1. Az antik filozófia kialakulása

B) A dél-itáliai lételmélet

A püthagoreusok tanításában a pesszimizmus egyfajta misztikaként jelenik meg. A hagyományos rend fölbomlása idején Számoszról a dél-itáliai Krotónba menekült Püthagorasz (kb. 580-500) és az ott általa alapított patriarchális-arisztokratikus szövetség a dolgok arkhéjának a számot tekintette. Lehetséges, hogy a pont-vonal-sík-test levezetésre gondoltak: az 1-es szám ugyanis a pontot, a 2-es a vonalat, a 3-as a háromszöget, a 4-es a gúlát jelenti tanításukban, melyben a számok misztikus jelentést is kapnak. A 4-es például egyúttal az igazságosságot is jelenti. Különösen szent a 10-es szám, az alapszámok (1, 2, 3, 4) összege. A világban 10 szféra van, és 10 ellentétpárból áll elő a harmónia.

A konkrét létezés konkrét magyarázatai helyett az elvont létezőt vizsgálták az eleai iskola filozófusai. Az iskola alapítója, az ióniai Kolophónból kivándorolt Xenophanész (kb. 580-485) bírálta a görög többistenhit, a politeizmus közvetlen antropomorfizmusát, azt, hogy az isteneket emberalakkal ruházzák föl. Mint mondotta, ha kezük lenne, a lovak ló-alakú, az ökrök ökör-alakú isteneket csinálnának. Szerinte csak a mindent átfogó isteni „Egy és Minden” (hen kai pán) létezik. Tanítását az eleai Parmenidész foglalta rendszerbe. - Parmenidész (kb. 520-450) tankölteményének epikus kerettörténete van: hőse, egy „bölcs férfiú” elmondja, hogy kétlovas harci szekerén utazva hogyan hagyta el az emberi világot, és hogyan érkezett meg az istennőhöz, aki egy igaz filozófiai tanítást ígért neki. Amennyire a töredékekből és a testimóniumokból rekonstruálni tudjuk, ez a következőképpen értelmezendő: Az Igazság (görög alétheia) a létezőre (to on) vonatkozó tanítás. A létező a mindenség (to pán) egésze, mégpedig abban a formában, ahogy az a gondolkodás (to noein) számára föltárul. A halandók vélekedése (doxa) a világnak az a képe, amely az érzékelés tárgya. Érzékeink a világot sokfélének, mozgásban lévőnek és heterogénnek mutatják. A szükségszerűség világa az érzékelhető világ fennállásáról és működéséről alkotott filozófiai hipotézis, amely szerint a természet érzékelhető világa két elemnek: a világos és a sötét elemnek (láng illetve éjszaka) a keveredéséből alakult ki. Több értelmező azonosnak tartja a doxát és a szükségszerűség világát.

A parmenidészi tanításban a világnak két, egymást kizáró képe van jelen: a gondolkodás nem a doxára irányul, a doxa pedig nem képes megismerni a létezőt. A létező „nem-született, romolhatatlan”: keletkezés és pusztulás nélküli; „egész, egyetlen”: nem osztható; „rendületlen”: mozdulatlan; végül továbbá: teljes. A létező, mely gömbhöz hasonlatos, a gondolkodás kizárólagos tárgya. A létezőből nem keletkezhetik más, mint létező, hiszen ami más, az már nem-létező volna. Márpedig a nem-létező nem létezik (= nincs). És ha a létezőből létező keletkezik, az valójában nem tekinthető keletkezésnek, hiszen nem jött létre más, mint ami eddig is volt. A keletkező és pusztuló dolgok a szó filozófiai értelmében nem léteznek: a létezés ugyanis abszolút, nincsenek időbeli korlátai. A keletkező és pusztuló dolgok esetében viszont meg tudunk jelölni olyan időpontot, amely előtt (a múltban) az illető dolog nem volt, és amely után (a jövőben) nem lesz. Hogy a létezőről szóló tanítás kizárja a keletkezést, a pusztulást, a mozgást stb., az valójában annyit jelent, hogy Parmenidész a létezőt és az empirikus világot egy bizonyos szempontból nem tartja azonosnak. Ha a létezőnek hiánya volna, akkor nem ő volna a minden(ség). Ha nem ő volna a minden, akkor a minden hiányoznék belőle. Ha a minden hiányoznék belőle, akkor minden hiányoznék belőle. Ez az érv mai fogalmaink szerint nem korrekt ugyan (mert a „minden” kifejezés két különböző értelmét azonosnak veszi), de bizonyára nem a tudatos megtévesztés szándékával íródott. Pontosan az ilyen érvek érvényességének problémája vezeti később Arisztotelészt ahhoz a felismeréshez, hogy a többértelmű kifejezések lehetséges jelentéseit a filozófusnak szigorúan el kell különítenie, meg kell különböztetnie egymástól. Ma például az azonosságnak két fajtáját különböztetjük meg: az önazonosságot és két dolog egymással való azonosságát. A parmenidészi szöveg, mely szerint: „Mert ugyanaz a gondolkodás és a létezés”, mindkét értelmezést lehetővé teszi. - Parmenidész kedvenc tanítványa, az eleai Zénon (kb. 490-430) mestere tanítását ún. apóriák (nehéz problémák) kifejtésével próbálta igazolni. Ilyenek például az „Akhilleusz és a teknősbéka” vagy „A mozgó nyíl áll” apóriák. Akhilleusz soha nem érheti utól a teknősbékát, mert mire annak kezdeti tartózkodási helyét eléri, a teknősbéka már megtett egy bizonyos távolságot, melyet most Akhilleusznak is meg kell tennie; ám addigra a teknősbéka ismét előrehaladt, és így tovább a végtelenségig. A mozgó nyíl áll, hiszen bármely tér- és időpontban vizsgálva: vagy ott van, vagy nincs; ám ha ott van, akkor áll, és nem mozog - nyugalmi helyzetek halmozásából pedig nem keletkezhet mozgás.

