amelyeknek a gyakorlatban meg kell
kérdőjelezniük, és le is kell rombolniuk ezt a formát". Derrida
felismeri, hogy a probléma másik oldala az, hogy "nem bolygathatjuk
meg" a könyv formáját "anélkül, hogy minden mást fel ne forgatnánk"
(Dissemination, 3) a nyugati gondolkodásban. Derrida, az örökös
megbolygató, nem talál elégséges okot arra, hogy elálljon a könyv
megbolygatásától, és kérdései azzal a fogalomlánccal indulnak, mely
többé-kevésbé címnek tűnik a Dissemination bevezető lapjain: "Hors
Livres: Külső munka (Outwork), Hors D'oeuvre, Extraszöveg (Extratext),
Előjáték (Foreplay), Könyvvég (Bookend), Szembenézés (Facing),
Bevezetés (Prefacing)". Örömmel teszi ezt, hiszen amint azt a
Grammatológiában bejelentette, "minden látszat ellenére, a könyv
halála kétségtelenül nem mást jelent be (és bizonyos értelemben
már jó ideje bejelentette), mint a beszéd halálát (az úgynevezett
teljes beszéd halálát) és egy új mutációt az írás történetében, a
történelemben mint írásban. Néhány száz év távlatára jelenti be
mindezt. Azon a fokon kell számolnunk kell vele." (8)
Egy beszélgetésünk során Ulmer említette, hogy a Derrida-féle gram
a linknek felel meg, ezért a grammatológia a linkelés művészete
és tudománya - vagyis a hypertext művészete és tudománya. Ezt
kiegészíthetnénk azzal, hogy Derrida úgy beszél a disszeminációról
(jelszórásról) mint a hypertext leírásáról: "A szöveg fogalmának
szabályos kiterjesztésével a disszemináció egy másik törvényt ír be
az értelem vagy ok-okozati összefüggés (a 'dolog' benseje, a valóság,
az objektivitás, a lényegiség, a lét, általában az érzéki vagy értelmi
jelenlét stb.) vonatkozásában, egy másik viszonyt a metafizikai
értelemben vett írás és a 'külseje' között (történelmi, politikai,
gazdasági, szexuális stb.)." (Dissemination, 42)
Analógiák a Gutenberg-forradalommal
...................................
Most, hogy a gutenbergi forradalomhoz mérhető, alapvető technikai és
kulturális fordulat kellős közepén találjuk magunkat, ideje feltenni
a kérdést, mit tanulhatunk a múltból. Mindenekelőtt, mit jelezhetünk
előre a jövőről egy bizonyos technika vagy technikák sorának
"logikája" ismeretében? Alvin Kernan kifejti, hogy "egy technika, egy
gondolat vagy egy szokás "logikája" az, hogy következetesen átalakít
mindent, amit érint, korlátozott számú, meghatározott formává és
irányban." (49) Kernan és mások, mint például Roger Chartier és
Eisenstein munkája, akik a kéziratról a nyomtatás kultúrájára való
komplex áttérést tanulmányozták, három tanulsággal vagy szabállyal
szolgál bárkinek, aki hasonló átalakulásokra számít.
Mindenekelőtt az ilyen átalakulások hosszú időt vesznek igénybe,
minden bizonnyal hosszabbat, mint amit a kéziratról a nyomtatás
kultúrájára való áttérésről írott korai tanulmányok alapján
várhatnánk. A technikát és az olvasási gyakorlatot vizsgálók több
száz évet felölelő, fokozatos átalakulásról és alkalmazkodásról
beszélnek, míg meghonosodtak az új olvasási szokások, publikálási
formák és irodalmi koncepciók. Kernan szerint a nyomtatási technika
csak az 1700-as évektől "alakította át a fejlettebb európai országokat
az orálisból a nyomtatás társadalmává, át rendezve a teljes társadalmi
szférát és átstruktúrálva, nem csupán módosítva a betűket" (9).
