7. Brit empirizmus és utilitarizmus

A) Locke

A polgári berendezkedés konszolidációjának korában, az 1688-as fordulattal párhuzamosan, John Locke (1632-1704) hozott létre átfogó filozófiai rendszert. Klasszikus nyelveket tanult majd tanított Oxfordban, ahol megismerkedett a karteziánus filozófiával is; ezután - az otthoni abszolutisztikus reakció miatt - hosszabb időt töltött Hollandiában és Párizsban. A „dicsőséges forradalom” és Orániai Vilmos trónralépte után Londonban állami szolgálatba lépett, s politikai elméletében, saját bevallása szerint, Orániai Vilmos uralkodásának jogosságát kívánta bizonyítani. Ez az elmélet, mely lényegében már korábban készen állt, ugyanakkor általános jelentéssel bír a polgári gondolkodás szempontjából: az alkotmányos polgári állam természetességét és a korábbi abszolút monarchia természetellenes voltát mutatja meg. Locke filozófiai főműve az Értekezés az emberi értelemről („An Essay Concerning Human Understanding”, 1690).

Míg Bacon és Hobbes az emberi tudást módszertani elvek kimunkálásával törekedtek előbbre vinni, Locke a megismerést végző elme tényleges működésének tüzetes elemzésével próbált meg a megismerés mikéntjének feltárásában előrejutni. Ő is, mint sokan mások, Descartes korszakalkotó felismeréseiből és az általa megfogalmazott feladatokból indult ki: először is a szkepszis, a mindent maga alá temető kétely leküzdésének feladatából és abból a gondolatból, hogy a megszerezhető tudás mindig a felmerülő kétségek visszaszorításának útján jön létre. Locke kiindulópontja ebben a tekintetben meglehetősen radikális: miszerint valamennyi tudásunkat a tapasztalásból merítjük (ez voltaképpen a középkori filozófia „semmi sincs az értelemben, ami ne lett volna előbb az érzékekben” elve), és nem támaszkodhatunk bennünk születésünktől fogva föllelhető ún. velünk született elvekre. Az ilyen elvek - például „lehetetlen, hogy ugyanaz a dolog létezzék is meg nem is”, „a fehér nem fekete” - Locke szerint nem megelőzik és lehetővé teszik a megismerést, hanem sokkal inkább annak egy viszonylag kései fázisában fogalmazódnak csak meg, s még csak nem is valamennyiünkben. Az ilyen elvek velünk születettsége ellen felhozott érvei ma már klasszikusnak számítanak: leginkább a gyermekek kellene hogy tudatában legyenek az ilyen elveknek; a jóra és a rosszra vonatkozó ilyen elveknek minden kultúrában azonosaknak kellene lenniük --  márpedig nem ez a helyzet.

Az ember elméje, születésekor, tiszta lap (white paper, tabula rasa), melyet életünk során a tapasztalás ír tele. Ennek a tapasztalásnak két forrása van: az egyik az érzékelés, a másik a reflexió, azaz a saját ideáinkra, azok összetételére, vonulására, a rajtuk végzett műveletekre vonatkozó tapasztalás. A tapasztalás során elménkben ideák alakulnak ki, melyek eredhetnek az érzékelésből (pl. szögletes, meleg, zöld), a reflexióból (gondolkodás és akarás, pl. emlékezés, figyelem, megkülönböztetés, elvonatkoztatás, tudás, ítélés, hit) vagy egyszerre mindkettőből (gyönyör, fájdalom, képesség, létezés és egység). Az érzékelésből származó ideák eredhetnek egyetlen érzékből (pl. a zöld szín a látás érzékéből, a meleg ideája a tapintásból) vagy több érzékből (pl. a szögletes ideája a tapintásból és a látásból). Ez utóbbiakat nevezte el a későbbi filozófiai hagyomány közös ideáknak.

