TI: Xanadu
AU: Szakadát István
DT: cikk
PD: 1995/12
SO: ABCD CD-ROM II/4. 1995.
KW: hipertext
KW: Ted Nelson
KW: Xanadu
//////////////// MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR \\\\\\\\\\\\\\\\
Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A
szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát
illetik (amennyiben az illető fel van tüntetve). Ha a szerző
vagy tulajdonos külön is rendelkezik a szövegben a terjesztési
és felhasználási jogokról, akkor az ő megkötései felülbírálják
az alábbi megjegyzéseket. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy
ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése
nem sérti mások szerzői jogait. A MEK üzemeltetői fenntartják
maguknak a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad
terjesztésének lehetőségét illetően, akkor töröljék azt a MEK
állományából.
Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható,
terjeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű
alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való
megfelelő hivatkozással használható. Minden más terjesztési és
felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét
kell kérni. Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig
benne kell maradnia.
A Magyar Elektronikus Könyvtár elsősorban az oktatási/kutatási
szférát szeretné ellátni magyar vagy magyar vonatkozású,
szabad terjesztésű elektronikus szövegekkel. A MEK projekttel
kapcsolatban a MEK-L@listserv.iif.hu lista e-mail címén lehet
információkat kapni és kérdéseket feltenni. A MEK központi
Internet szolgáltatásainak URL címei: <http://www.mek.iif.hu>,
<gopher://gopher.mek.iif.hu> és <ftp://ftp.iif.hu/pub/MEK>.
\\\\\\\\\\\\\\\\ HUNGARIAN ELECTRONIC LIBRARY ////////////////
Szakadát István: Xanadu
-----------------------
Xanadu és Ted Nelson. A Xanadu egy már több mint 30 éve tartó
informatikai projekt, Nelson szakmája egyik sokat vitatott figurája.
A Xanadu fogalmát Nelson állítólag Samuel Taylor Coleridge, angol
költő Kubla Kán című verséből vette át. Gery Wolf, a Wired magazin
cikkírója szerint nem véletlenül. Ő Nelson személyiségjellemzőivel
magyarázza a hipertext ötletének megszületését. Nelson ugyanis
fiatal kora óta krónikus figyelemkoncentrálási hiányban szenvedett.
E probléma leküzdésére képzelt el egy olyan kompjuterprogramot,
amely képes nyomon követni, rögzíteni a gondolkodás és az írás
ezernyi, szerteágazó ösvényét. Az össszekuszálódott, nem-lineáris
írás fogalmát nevezte el aztán hipertextnek.
Nelson - aki a kilencvenes években egyszerűen az "interaktív média,
illetve a hálózati publikálás atyjának" titulálta magát - a hipertext
történelmében Nelson - Bush és Engelbart mellett - mindenképpen a
legjelentősebbek alakok sorába tartozik.
*****
Ted Nelson először Swarthmore-ban szerzett BA fokozatot filozófiából,
majd 1960-tól a Harvard Egyetemen tanult tovább (PhD fokozatot akart
szerezni "social relations" témakörben). A Harvardon már az első évben
lefektette a hipertext legfontosabb elveit, elemeit, amikor olyan
"szövegszerkesztő rendszert" kezdett tervezni, fejleszteni, amely a
szöveg begépelésén, változtatásán, nyomtatásán túl azt is lehetővé
teszi a felhasználónak - szemben a pár évvel később a piacon megjelenő
szövegszerkesztőkkel -, hogy oldalról oldalra összehasonlítsa a szöveg
különböző változatait, visszaléphessen a megelőző verziók bármelyikére,
illetve vázlatszerkesztő üzemmódban dolgozhasson.
A rendszerét ekkor nem-szekvenciális írásnak nevezte.
Nelson hipertext kifejezése legelőször 1965-ben hangzott el
nyilvánosan - az ACM (Association for Computing Machinery)
konferenciáján. Ekkor vezette be az "összekötött listák" (zippered
lists) fogalmát, melyek segítségével egy adott szöveg tetszőleges
elemét össze lehet kötni bármely más szöveg hasonló vagy kapcsolódó
elemével. Nelson addigi két fő érdeklődési területe összekapcsolódott:
a képernyő-szerkesztés és a nem-szekvenciális írás. Az összekötött
listákkal kapcsolatot lehetett teremteni kisebb-nagyobb fejezetek,
egész oldalak vagy egyes paragrafusok között. Az író, illetve olvasó
a különálló dokumentumok kapcsolódásait követve egy teljesen egyedi
dokumentumot állíthatott elő.
Az elképzelés persze nem újdonság: számos irodalmi és tudományos
előzményt találhatunk (a Talmud, a Biblia vagy Vannevar Bush
1945 júliusában megjelent esszéje a memex névre keresztelt
hipertext-rendszerről lehetnének példák erre).
Bár a később ténylegesen megvalósított hipertext-rendszerek lényegében
Nelson elgondolásaira épültek, Nelson 1965-ös előadása nem keltett
túl nagy érdeklődést (Nelsonból hiányzott a technika tudás, amely
segítségével bizonyíthatta volna elképzelései magvalósíthatóságát).