Ennek fényében vajon mennyi időnek kell eltelnie addig, amíg a
számtástechnika, közelebbről, a kompjúter-hypertext hasonló fordulatot
eredményez? Meddig tart vajon az elektronikus nyelvre történő
kulturális áttérés? És miféle vargabetűk, a kulturális alkalmazkodás
milyen átmeneti formái születnek majd közben, még jobban összezavarva,
ám még érdekesebbé téve a képet?
A második fő szabály, hogy a technika és az irodalom, illetve a humán
kultúra más aspektusai viszonyának a vizsgálata nem szolgál a kultúra
olyan mechanikus értelmezésével, amitől Jameson és mások tartottak.
Kernan felhívja a figyelmet, hogy egy technika logikájának a megértése
még nem jelenti azt, hogy könnyedén képesek lennénk előrejelzéseket
tenni, mert változó feltételek mellett ugyanaz a technika változó,
sőt egyenesen ellenkező hatást is kifejthet. J. David Bolter és más
írástörténészek rámutattak például arra a tényre, hogy kezdetben az
írás egyházi és monarchikus érdekeket szolgált, s merőben elitista,
sőt hieratikus volt; később, ahogy az írás gyakorlata szélesebb
társadalmi és gazdasági rétegekben is elterjedt, demokratikus, mi
több, anarchikus látszatot keltett. A nyomtatott könyvnek éppilyen
összetett volt a hatása, igaz, jóval kevesebb időbe került, hogy
a demokratikus vonás elsöpörje a hieratikust - mindössze néhány
évszázad, talán évtized egy ezredév helyett!
Hasonlóképpen Marie-Elizabeth Ducreux és Roger Chartier kimutatta,
hogy a nyomtatott és a kéziratos könyvek is a "hatalom által
irányított vallásos kultúraátvétel" eszközéül szolgáltak, noha
"bizonyos körülmények között a hittel szembeni ellenállásban is
szerepet kaptak, s így az erőszakos térítés elleni küzdelem állandó,
titkos forrásává váltak". A zsolozsmáskönyv, a házasságlevél, illetve
az úgynevezett evangélikus könyvek a könyvnek, illetve más nyomtatott
tárgynak a nyilvános, rituális, egyházi használata és a személyes,
intim, belsővé tett olvasás közötti alapvető feszültséget testesítették
meg".
Kernan maga is kiemeli, hogy "a nyomtatás logikája alapelveinek,
úgy mint a rögzítettség, a sokszorozás és a rendszerezés ismeretében
előrejelezhetők a tendenciák, ám hogy ezek pontosan hogyan
nyilvánulnak meg az írás történetében és az irodalomban, az nem
látható előre. Az irodalmi szöveg idealizálása, valamint az irodalmi
stílus felmagasztalása a nyomtatásban rejlő lehetőségekből fakad,
korábban azonban, úgy vélem, nem volt igazán szükséges a betűk
ilyen módon való felértékelése." (181) Kernan rámutat a "nyomtatás
logikájának két primér hajtóereje, a rögzítettség és a sokszorozás
között húzódó feszültségre, talán egyenesen ellentétre - amit a
"könyvraktár" és "könyvtár" effektusnak nevezhetnénk" (55), mindkettő
kizárólag meghatározott gazdasági, politikai, technikai feltételek
mellett lép működésbe vagy válik uralkodóvá.
A harmadik tanulság vagy szabály, amit Kernan vagy más, az olvasás
gyakorlata, az informatika és a kultúra viszonyát kutatók munkájából
leszűrhetünk az, hogy ez az átalakulás politikai kontextusban történik,
és politikai következményei vannak. A hypertexttel, a kritikai
teóriával és az irodalommal kapcsolatos elképzeléseknek figyelembe
kell venniük, amit Jameson annak az alapvető "felismerésnek" hív,
hogy "nem létezik semmi, ami kívül esik a társadalmin vagy a
történelmin - a 'végső elemzéskor' valójában minden politikai"
(Political Unconscious, 20).