Szerkezetük szerint az ideák lehetnek egyszerűek vagy összetettek. Az egyszerű ideákat az elme úgy fogadja el az érzékektől, ahogyan azok számára megjelennek, nem változtathat rajtuk, nem tehet hozzájuk és nem is vehet el belőlük semmit, és teremteni sem képes új egyszerű ideákat. Befogadásukkor az elme passzív.

Az egyszerű ideáknak Locke két fajtáját különbözteti meg: az elsődleges minőségek és a másodlagos minőségek ideáit. Az elsődleges minőségek ideái hasonlítanak magukra a tárgyban meglévő minőségekre, a tárgy megfelelő tulajdonságaira, melyek okozzák őket. Ilyenek a kiterjedés, az alak, a tömörség, a mozgatóképesség, a mozgás, a nyugalom, a szám. A másodlagos minőségek ideáit viszont csupán a tárgyban benne rejlő valamely képesség hozza létre érzékelésünkben, ám a tárgyban magában nem találhatók meg. Ilyenek a színek, a meleg és hideg, a különféle szagok ideái. Ezeket a fajta ideákat a tárgyban megtalálható, szabad szemmel nem látható, gyakran mozgásban lévő részek elsődleges minőségei okozzák az elmében. Példaként azt a kísérletet említhetjük, amikor két mutatóujjunkat, az egyiket hideg, a másikat meleg vízből közepes hőmérsékletű vízbe tesszük át, s ennek a víznek a hőmérsékletét egyik ujjunkkal melegnek a másikkal azonban hidegnek érezzük. E kísérlet tanulsága az, hogy a közepes hőmérséklet itt szereplő ideája nem annak a közepes hőmérsékletű víznek a tulajdonsága, melyre két egyidejű tapasztalásunk vonatkozott, hiszen akkor nem lehetett volna érzékelésünkben egyszerre hideg is és meleg is.

Összetett ideák az elme aktív közreműködésével jönnek létre. Tudatosan alkotja őket oly módon, hogy egyszerű ideákat egybeszerkeszt (pl. kentaur), együtt szemlélés céljából egymás mellé állít (nagyobb-kisebb, és általában véve a viszonyok ideái) vagy elkülönít. Ilyen az összes általános idea (például a háromszög ideája) - ezek elvonatkoztatás útján jönnek létre. Az összetett ideáknak három fajtáját különíti el Locke: (1) módozatok, (2) szubsztanciák, (3) viszonyok. A módozatok, önmagukban véve nem tartalmaznak létezésre való utalást, mivel nem önállóak, hanem csupán a szubsztanciák tartozékai vagy tulajdonságai. A módozatok közül az egyszerűek ugyanannak az egyszerű ideának az ismétlésével jönnek létre (pl. tucat, húsz, valamely meghatározott távolság, alak, kiterjedés, öröm, fájdalom, vágy, akarat), a kevert módozatokat viszont különnemű egyszerű ideákból alkotja az elme (pl. a szépség ideáját bizonyos fajta alakból és színekből).

Ami a szubsztanciát illeti, az elme, mondja Locke, felfigyel arra, hogy az egyszerű ideák bizonyos együttesei állandóan együttjárnak, s ezekről fölteszi, hogy egyetlen dologhoz tartoznak: „Nem tudjuk elképzelni, hogy ezek az ideák önmaguktól miképpen létezhessenek, s így hozzászokunk, hogy bizonyos szubsztrátumot gondoljunk hozzájuk, amelyben vannak, amelyből származnak, s amelyet ezért elnevezünk szubsztanciának. [...] [A szubsztancia] semmi egyéb, mint azoknak a tulajdonságoknak feltételezett, de ismeretlen alátámasztója, amelynek létét felismertük, és amelyekről azt képzeljük, hogy sine re substante, alátámasztó dolog nélkül nem lehetnének; ezt az alátámasztót szubsztanciának nevezzük, ami a szónak igazi jelentése szerint annyi, mint 'alatta álló', 'alátámasztó'.” Locke nem azt állítja, hogy az ideák együttjelentkezésének és összefüggéseinek külső, objektív oka, az általában vett szubsztancia nem létezik; még csak azt sem állítja, hogy a szubsztancia létét illetően elvi bizonytalanságra van okunk, hiszen az ideák valamiféle hordozójára történő következtetést érvényesnek tartja; csak azt állítja, hogy az általában vett szubsztanciáról nem alkothatunk magunknak világos és határozott ideát. Mégis, Locke szubsztancia-fogalma valami végképp kifürkészhetetlenre utal, elvi határra a tapasztalati megismerés területén: ha Descartes-nál a racionalitás mindent áthatott, Locke-nál a tapasztalatilag adott egy föloldhatatlanul irracionális magot tartalmaz. A szubsztanciák lehetnek egyes létezők (pl. ember, juh) vagy gyűjtő ideák (hadsereg, nyáj), más szempontból tekintve: testiek vagy szellemiek.