Az akragaszi (Szicília) Empedoklész (kb. 490-430) filozófiájának alapelvei bizonyos értelemben átmenetet jelentenek az ióniai konkrét világmagyarázat és az eleata elvont lételmélet között. A Parmenidész után egy generációval alkotó Empedoklész tanítása szerint a gömb alakú kozmosz (az „egy”) négy elemből: föld, víz, levegő, tűz (a „több”) áll. Az elemeket két erő: a Szeretet és a Viszály (vagy Gyűlölet) mozgatja. A Szeretet hatására az elemek homogén tömeggé keverednek, a Viszály ellenben újra négy különálló elemmé bontja ezt a masszát. A mindenségbe kívülről nem kerül be semmi, és ugyancsak semmi nem kerül a mindenségen kívülre. A kozmikus ciklus elképzelése szerint a négy elem: föld, víz, levegő, tűz a két erőnek, a Szeretetnek és a Viszálynak a hatására egyetlen alakzattá egyesül, majd négy szeparált elemmé válik szét. Ez a két periódus: a keveredés és a szétválás alkot egyetlen kozmikus ciklust. A ciklus során az univerzum négy különböző állapotot vesz föl: (1) a Szeretet uralma: a tökéletes homogenitás; (2) a Viszály támadása: a kezdődő heterogenitás; (3) a Viszály uralma: a tökéletes heterogenitás; (4) a Szeretet támadása: a kezdődő homogenitás. A kozmosz, amelyben élünk, a két átmeneti állapot valamelyikében létezik. - A dolgok Empedoklész szerint keletkeznek, a szónak abban az értelmében, hogy az örökké létező elemek keveredése mindig más és más lényeket alkot; másfajta elemkombinációk alakulnak ki, és ugyanazon elemek alkotják a kombinációkat. Így az élőlények születését is Empedoklész a testüket alkotó elemek keveredésére vezeti vissza. A halandók keletkezését az elemek egyesülése hozza létre és pusztítja el, pusztulásukat pedig az elemek elkülönése hozza létre és pusztítja el. Az organizmusok jelenlegi formái és fajtái egy keletkezési folyamat negyedik stádiumában jöttek létre. Először ugyanis különálló, magányosan bolygó testrészek alakultak ki az elemekből, amelyek - életképtelennek bizonyulván - elpusztultak. A második stádiumban szörnyetegek jöttek létre, például ökörfejű emberek és emberfejű ökrök, amelyek szintén életképtelen alakzatok voltak. Később teljes lények keletkeztek, amelyek már a jelenlegi organizmusokra hasonlítottak, ám nem volt nemük. Végül pedig kialakultak a számunkra ismeretes élővilág formái. - Parmenidésszel ellentétben Empedoklész nem érvekkel támasztja alá a tanítását, hanem ugyanazt a gondolatot egyre erőteljesebb stiláris eszközök alkalmazásával ismételgetve úgyszólván „beleénekli” hallgatójába. A stiláris dúsításnak ez a technikája, amelyet amplifikációnak nevezünk, később a görög retorika egyik leghatásosabb meggyőzési eszköze lett. (A hagyomány szerint éppen Empedoklész tanítványa, Gorgiasz dolgozta ki elsőként a görög retorika eszköztárát és elméletét.) Arisztotelész fogalmazta meg azután szabályként, hogy a filozófiában retorikus érveket nem szabad, a retorikában filozófiai érveket nem érdemes alkalmazni.