Mi az esztétika?

Harmadik előadás: A művészet mint reflexió

Ennek az előadásnak a tárgya az előzőekben vázolt helyzet elsődleges következményeinek bemutatása az esztétikatörténet egyik legfontosabb dokumentumán, Schiller A naív és a szentimentális költészetről címet viselő írásán. A korábbiakhoz hasonlóan itt is több lehetőség adódik, érdemes ezeket sorra venni.

1.

Az előző órai gondolatmenet folyományaként bemutatható, hogy ebben az amúgy a modern művészetelmélet kialakulása szempontjából kulcsfontosságú szövegben valójában egy antropológiai-történetfilozófiai kérdés az, amely a művészet területén keres magának megoldást. A szöveg láthatóan egy, nyilvánvalóan a kanti filozófia szabadságfelfogásán átszűrt szembenézés a rousseau-i eszménnyel, egyesítve benne az egyén és a emberiség időbeni útját, ugyanakkor feloldásként egy bonyolultan reflexív és a szabadság méltóságával felruházott megoldást kínál, amely a legkevésbé sem óhajtja eltörölni az eddigi történelmet. Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy bár ellentétes előjellel (ugyanis a jelenség morális természetét szembeállítva az esztétikaival) de már a bevezető fejtegetés is karakterében esztétikai példával él a művirág kapcsán, ill. a Kantra vonatkozó jegyzetben:

 A naiv és a szentimentális költészetről

[A naivról]

Vannak az életünkben pillanatok, amikor egyfajta szeretetet és megindultsággal elegy tiszteletet érzünk a növényekben, ásványokban, állatokban, tájakban megpillantott természet, s hasonlóképp a gyermekekben, a falusi nép és a régi világ erkölcseiben elénk táruló emberi természet iránt - éspedig nem azért, mert jólesően hat érzékeinkre, s nem is azért, mert kielégíti értelmünket vagy ízlésünket (gyakran mindkettőnek épp az ellenkezője történhet), hanem pusztán azért, mert természet. Tapasztalhatja ezt minden finomabb ember, aki nincs egészen híján az érzésnek, amikor a szabadban jár, falun tartózkodik, vagy régi korokból fennmaradt emlékeknél időzik, röviden, amikor a művi helyzetek és viszonyok világában meglepi őt az egyszerű természet látványa. Ez a nemritkán szükségletté fokozódó érdek az alapja megannyi kedvtelésünknek: tőle hajtva leljük örömünket - már amennyiben nem játszik közre sem szenvelgés, sem valamilyen egyéb esetleges érdek - virágokban és állatokban, sétákban, a vidékben és az ott élőkben, a távoli ókor sok alkotásában és hasonlókban. Ám az effajta érdeklődés a természet iránt csak két feltétel mellett lehetséges. Mindenképpen szükséges először az, hogy a tárgy, amely kiváltja, természet legyen, vagy legalábbis mi annak tartsuk, másodszor pedig az, hogy a (szó legtágabb értelmében) naiv legyen, azaz hogy a természet ellentétben álljon a műviséggel, és megszégyenítse azt. Ez utóbbinak is társulnia kell az előbbihez, s csak akkor, nem előbb, válik a természet naivvá.

E szemléletmódban a természet nem más számunkra, mint spontán létezés, a dolgok önmaguk által való fennállása, saját változhatatlan törvények szerint való egzisztálása.