Módozatok, szubsztanciák és viszonyok nem állnak kizáró viszonyban egymással. A legtöbb módozat egyszersmind viszonyként is értelmezhető. Különösen fontos szerepet játszanak Locke filozófiájában a kevert módozatok, mivel ezek felelnek meg az elme által alkotott fogalmaknak. Az elme az egyszerű ideákat képes tetszés szerint egymás mellé állítani és összekapcsolni. Az ilyen formán alkotott összetett ideáknak azután nevet ad, s ez a név jelöli és tartja össze a szóbanforgó összetételt, tekintet nélkül arra, hogy a benne szereplő egyszerű ideák megfigyelhetők-e együtt, azaz léteznek-e a tapasztalati világban vagy sem. Például a házasságtörés ideája nagyon is létrejöhet valakinek az elméjében már az előtt is, hogy tapasztalta volna az ideák ilyen együttállását.

Locke rendszerében a nyelvnek kitüntetett szerepe van: nélküle bizonyos tényállásokat el sem tudnánk gondolni. Szavaink ideáinkat jelölik, éspedig kinek-kinek a saját ideáit. Legtöbb szavunk nem egyedi dolgok ideáinak a neve, hanem általános ideáké, és azonos fajhoz tartozó egyedeket neveznek meg egyetlen névvel. A „háromszög” általános név például azt az általános ideát jelöli, mely együvé foglalja mindazokat az egyszerű ideákat, melyek a hegyesszögű, a tompaszögű és a derékszögű háromszög ideájának egyaránt alkotóelemei, így egyszerre képes megjelölni mind a három fajta háromszöget. A fajokat lényegük határolja el egymástól, aholis a lényeg a létezésre vonatkozik: az, amitől a dolog az marad, ami. A kevert módozatok esetében a név maga képviseli a lényeget és határolja körül a fajt. Itt az ún. névleges lényeg mindig valóságos lényeg is egyben. Nem így a szubsztanciáknál, ahol a névleges lényeg elszakadhat a valóságostól, hiszen - mint pl. a másodlagos minőségek esetében - nem mindig tudjuk, mi tartja össze, mi hordozza vagy okozza az általunk együtt megfigyelt tulajdonságokat.