Előrejelzések
.............
Ha a nyomtatás technikája gyökeresen átalakította a világot, ahogy
azt Kernan meggyőzően lefesti, milyen következményekkel jár majd a
nyomtatásról a kompjúter-hypertextre való áttérés?
Noha talán egészen más változásokat hoz a nyomtatásról az elektronikus
technikára történő áttérés, mint a kéziratról a nyomtatásra való
átállás, az alfanumerikus szöveg technikájában bekövetkezett fordulat
tág teret biztosít a vizsgálódásnak.
Az egyik legjelentősebb változás az új információs technika
demokratizáló hatása. A kéziratról a nyomtatás kultúrájára történő
áttérés "elsöpörte az udvarias, előkelő - főként orális, arisztokrata,
hatalmi, királyi udvarok körül kibontakozott - kultúra régi
rendszerét... és fokozatosan felváltotta egy új, nyomtatáson alapuló,
piacorientált, demokratikus írásrendszerrel", melynek alapvető
értékeit "ugyan nem a nyomtatás módja határozta meg, közvetve azonban
mégis a nyomtatási viszonyokhoz kapcsolódtak" (Printing Technology,
4). Melyek a hypertextualitásnak és a hozzákapcsolódó elektronikus
információtechnikának az ilyen, mindenre kiterjedő hatásai? Nelson,
Miller és csaknem minden szerző, aki érinti a hypertext politikai
következményeit, arra az álláspontra helyezkedik, hogy a technika
alapvetően demokratizáló jellegű, ennélfogva elősegíti a decentralizált,
liberalizált létet. Kernan számtalan példát említ arra nézve, hogy a
technika milyen "tényleges változásokat hoz az egyén és a társadalom
életében". Például, "a nyomtatás azáltal, hogy átalakította az írók
munkáját és írását, az írással kapcsolatos szerepek átértékelésére
késztette az írót, a tudóst, a tanárt, és ha teljes egészében
ugyan nem is a nyomtatás teremtette a kritikusokat, szerkesztőket,
bibliográfusokat, irodalomtörténészeket, de megnövelte a számukat
és fontosságukat". A nyomtatási technika újradefiniálta az irodalom
közönségét is azáltal, hogy
"a kéziratolvasók vagy -hallgatók kis számú csoportját... olyan
olvasók csoportjává alakította... akik megvásárolták a könyveket,
hogy otthonuk intimitásában olvashassanak. A nyomtatás, a történelem
folyamán először, tárgyszerűen valóságossá tette az irodalmat, és
szubjektíven felfogható univerzális ténnyé is egyben, a nyomtatott
könyvekkel teli hatalmas könyvtárakban, ahol a világ írásának óriási
gyűjteményei sorakoznak... A nyomtatás átalakította a betűk viszonyát
a társadalom más részeihez, például megszüntette az író patrónusi
támogatástól való függőségét azáltal, hogy megkérdőjelezte és
csökkentette a hatalomnak az írás felett, állami cenzúrával gyakorolt
ellenőrzését, és elfogadtatta a szerzői jogot biztosító törvényt,
mely a szerzőt saját írása tulajdonosának nyilvánította." (4-5)
Az elektronikus link felszámolja a határokat két szöveg között, szerző
és olvasó, tanár és diák között. Gyökeresen átalakítja a szerző, a
szöveg, a mű tapasztalatát. Mélyreható, radikális következményei
fényében kiderül, hogy az irodalomról, írásról alkotott dédelgetett
vagy leghétköznapibb elképzeléseink, az irodalomhoz való viszonyunk
az információ és a kulturális emlékezet technikájának adott formájából
ered. A nyomtatott könyvnek és vonatkozásainak - így a gépelt vagy
nyomtatott oldalnak - a technikája létrehozza a szerzői tulajdon, a
szerzői egyediség és a fizikailag elszigetelt szöveg fogalmát, melyet
a hypertext felszámol. Más szóval, a hypertext tanúsága történelmi
kontextusba helyezi legszokványosabb feltevéseinket, leszállítja az
absztrakció éteréből, és egy meghatározott helyben és korban gyökerező
technika eredményeként tűnteti fel. Ebben a vonatkozásban számos
ponton egyezik a kortárs irodalmi és szemiológiai elmélet főbb
elképzeléseivel, főként azzal, amit Derrida ír a középpont nélkülivé
tételről, és amit Barthes mond az írható és az olvasható szövegről.