            Ez a megjelenítés okvetlenül szükséges ahhoz, hogy az ilyenfajta jelenségek érdekelhessenek bennünket. Ha egy művirágot el lehetne készíteni úgy, hogy a legtökéletesebb megtévesztésig a természet látszatát kapja, vagy ha valaki a maximális illúziókeltésig tudná vinni az erkölcsökbeli naiv utánzását, akkor annak felfedezése, hogy utánzással van dolgunk, teljesen megsemmisítené a szóban forgó érzést.* Kitűnik ebből, hogy a tetszés ezen fajtája, melyet a természet kelt bennünk, nem esztétikai, hanem morális; mert nem közvetlenül a szemlélésben jön létre, hanem eszme közvetíti, azonkívül egyáltalán nem is a formák szépségétől függ. Önmagáért véve ugyan miért is tetszenék nekünk egy jelentéktelen virág, egy forrás, egy mohával benőtt kő, a madarak csivitelése, a méhek zümmögése stb.? mitől is tarthatnának igényt arra, hogy szeressük őket? Szeretetünk nem maguknak e tárgyaknak szól, hanem az általuk ábrázolt eszmének. A csendesen teremtő életet, a belőlük magukból fakadó nyugodt működést, a saját törvények szerint való létezést, a belső szükségszerűséget, az önmagukkal való örök összhangot szeretjük bennük.

            Akként vannak, ami mi voltunk; akként vannak, amivé nekünk újra válnunk kell. Természet voltunk, mint ők, s kultúránknak kell az ész és a szabadság útján visszavezetnie bennünket a természethez. Egyrészről elveszett gyermekségünket ábrázolják, mely nekünk örökre a legdrágább marad, s ezért bizonyos szomorúsággal töltenek el; másrészről ábrázolják eszménybeli legfőbb kiteljesedésünket is, miáltal fenséges felindulást váltanak ki bennünk.

            Tökéletességük azonban nem érdemük, mivel nem választásuk műve. Egészen sajátos örömöt nyújtanak tehát számunkra: mintáink anélkül, hogy megszégyenítenének. Állandó teofániaként vesznek körül, de ez inkább üdítő, mint vakító. Az ő karakterüket éppen az teszi ami a miénkből a teljességhez hiányzik. Mi szabadok vagyunk, ők szükségszerűek, mi változunk, ők ugyanazok maradnak. De csak ha a kettő összekapcsolódik - ha az akarat szabadon követi a szükségszerűség törvényét, ha az ész a fantázia minden változása mellett érvényesíti a maga szabályát: csak akkor áll elő az isteni avagy az eszmény. Bennük tehát örökké azt látjuk, ami bennünk nincs meg, de amiért feladatunk küzdeni, s amihez, bár sohasem érhetjük el, mégis közelíteni remélhetünk egy végtelen előrehaladásban. Magunkban olyan kiválóságot látunk, amely belőlük hiányzik, s amelyre vagy soha nem is tehetnek szert, mint az ésszel nem bíró lények, vagy csak úgy, ha a mi utunkat követik, mint a gyermekek. Így hát egyfelől emberségünknek mint eszmének a legédesebb élvezetéhez jutunk általuk, jóllehet másfelől emberségünk, minden meghatározott állapotát tekintve szükségképpen meg kell alázniuk bennünket.

[...]

            Naivnak kell lennie minden igazi zseninek, különben nem zseni. Egyedül naivitása teszi zsenivé, s ami intellektuálisan és esztétikailag jellemző rá, arra morális tekintetben sem cáfolhat rá. Mivel nem ismeri a szabályokat, a gyengeség mankóit és a fonákság porkolábjait, hanem pusztán a természet vagy az ösztön vezeti őt őrangyalaként, ezért nyugodtan és biztosan megy át a hamis ízlés minden hálóján, melyekbe a nem-zseni óhatatlanul belegabalyodik, ha nincs benne annyi okosság, hogy messziről elkerülje őket. Csak a zseninek adatott meg, hogy az ismertnek a körén kívül is még mindig otthon legyen, s hogy kitágítsa a természetet, anélkül hogy túlmenne rajta. Igaz, ez utóbbi olykor a legnagyobb zsenikkel is megesik, de ennek csak az az oka, hogy nekik is vannak fantazmagórikus pillanataik, amikor kikerülnek a természet oltalma alól, akár mert nem tudnak ellenállni a példa csábító erejének, akár mert félrevezeti őket koruk romlott ízlése.