Az elkövetkezendő években Nelson támogatókat, híveket keresett
magának, és közben sorra megfogalmazta magának mindazokat a
kérdéseket, melyek azóta is a hipertext-rendszerek tervezőinek
legfontosabb problémái: pl. mi történik, amikor megváltoztatjuk
azt a szöveget, amelyben/amelyre hivatkozások vannak más
dokumentumokra/dokumentumokból, hogyan szerkeszthetjük a
dokumentumainkat úgy, hogy a hivatkozások megmaradhassanak, vagy
mi történjék akkor, amikor olyan pontra ugornánk, amelynek közben
törölték a szövegét/paragrafusát?
Nelson kezdettől fogva többet akart egy egyszerű szövegszerkesztőnél.
Szabadon akart beszúrni, törölni, illetve mozgatni szavakat és
paragrafusokat, de azt is elvárta, hogy a számítógép emlékezzen
ezekre a beavatkozásokra, azaz mindig képes legyen bemutatni az
addigi döntési útvonalat. Megfogalmazta a "történeti nyomkövetés"
(historical backtrack) funkcióját, amely segítségével a számítógép
gyorsan előkeresheti az örökké változó szöveg összes korábbi
változatát.
"Miért veszítenénk el bármit is a korábbi gondolatainkból? A
számítógépre kell hagyni, hogy minden párhuzamosan létező
alternatívát tároljon, és ha kell, előhívjon."
A hatvanas években fogalmilag továbbfejlesztette a gondolat-
és elvárásrendszerét, illetve elkötelezett/fanatikus társakat,
partnereket keresett a programozási feladatok megoldására.
Az eredeti elképzelésében még csak azt várta a számítógéptől, hogy
képes legyen a döntési útvonalon történő - visszafele irányuló -
nyomonkövetésre (backtracking capability - nyomkövető képesség).
Következő lépésként már azt a követelményt is megfogalmazta, hogy
a gép kezelni tudja a változó szöveg alternatív változatait, hogy
meg tudja mondani a gép, a különböző szövegváltozatokban melyek az
azonos, illetve eltérő részek (versioning capability - változatkezelő
képesség). Az igazán forradalmi követelmény azonban az volt, amikor
Nelson bevezette a szövegrész-összekötés (link) fogalmát (ezt a
lehetőséget Doug Engelbart is éppen ebben az időben fogalmazta meg,
mi több, ő nemsokára meg is valósította elképzelését). A linkek
alkalmazásával a szöveg megszűnt szekvenciálisnak lenni. A link
ugyanúgy viselkedik, mint a lábjegyzet, csak - legalább is elméletileg
- más szövegekre hivatkozik.
Nelson felismerte, hogy a rendszerét a linkek, a backtrack és
a versioning képességeken túl már csak gazdasági környezettel,
képességekkel kell ellátni, és egy újfajta publikálási rendszer
lehet belőle. Egy royalty-szolgáltatás illesztésével lehetővé válhat,
hogy az adott szöveget felkínáló gépen jegyezzék (illetve ezért
fizetséget is kérjenek), hogy mely szövegrészt használtak fel,
olvastak az on-line kapcsolat során bejelentkezett felhasználók.
Ted Nelsont azonban ekkor nem fogadta be a számítástechnikai szakma.
A korabeli uralkodó felfogás matematikai képzettséget, szemléletet
várt el a számítógépekkel foglalkozni kívánó emberektől. Miamiban
talált magának állást mint fotós és filmszerkesztő egy, a delfinek
intelligenciáját vizsgáló laboratóriumban, ahol nagyon magas
színvonalú technológiát alkalmaztak (többek között volt egy INC
típusú mikroszámítógép). Bár Nelson nem használta ezt a technikát,
itt bizonyosodott meg véglegesen a személyi számítógépek lehetőségeiről,
illetve szükségességéről.
Nem sokáig maradt a laboratóriumban. Vassarban kezdett szociológiát
tanítani, ahonnan két év után egy könykereskedő céghez ment tovább.
1967-ben rövid ideig a Harcourt Kiadónál (Brace) dolgozott. Ezen
időszak alatt nevezte el saját hipertext-rendszerét Xanadunak.
Akkoriban egyébként (a hetvenes évek elején-derekán) Nelson ideái
még nem igazán voltak megvalósíthatóak - a terv hatalmas memória és
számolási igényei miatt. Ekkortájt Nelson nemigen talált követőkre,
azonban makacsul hitt saját elképzeléseiben. Csatlakozott az ún.
R.E.S.I.S.T.O.R.S. (Radically Emphatic Students Interested in Science,
Technology, and Other Research Studies) nevű laza társasághoz,
melynek tagjai - Nelsonhoz hasonlóan - kellő humorérzékkel és kevés
tekintélytisztelettel rendelkeztek. S még valami: munkájukért
nem igényeltek fizetést, mert általában még a szüleikkel éltek.
A Resistors-gyerekek Princeton egyik kompjuter-klubjába jártak,
átlagéletkoruk 15 év volt ekkor. Azért fogadták be Nelsont maguk
közé (aki jóval idősebb volt náluk), mert Nelson mindig komolyan
vette tanácsaikat.
A Resistor-gyerekekkel együttműködve, ekkortájt szerzett egy kis pénzt
egy magánszemélytől, amiből már fizetni tudott egy swarthmore-i fiatal
Fortran-programozónak és felvett egy Cal Daniels nevű programozót,
aki addig a Minicomputer Systems nevű cégnél dolgozott. Hármasban
dolgozták ki az "enfilade"-nak elkeresztelt eljárást. Ez lényegében
olyan adatszerkezet volt, amely a nagyméretű szövegrészek mozgatását
irányította a memóriába, illetve memóriából. (Enfilade ige: sortűzzel
végigsöpör; főnév: sortűz). Az enfilade kifejezés a francia enfiler
szóból származik, az angol thread és file szavakkal van tartalmi
kapcsolatban. A sortűz úgy "söpör végig" a célzott tárgy, objektum
mentén, ahogy a szobák ajtókon át egymásba nyíló rendszere, vagy egy
fasor egymáshoz illeszkedő fái vannak "összefűzve".