Valójában a hypertext szinte szó szerint megtestesíti mindkét
elgondolást, miközben kérdéseket tesz fel róluk, illetve jövőbe
látásuk és történelmi viszonyaik (vagy beágyazottságuk) érdekes
kombinációjáról.
----------------------------------------------------------------------
[*] Az idézetek forrása a cikk után közölt bibliográfiában található.
A zárójelben levő szám a hivatkozott oldalra utal.
----------------------------------------------------------------------
Bibliográfia
------------
(és a szöveg hivatkozásainak forrása)
Althusser, Louis. For Marx. Translated by Ben Brewster. London: Verso,
1979. (Bahtyin, Mihail)
Bakhtin, Mikhail. Problems of Dostoevsky's Poetics. Edited and
Translated by Caryl Emerson. Minneapolis: University of Minnesota
Press, 1984.
Barthes, Roland. "Authors and Writers." In A Barthes Reader. Edited by
Susan Sontag. New York; Hill and Wang, 1982. 185-193.
Barthes, Roland. The Eiffel Tower and Other Mythologies.Translated by
Richard Howard. New York: Hill and Wang, 1979.
Barthes, Roland. Elements of Semiology.Translated by Annette Lavers
and Colin Smith. London Jonathan Cape: 1967.
Barthes, Roland. Mythologies. Translated by Annette Lavers. New York:
Hill and Wang, 1972.
Barthes, Roland. Sade, Fourier, Loyola. Translated by Richard Miller.
New York: Hill and Wang, 1976.
Barthes, Roland. S/Z. Paris: Éditions du Seuil 1970. S/Z. Translated
by Richard Miller New York Hill and Wang 1974.
Barthes, Roland. Writing Degree Zero.Translated by Annette Lavers and
Colin Smith. London: Jonathan Cape: 1967.
Baudrillard, Jean. The Ecstasy of Communication. Translated by Bernard
and Caroline Schutze. Edited by Sylvčre Lotringer. New York:
Semiotext(e), 1988.
Baudrillard, Jean. Fatal Strategies. Translated by Philip Beitchman
and W. G. J. Niesluchowski. New York: Semiotext(e)/Pluto, 1990.
Baudrillard, Jean. Simulations. New York: Semiotext(e), 1983.
Beeman, William O., Kenneth T. Anderson, Gail Bader, James Larkin,
Anne P. McClard, Patrick McQuillian, Mark Shields. Intermedia: A Case
Study of Innovation in Higher Education. Providence, R. I.: Office of
Program Analysis/Institute for Research in Information an Scholarship,
1988.
Benjamin, Walter. Illuminations. Edited by Hannah Arendt. Translated
by Harry Zohn. New York: Schocken, 1969.
Blair, John G. Modular America: Cross-Cultural Perspectives on the
Emergence of an American Way of Life. New York: Greenwood Press, 1988.
Bloom, Harold, Paul de Man, Jacques Derrida, Geoffrey H. Hartman, and
J. Hillis Miller. Deconstruction and Criticism. London: Routledge &
Kegan Paul, 1979.
Bolter, J. David. Writing Space: The Computer in the History of
Literacy. Hillsdale, N. J.: Lawrence Erlbaum, 1990.
Borges, Jorge Luis. The Aleph and Other Stories, 1933-1969. Translated
by Norman Thomas di Giovanni. New York: Bantam, 1971.