* Kant, aki tudomásom szerint először tette e jelenséget külön reflexió tárgyává, megjegyzi, hogy ha rájönnénk, hogy egy ember utánozta megtévesztő hűséggel a csalogány trilláját, s mi ennek a benyomásnak adtuk át magunkat teljes érzelemmel, akkor az illúzió szertefoszlásával oda lenne minden

örömünk. Lásd „A széphez fűződő intellektuális érdekről" szóló fejezetet „Az esztétikai ítélőerő kritikájá"-ban. Aki előzőleg csak a nagy gondolkodót tanulta meg csodálni a szerzőben, örülni fog, hogy itt szívének nyomára bukkan, s e felfedezés által meg fog győződni e férfiú mély filozófiai elhivatottságáról (amely szükségképpen megköveteli, hogy a két tulajdonság összekapcsolódjék.)

(Schiller: A naív és szentimentális költészetről, in Uő: Művészet- és történetfilozófiai írások, Atlantisz, Budapest 2005. 261-263 ill. 271-272.o.)

Ebben a példában egyként fontos az, hogy az esztétikai immár nem is egyszerűen elválik, de szembekerül a morális fogalmával, másfelől pedig az, hogy a gondolatmenet nem egy meglévő teória puszta applikációjaként kanyarodik a művészi gyakorlat terepére, hanem mintegy a kérdés gazdagabb kifejtése érdekében. Ugyanakkor mindjárt az is szembetűnő, hogy az a művészi gyakorlat, amely témájává lesz, már egy olyan művészetfelfogás irányába mutat, amely a természet kitágítása felé tör. Ez a kérdés egyben átvezet a második lehetséges közelítéshez.

2.

Történeti nézőpontból az a kulcsmomentum, hogy ahogyan a bevezető előadásokban körvonalazódott 18. századi paradigmák közül itt már nyilvánvalóan a harmadik kerül előtérbe: a szentimentális költészet programja a külvilágról a szubjektumra ill. a szubjektumnak ehhez a külvilághoz való viszonyára teszi át a hangsúlyt. Teoretikusan megalapozódik az reflexív paradigma, amely előkészíti a hegeli esztétikát s egyben egészen a 20. század utolsó harmadáig egyre erősödő mértékben lesz mind a művészeti gyakorlat mind a vele kapcsolatos elmélet alapköve.

Minthogy a naiv költő pusztán az egyszerű természetet és érzést követi, s pusztán a valóság utánzására szorítkozik, ezért csak egyféle viszonya lehet tárgyához, s ebben a tekintetben nincs választása a feldolgozás mikéntjét illetően. Hogy egyes naiv költemények más-más benyomást gyakorolnak ránk, az (feltéve, hogy gondolatban elhagyjuk mindazt, ami bennük a tartalomhoz tartozik, s a benyomást tisztán a költői feldolgozás művének tekintjük) csupán egyazon érzésmód különböző fokozatain alapul; ezen esztétikai benyomás minőségén még a külső formák különbözősége sem változtathat. Legyen lírai vagy epikai, drámai vagy leíró a forma, csak gyengébb vagy erősebb érzelmi hatást tehet ránk, különböző jellegűt azonban (ha elvonatkoztatunk az anyagtól) soha. Érzésünk mindenkor ugyanolyan, teljesen homogén, úgyhogy semmit sem tudunk megkülönböztetni benne. Még a nyelvek és a korszakok különbsége sem számít itt semmit, lévén a naiv költészet egyik jellemzője éppen eredetének és hatásának ez a tiszta egysége.