Locke ismeretfilozófiája és metafizikája a tudásról szóló elméletben éri el csúcspontját. Itt a brit filozófus megintcsak Descartes ide vágó elgondolásait választja kiindulópontjául. Hozzá hasonlóan az emberi cselekvések legfőbb vezérlőjeként az észt nevezi meg, s úgy gondolja, Isten el kellett hogy lásson bennünket mindazokkal a képességekkel, melyeknek segítségével megfelelő cselekedeteket tudunk véghez vinni a bennünket körülvevő világban. Descartes arra következtetett, hogy ez szükségessé teszi, hogy ügyeink mindegyikének megfelelő elvégzéséhez lehetséges  legyen szigorúan bizonyos, azaz minden kétségen felül álló tudáshoz jutnunk, feladatunk mindössze annyi, hogy kérlelhetetlenül betartsuk a világos és elkülönített belátást előíró módszertani szabályt. Fél évszázaddal később azonban Locke-nak észre kellett vennie, hogy ez az előírás nem elegendő, és hogy a mindennapi életben elénk kerülő ügyek többségében nem jutunk, mivel nem is juthatunk bizonyosságon alapuló tudáshoz. Ilyen tudás ugyanis csak némely - és nagyon is szűk körre korlátozódó tárgyban - lehetséges: a demonstratív tudományokban, röviden a matematikai és az erkölcsi tételek területén. Utóbbiak például morális ideáink egymás közötti viszonyaira vonatkoznak. „Ahol nincsen tulajdon, nincsen igazságtalanság” - többek között ezt a példát említi Locke, s azt mondja, hogy „ez oly biztos tétel, mint Eukleidész bármely bizonyítása, mert a tulajdon ideája a valamihez való jogot jelenti, és az az idea, amelynek az igazságtalanság nevet adjuk, az ennek a jognak a megtörése vagy sérelme.” A matematikai jellegű igazságok, az erkölcsiekhez hasonlóan, kétfélék. Egyszerűbb és ugyanakkor alapvetőbb az ún. intuitív tudás, amikor két idea megegyezését vagy meg nem egyezését az elme közvetlenül belátja, mihelyt a két ideát együtt szemléli (például „a körív kisebb, mint a kör”). Erre épül a demonstratív tudás, ahol az elme úgy jut biztos ismerethez két idea megegyezéséről vagy meg nem egyezéséről, hogy több, intuitív tudást tartalmazó tételt láncszerűen összekapcsolva közvetítő kapcsolatot hoz létre a két idea között (például: „a háromszög [szögeinek összege] egyenlő két derékszöggel”). Ám az ilyen és ehhez hasonló tárgyakra vonatkozó tudás szűk körű, s mindennapi ügyeink döntő többségének intézésekor elégtelennek bizonyul. Szerencsére Isten nem hagyott cserben minket megismerőképességünk megalkotásakor, és ellátott bennünket az ítélés képességével. Ennek segítségével olyan tárgyakról is szerezhetünk ismeretet, melyekre nézve biztos tudás vagy nem lehetséges, vagy lehetséges ugyan, de azt mi valamilyen okból nem szereztük meg. Míg tudáshoz az ideáink között fennálló megegyezési viszony figyelembevétele útján jutunk, addig az ítélés során két idea megegyezése vagy meg nem egyezése mellett felhozható olyan pro és kontra érveket gyűjtünk össze, melyek magukhoz a megítélendő ideákhoz képest külsődlegesek, nem állandóak (pl. figyelemmel kell lennünk más emberek tanúbizonyságaira, saját korábbi megfigyeléseinkre, emlékeinkre stb.). Ebben az esetben ismereteink alapja a valószínűség. Evilági életünk vitelekor az ilyen fajta ismeretről sem szabad lemondanunk, még akkor sem, ha az nem tartalmaz teljes körű bizonyosságot. Ennek az elméletnek teológiai implikációi messzire vezetnek, ám teológián kívüli következményei is fontosak. Locke a vallásháborúk korában a vallási türelem eszméjének engesztelhetetlen hirdetője volt. Az egymás nézetei iránt tanúsított toleranciát általában is elengedhetetlennek tartotta. A tudásról és ítélésről szóló elmélete szemlátomást teljes összhangban áll toleranciára vonatkozó álláspontjával. Az ítélés - mely ismereteink döntő többségének forrása - sok esetben rengeteg körülmény mérlegelését jelenti, ezért felettébb ésszerűtlen volna lemondanunk egy-egy, hosszadalmas munkával kialakított tételünkről csak azért, mert találkoztunk néhány tetszetős érvvel, mely az általunk korábban elvetett álláspontot támasztja alá. Ugyanezt a másik oldalról tekintve, ésszerűtlen sőt megengedhetetlen elvárni valakitől, hogy máskülönben kitűnő érveink hatására lemondjon korábban gondos mérlegeléssel kialakított tételéről. „Legyünk részvéttel egymás tudatlansága iránt” - figyelmeztet Locke a tolerancia fontosságára az emberi és társas viszonyok terén.

