Dékán úr, kollégák, tisztelt hallgatóság!

Hová is járunk iskolába? Kinek a szelleme lebeg körül? Most három tanárunk arcképe kerül e falakra, azoké, akik még ma is meghatározzák életünket. Zoltai Dénesé, Balassa Péteré és Fodor Gézáé

Elsőként az alapítót, Zoltai Dénest említem.

Persze, – tudjuk – volt esztétika tanszék korábban is, tán 1948-tól, tán valamivel későbbről, de aztán eltörölték. Mert, hogy az alapító, e disciplina szellemi mentora Lukács György volt, ő jegyezte az első fakultást, csakhogy 56-ban Nagy Imre forradalmi kormányának volt tagja, s a diktatúra ezt nem tűrhette. Ezért a tanszék sokáig megszűnt, illetve lappangott, kvázi-életet élt – mígnem aztán Zoltai Dénes tanár úr a hetvenes években újraszervezte. Volt hozzá két szoba meg egy kis terem, és –  Zoltai Dénes tanáregyénisége. Zeneesztéta volt, és a klasszikus német esztétika tudója, – engem, majdnem gyerekként ő vezetett be e rejtélyes házba. Fantasztikus előadó volt, – mondják róla, hogy nyomdakészen beszélt: amit mondott, akár könyvbe is foglalhatták volna. Igazán azonban a diákok érdekelték, – akkor még kevesen voltak, ő pedig kinek-kinek szinte testreszabott órákat tartott, kézen fogva vezette e soknyelvű diszciplínán keresztül a diplomáig. Nem volt könnyű sorsa: jó magyar szokás szerint fúrták, piszkálták – fentről, oldalról, de őt ez (látszatra) nem érdekelte: számára „a dolog maga” volt a fontos, – hogy ezt az általa is kedvelt hegeli terminust használjam – az esztétika, a történelmi látásmód, a hangzó világ értelmezése. Csüngtek szavain, Trisztán és Isolda elemzésein volt aki nem tudott jegyzetelni mert könnyezett. A kotta, a muzsika én-te viszonyba került veled-velem, hallgatóival. eleven világ lett

 

A második portré Balassa Péteré. Nem is oly rég (2003) vesztettük el, alakja ma már legenda. Nem csoda: mikor 1980-ban megírta híres dolgozatát „Vagyunk” címmel, – a szónak belejelentkező és tagadhatatlanul fenyegető felhangjával: egy fél ország kapta fel a fejét. Ugyanis e dolgozatában ő hirdette meg egy új írógeneráció érkezését, radikális másszerűségét, helyfoglalását, minden korábbival szakító esztétikai alapállását: a köztudat kb. ettől számítja Esterházy, Nádas, Krasznahorkai, Spiró által fémjelzett korszakot. És persze ő volt az is , aki fél tucat könyvében – máig érvényesen definiálta az új – ma már világhírre szert tett – generáció sokszínű, ám mégis közös ars poetikáját.

Amúgy pedig ő volt az első, akinek óráira özönlöttek – nemcsak bölcsészek, végzettek, tanárok, vagy csak úgy a városból érdeklődők – hihetetlenül izgalmas előadásokat tartott. Sokat követelt, – mondjuk egy félév Thomas Mann Dr. Faustus elemzése – megizzasztotta a gyakorlott hallgatókat is, (óráira illet tudni mindent, az Ősfauszttól az utolsó Beethoven szonáták rendjéig). Cserébe viszont olyasmit kaptak a zene démoniságáról, az irónia és halál rokonságáról, a Mann képviselte nagyregény struktúrájának rejtett titkairól, amit sehol másutt. Korán vitte el a halál – amit egyébként zseniális módon előre kommentált Halálnapló c. művében.

S végül a harmadik tábla: Fodor Géza tanár úr. Sok arca volt. Operakritikái – több kötetben – örök etalonná váltak, hogy ezt a szakmát hogyan kell csinálni. Dramaturgként meghatározó szerepe volt a Katona József Színház játékstílusának és persze fiatalok körében való hihetetlen népszerűségének megteremtésében. Zene-elemzései – itt csupán vaskos Mozart könyvét említem– felveszik a versenyt egy detektívregény izgalmával. Én pl. majd leestem a székemről, mikor Cosi fan tutte elemzését azzal kezdte, hogy ez egy szomorú opera. És neki volt igaza, azóta is másképp nézem-hallgatom ezt a művet. A Don Giovanni hermeneutikája – a szerelem tragikus – feltárhatatlan – mélységeinek bemutatása, máig elkísér. Mint ahogy másokat is, mondhatnám mindenkit, aki ezen a szakon végzett: Fodor Géza igazi Hermész Triszmegisztoszként volt tanár: oda vezette hallgatóit, amit még senki sem látott, hogy a felfedezés boldog örömét élvezhessék. Boris Godunov óráin – ugyancsak tömött falak között- nemcsak az operadramaturgia lett világos, hanem – annak idején – az az akkori elnyomó gépezet szerkezete is. Pedig nem politizált.

Mától kezdve három zseniális tanár-egyéniség, tudós és ember kísér e folyosón. Versenyezni nem tudunk velük, de tudjuk, hogy nyomdokaikon járunk, s jó, ha olykor – akár egy pillantással is – emlékezünk rájuk.

 

Almási Miklós