Fogalomtár etika szakosoknak
Erkölcsi ítélet
Erkölcsi ítélet: Az igazságosság egyik sajátos problémája, hogy az egyes esetek megítélése, morális szempontból lehet igazságos és igazságtalan. Igazságosnak lenni, azaz igazságosan ítélni az erény megnyilvánulását jelenti. Igazságtalan ítéletet hozni azt jelenti, hogy az erény ellenében ítélkezünk. Adott cselekvés megítélésében, a megítélés folyamatának két szorosan összefüggő oldala van, ha a cselekvésre vonatkozóan kizárólag az erkölcsi tartalomra gondolunk. A megítélés folyamatának egyik lehetséges oldala az, amikor egy adott konkrét helyzetben azt kell eldöntenem, hogy cselekvésem során hogyan alkalmazzak bizonyos normákat. Ekkor a helyes megítélés alapján kellene döntenem. Amennyiben a helyzet „nyilvánvalónak tűnik” az erkölcsi ítélet meghozatala „ösztönös” és észrevétlen is lehet. A megítélés folyamatának másik lehetséges oldala az, hogy más emberek erkölcsi érdemeiről döntünk, illetve arról, hogy ezek az emberek betartják-e, esetleg megsértik-e vagy inkább követik az adott normákat és szabályokat. Vannak emberek, akik rosszul ítélnek azokban a helyzetekben, amikor saját cselekedeteikről kellene dönteniük, s jól ítélnek, amikor mások cselekedeteit minősítik erkölcsileg, és megfordítva. Nem vagyunk azonban feljogosítva arra, hogy mások cselekedeteiről erkölcsi ítéleteket hozzunk. Ha olyan erkölcsi ítéleteket hozunk, amelyekre nem vagyunk feljogosítva, akkor társadalmi szankciókat kellene elszenvednünk, de ez gyakorta elmarad. Társadalmi tekintélyeknek nevezzük azokat az embereket, akik társadalmi szankciókat is magában foglaló ítéletek (beszédaktusok) meghozatalára vannak feljogosítva. Tagolt társadalmakban előfordulhat az, hogy a „társadalmi tekintély” a felnőtt férfi lakosság egészével azonos (például egyes törzsi társadalmak). A modern társadalmakban például társadalmi tekintélynek számít a vallási közösségek számára a papság. Az erkölcsi ítéletek kapcsán gyakran vetődik fel a kérdés, van-e jogunk megítélni másokat, illetve ki vagy mi jogosít fel bennünket mások megítélésére. A statikus igazságosság (→igazságosság) modelljét figyelembe véve e kérdéseket, mint lényegteleneket elvethetjük. A dinamikus igazságosság (→igazságosság) vonatkozásában azonban újra és újra felvetődnek ilyen kérdések, s mindig is rendkívül fontosnak számítanak. Az erkölcsi megítélés jogának problémája együtt merül fel a tiltás az elitélés a hibáztatás jogának problémájával. Az a kérdés, hogy vajon van-e jogunk megítélni másokat természetesen nem foglalja magába azt, hogy vajon van-e jogunk igazságtalan ítéletet hozni. Igazságtalan ítéletet hozni ugyanis senkinek sincs joga, mivel ez ellentmond az igazságosság formális fogalmának. (Az persze, hogy esetleg mégis így teszünk – más kérdés.) Hogy kinek van joga ítélni, elméletileg meg lehet határozni, ha a dinamikus igazságosság csak a normák és szabályok (értékek) bizonyos értelmezéseit, s nem magukat a normákat érvényteleníti. Nehézzé válik a helyzet akkor, ha az ítélkező személy és a cselekvő személy különböző normákat tart be, azaz nem ugyanaz a normatív rendszer mértékadó számukra. Egyetlen „viszonyítási lehetőség” adódik ebben a helyzetben, az, amit jó morális ítéletnek (→phronészisz) nevezünk, de ez csak a →tisztességes személy morális ítélkezésének lehet alapja.
Teljes szöveg: Heller Ágnes: Általános etika. 144-164., Heller Ágnes: Morálfilozófia. 195-263.
Irodalom: Arisztotelész: Hermenutika. Budapest, 1994.; Kant: A tiszta ész kritikája. Transzcendentális analitika. Hegel: Logika. III. köt., 1., 2. fej. – b; M. Heidegger: Korai írások. 1972.
T. K.
<< Erkölcsi autonómia | Erkölcsi normák, szabályok >> |