Az erkölcs, Locke felfogásában, „az emberek szándékos cselekedeteinek megegyezése vagy meg-nem-egyezése valamely szabállyal, amelyre ezeket a cselekedeteket vonatkoztatják, és amelynek alapján megítélik”. A szabállyal megegyező cselekedetet erkölcsileg helyesnek, a meg nem egyezőt helytelennek nevezzük. Ezzel a két minőséggel függ össze az erkölcsi jó és rossz fogalma. A jó és a rossz nem más, mint élvezet és fájdalom, illetve ami az élvezetre és fájdalomra okot ad. De milyen értelemben tekinthetjük élvezetesnek az erkölcsi jót, és fájdalmasnak az erkölcsi rosszat? Eredetileg a törvényhozó állapította meg a cselekedetek szabályait, s jutalmazással illetve büntetéssel szerzett érvényt e szabályoknak. Az erkölcsi jót kísérő élvezet kezdetben a jutalmazásból, az erkölcsi rossz fájdalma pedig a büntetésből eredt. Háromféle szabály szabja meg cselekedeteink minőségét: (1) az isteni törvény; (2) a polgári törvény; (3) a filozófiai vagy erkölcsi törvény. Isten a túlvilágon jutalmazza és bünteti az emberi cselekedeteket; a polgári törvény a törvényszéken foganatosítja a jutalmat és a büntetést; az erkölcsi törvény a közvélekedésben fejeződik ki. Jóllehet a politikai társadalmakban egyesült emberek egy társadalmi szerződésben átengedik a közösségnek azt a jogot, hogy rendelkezzék minden erejükkel, ám a helyeslés és a nem-tetszés, a dicséret és a rosszallás jogát fönntartják maguknak. Helyesléssel és dicsérettel az erényt, nem-tetszéssel az erkölcsi vétséget illetik. Locke nem határozza meg fogalmilag az erény kritériumait, de előadásából arra következtethetünk, hogy erényes az a tett, amelyet a közvélemény helyesléssel, és vétkes az, amelyet rosszallással fogad. Ez tulajdonképpen az erkölcsi érzék fogalmának egyfajta körülírása. A polgári törvénynek a bizonyításra lényegesebb kisebb eszköztár áll rendelkezésére, mint az isteni törvénynek. Ha el is tekintünk az egyes esetek kellőképpen pontos feltárásának nehézségeitől, szembe kell néznünk a személyes azonosság locke-i elméletének egy jelentős következményével, mely a polgári törvény érvényesülésének útjában áll. Locke ugyanis megkülönbözteti az ember önmagával való, hosszabb időszakban fennálló azonosságát, az emberben rejlő személy azonosságától, mely utóbbit a gondolkodás, azaz a múltbeli velem történt eseményekre történő emlékezésem és ezeknek az emlékeknek a jelen pillanatig fennálló folytonossága hozza létre - ez Locke híres memória-argumentuma. Az ember azonossága, ezzel ellentétben, csupán egy, az ember alakját és biológiai tulajdonságait magán viselő élőlény azonosságában áll. Hogy az emberben, az emberi testben valójában mely személy lakozik - megengedve itt különböző személyeknek ugyanabban a testben való cserélődését is - a földi igazságszolgáltatás a rendelkezésére álló bizonyítási eljárásokkal nem tudja kétséget kizáró módon megállapítani, miközben az isteni igazságszolgáltatás nagyon is. Egyebek között már csak emiatt is kell különbségnek lennie a kétféle törvény között, hiszen a földi törvény számára csak az ember azonossága bizonyítható a tett és az ítélkezés időpontjában, míg az elkövető és a vádlott személyének különbözősége nem. Ezért a földi törvénykezés az ember azonossága esetén kénytelen vélelmezni, hogy a tett pillanatában az elkövető emberben ugyanaz a személy lakozott, mint az ítélkezéskor a vádlottban. Így eltérő lesz a vádlottra váró ítélet igazságos voltának kritériuma is a kétféle törvény esetében.