Az "enfilade" tényleges mechanizmusát (Xanadu) nem ismerjük: a
Xanaduval valaha kapcsolatba került programozóknak vállalniuk kellett
azt, hogy sosem nyilatkoznak erről.
Mindenesetre az "enfilade/sortűz módszerének kidolgozásával és
titkosításával" minőségi változás állt be a Xanadu történetében:
a grandiózus terv, elképzelésrendszer konkrét formát öltött. Termék
lett belőle. 1972-ben készült el Cal Daniels a szoftver első
demováltozatával, ami a Nova cégtől kölcsönzött számítógépen futott.
Mielőtt bemutathatták volna bárkinek is a demot, elfogyott Nelson
pénze és vissza kellett a Nova-gépet szolgáltatniuk. Volt működőképes
kód, de nem volt gép, amin futhatott volna a program (később inkább
fordított volt a helyzet: volt gép, de nem volt futóképes program.)
1973-ban Nelson a chicagoi Illionis Egyetemre került, ahol új
stratégiát választott a Xanadu-projekt számára. A fő cél: a
nyilvánosság felé fordulni. Lázas munkába kezdett és 18 hónapnyi
kemény munka után 1974 nyarán 1200 oldalas kézirat alkotott (mely
alapján két - szótárszerűen - egymásba fűzött könyvet jelentetett
meg. Elöl Computer Lib, hátul Dream Machines volt a könyv a címe.
A Computer Lib-ben mindennel foglalkozott, ami abban az időszakban
fontos volt számára (népességstatisztika, a hackerek pszichológiája,
az IBM gonoszsága, hologram, Watergate-botrány stb, de írt arról is,
hogyan kell Trac-ben programozni vagy hol lehet PDP-számítógépeket
kölcsönözni. A könyv tartalomjegyzék vagy index nélkül jelent meg,
úgyhogy meglehetősen nehéz volt megtalálni benne egy adott témakört,
gondolatmenetet. (Az egyetlen sikeres információ-visszakeresési
módszer az volt, ha valaki "megtanulta" memorizálni a teljes szöveget
(ahogy azt évtizedeken át a lelkes Nelson-hívők meg is tették).
A "Dream Machines"-ben nagyrészt azzal foglalkozott, hogy a
számítástechnika hogyan alakítja át a művészetek világát,
lehetőségeit. Ebben a kötetben röviden leírta a Xanadu addigi
történetét is.
1974-re technikailag nagy változásokon ment át a kompjuteripar:
megjelentek a helyi hálózatok, melyek természetes környezetet
kínáltak Nelson hipertext-rendszere számára. Nelson ekkor kidolgozta a
"Xanadu információs franchise" rendszer alapjait, melynek lényege az,
hogy a vásárlók/felhasználók a hálózatba kapcsolt gépeken keresztül
érhetik el a szükséges információkat egy globális rendszeren belül.
A Xanadu Stands (Xanadu Standok) Nelson elképzelésében snackbárokkal
kiegészített terek voltak (a mai Internet kávézók őstípusai). A
franchise-rendszer ötlete (melyhez a McDonald's-hálózat adta az
alapot) arra a - máig nem megoldott - kérdésre akart válaszolni,
hogy az egyetemes elektronikus könyvtár-használatáért hogyan és
ki fizethet/fizetne? Nelson válasza: a franchise-Xanadu standok
bérlői/tulajdonosai fogják fizetni a rendszer fentartási költségeit
- az információra éhes tömegektől szerzett bevételekből. (Nelson
állítása szerint a franchise rendszer strukturális alapját képező
szoftver ezidőtájt már majdnem teljesen kész volt.)
Bár Nelson a szélesebb nyilvánossághoz kívánt szólni a könyvével,
igazából a számítógépes programozók, a hackerek voltak azok, akik
magukénak tekintették Nelson gondolatait: a Computer Lib hamar a
hacker-kultúra Bibliájává vált: az emberiség szebb jövőjéért a
digitális eszközök segítségével vívott harc nemes lovagjainak
szerepében a kor fiatal programozó-nemzedéke szívesen magára ismert.
Tudták, hogy a nelsoni álom technikai alapjai még nem léteznek, de
ők már hitték/tudták azt is, hogy a digitális forradalom - valamikor
- megvalósítható.
Roger Gregory Ann Arborban (Michigan) dolgozott egy használt
számítógépek kereskedésével foglalkozó cégben. A boltban ő volt
a mindenes. Bármilyen gépet megjavított, és amint kész lett a
javítással, főnöke azonnal el is adta azt. Roger Gregory a helyi
sci-fi klub lelkes tagja volt. Michael McClary programozó barátja
1974-ben hívta fel a figyelmét Nelson művére. McClary úgy interpretálta
Nelson gondolatait Gregory felé, hogy a kompjutert az emberek kezébe
kell adni. A globális publikálási rendszer szükségtelenné teszi a
nyomtatott sajtót, és segítségével a cenzorálás nehézzé, ha nem
lehetetlenné válik. És a ráadás: egy ilyen rendszert felépíteni
rendkívül izgalmas feladat.