Borges, Jorge Luis. Other Inquisitions, 1937-1952. Translated by Ruth
L. C. Simms. New York: Washington Square Press, 1966.
Bush, Vannevar. "As We May Think." Atlantic Monthly 176 (July 1945):
101-8.
Bush, Vannevar. Endless Horizons. Washington, D.C.: Public Affairs
Press, 1946.
Bush, Vannevar. "Memex Revisited." In Science is Not Enough. New York:
William Morrow, 1967. 75-101.
Chartier, Roger. The Cultural Uses of Print in Early Modern France.
Translated by Lydia G. Cochrane. Princeton: Princeton University
Press, 1987.
Chartier, Roger. The Culture of Print: Power and the Uses of Print
in Early Modern Europe. Translated by Lydia G. Cochrane. Princeton:
Princeton University Press, 1987.
Chartier, Roger. "Meaningful Forms." Translated by Patrick Curry.
Liber 1 (1989): 8-9.
Chatman, Seymour. Story and Discourse: Narrative Structure in Fiction
and Film. Ithaca, N.Y.: Cornell University Press, 1978.
Conklin, E. Jeffrey. "Hypertext: An Introduction and Survey." IEEE
Computer 20 (1987): 17-41.
Coombs, James H., Anne Scott, George P. Landow, and Arnold Sanders,
eds. A Pre-Raphaelite Friendship: The Correspondence of William Holman
Hunt and John Lucas Tupper. Ann Arbor, Michigan: UMI Research Press,
1986.
Coover, Robert. "Endings: Work Notes." Manuscript, 1990.
Coover, Robert. "He Thinks the Way We Dream." New York Times Book
Review (20 November 1988): 15.
Coover, Robert. Pricksongs and Descants .New York: New American
Library, 1969.
Delany, Paul and George P. Landow, eds. Hypermedia and Literary
Studies. Cambridge: MIT Press, 1991.
DeRose, Steven J. CD Word Tutorial: Learning CD Word for Bible Study.
Dallas CD Word Library, 1990.
Derrida, Jacques. De la Grammatologie. Paris: Les éditions de Minuit,
1967. Of Grammatology. Translated by Gayatri Chakravorty Spivak.
Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1976.
Derrida, Jacques. La Dissemination. Paris: Éditions du Seuil, 1972.
Dissemination. Translated by Barbara Johnson. Chicago: University of
Chicago Press, 1981.
Derrida, Jacques. "Structure, Sign, and Play in the Discourse of the
Human Sciences." In The Structuralist Controversy: The Languages of
Criticism and the Sciences of Man, edited by Richard A. Macksey and
Eugenio Donato (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1972).
Derrida, Jacques. Writing and Difference. Translated by Alan Bass.
Chicago: University of Chicago Press, 1978.
Eagleton, Terry. Criticism and Ideology: A Study in Marxist Theory.
London: NLB, 1976.
Eagleton, Terry. Literary Theory: An Introduction. Minneapolis:
University of Minnesota Press, 1983.
Ede, Lisa, and Andrea Lunsford. Singular Texts/Plural Authors:
Perspectives on Collaborative Writing. Carbondale: Southern Illinois
University Press, 1990.
Eisenstein, Elizabeth L. The Printing Press as An Agent of Change:
Communications and Cultural Transformations in Early-Modern Europe.
Cambridge: Cambridge University Press, 1980.
Fishman, Barry J. "The Works of Graham Swift: A Hypertext Thesis."
Honors Thesis, Brown University, 1989.
Flaxman, Rhoda L. Victorian Word Painting and Narrative: Toward the
Blending of Genres. Ann Arbor, Mich.: UMI Research Press, 1987.
Foucault, Michel. The Archeology of Knowledge and the Discourse on
Language. Translated by A. M. Sheridan Smith. New York: Harper & Row,
1976.
Foucault, Michel. The Order of Things: An Archeology of the Human
Sciences. New York: Vintage, 1973
Foucault, Michel. "What is an Author?" In Language, Counter-Memory,
Practice: Selected Essays and Interviews, 113-38. Translated by Donald
F. Bouchard and Sherry Simon. Ithaca, N. Y.: Cornell University Press,
1977.
Friedlander, Larry. "The Shakespeare Project: Experiments in Multimedia
Education." Academic Computing 2 (May/June 1988): 26-29, 66-68.
Galegher, Jolene, Carmen Egido, and Robert Kraut, eds. Intellectual
Teamwork, Hillsdale, N. J.: Lawrence Erlbaum, 1990.
Genette, Gérard. Figures of Literary Discourse.Translated by Alan
Sheridan. New York: Columbia University Press, 1980.
Genette, Gérard. Narrative Discourse: An Essay in Method. Translated
by Jane E. Lewin. Ithaca: Cornell University Press, 1980.
Gilbert, Sandra M. and Susan Gubar. The Madwoman in the Attic: The
Woman Writer and the Nineteenth-Century Imagination. New Haven: Yale
University Press, 1984.
Gilbert, Steven W. "Information Technology, Intellectual Property, and
Education." EDUCOM Review 25 (Spring 1990): 14-20.
Gombrich, E. H. Art and Illusion: A Study in the Psychology of
Pictorial Representation. 2nd ed. New York: Pantheon, 1961.
Gore, Albert. "Remarks on the NREN." EDUCOM Review 25 (Summer 1990):
12-16.
Hawkins, Brian L. "Campus-wide Networking at Brown University."
Academic Computing 3 (1988): 32-33, 36-39, 44, 46-49.
Heim, Michael. Electric Language: A Philosophical Study of Word
Processing. New Haven: Yale University Press, 1987.
Helsinger, Elizabeth K. Ruskin and the Art of the Beholder. Cambridge:
Harvard University Press, 1982.
Henricksen, Bruce, and Thaďs Morgan, eds. Reorientations: Critical
Theories and Pedagogies. Urbana: University of Illinois Press, 1990.
Hertz, J. J., ed.The Pentateuch and Haftorahs. 2nd ed. London: Soncino
Press, 1962.
Howard, Alan. "Hypermedia and the Future of Ethnography." Cultural
Anthropology 3 (1988): 304-15.
Ivins, William M. Prints and Visual Communication. New York: DaCapo,
1969.
Jameson, Fredric. Marxism and Form: Twentieth-Century Dialectical
Theories of Literature. Princeton: Princeton University Press, 1971.
Jameson, Fredric. The Political Unconscious: Narrative as a Socially
Symbolic Act. Ithaca, N. Y.: Cornell University Press, 1981.
Jonassen, David H. and Heinz Mandl, eds. Designing Hypertext/Hypermedia
for Learning. Heildelberg: Springer-Verlag, 1990.
Joyce, Michael. "Siren Shapes: Exploratory and Constructive Hypertexts."
Academic Computing 3 (November 1988): 10-14, 37-42.
Kernan, Alvin. Printing Technology, Letters & Samuel Johnson.
Princeton: Princeton University Press, 1987.
Kernan, Alvin. Victorian Types, Victorian Shadows: Biblical Typology
and Victorian Literature, Art, and Thought. Boston: Routledge & Kegan
Paul, 1980.
LaQuey, Tracy. "Networks for Academics." Academic Computing 4
(November 1989): 32-34, 39, 65. Larson, James A. "A Visual Approach
to Browsing in a Database Environment." IEEE Computer (1986): 62-71.
Lavers, Annette. Roland Barthes: Structuralism and After. Cambridge:
Harvard University Press, 1982.
Learning How to Write Means Learning How to Think. Cupertino, Calif.:
Apple Computers, 1989.
Lee, Dorothy. "Lineal and Nonlineal Codifications of Reality." In
Symbolic Anthropology: A Reader in the Study of Symbols and Meanings.