            Egészen más a helyzet a szentimentális költőnél. Ő reflektál a benyomásról, melyet a tárgyak tesznek rá, és egyedül e reflexión alapul az az érzelem, amely őt magát elfogja, s amelyet bennünk előidéz. A tárgy itt egy eszmére vonatkoztatik, s csak ebből a vonatkoztatásból nyeri költői erejét. A szentimentális költőnek ezért mindig két egymással viaskodó megjelenítéssel és érzéssel van dolga: a valósággal mint határral és a maga eszméjével mint végtelennel, s a vegyes érzés, amelyet kivált, mindig is e kettő forrásról tanúskodik.* Mivel tehát itt két elv áll fenn, az lesz a döntő, hogy a kettő közül melyik kerül túlsúlyba a költő érzésében és ábrázolásában; ebből következően pedig különböző feldolgozásokra nyílik lehetősége. Adódik ugyanis a kérdés, hogy inkább a valóságnál, vagy inkább az eszménynél akar-e időzni - hogy a valóságot akarja-e bemutatni úgy, mint ami ellenszenvvel tölti el, vagy az eszményt úgy, mint ami vonzza. Ábrázolása tehát vagy szatirikus lesz, vagy (a szó később magyarázandó tágabb jelentésében) elégikus; e két érzésmód valamelyikéhez tatja magát minden szentimentális költő. (I.m. 288-289.o.)

Csak címszavakban: lehet taglalni a művészet intellektualizálódásának folyamatát, a reflexió önmagára "visszahajló" szerkezete következtében egy kialakuló belső végtelent, mint a romantika előfutárát, egy lehetséges klasszikus-romantikus szembeállítást a beteljesített de határolt és a beteljesíthetetlen de határtalan ellentétpárja segítségével.

3. Újabb elemzési útként kínálkozik az a lehetőség, amikor a naív és a szentimentális

immár alkotáslélektani-személyiségtipológiai megközelítésként jelenik meg, kiegészítve ezt a már az előző idézetben felbukkanó műfajtipológiával is. Ez annál is izgalmasabb lehetőség, mivel Schiller egy elegáns gesztussal le is választja mintegy az alkotói összetevőt:  

A legbiztosabban úgy jutunk el ezen ellentét valódi fogalmához, ha, mint az imént megjegyeztem, mind a naiv, mind a szentimentális karaktertől elkülönítjük azt, ami költői benne. Ami ekkor a naiv jellemből megmarad, az elméleti szempontból a józan megfigyelő szellem és a szilárd ragaszkodás az érzékek egybehangzó tanúságához, gyakorlati szempontból pedig a lemondó önalávetés a természet szükségszerűségének (de nem vak kényszerítő erejének), tehát a beletörődés abba, ami van, s ami nem lehet másként, mint ahogyan van. A szentimentális jellemből elméleti tekintetben csak a spekuláció nyugtalan szelleme marad meg, mely minden megismerésben a feltétlenre törekszik, gyakorlati tekintetben pedig a morális rigorizmus, mely az akarati cselekedetekben a feltétlenhez ragaszkodik. Aki az első osztályhoz számítja magát, azt realistának, aki a másodikhoz, azt idealistának lehet nevezni; de e nevek kapcsán nem szabad sem arra a jó, sem arra a rossz értelemre gondolni, amely a metafizikában tapad hozzájuk. (I.m. 340.o.)

E műtét eredményét azután két olyan jellemrajz felvázolására használja fel,amivel az is kiválóan dokumentálható, hogyan jelenik meg e teoretikus mesterműben a drámaíró.

