Schopenhauer fő műve azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy „a világ az én képzetem”. Komolyan véve Kant feltételezését, hogy a tudat struktúrái határozzák meg a megismerést, Schopenhauer azt állítja, hogy a jelenségvilág léte a róla való tudatunktól függ. Kanttal szemben azonban szerinte a dolog maga intuitíve tudható, és azonosítható az akarattal. A világ, ahogyan van, az én kivetítésem; a jelenségek sokfélesége képzet; egységesítő alapjuk az akarat. Az akarat nem racionális erő, hanem vak, jelentésnélküli, miközben létezésre tör. Az élet valójában az akarat vágyainak teljesítése. A boldogság és a gyönyör csak időleges, mert az akarat soha nem kielégíthető, és mindig többre vágyik; az értelem az akarat eszköze, testünk is akaratunk tárgyiasulása. Az ember „vad, szörnyű teremtmény. Úgy ismerjük, mint amit megtört és megszelídített a civilizációnak nevezett valami, és természetének esetenkénti kitörései megráznak bennünket. De ahol és amikor a törvényes rend zárai, láncai leesnek, és anarchia alakul ki, megmutatkozik, hogy micsoda valójában”. Szemben Hegellel, az emberi történelemnek nincs semmi célja, a Szellemnek nincs haladó kifejlődése. Hogyan lehet akkor kitörni abból a szenvedésből és nyomorból, amibe az akarat visz bennünket? Az akarat a platóni ideákban közvetlenül tárgyiasul, és ez a művészetben fejeződik ki. A világ fenomenális dolgaiban tárgyiasuló akaratot így ideiglenesen meghaladhatjuk az ideák esztétikai élvezetében. A formális és szenvedélymentes zenében a „szív egyetemes, kép-nélküli nyelvével” találkozunk, amely túllép a platóni ideákon is, és az akaratot mint magát a dolgot (Ding an sich) nyilvánítja ki. Ekkor megtapasztalhatjuk „az akarattól szabad tiszta tudást, [...] amely az egyedüli tiszta boldogság”. Ha azonban a vágytól tartósan meg kívánunk szabadulni, akkor az esztétika fölé, az etikához és a valláshoz kell eljutnunk. Az akarat objektiválódása miatt hajlunk arra, hogy magunkat önmagunk elégségeként fogjuk föl; az észlelt személyes azonosság azonban jelenségi, mert a noumenális (lényegi) szinten minden egy. Ha egy másik ember szenved, én szenvedek, ami együttszenvedő szimpátiává változik. De ez a szeretetnek nevezett szimpátia is időleges, ezért az erénytől az aszkézishez kell jutni, ahol az egyén többé nem érzi szükségét, hogy földi dolgokkal foglalkozzon, és eljut a „szándékos visszautasításra, visszavonulásra, igaz közömbösségre és tökéletes akaratnélküliségre”. Ha elértük „az élet akarása tagadásának” misztikus állapotát, akkor szabadulunk meg a telhetetlen akarattól.