Gregory sok mindenben "kiegészítette" Nelsont. A hardver tökéletes
ismerete, megfelelő programozási tudás és a gépek működőképessé
tételének képessége. A két ember egymásra talált: a következő években
Gregory dollárezreket költött távolsági telefonbeszélgetésekre, melyek
során a hipertext-projekt kérdéseiről beszélgettek. Nelson sokáig
nem ismerte fel Gregory szerepét. Csak arra figyelt, hogy gondolatait
minél szélesebb körben szétszórja az emberek között. A hatásával nem
törődött. Időközben Gregory fokozatosan és egyre nagyobb mértékben
vezető szerepet töltött be Nelson elképzeléseinek gyakorlati
megvalósításában. Sosem kapott nyilvánosságot, elismerést, de
önfeláldozó szerepvállalása nélkülözhetetlenné tette őt a Xanadu
történetében. Ha Ted Nelson volt a Xanadu elhivatott atyja, Roger
Gregory lett a projekt gondoskodó anyja.
A Computer Lib megjelenése után Nelson barátságtalan elutasításban
részesült az Illinios Egyetem részéről és újra Swarthmore-ban talált
menedéket magának. Egy swarthmore-i előadásán kereste meg Nelsont Mark
Miller, 19 éves egyetemista, aki korábban olvasta a Computer Lib-et
és teljesen a hatása alá került. Miller rövidesen mint vendégelőadó
fejtette ki saját nézeteit Nelson osztálya előtt. A hallgatók körében
nem aratott túl nagy sikert. ("Még egy megvalósíthatatlan álom" -
mondták gondolatairól a hallgatók.) Miller mindig büszkén magyarázta
saját neve jelentését, szoros kapcsolatát a programozással. A
programozás jelekből áll (Mark) és a milling őrlést, forgatást,
elfordítást jelent. Második keresztneve pedig Samuel volt, amit
$amuelnek szokott írni, utalva ezzel a piac mindenhatóságába vetett
hitére. Miller 1979-ben elérkezettnek látta az időt arra, hogy -
Stuart Greene nevű társával együtt - csatlakozzon a Xanadu fejlesztői
gárdájához. Mivel Nelson azt igényelte, hogy a projekt résztvevőire
közvetlen hatással legyen, mindenkit Swarthmore-ba hívott. Azt
tervezték, hogy 1979 nyarán együttesen befejezhetik a kódolási
munkákat. A közös délutáni és esti összejövetelen a legnagyobb
figyelmet az adatszerkezetnek, illetve a modellezési/strukturális-
tervezési kérdéseknek szentelték. A legnehezebb feladat az volt, hogy
milyen módon lehet megoldani az adatok memóriából, illetve memóriába
történő mozgatását. Nelson lázban égett. Meg volt győződve arról, hogy
a számítástechnika legfontosabb vívmánya lesz az adatkeresési algoritmus
(GET-nek, General Enfilade Theory-nek nevezték az algoritmus alapjául
szolgáló elméletet, melyen akkortájt dolgoztak). Társai nem osztoztak
egyöntetűen Nelson optimizmusában, bár lelkesedése mindenkire átragadt.
Ez a nyár volt a Xanadu aranykora.
Kezdetben egy kölcsön Sol 20 típusú gépen dolgoztak, amit rövidesen
lecseréltek egy Onyx nevű gépre. Az új gépnek 128 KB RAM-ja és 10
MB-os merevlemeze volt. A vágyak és a lehetőségek még mindig távol
álltak egymástól. A programozási munkákban nem is tudtak jelentősen
előrehaladni.
Aztán jött az ősz és maradt Gregory. A többiek visszatértek
az egyetemekre, építették tovább saját karrierjüket. Gregory
végérvényesen elkötelezte magát a Xanadu mellett. Új házat bérelt
és folytatta tovább a munkát. Mindenkit befogadott, aki a projektben
dolgozni akart. Bár Mark Miller visszatért a Yale Egyetemre,
kapcsolatban maradt Gregory-val és folytonosan konzultáltak egymással.
Eric Hill és Roland King csatlakozott Gregory "házi munkájához".
Eric Drexler jelent még meg gyakran Gregory-nál ebben az időszakban.
Idővel az Onyx gép szűkössé, elégtelenné vált a munka számára.
Gregory-ék 1982-ben végre megfelelő gépre tudtak szert tenni:
vásároltak egy Sun-t 80MB-os merevlemezzel (a gép 26 ezer, a
merevlemez 10 ezer dollárba került és a gép sorozatszáma 82-es
volt!).
Miller és Gregory egy új "címzési rendszert" dolgoztak ki, melyet -
az új címekről - tumbler system-nek neveztek el (tumbler - akrobata,
rugózat, zárpecek, bukfencezés). A működőképes program kódolása igen
lassan haladt. 1980-ban Miller - miután végzett a Yale Egyetemen
- belépett a Datapointba, amely akkor élenjáró volt a hálózati
technológiák alkalmazásában és kutatásában. Ekkor már ott dolgozott
Stuart Greene is, és később csatlakozott hozzájuk maga Nelson is.