Társadalomelméletében Locke, csakúgy mint Hobbes, az emberiség természetes állapotának eszméjéből indul ki, nála azonban ez nem hadiállapot, nem káosz és anarchia. A természetes állapotban a természetes erkölcsi törvény kormányoz, melyet értelmünkkel föltárhatunk. Ez a törvény arra tanít, hogy mivel mindenki független és szabad, senki sem bánthatja a másik életét, szabadságát vagy tulajdonát: az emberek egyenlők, hiszen mindnyájan Isten teremtményei. A természetes erkölcsi törvény természetes jogokat biztosít, élet és tulajdon védelmének jogát. A természetes jog, természetjog valami egészen mást jelent Locke, mint jelentett Hobbes számára - és a cambridge-i platonikusok e vonatkozásban alighanem hatottak Locke-ra. Ha Locke a polgári rendet isteni eredetűként fogja fel, ez egyfelől arra mutat, hogy a tradicionális világnézetet úgyszólván annak saját fogalmi keretében is meg kívánja haladni, másfelől pedig tükrözi a polgári rend győzelmi hangulatának kozmikus optimizmusát.

A természetes jogok közül Locke a tulajdonhoz való jognak szenteli a legnagyobb figyelmet. A tulajdonhoz való jogot a munka adja; a természeti állapotban az ember szabadon rendelkezik saját munkájával, s így az övé lesz mindaz, amit a természetből munkájával kihasít. Locke liberális („whig”) propagandát folytat, ugyanúgy, mint idősebb kortársa, Defoe, kinek hőse, Robinson Crusoe, munkájával a semmiből jólétet és biztonságot, rendet és törvényt teremt. Ám ahogyan Robinson egyre visszavágyódott a társadalomba, a természeti állapotban élő embert is, Locke szerint, erős természetes hajlamok hajtják a közösség megteremtése felé. A társadalom hasznos intézmény. A természetes állapotban az erkölcsi törvény nem érvényesül megfelelően, hiszen nincs, aki az ellene vétőket felelősségre vonja. Az embereknek érdekükben áll tehát, hogy szervezett társadalmat hozzanak létre, melyben jogaikat hatékonyan védelmezhetik. A társadalom, és annak irányítása is, megegyezésen, társadalmi szerződésen nyugszik. A szerződésben az emberek lemondanak jogaik egy részéről, így pl. az önbíráskodás jogáról, s ennek fejében alapvető jogaikat a kormányzat mindenképpen biztosítja. Locke hajlott rá, hogy (miként Hobbes is) az eredeti szerződést ne csak fikcióként, de történeti valóságként fogja fel, de az persze világos volt számára, hogy a már fönnálló társadalomhoz való tartozás nem szerződéses alapon jön létre. Locke itt az állampolgárok és az állam közötti hallgatólagos megegyezést tételez: aki a társadalom életének előnyeit élvezi, annak nyilvánvalóan alá kell vetnie magát a társadalmi normáknak. Végülis, véli Locke, bárki lemondhat arról, hogy az adott társadalom tagja legyen: más országba vándorolhat, vagy visszahúzódhat a világ valamely távoleső részére, ahol a természetes állapotban élhet. Kiütközik itt a társadalmi szerződés elméletének illuzórikus és mesterkélt volta: már Hume megkérdezte, vajon komolyan állíthatjuk-e, hogy egy szegény paraszt vagy kézműves, aki nem ismer idegen nyelveket és szokásokat, szabadon elhagyhatja országát. E kérdés akkor is jogos, ha Locke idejében jelentős volt Angliából az amerikai kivándorlás.