Ed. Janet L. Dolgin, David S. Kemnitzer, and David M. Schneider. New
York: Columbia University Press, 1977. 151-64.
Lerman, Steven R. "UNIX Workstations in Academia: At the Crossroads."
Academic Computing 3 (October 1988): 16-18, 51-55.
Lévi-Strauss, Claude. The Raw and the Cooked: Introduction to a
Science of Mythology: I. Translated by John and Doreen Weightman.
New York: Harper & Row, 1969.
Lévi-Strauss, Claude. The Scope of Anthropology.Translated by Sherry
Ortner Paul and Robert A. Paul. London: Jonathan Cape, 1967.
Lyotard, Jean-François. The Postmodern Condition: A Report on
Knowledge. Trans Geoff Bennington and Brian Massumi. Minneapolis:
University of Minnesota Press, 1984.
Machery, Pierre. A Theory of Literary Production. Translated by
Geoffrey Wall. London: Routledge & Kegan Paul, 1978.
McArthur, Tom. Worlds of Reference: Lexicography, Learning and
Language from the Clay Tablet to the Computer. Cambridge: Cambridge
University Press, 1986.
McLuhan, Marshall. The Gutenberg Galaxy: The Making of Typographic
Man. Toronto: University of Toronto Press, 1962.
Miller, J. Hillis. Fiction and Repetition: Seven English Novels.
Cambridge Harvard University Press, 1982.
Miller, J. Hillis. "Literary Theory, Telecommunications, and the
Making of History." International Conference on Scholarship and
Technology in the Humanities, Elvetham Hall, England, May 1990.
Sponsored by the British Library, the British Academy, and the
American Council of Learned Societies.
Miller, J. Hillis. Versions of Pygmalion. Cambridge: Harvard
University Press, 1990.
Mitchell, W. J. T., ed. On Narrative. Chicago: University of Chicago
Press, 1980.
Moers, Ellen. Literary Women. New York: Oxford University Press, 1985.
Moi, Toril. Sexual/Textual Politics: Feminist Literary Theory. London:
Methuen, 1985.
Morgan, Thais E. "Is There an Intertext in This Text?: Literary and
Interdisciplinary Approaches to Intertextuality." American Journal of
Semiotics 3 (1985): 1--40.
Morrell, Kenneth. "Teaching with Hypercard. An Evaluation of the
Computer-based Section in Literature and Arts C-14: The Concept of
the Hero in Hellenic Civilization." Perseus Project Working Paper 3.
Cambridge, Mass: Department of Classics, Harvard University, 1988.
Moulthrop, Stuart. "Empires of Signs: Hypertext and the Politics
of Interpretation." Manuscript, 1988. Nelson, Theodor H. Computer
Lib/Dream Machines. Seattle, Wash.: Microsoft Press, 1987.
Nelson, Theodor H. Literary Machines. Swarthmore, Pa.: Self-published,
1981.
Nyce, James M., and Paul Kahn. "Innovation, Pragmatism, and
Technological Continuity: Vannevar Bush's Memex." Journal of the
American Society for Information Science 40 (1989): 214-20.
Ong, Walter J. Orality and Literacy: The Technologizing of the Word.
London: Methuen, 1982.
Ong, Walter J. Rhetoric, Romantic, and Technology: Studies in the
Interaction of Expression and Culture. Ithaca, N. Y.: Cornell
University Press, 1971.
Pagels, Heinz R. The Dreams of Reason: The Computer and the Rise of
the Sciences of Complexity. New York: Bantam, 1989.
Panofsky, Erwin. Meaning in the Visual Arts; Papers in and on Art
History. Garden City, N. Y.: Doubleday Anchor, 1955.
Paulson, William R. The Noise of Culture: Literary Texts in a World
of Information. Ithaca, N.Y.: Cornell University Press, 1988.