Gregory újból magára maradt. Visszatért Michiganbe, ahol - néhány
fanatikus követőjével együtt - barátainál lakott és dolgozott. A
Xanadu akkor szűkkörű, a barátok segítségén alapuló és attól függő
csoporttá vált. A vonzása azonban továbbra is erős maradt. 1984-ben
visszatért a csapatba Michael McClary, aki 10 évvel korábban ott
volt a kódolási munkák kezdeténél. McClary profi C-programozó volt,
és rövid idő alatt rájött arra, hogy az eddigi munkák ötletszerűek
és dokumentálatlanok voltak. Amikor mindezt szóva tette, kollégái
személyes támadásként értékelték kritikáit. Tisztázatlannak látta
a résztvevők motivációit is. Amikor McClay rákérdezett a projekt
tulajdonosaira, azt a választ kapta, hogy egy napon mindenki megkapja
majd az őt megillető részesedését. Belefáradva a végtelennek tűnő
viaskodásba McClary lassan elkedvetlenedett és újra elhagyta a
projektet.
1987-ben új fejezet kezdődött a Xanadu történetében. Ted Nelson
átdolgozta és újra megjelentette Literary Machines című könyvét,
amelyet a hipertextről írt. A könyvnek sajátos szerkezete volt: egy
"Nulladik fejezet", két "Első fejezet", egy "Második fejezet" és két
"Harmadik fejezet" szerepelt benne. Nelson azt a használati utasítást
adta, hogy az olvasó kezdje valamelyik első fejezetettel, aztán a
második részen át olvassa el az egyik harmadik fejezetet. Ezek
után pedig kezdje el újra egy másik első fejezettel stb. A második
fejezetet tehát mindannyiszor olvasásra ajánlotta. A könyv címe sem
volt szokásos:
Literary Machines: The Report On, And Of, Project Xanadu Concerning
World Processing, Electronic Publishing, Hypertext, Thinkertoys,
Tomorrow's Intellectual Revolution, and Certain Other Topics Including
Knowledge, Education and Freedom.
A könyv megjelent, ám a projekt sorsán nem változtatott. Gregory is,
Nelson is felélte minden pénzügyi tartalékát (a Datapoint egy pénzügyi
manőver során összeomlott), a helyzet reménytelennek látszott. Igazuk
tudatában csak a jövőben hittek, de keserű hangulatban voltak.
Még 1980-ban figyelt fel a Xanadu célkitűzéseire Gayle Pergamit,
aki férjével, Phil Salinnal együtt elhatározta, megpróbál segíteni
Gregory-ékon. Hosszas győzködés után rávették Gregory-t, hogy a
nyugati vidékre költözzön, mondván: ott könnyebb lesz munkát találni
magának. 1983-ban mindez meg is valósult.
A nyolcvanas évek közepétől Gregory is részt vett a hackerek éves
konferenciáján, melyen csak meghívottak vehették részt. Főként azok
szerepeltek itt, akik főszereplői voltak Steven Levy híres könyvének
(Hackers). A konferencia idővel a nem-hivatalos számítástechnikai
elit gyűjtőhelye lett. 1987-ben Gregory ott volt a "Hackers 3.0" című
konferencián, ahol sok mindenről szó esett (vírusok, mobil robotok,
neuronhálózatok, fraktálok stb.). A fő attrakció az a vita volt,
mely egy kérdéskört próbált körbejárni: "Csinálhat-e egy hacker
nagyot?"
A résztvevők között "ott volt" a válasz: John Walker, az Autodesk
legendás alapítója, aki a cég 1983-as 15 ezer dolláros forgalmát
1987-re 54 millióra növelte. Walker ezen a konferencián ismerte meg
Gregoryt és a Xanadu-projektet alaposabban. Felismerte, hogy a projekt
eddigi története során még sosem kapta meg a szükséges pénzügyi
támogatást. Felajánlotta az Autodesk támogatását a Xanadu számára.
Hosszas tárgyalások kezdődtek az együttműködésről. Végül abban
állapodtak meg, hogy Nelsonnak megmarad a kizárólagos joga bármikor
felépíteni saját royalty-alapú publikálási (franchise)-rendszerét
(a Xanadu név is az övé maradt) és ebben felhasználhat bármilyen
eszközt (azt is, amit Gregory és az Autodesk a jövőben felépít majd).
Az Autodesk többségi (80%-os) tulajdonába került viszont az újonnan
alapított "Xanadu Operating Company" nevű cég. A Xanadu-programozók
így végre fizetéshez, forrásokhoz és szabadsághoz jutottak - nem
kellett már Nelson követeléseit állandóan teljesíteniük. Nelson
kapott egy hangzatos nevű pozíciót, de tényleges befolyása nem volt
a fejlesztésre. Az Autodesk 18 hónapos határidőt szabott a munkák
befejezésére.
"1964-ben a Xanadu egyetlen ember álma volt. 1980-ban egy brilliáns
technológusokból, fejlesztőkből álló kis csapat közös célja lett.
1989-re termék lesz belőle. És 1995-től elkezdi megváltoztatni a
világot." - mondta akkortájt John Walker.
Az újra összetoborzott Xanadu-csapat végre megfelelő munkakörülmények
közé került. Mark Miller teljes állásban csatlakozott - magával hozva
a Xerox PARC laboratóriumának szellemét és Dean Tribble-t. A projekt
korábbi munkatársai közül visszatért Eric Hill és Roland King, sőt
sikerült visszacsábítani Michael McClary-t is.
Új ember volt Marc Stiegler szoftverfejlesztő, aki a project manager
lett. (Ő egyébként akkortájt jelentetett meg egy sci-fi novellát -
David's Sling címen -, melyben egy hipertext-rendszer segítségével
mentik meg a világot.) Stiegler már korábban megismerte Nelsont,
a Xanadut egy CD-ROM konferencián, melyet a Microsoft rendezett.