A dán Sören Aabye Kierkegaard (1813-1855) 1830-ban kezdte tanulmányait a koppenhágai egyetemen, ahol a kor sikergondolkodója, Hegel filozófiájának optimizmusa és a logikai ellentmondások dialektikus „feloldása” rögtön ellenérzéseket váltott ki belőle. Elismerve ugyan Hegel rendszerének rendkívüliségét, azt kifogásolja, hogy annak semmi köze az egyének megélt létezéséhez (egzisztenciájához). A hegeli rendszer nem ad semmiféle vezérfonalat ahhoz, hogy mit tegyünk. „Nekem leginkább az hiányzik - írja -, hogy világosan lássam, mit tegyek, és nem azt, hogy mit tudjak, kivéve amennyiben bizonyos megértésnek meg kell előznie minden cselekvést. Az a fő, hogy magamat megértsem, hogy lássam, mit kíván Isten tőlem, hogy tegyem. A fő az, hogy megtaláljam az igazságot, ami számomra igaz, hogy megtaláljam az eszmét, amiért élni és halni tudok. Mi lenne az értelme, ha megtalálnám az úgynevezett objektív igazságot, ha végighaladnék valamennyi filozófiai rendszeren, és ha szükség esetén képes lennék beszámolni ezekről és kimutatni a bennük rejlő ellentmondásokat; - mi jó származna nekem abból, ha képes lennék kidolgozni egy államelméletet és összekapcsolni minden részletet egyetlen egésszé, és így olyan világot hoznék létre, amelyben nem éltem, csak éppen másoknak felmutattam; - mi jó származna nekem abból, ha képes lennék a kereszténység értelmét elmagyarázni, miközben nem lenne jelentősége számomra és életem számára; - mi jó származna nekem abból, ha az igazság előttem állna, hidegen és meztelenül, nem törődve azzal, hogy felismertem vagy sem, és bennem vigasztaló alázat helyett reszkető félelmet okozna? Egészen biztosan nem tagadom, hogy elismerem a megértés imperatívuszát, és hogy ennek segítségével lehet az emberek helyzetén javítani, de ezt fel kell venni életembe, és ez az, amit én most, mint a legfontosabb dolgot ismerek föl.” Mivel Kierkegaard teológiai tanulmányaiban sem kapott választ kérdéseire, ezért (gazdag kereskedő gyermekeként megengedhette magának) abbahagyta egyetemi stúdiumait, hogy - későbbi fogalmát alkalmazva - esztétikai életet éljen. Sokat költött ételre, italra és ruházkodásra; társaságba járt, és minden látszat szerint jól érezte magát. De a hedonista életstílus nem adta meg neki a választ, hogy mit tegyen, és így reménytelenségbe esett. Huszonötödik születésnapján az apja bevallotta neki saját élete bűnét, elmondva, hogy gyermekkorában juhokat őrizve a pusztán, egy napon az éhségtől, hidegtől és magánytól kínozva megátkozta Istent - és egész későbbi életében úgy érezte, hogy Isten ezért őt is és családját is átokkal sújtja. Néhány nap múlva Kierkegaard vallásos értelemben „megtért”: kiengesztelődött apjával, aki rövid időn belül meghalt, az ő programja pedig ettől fogva az volt, hogy „kereszténnyé váljon”. Befejezte teológiai tanulmányait, lutheránus lelkésznek készült, és eljegyezte a tizenhét éves Regine Olsent; azonban 1841-ben hirtelen fölismerte, hogy nem képes lelkészként és férjként élni. Arra a meggyőződésre jutott, hogy a dán lutheránus egyház nem érdemli meg a „keresztény” nevet, mert elvont igazságokat tanít a keresztény élet megélése és közvetítése helyett. Szakított a hivatalos egyházzal, és menyasszonyával is, hogy teljesen a bűnbánó életnek szentelhesse magát.

Kierkegaard az emberi egzisztenciát elemezve az önmegvalósítás egymásra következő: esztétikai, etikai és vallási fázisait különíti el, mintegy saját valóságos életrajzát filozófiai módon írva meg. Az esztétikai korszakban az egyén a hedonista örömökre és az elvont filozófiai gondolatokra összpontosít. A hedonista a közvetlen gyönyörökért él, anélkül hogy törődne a jövővel: például a hódító Don Juan esztétikai életet él, ahol minden asszony, akivel találkozik, csak a pillanatnyi gyönyör forrása. Sem múltja, sem jövője nincs, csak az azonnali beteljesülési vágya; az ilyen élet összefüggéstelen „most”-ok sorozata. Egy hegeliánus módon elvont értelmiségi ugyanezen az esztétikai szinten az elméleti világban él, eltávolodva a konkrét létezéstől, redukálva a létet a gondolkodásra. Így a hedonista és az elméleti ember egyformán elkerüli a választást, és nem jut el soha a valódi életre. Mindennek eredménye végül az unalom lesz. - Vannak azonban, akik képesek a morális élet mellett dönteni, és ezzel eljutnak az élet etikai fázisába. Ezáltal az egyéni élet összeszedett és egységes lesz, például egy férfi, aki vállalja a házaséletet és teljesíti kötelességeit, etikai szinten cselekszik. Jelenét körbefogja az elkötelezettség, amely a múltból ered és a jövő felé mutat. De az etikai szint sem juttatja el az embert a teljes önmegvalósításra. Kierkegaard hangsúlyozza, hogy a morális személy végül fölismeri: soha nem tudja kötelességét tökéletesen teljesíteni, és Isten előtt mindig bűnös marad. - Csak egy az Isten iránti szenvedélyes elkötelezettségben megnyilvánuló vallási stádiumban szűnik meg ez az értelmetlenség. Ebben a szakaszban az ember Istenért hajlandó mindent föladni: „A hit az értelem elvesztését jelenti, hogy Istent megnyerjük.” Összehasonlítva Agamemnón és Ábrahám gyermekáldozatát, rámutat, hogy míg az előbbi etikai (a közösség érdekében végrehajtott) jellegű volt, az utóbbi viszont vallási: Ábrahám nem érti ugyan az áldozat értelmét, de mindenképpen bízik Istenben.

Kierkegaard írásaiban is állandóan visszatérő motívum a Hegel-kritika, az a felfogás, hogy logikai rendszerek lehetségesek, de egzisztenciálisak nem. Hegel tévedése eszerint az volt, hogy olyan szisztematikusságot és célszerűséget tételezett fel a létezőkről, amellyel azok nem rendelkeznek. A filozófus gondolkodása saját létezését érinti, „minden lényegi megismerés az egzisztenciára vonatkozik”, s ezért „a szubjektivitás az igazság”. Az élet legfontosabb összefüggéseiben semmiféle szisztematikus tudás nem igazít el. Létező személy számára csak a szubjektív igazság lehet vezérlő, melyet objektív bizonytalanság és szenvedélyes bensőség jellemez. Miközben soha nem rendelkezhetünk objektív bizonyossággal Isten létezéséről, az egyén saját életében igazzá teheti Isten létezését azzal, hogy elkötelezi magát, és úgy él, mintha Isten valóban létezne. Kierkegaardot korai halála után szinte elfelejtették, és csak a huszadik század elején fedezték föl újra. Nagy hatást tett többek között Heideggerre és másokra: általánosan elfogadott, hogy ő indította el az egyén sorsára, belső életére és önmegvalósítására összpontosító „egzisztencialista” gondolkodást.

            A szászföldi Lützen melletti Röckenben született Friedrich Nietzsche (1844-1900), egy lutheránus lelkésznek és egy lutheránus lelkész leányának házasságában. Apja ötéves korában mentális betegségben meghalt, így Nietzsche kizárólag nők között nőtt föl: anyja és nővére, valamint aggódó nagyanyja és két vénleány nagynéni társaságában. A híres pfortai iskolában (Schulpforta) kiváló tanuló volt, ám kora fiatalságától állandó fejfájás gyötörte, mely 1889-ben végül mentális összeomláshoz vezetett. Előbb 1864-től a bonni egyetemen teológiát tanult, de ezt rövid idő után föladta, és ekkor szakított minden vallással is. Lipcsébe ment klasszikus nyelveket és filológiát tanulni, ahol professzora oly nagyra értékelte, hogy rövid idő múlva Bázelba ajánlotta docensnek. Nietzsche ekkor huszonnégy éves volt: a lipcsei egyetem minden vizsga vagy tézis nélkül doktorátust adományozott neki, Bázelban pedig rendes professzorrá nevezték ki. Svájcban barátságot kötött Richard Wagnerral, akit többször is meglátogatott Luzernban, azonban 1878-ban szakítottak Wagner nacionalizmusa és antiszemitizmusa miatt. Nietzsche egészsége 1879-re annyira megromlott, hogy le kellett mondania az egyetemi katedráról; a következő tíz évben már csak utazott és írt. Azonban 1889-ben a betegség tünetei egyre erősödtek, s tizenegy évvel későbbi haláláig már anyja és nővére gondozták. Késői műveinek publikációját nem tudta felügyelni, így azok nővére módosításaival jelentek meg, s csak később adták ki őket módosítások nélkül.