Pavic, Milorad. Dictionary of the Khazars: A Lexicon Novel in 100,000
Words. Translated by Christina Pribicevic-Zoric. New York: Knopf,
1988.
Ricoeur, Paul. Time and Narrative. Translated by Kathleen McLaughlin
and David Pellauer. 2 vols. Chicago: University of Chicago Press,
1984.
Rogers, Susan M. "Educational Applications of the NREN." EDUCOM Review
25 (Summer 1990): 25-29.
Rooney, Ellen. Seductive Reasoning. Ithaca, N.Y.: Cornell University
Press, 1990.
Rorty, Richard. Philosophy and the Mirror of Nature. Princeton:
Princeton University Press, 1979.
Ryan, Michael. Marxism and Deconstruction: A Critical Articulation.
Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1982.
Said, Edward W. Beginnings: Intention and Method. New York: Columbia
University Press, 1985. Showalter, Elaine. A Literature of Their Own:
British Women Novelists from Brontë to Lessing. Princeton: Princeton
University Press, 1977.
Smith, Barbara Herrnstein. Poetic Closure: A Study of How Poems End.
Chicago: University of Chicago Press, 1968.
Spiro, Rand J., Richard L. Coulson, Paul J. Felktovich, and Daniel
K. Anderson, "Cognitive Flexibility Theory: Advanced Knowledge
Acquisition in Ill-structured Domains." In Program of the Tenth
Annual Conference of the Cognitive Science Society. Hillsdale, N.
J.: Lawrence Erlbaum, 1988.
Spiro, Rand J., Walter P. Vispoel, John G. Schmitz, Ala Samarapungavan,
and A. E. Boerger. "Knowledge Acquisition for Application: Cognitive
Flexibility and Transfer in Complex Content Domains." In Executive
Control Processes in Reading. B. K. Britton and S. McGlynn, eds.
177-99. Hillsdale, N. J.: Lawrence Erlbaum, 1987.
Steigler, Marc. "Hypermedia and Singularity." Analog Science Fiction
(1989): 52-71.
Suckale, Robert. Studien zu Stilbildung und Stilwandel de
Madonnenstatuen der Ile-de-France zwischen 1240 und 1300. Munich,
1971.
Sutherland, John. "Author's Rights and Transatlantic Differences."
Times Literary Supplement (25-31 May 1990): 554.
Timpe, Eugene F. "Memory and Literary Structures." Journal of Mind and
Behavior 2 (1981), 293-307.
Todorov, Tzvetan. The Poetics of Prose. Translated by Richard Howard.
Ithaca, N. Y.: Cornell University Press, 1977.
Ulmer, Gregory L. Applied Grammatology: Post(e)-Pedagogy from Jacques
Derrida to Joseph Beuys. Baltimore: Johns Hopkins University Press,
1985.
Utting, Kenneth and Nicole Yankelovich, "Context and Orientation
in Hypermedia Networks." ACM Transactions on Information Systems 7
(1989): 58-84.
von Hallberg, Robert, ed. Canons. Chicago: University of Chicago
Press, 1984.
Weissman, Ronald F. "From the Personal Computer to the Scholar's
Workstation." Academic Computing 3 (October 1988): 10-14, 30-34, 36,
38-41.
Wittgenstein, Ludwig. Philosophical Investigations. 3rd ed. Translated
by G. E. M. Anscombe. New York: Macmillan, 1968.
Wu, Gordon. "Soft Soap." Times Literary Supplement (20-26 July 1990):
777.
Yankelovich, Nicole, Norman Meyrowitz, and Stephen Drucker.
"Intermedia: The Concept and the Construction of a Seamless
Information Environment." IEEE Computer 21 (1988): 81-96.
Yankelovich, Nicole, Norman Meyrowitz, and Andries van Dam. "Reading
and Writing the Electronic Book." IEEE Computer 18 (October 1985):
15-30.
Zimmer, Carl. "Floppy Fiction." Discover (November 1989): 34-36.
----------------------------------------------------------------------