Stiegler kételkedett Nelson álmainak megvalósíthatóságában, de azt is
jól tudta, ha a Xanadu-terv mégis sikerülne, forradalmi változásokat
idézhetne elő. A Xanaduban rejlő hatalmas lehetőségeknek végül is nem
tudott ellenállni és csatlakozott a társasághoz. Stiegler rendszerező
és rendszerető képessége, beállítottsága eleve konfliktushelyzetet
teremtett. A projekt állását, a munkacsoport helyzetét kaotikusnak
tartotta. Az új körülmények között külön problémaként jelentkezett a
főprogramozók eltérő szemlélete, technikai beállítottsága. A Xerox
laboratóriumából érkezettek az új programnyelvet, a Smalltalk-ot
részesítették előnyben, míg több "régi harcos" (Johan Strandberg,
McClary) C-ben folytatta volna tovább a programozást. És ott volt
Gregory, akinek személyét Stiegler a legnagyobb akadálynak tartotta
a sikeres előrehaladásban.
Az Autodesk Xanadu-műhelyében 1989-ben újra végigjárták a tervezési
folyamatot. A végeredmény nem sokban különbözött a 10 évvel azelőtti
swarthmore-i nyáron rögzítettektől.
A Xanadu könnyen szerkeszthető dokumentumokból állt. A szövegek/
dokumentumok bármely részéből és részébe lehetséges volt a kapcsolódás
(link). Bárki létrehozhatott ilyen hivatkozásokat még akkor is, ha nem
ő hozta létre a dokumentumot magát. A szövegrészek tetszőleges módon
idézhetők voltak más helyeken anélkül, hogy másolni/ismételni kellett
volna azokat. Ez utóbbi lehetőség volt a Xanadu központi kategóriája:
a transclusion (távoli beágyazás). Ez tette a Xanadut - legalábbis
potenciálisan - kereskedelmileg hasznosíthatóvá. Ha bárki idézni akart
egy dokumentumrészletet, elég volt csak "virtuálisan beágyazni azt
saját dokumentumába (virtually include). A tranclusion alkalmazásával
nem történt tényleges másolás, csak egy pointert (hivatkozást)
helyeztek el az eredeti dokumentumban.
A Xanaduban tilos volt a tényleges másolás. Ezzel egyfelől - elvileg
- kiiktatták a redundanciát a rendszerből, másfelől pontosan
mérhették, illetve megfizettethették a szövegrészek minden egyes
olvasását/használatát.
Miller szerint a Xanadu kódja ügyetlen, hibákkal teli volt. Nem volt
képes a dokumentumok változatait kezelni, nem lehetett jól méretezni,
nem voltak multimédia-képességei, titkosítási képességei, és gyenge
teljesítménye volt. Új kódírás szükségessége mellett érvelt, amivel
persze Gregory addigi munkáját, illetve jövőbeli szerepét kérdőjelezte
meg.
Gregory és McClary fokozatosan háttérbe szorult az újonnan indított
munka során. 1991-ben tovább mélyült az ellentét a csapaton belül.
Stiegler kiszorította Strandberget és Gregory is csak "történelmi"
érdemei miatt maradhatott. Igaz, az is számított, hogy volt
tulajdonrésze a cégben, és még mindig nagyon jó kapcsolatban volt
John Walkerrel.
Gregory 12 éve folyamatosan írt kódját "kidobták" (Gregory szerint
egyébként programja 6 hónapi munkával teljesen befejezhető lett
volna). A kódolás újrakezdésének szándéka persze azt is jelentette,
hogy az Autodesk által előírt 18 hónapos határidőt nem fogják tudni
betartani.
Az új program nyelvének a Smalltalk-ot választották, amellyel a
tervezési folyamat nagyon gyorsan elvégezhető volt. Az új prototípus
tervei napok alatt készültek el. Az új tervek alapján aztán - McClary
vezetésével - újraírták a kódot C++ nyelven. Ez a módszer végül a
rendszer fejlesztési stratégiájává is vált: a prototípustervezést
Smalltalk-ban, a fordítást C++-ban végezték el.
A Xanadu fejlesztési módszereinek változtatása mellett tovább akartak
lépni tartalmi kérdésekben is. Az egyetemes demokratikus könyvtár
felépítésén túl arra is képessé akarták tenni a Xanadut, hogy a
racionális viták és döntéselőkészítési folyamatok lebonyolításának
eszköze is legyen/lehessen egyben. A célok effajta kibővítése logikus
lépésnek tűnt. Az elektronikus térben zajló nyilvános vitákban
szembenálló nézetek, kijelentések ugyanolyan módon kapcsolódhatnak
egymáshoz az eredeti szövegekre, állításokra történő hivatkozások
(linkek) segítségével, ahogy az "elektronikus könyvtár"-elképzelésében
ezt megvalósítani szándékoztak.
A Xanadu célkitűzéseinek bővítését a Xerox PARC-os csoport (Miller,
Tribble, Stiegler és az ekkor hozzájuk csatlakozott Ravi Pandya)
bővebben kifejtették a "The Open Society and Its Media" című
röpiratukban: "a transclusion/távoli beágyazás segítségével a
szóbanforgó információra történő utalás, idézet pontos, korrekt
marad függetlenül attól, hányszor idézik azt a passzust. A
történelemben egyik létező kommunkációs forma/technika sem tudta
megvalósítani/ajánlani ezt a lehetőséget."