Locke eszméi egyébként Amerikában is hatottak. Alexander Hamilton (1759-1804), John Jay (1745-1829) és James Madison (1751-1836) a Philadelphiában megfogalmazott alkotmány szövegének védelmében „Publius” álnéven New Yorkban kiadták A föderalista címen híressé vált cikksorozatukat („Federalist Papers”, 1787-88), melyben fölvázolták az államszerkezet kívánatos sajátosságait. Tudatosították felelősségüket, hogy az emberiség történelmének legjobb elvei szerint alkothatják meg egy nagy jövő előtt álló ország politikai struktúráját: „A mi feladatunk, hogy helyreállítsuk az emberi faj becsületét”, írják, és Európa „arrogáns beképzeltségére” utalnak, amely nem képes saját legjobb eszméit a gyakorlatba átültetni. A jó alkotmány létrehozásától függött „egy olyan birodalom sorsa, amely sok szempontból a legfontosabb a világon. Gyakran hangzott el a megjegyzés, hogy magatartása és példája révén alighanem ennek a népnek jutott osztályrészül annak a fontos kérdésnek az eldöntése: vajon az emberi társadalom képes-e gondolkodás és választás alapján jó kormányzatot létrehozni, vagy pedig örökre arra van ítélve, hogy politikai berendezkedése a véletlentől és az erőszaktól függjön. [...] ha rosszul döntünk, akkor döntésünket joggal tekintenék az emberiség egyetemes balszerencséjének”. A politikai hatalmat - Locke nyomán, de következetesebben - három részre osztották: törvényhozás, a törvény végrehajtása (kormány) és a végrehajtás megítélése (bíróság). A szétválasztás kölcsönös ellenőrzést is jelent, arra az esetre, ha a kormány a hatékonyság növelése érdekében túl nagy hatalmat akarna magához ragadni. Az alkotmány szerint Amerikában a nép egésze „uralkodik”, és a hatalom valamennyi ágazata ennek kifejeződése és - a napi gyakorlatban éppen a kölcsönös ellenőrzés és fékentartás révén - tényleges megvalósulása. Az amerikai rendszerben nincs értelme és lehetősége annak, hogy a társadalom különböző részei - csoportok, érdekközösségek, társadalmi rétegek, szakmai egyesületek - meghatalmazottaik révén befolyásolják a törvényhozást és a politikai döntéshozatalt. (Ami nem jelenti, hogy ne lennének folyamatosan ilyen próbálkozások.) „Publius” nem bízik feltétlenül az emberi természetben: mivel a viszályok és ellenségeskedések okai megszüntethetetlenek, ezért hatásaikat kell korlátozni. „A pártoskodás rejtett okai [...] bele vannak plántálva az emberi természetbe, és azt látjuk, hogy a polgári társadalom eltérő körülményeinek megfelelően különböző intenzitással, de mindenütt működésbe jönnek. [...] A pártoskodás leggyakoribb és legtartósabb forrása azonban a tulajdon különböző és egyenlőtlen elosztása.” A pártoskodás mederbe terelését a közvetlen demokrácia helyett a képviseleti elven működő köztársasági demokráciától várja, ahol a hatalom hármas megosztásával biztosítható, hogy a képviselők által hozott törvények - a hármas hatalmi ellenőrzés és az ezzel járó folyamatos társadalmi diszkussziók révén - elvezetnek a nagy társadalmi pártoskodások és szakadások elkerüléséhez. Akik pedig nem bíznak a nagy területen, sok szövetségi állammal létrejött demokratikus szerveződésű Unióban, azoknak azt válaszolja Publius, hogy „vagy azonnal a monarchia karjaiba menekülünk, vagy pedig acsarkodó, zűrzavaros kis közösségek végeláthatatlan sorává szaggatjuk szét magunkat; a szüntelen széthúzás gyűlöletes bölcsői és egyetemes szánalom vagy megvetés nyomorúságos tárgyai leszünk”. A megvalósult amerikai alkotmány nemcsak új országot hozott létre, hanem megteremtette a világ első modern demokráciáját is.

<< C) Spinoza és Leibniz    B) Berkeley és Hume >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés