Mi az esztétika?

Tizenegyedik előadás: Művészet és igazság

Ez az előadás azt a fordulatot kívánja bemutatni, amely Heidegger fellépése következtében a művészetelméletben bekövetkezett. Szándékosan nem írunk esztétikát, ugyanis A műalkotás eredete nyilvánvalóan antiesztétikai pozícióból születik. A két korábbi előadás elsősorban az alkotó és a befogadó klasszikus pozíciójából vizsgálta a művészet sokban megváltozott helyzetét, Heidegger első ízben nyomtatásban 1950-ben napvilágot látott, de akkor már közel másfél évtizedes műve saját filozófiai meggyőződésének megfelelően szakítani szándékozik az esztétika bevett fogalmaival. Mivel Heidegger egzisztenciális ontológiája lényegileg tévesnek tartja az európai filozófia történetében meghatározó jelentőségű objektum-szubjektum szembeállítást, szakítania kell a hagyományosan alkotót, művet és befogadót megkülönböztető esztétikai felosztással is, a hozzájuk kapcsolódó jellegzetes attitűdökkel együtt. Ennek következménye azután az, hogy szakít az igazság hagyományosan szintén szubjektum és objektum megkülönböztetésére alapozott fogalmával is (amely szerint ugyanis az igazság megfelelés a dolgok és a róluk alkotott képzetek között, adequatio rei et intellectus) és helyébe az igazság görög tapasztalatának nyelvi-etimológiai rekonstrukciójából kibontott el-nem-rejtettség fogalmat állítja.

 Az igazság az igaz lényegét jelenti. A görög szót felidézve gondoljunk erre. Àλήθεια a létező el-nem-rejtettségét jelenti. De vajon ez már az igazság lényegének lenne a meghatározása? Nem egyszerűen a megváltoztatott szóhasználatot - el-nem-rejtettséget mondunk igazság helyett - állítjuk be a dolog jellemzéseként? Mindenképpen pusztán névcseréről van szó mindaddig, amíg nem tudjuk meg, minek kell történnie ahhoz, hogy kénytelenek legyünk az igazság lényegét az el-nem-rejtettség szóval kimondani.

A görög filozófia megújítása szükséges ehhez? Semmiképp. A megújítás semmit sem segítene rajtunk, még ha ez a lehetetlen lehetséges lenne is; mert a görög filozófia rejtett története a kezdetektől fogva abban áll, hogy nem maradt meg az igazságnak az άλήυεια-ban felcsillanó lényegénél, hanem tudásának és kifejtésének egyre inkább bele kellett bonyolódnia az igazság levezetett lényegének taglalásába. Az άλήθεια-ként tekintett igazság lényegét a görög gondolkodás és főként a rákövetkező filozófiák nem gondolták végig. A gondolkodás számára az el-nem -rejtettség a görög jelenvalólétben a legelrejtettebb, de ugyanakkor már a kezdetektől meghatározó lett a jelenlevő minden jelenlétében.

De mégis, miért nem maradunk meg az igazság azon lényegénél, amely időközben évszázadok óta otthonossá vált számunkra? Az igazság ma és már régóta a megismerésnek a dologgal való megegyezését jelenti. Ahhoz azonban, hogy a megismerés és a megismerést kialakító és kimondó mondat a dologhoz mérhető legyen, s ahhoz, hogy azt megelőzően a dolog kényszerítő erejű lehessen a mondatot illetően, a dolognak magának mint olyannak mégiscsak meg kell mutatkoznia. De hogyan mutatkozhatna meg, ha nem léphet ki rejtettségéből, ha nem az el-nem-rejtettben áll? A mondat igaz, ha az el-nem rejtetthez, azaz az igazhoz igazodik. A mondat igazsága újra és újra csak ez a helyesség. A kritikai igazságfogalmak - melyek Descartes óta az igazságból mint bizonyosságból indulnak ki - csak a helyességként vett igazságmeghatározás változatai. Az igazságnak ez a számunkra közismert lényege, az elképzelés helyessége, az igazságon mint a létező el-nem rejtettségén áll vagy bukik. (Martin Heidegger: A műalkotás eredete, Európa, Budapest, 1988, 81-82.o.)

Azért középponti jelentőségű ennek a fogalomnak a részletes órai bemutatása, mert egyfelől csak ezzel világíthatjuk meg, legalább metaforikus módon, a világ mint feltáró és a föld mint elrejtő heideggeri kváziterminusait, másfelől pedig csak általa készíthető elő a gadameri hermeneutika kiindulópontja, vagyis a művészet példaszerűsége azon igazságok tekintetében, amelyek mintegy elvileg sem építhetők fel a hagyományos igazságfogalom terminusai segítségével.

A gondolatmenet felépítése tekintetében éremes kitérni a dolog fogalmának heideggeri körüljárására, ugyanis az a mód ahogyan Heidegger a dolog fogalmának három hagyományos megragadását összefoglalja, egyben világossá teheti, miként és miért szakít Heidegger szubjektum és objektum fogalmaival. Az első közelítés a hüpokeimenon felőli út, ez ugye mintegy a tulajdonságok alatt fekvő, azokat hordozó alap, amely szó szerinti latin fordításában a subiectum-ot eredményezi, s Heidegger szerint az így képzett dologfogalom túlzottan is emlékeztet az alany és az ő állítmányai alkotta grammatikai szerkezetre, következésképp nagy eséllyel túlzottan is a nyelvi megismerés saját struktúráját alkalmazza a világra, a második az érzékbenyomások összességének tekintve a dolgot épp fordítva, túlzottan is „ráereszti" a világot, az objektumot a szubjektumra, míg a harmadik és történetileg legsikeresebb közelítés, amely egyben esztétikailag is a legnagyobb hatású, vagyis az anyag-forma viszony (ami nehézség nélkül fordítható át a tartalom és forma klasszikus művészeti megkülönböztetésévé), teológiai és teleológiai nehézségekkel jár, ugyanis a két tényező illeszkedése teremtőt feltételez.

Ezen nehézségek vagy inkább egyoldalúságok kiküszöbölésére Heidegger magára a dologra igyekszik koncentrálni, olyan műfogalmat alakít ki, amely mintegy az igazságtörténés helye: a megmutatkozás és a rejtés, világ és föld folyamatos vitája pedig gondoskodik arról, hogy a mű igazsága ne merevedhessék el.

A föld csak akkor hatja át a világot, a világ csak akkor alapul a földön, ha az igazság - a világlás és elrejtés ősvitájaként - megtörténik. De miként történik meg az igazság? Azt válaszolhatjuk: bizonyos lényegi módokon. Az igazság megtörténésének egyik módja a mű műléte. A mű - világot állítón és földet elállítón - ama vita végigharcolása, amelyben az egészében vett létező el-nem rejtettségét, az igazságot kivívják.

A templom ott-állásában történik meg az igazság. Ez nem azt jelenti, hogy e tekintetben valamit helyesen ábrázolnak és adnak vissza, hanem hogy a létezőt a maga teljességében el-nem rejtetté teszik és abban megtartják. Tartani eredetileg azt jelenti: óvni. Van Gogh festményében megtörténik az igazság. Ez nem jelenti azt, hogy valami kéznéllevőt helyesen másolt volna le, hanem azt, hogy a lábbeli eszközlétének nyilvánvalóvá-válásában, a létező egészében - vagyis a világ és a föld a maguk ellentétében - az el-nem-rejtettségbe jutott.

A műben nemcsak valami igaz, hanem benne az igazság működik. A kép, amely a parasztcipőt mutatja, a vers, amely a római kútról beszél, nemcsak kinyilvánítja, hogy mi ez az elszigetelt létező mint ilyen, ha éppen kinyilvánítják; hanem hagyja, hogy mint olyan a létező egészének vonatkozásában megtörténjék az el-nem rejtettség. Minél egyszerűbben tűnik fel önnön lényegében a cipő, minél dísztelenebbül és tisztábban tárul fel a kút, annál közvetlenebbül és meggyőzőbben válik vele minden létező létezőbbé. Ilyenformán az elrejtőző lét megvilágosodott. E fény felragyog a művön. Ez a ragyogás a művön maga a szép. A szépség annak a módja, ahogy az igazság el-nem-rejtettségként jelen van. (I.m. 87-89.o.)

Ennek a műfogalomnak a módszertani körülhatárolása egyben azt is lehetővé teszi számunkra, hogy benne felmutassuk a hermeneutikai kör működésének lényegét, alapot kínálva ezzel a Gadamerről szóló későbbi fejtegetéseknek. Egy műközpontú művészetfilozófia ugyanis óhatatlanul felveti azt a kérdést, vajon hogyan választjuk ki az elemzés tárgyait, hogyan határoljuk le a diszciplínát magát. Heidegger a maga szempontjából programszerű megoldást kínál, amelynek tanulságai a műértelmezésben is felhasználhatóak lesznek:

 Hogy mi is a művészet, azt a műből kell megtudnunk. Hogy mi is a mű, azt csak a művészet lényegéből tudhatjuk meg. Könnyen észrevehető, hogy egyetlen dolog körül forgunk. A köznapi értelem arra int, hogy elkerüljük e kört, mivel ez a logikával ellentétes. Van olyan vélemény is, miszerint: azt, hogy mi is a művészet, a létező műalkotások összehasonlító szemléletében a műalkotásokból kell kiolvasnunk. Hogyan lehetünk biztosak abban afelől, hogy amit egy ilyen szemlélet számára alapul vettünk, az valóban műalkotás, ha nem tudjuk már eleve, hogy mi a művészet. De a művészet lényegéhez a magasabb fogalmakból történő levezetés éppoly kevéssé segít eljutni, miként a létező műalkotások jegyeinek összegyűjtése: mert ez a levezetés is eleve azokra a meghatározásokra tekint, melyet nyújtanunk kell ahhoz, hogy az - amit eleve műalkotásnak tartunk - mint ilyen felkínálkozzék számunkra. A jegyek összegyűjtése a kéznéllevőből és a levezetés az alaptételekből itt egyként lehetetlen, gyakorlása öncsalás.

Így végig kell mennünk ezen a körön. Ez semmiképp sem szükségmegoldás és nem is hiba. Erre az útra lépni: a gondolkodás ereje, ott maradni pedig: a gondolkodás ünnepe, feltéve, hogy a gondolkodás mesterség. A műtől a művészetig vezető legfőbb igyekvés, akárcsak az ellenkező irányú is: kör; de végül is körben forog minden egyes lépés, melyre kísérletet teszünk. (I.m. 34-35.o.)