]Lévén elvek ennyire különbözőek, elkerülhetetlen, hogy a két fél sokszor homlokegyenest ellenkező ítéleteket alkosson, s még ha a tárgyakban és az eredményekben egyetért is, az alapokat illetően akkor is szemben álljon egymással. A realista azt kérdezi, mire jó egy dolog, s aszerint taksálja a dolgokat, hogy mit érnek; az idealista azt kérdezi, jó-e egy dolog, s aszerint taksálja a dolgokat, hogy mire méltók. Aminek értéke és célja önmagában van (az egészt azonban mindig kivéve), arról a realista nem sokat tud, és nem is tartja azt sokra; az ízlés dolgaiban a gyönyör, a morál dolgaiban a boldogság szószólója lesz, még ha az utóbbit nem teszi is erkölcsi cselekvésének feltételévé; vallásában sem szívesen feledkezik meg előnyéről, csak nemesíti és szentté emeli azt a legfőbb jó eszményében. Szeretetének tárgyát a realista boldogítani, az idealista megnemesíteni igyekszik. Politikai tendenciáiban így a realista a jólétet célozza, még ha az némileg a nép morális önállóságának rovására megy is, az idealista viszont a szabadságot tartja szem előtt, akár a jólét kockáztatásával is. Amaz a maga állapotának függetlenségét, emez az állapottól való függetlenséget tekinti legfőbb célnak, s e karakterisztikus különbség nyomon követhető mindkettejük gondolkodásában és cselekvésében. A realista ezért mindig azzal mutatja ki vonzalmát, hogy ad, az idealista azzal, hogy elfogad; s hogy mit becsül a legtöbbre, azt egyik is, másik is azzal árulja el, hogy mit áldoz föl nagylelkűen. Az idealista individuumával és időbeli állapotával fizet rendszerének hiányosságaiért, de nem törődik ezzel az áldozattal; a realista személyes méltóságával fizet a maga rendszerének hiányosságaiért, de semmit sem érzékel ebből az áldozatból. Rendszere igazolódik mindenen, amiről tudomása van, s ami iránt szükségletet érez - mit érdekelnék őt olyan javak, amelyekről sejtelme sincs, s amelyekben nem hisz? Elég neki, hogy birtokon belül van, övé a föld, értelmében világosság, szívében pedig elégedettség lakozik. Az idealistának koránt sincs ilyen jó sorsa. Túl azon, hogy gyakran meghasonlik a szerencsével, mert elmulasztotta barátjává tenni a pillanatot, meghasonlik önmagával is, nem lelve kielégülést sem tudásában, sem cselekvésében. Valami végtelent követel magától, de mindig csak valami korlátozottat teljesít. Ezt az önmagával szemben tanúsított szigorúságot nem tagadja meg másokkal szembeni viselkedésében sem. Nagylelkű ugyan, mivel másokhoz viszonyulván kevésbé gondol magára mint egyénre, de gyakran méltánytalan, mert ugyanilyen könnyen figyelmen kívül hagyja az egyént másokban. A realista kevésbé nagylelkű, de több benne a méltányosság, mivel a dolgokat mindig inkább határoltságukban ítéli meg. Képes megbocsátani a gondolkodás és cselekvés közönséges, sőt még alantas voltát is, csak önkényességét és excentrikusságát nem; az idealista ellenben esküdt ellensége minden kicsinyességnek és sekélyességnek, viszont megbékél még az extravagánssal és a félelmetessel is, ha kiemelkedő képességet lát megnyilvánulni benne. Amaz emberbarátnak bizonyul, de úgy, hogy éppenséggel nincs valami magas fogalma az emberről és az emberségről; emez oly nagyra tartja az emberséget, hogy emiatt abba a veszélybe kerül, hogy megveti az embereket. (I.m. 345-346.o.)

* Aki megfigyeli magában a benyomást, melyet a naiv költemények tesznek rá, s képes leválasztani róla a tartalomnak tulajdonítandó részt, az még nagyon patetikus tárgyak esetében is mindig vidámnak, mindig tisztának, mindig nyugalmasnak fogja találni azt, szentimentális költeményeknél viszont mindig lesz valami komoly és feszültségteli a benyomásban. Ennek az az oka, hogy naiv ábrázolásoknál, bármiről szóljanak is, mindig örülünk az igazságnak, az objektum eleven jelenvalóságának képzelőerőnkben, s ennél többet nem is keresünk bennük, a szentimentálisaknál ellenben a képzelőerő megjelenítését egyesítenünk kell az ész valamely eszméjével, s ennélfogva mindig két különböző állapot között ingadozunk.