A tragédia születése („Die Geburt der Tragödie”, 1872) c. korai művében Nietzsche a művészetekben megkülönbözteti az apollóni és a düonüszoszi hagyományt. Az előbbi a harmóniát és a fegyelmet jelenti, míg az utóbbi a vadságot és a tobzódást; az elsőre példa az építészet és a szobrászat, a másodikra pedig a zene. A görög tragédia a kettő ötvözete, melyet egyre inkább a szókratészi racionalizmus hat át, mely az észben bízik az élet problémáinak megoldásában. A két irányzatot Nietzsche szerint újra egyesíteni kellene, egy művészeti Szókratész által. A későbbiekben ez a kultúrkritika egyre erősebb és átfogóbb jellegű lett Nietzsche írásaiban. - A Szólt tehát Zarathustra (vagy Így szólott Zarathustra, „Also sprach Zarathustra”, 1883-1885), valamint A morál genealógiája („Die Genealogie der Moral”, 1887) c. műveiben Nietzsche az úr és a szolga moralitását különbözteti meg. Az előbbi nagyra hivatott: benne a „jó” a nemest, a hatalmast, a szépet jelenti, míg a „rossz” azt, ami alacsony, gyenge, kisstílű. A szolga moralitása az Isten által elrendelt értékeket keresi: benne a „jó” az alázat és a szánalom, a „rossz”-at pedig a gonosszal azonosítja. A zsidóságból származó kereszténység vallásával a szolgamoralitás terjedt el Európában: ezért túl kellene lépni jón és gonoszon, ami az értékek újrateremtéséhez vezethetne. A teremtő szellem bejelenti Isten halálát, mert csak ezzel szabadul fel az egyéni értékek újraalkotására: „Hol van Isten? Megmondom nektek. Megöltük - ti és én! Mindannyian gyilkosai vagyunk! De hogy tettük ezt? Hogy voltunk képesek a tengert kiinni? Merre tartunk? Nem végtelen semmin keresztül tévelygünk? Isten halott! Isten halott marad! Hogyan vigasztaljuk magunkat, minden gyilkosok gyilkosai? Nem túl nagy e tett nagysága számunkra? Nem kell nekünk is istenekké válnunk, hogy hozzájuk méltókként jelenjünk meg? Nem volt ennél nagyobb tett - és minden utánunk születő e tett miatt minden eddiginél magasabb történelembe tartozik.” Ez Nietzsche nihilizmusának alaptétele, ami egyben új jövő lehetőségét jelenti a teremtő embernek, a „géniusznak”. A zseni az alkotás révén „felsőbbrendű emberré” (Übermensch = felsőbb-ember, v.ö. angol „superman”) válhat, aki az életet a maga teljességében állítja. Az ilyen ember a hatalmat akarja majd, és úgy viszonyulhat a többiekhez, mint ahogy az emberek viszonyulnak a majmokhoz. Azonban az emberek magatartását magát is lehet általánosságban értelmezni úgy mint a hatalom akarását, mint ahogy az emberek közti kapcsolat is felfogható hatalmi kapcsolatként. Az úr a hatalmát azzal demonstrálja, hogy közvetlenül cselekszik; a szolgamoralitás a rossz közérzetben és a tehetetlen bosszúvágyban manifesztálódik. A hatalom akarása igaz az emberen belül is: a felsőbbrendű ember képes saját késztetéseit és vágyait uralma alá hajtani, túllépve vágyai káoszán, amivel stílust és jellemet ad magának; ezáltal válik szabaddá és önmaga által létrehozottá.

A XIX-XX. század fordulóján Nietzsche kultúrkritikája igen nagy hatást tett, nemcsak filozófusokra, de költőkre és írókra, valamint bal- és jobboldali politikai mozgalmak résztvevőire is. Később, annak ellenére, hogy ő maga megvetette az antiszemitizmust, leginkább a nácizmus próbálta kisajátítani Nietzschét: a „hatalom akarása” náluk kegyetlenségük igazolása lett. Sajnos hozzájárult e hamisításhoz Nietzsche nővére is (akinek férje ismert antiszemita volt), amikor idős korában Hitlert lelkesen fogadta a Nietzsche-archívumban.