A könyvekben, a tévében, rádióban az igazság alárendelődött a jó
sztorinak, a meggyőző hazugságokra sokkal inkább emlékeztek az
emberek, mint azok tényekre alapozott cáfolataira.
Az újratervezési, programozási munkák során a projekt résztvevői egyre
mélyebben belelovalták magukat abba a hitbe, hogy ők az emberi élet
teljesen új formáinak kifejlesztésében vesznek részt. Miller - Tribble
és Pandya messzemenő támogatását használva - továbbfejlesztette az
adattárolás, illetve -visszakeresés megoldását célzó matematikai
elméletét. A modell ígéretesnek tűnt - általános, absztrakt szinten.
A felhasználói szintre, az ott jelentkező problémákra azonban kevés
figyelmet fordítottak. Gregory, McClary számára Millerék sokszor
olyan fejlesztőknek tűntek, mint akik kizárólag a mentális élvezet,
az elmélet szépségéért csinálnának mindent.
A csoportok közti szakadék mindezzel persze még tovább mélyült, a
hangulat fokozatosan romlott. McClary többször erős kritikával illette
a program bizonyos részeit, amire rendszerint az volt a másik tábor
válasza, hogy a problémás részeket mindig újratervezték.
"It was not rapid prototyping - it was rabid prototyping." Teljesen
véletlenszerűen folyik az egész tervezés ... - mondogatták ekkortájt
McClaryék.
Ugyanebben a szakaszban került a céghez Jonathan Shapiro, akinek a
dokumentáció elkészítése lett a feladata. Shapiro hamar megállapította,
hogy Millerék nem tudják pontosan meghatározni, ki és milyen lehet a
Xanadu tipikus felhasználója. Minden igény kielégítését fontosnak
tartották Millerék.
"A Xanadu-technológia annyira radikálisan új, hogy nem lehet pontosan
meghatározni a jövőbeli felhasználási formákat, igényeket." -
mondogatta Miller.
Shapiro másik gondja az volt, hogy a Xanadu-programozók belterjes
világában kialakult egy sajátos szleng, amit egyrészt nehéz volt
értelmezni egy kívülről jött embernek, másrészt nehéz volt mindezt
belefogalmazni a dokumentációba.
A Xanadu-projektben például a file-nak leginkább megfelelő objektumot
"bert"-nek nevezték, Bertrand Russel filozófus nevére utalva ezzel.
"Ernie" volt az az információ-egység, amelyért a felhasználónak
fizetnie kellett. Ilyen körülmények között Shapironak nemcsak a
fogalmak jelentését, de azok kialakulását, történetét is meg kellett
tanulnia.
Mindeközben Ted Nelson - ezer szálon futó elfoglaltságai mellett -
továbbfejlesztette saját filozófiáját "General Schemantics" néven. Nem
akarta elveszíteni teljesen befolyását a Xanadu programozási munkája
felett sem. Saját nyelvelméletére hivatkozva - mely szerint, ha egy
fogalom tartalma megváltozik, változnia kell az azt leíró szónak is -
megfogalmazta azt a maximát, hogy a programozás során alkalmazni kell
ezt az elvet.
"New idea, new word" (új fogalom, új szó) - mondogatta gyakran. Ennek
következtében aztán tovább szaporodott a Xanadu szókészlete: flocks,
shepherds, abrahams, dybbaks, crums. A Xanadu tervezésekor alkotói
hitték: képesek arra, hogy előre figyelembe tudnak venni minden
lehetséges tényezőt, és olyan forradalmian új termékkel fognak a
piacon megjelenni, ami már minden lehetséges helyzetet, problémát
kezelni képes majd.
1991 végére minden probléma végleges és közeli rendezésének,
megoldásának tudatában voltak Millerék. Ám ekkor nem várt esemény
történt. 1992 februárjában az Autodesk részvényeinek árfolyama egyik
napról a másikra nagyot esett: 60-ról 52-re, 40-re, végül 23 dollárra.
1992 áprilisában Carol Bartz kapta meg a válságmenedzselés feladatát
az Autodesknél, aki négy hónap multán úgy döntött, hogy megszünteti a
Xanadu további finanszírozását. Mark Miller szerint ekkor 6 hónapra
voltak a projekt teljes befejezésétől.
Roger Gregory ekkorra már minden befolyását elvesztette a program
irányításában. A csőd után teljesen magába roskadtan vonult vissza
Palo Alto-i házába. Michael McClary visszatért korábbi foglalatosságához:
újból magán konzultációs tevékenységbe kezdett. Stiegler rövid kitérő
után visszavonult egy farmra. A három főtervező (Miller, Pandya,
Tribble) azonban nem adta fel. Új támogatók után kellett nézni:
Jonathan Shapirot bízták meg ezzel a feladattal. Shapiro - elődei
lángoló és elfogult hitétől mentesen - gyakorlatias lépésekre
késztette Milleréket. Egyrészt kérte, specifikálják azt, hogy milyen
konkrét, létező piaci igényeket tudna rövid időn belül kielégíteni a
Xanadu valamilyen változata, másrészt a lehetséges támogatók számára
bemutató anyagot kért.
A fennmaradáshoz hozzájárult az, hogy az Autodesk a szakítás után
- egyszeres támogatásként - némi készpénzt adott a projekt számára.
A Xanadu Operating Company - az Autodesk által visszaadott -
tulajdonrészeit szétosztották a programozók, támogatók között. Az
új tulajdonosi szerkezetben Nelson és Gregory a részvények közel
felét birtokolta.
Nelson nehezen viselte el, hogy álmai közelinek hitt megvalósulása
elmaradt.
Marc Stiegler végleges távozása után Jonathan Shapiro lett a cég
vezetője. Shapiro a Xanadu legfőbb erejének a publikációs és royalty-
képességeket tartotta, úgyhogy megpróbálkozott azzal, hogy egy Kinko
nevű kiadó vállalatot megnyerjen maguknak. Ez a szándék azonban
nem valósulhatott meg. A publikálási-royalty-rendszer bármilyen
alkalmazása, kiterjesztése ugyanis a "Ezüst Egyezmény" értelmében
Nelson kizárólagos joga volt, aki nem nem járult hozzá a Kinkoval
tervezett együttműködéshez. Sőt: Nelson az "Autodesk-fiaskó" utáni
helyzetben a Xanadu Operating Company feletti ellenőrzés jogát is
meg akarta szerezni magának. Első lépésként bevette a cég vezetésébe
Roger Gregoryt. Miller és Shapiro ellenállt Nelsonnak abban a hitben,
hogy Nelson egyedül úgysem tudja befejezni a kódolást, új programozók
toborzására pedig nincs pénze. A két fél között feloldhatatlanná
vált a konfliktus. Shapiro felajánlotta lemondását, cserébe a
cég részvényeiből nagyobb részesedést kért a programozók számára.
A "vezéráldozat" megtörtént, a projekt mégis csődbe ment: a
részvények ugyanis teljesen elértéktelenedtek. A Kinko visszalépett
a tárgyalásoktól, az Autodesk utoljára adott pénze pedig teljesen
elfogyott. A cég pénz nélkül maradt.
A teljes ellehetetlenülés csak azért nem következett be, mert
Charlie Smith Memex nevű cége felajánlotta, hogy megveszi a Xanadu
adatkezelő algoritmusának licencét, és átvesz néhány programozót
is saját biztosítási adatkezelő rendszerének fejlesztésére. Miller,
Tribble, Panda, Christopher Hilbert, Eric Hill, Rob Jellinghaus
belement az üzletbe, Gregory nem. Shapiro helyére Ann Hardy került.
A Memex-időszakban kulcsszerepet játszott a csapat benjaminja, Rob
Jellinghaus. Dean Tribble támogatásával a rendszer "front end"-jének,
"user interface"-ének elsődlegességét hangoztatva próbálta a Xanadu-team
tagjait a felhasználók igényeinek figyelembe vételére ösztönözni. Könnyű
kezelhetőséget, barátságos, egyszerű és szép felhasználói felületet
javasolt, kételkedett az egyetlen, összefüggő, az univerzalitás igényével
fellépő rendszer kiépíthetőségében, illetve kívánatosságában. Felvetette
azt is, hogy a Xanadu egyik alapfeltételezése, miszerint az egyik fő
cél a "felejtés megszüntetése" nem feltétlen elfogadható, mivel: "néha
jó felejteni".
A Jellinghaus által felvetett problémák megvalósítására már nem maradt
lehetőség. A Memex nem tudott fizetni 6 hónap múltán sem. Jellinghaus
nem folytatta tovább a munkát, a többiek viszont Miller és Hardy
jóváhagyásával 1994 novemberében a szó szoros értelmében betörtek a
Memex-irodába és elszállították onnan a számítógépeket.
A Xanadu története lezárult. Talán végérvényesen. Hiszen ebben az
időben az Internet, a World-Wide Web exponenciális mértékben növekedett
- a Xanadu elképzeléseit részben megvalósítva. Tim Bernes-Lee
kidolgozta a WWW hipertext alapjait, Marc Andreessen megírta a
Mosaic programot/felhasználói felületet.
Miller egy későbbi beszélgetés során védelmébe vette a Xanadut az
Internet, a WWW ellenében mondván, hogy az Interneten nincs meg a
transclusion lehetősége, azaz nem lehet más dokumentumokban linkeket
létrehozni (csak sajátban), nincs mód a hivatkozások nyomon követésére,
nagy a redundancia és a zűrzavar. Azt azonban elismerte, hogy a Xanadu
célkitűzéseit már csak a Web továbbfejlesztésével lehet megvalósítani.
Ebben az első lépés az lehetne, ha az olvasóknak lehetővé tennék, hogy
linkeket helyezhessenek el mások dokumentumaiban.
Ted Nelson rövidesen Japánba tette át tevékenysége színterét. A
transclusion fogalma mellé bevezette a "transcopyright" fogalmát, ami
a transclusion szoftverfüggetlen elméleti kategóriája, leírása. Minden
kudarc dacára Nelson továbbra is hitt a Xanadu megvalósíthatóságában
(ekkoriban egyik írásában magát az "interaktív média", illetve a
"hálózati publikálás" atyjának titulálta).
Roger Gregory kiábrándultan, de a jővőben bízva visszavonult.
Millerék végül visszaszolgáltatták az elszállított gépeket a Memex
számára. Feladtak minden reményt. Gregory egy társával beszállt a
Memexbe és folytatta a programozást.
Gary Wolf, The Curse of Xanadu, Wired, 1995/June
és Howard Rheingold több írása alapján.